Elérkeztünk a végjátékhoz. Ezenkívül kb. 2 fejezet van vissza a Sárkányosztagból. A héten versenydötőm van, így nem valószínű, hogy fent lesz a folytatás egyhamar. Az oldalon még mindig szavazhattok, egyrészt arról, hogy kihez illik Albus a leginkább, illetve arról, hogy ki a kedvencetek. :)

Rufus Order és csapata akkor ért a Roxfort kapujához, amikor legfőbb ellenségük, Anabella Watkins Mr. Dubble kíséretében elhagyta a birtokot. Rufus megvárta, amíg mindenki felsorakozik mögötte, majd pálcáját a vaskapuhoz érintette. Szükségtelen mozdulat volt ez tőle, ugyanis a kapu kitárult, mintha csak várva várná a Roxfort ostromlóit.
– Szerintem talán mégiscsak jobb lett volna, ha rajtunk ütünk, nem? – kérdezte Ron a mágus mellől.
– A meglepetés ereje már nem játszik. Dante sárkányosztagos volt, jól ismeri az észjárásunkat.
– Maga szerint tudja, hogy jövünk?
– Dante Steinhauser jó északi módjára fog fogadni minket.

Ron megborzongott, majd hátralépett Hermionéhez és a gyerekeihez.
– Mindig maradjatok mögöttem.
– De apa, eszünk ágában sincs hősködni – tette ölbe a kezét Rose.
Ron magához vonta a gyerekeit, és így szólt:
- Tudom, hogy nem akartok harcolni, de jobb, ha velünk vagytok, mint ha ott maradtok a kastélyban. Ki tudja, hogy Anabella mikor értesül a búvóhelyünkről? Inkább legyetek itt velünk a tűzvonalban, minthogy túszként felhasználjon ellenünk.
– Tudjuk, apa – biccentett Rose. – Mr. Order elmondta, hogy nyomoz a rejtekhelyünk után.
– Ugye minden rendben lesz? – kérdezte Hugo reménykedve.
Ron segélykérően Hermionére nézett.

- Amikor olyan fiatalok voltunk, mint ti, olyan harcban vettünk részt, amely nem volt gyereknek való. De túléltük. Egy maroknyi csapat elég volt legyőzni egy egész hadsereget, s akkor nem állt mellettünk olyan erő, mint a Sárkányosztag. Én hiszem, hogy minden rendben lesz – nyugtatta meg őket Hermione. – De azért ne bízzuk el magunkat.
– De anya, azt hallottam, hogy ez a nő rosszabb, mint a Sötét Nagyúr volt.
– Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség, Hugo – simogatta meg a fiú arcát Hermione. – Mi már elég régóta sötétségben vagyunk, a hajnal nem késlekedhet tovább.
Több szó nem esett közöttük, ugyanis Rufus Order szembe fordult embereivel:
- Eljött az utolsó felvonás, drága barátaim. Igen, mindannyian a barátaim vagytok, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig. Nem lesz egyszerű menet, de én tudom, hogy lélekben erősebbek vagyunk náluk, s csak ez számít. Anabella Watkins veszedelmes ellenfél, s tönkre akarja tenni mindazt, ami számít nekünk. Ezt nem hagyhatjuk. Nem és nem! Talán ez lesz az utolsó éjszakánk, de én büszkén halok meg olyanok oldalán, akik kiálltak az igazukért. Előre hát, barátaim, s törjünk borsot az orra alá!
Miután Rufus átlépte a Roxfort kapuját, hangos kiabálás állította meg.
– Várjanak meg! Várjanak meg minket is!
A föld megremegett, ahogyan a hatalmas alakok közeledtek feléjük. Rose Frankie-be kapaszkodott meg, nehogy elessen. A fiú teljesen elvörösödött, amikor a lányra nézett.
– Bocsi – nyögte Rose.

- Várjanak meg minket! – hallatszott ismét a hang.
– Ez a hang – suttogta Hermione. – Olyan ismerős.
Hamarosan ki is derült, hogy miért érezte úgy, hogy már hallotta ezt a hangot, ugyanis Rubeus Hagrid állt előttük, nyomában vagy tíz óriással. Kíséretének minden tagja legalább kétszer akkora volt, mint ő, s kezében fejszét, vagy husángot tartott. Úgy festettek, mint akik háborúba készülnek.
– Csatlakozni szeretnénk – jelentette ki büszkén Hagrid.
– Ez nem a maguk harca – lépett hozzájuk Rufus.
– Igaza van! – értett egyet vele Layla.
– Ez a varázslók gondja, nem akarunk belekeverni más fajokat – fejezte be a mondatot Rufus.
– Az a nő megalázni testvérünk – mennydörögte a legnagyobb óriás. Hosszú fekete haja lepelként omlott a vállaira, arcát drótszerű szakáll keretezte, fekete szemében elszántság lobogott. – Az a nő elrabolni otthonunk. Csatlakozunk.
– Anabella Watkins elvette az otthonomat, hogy egy vérfarkasnak adja – magyarázta Hagrid. – A hegyek omladoznak a mesterkedései miatt. Az óriások segíteni akarnak. Emellett nagyon szeretik Harryt, mert ő mindig jó volt hozzájuk. Anno rossz helyre álltak, de most a jóra szeretnének.
– Ez csodálatos – mondta Hermione áhítattal.

Rufus Samirra nézett, aki lassan előre hajtotta a fejét.
– Jól van, de ha veszítünk, s egy csoda folytán mégse jön el a világ vége, akkor magatokra vessetek, amikor Anabella rátok száll bosszúból!
– Magunkra vetni.
– És nehogy eltapossátok valamelyik emberemet!
– Figyelni aprókákra – ígérte a nagy óriás, Goglon.
– Akkor menjünk.
Hosszú percekig senki sem állt az útjukba, a kastélyba vezető ösvény olyan kihalt volt, mintha senki sem lakná a birtokot régóta.
– Dante teljes harci díszben a kastély bejárata előtt fog minket várni.
– Gondolod, Samir?
- Mindig is adott az ilyesmire.
Az arab mágusnak igaza lett, ugyanis az északi férfi valóban a hatalmas tölgyfaajtóban várt rájuk, mellette és mögötte pedig rengeteg csuklyás állt. Rufus megállt Dantéval szemben, s a tekintetét kereste, de nem tudta elkapni, ugyanis a férfi szánakozó mosollyal méregette a jövevényeket. Amikor kék szeme az óriásokhoz ért, a mosolya még nagyobb lett az ajkán.
– Dante.
– Rufus.
– Ostoba, áruló gyermek.
– Egy halálra szánt ember.
Rufusnak kezdett elege lenni ellenfele magabiztos nyugalmából.
– Elfordultál tőlünk, megszegted az esküdet, hogy szárazon megúszod, csak azt ne hidd.
– Nyugalom – tette a vállára a kezét Layla. – Azt akarja, hogy elveszítsd a józan eszed.
– Azt már akkor elveszítettem, amikor kiemeltem a mocsokból. Mondd csak, hol van az új parancsolód?
– Nem tudom, hogy kire célzol.
– Anabella Watkinsra, a nőre, aki elcsavarta a fejed. A nőre, akivel meggyalázod Keira emlékét.

- Hallgass! – veszítette el a türelmét egy csapásra Dante.
– Már miért hallgatnék? Fáj az igazság, kedve Dante? Igenis elárulod az emlékét, amikor azzal a bestiával hetyegsz. Nem mondom, kívánatos nő, de sosem hittem volna, hogy egy ilyenre cseréled le őt. Bizonyára nem is szeretted…
- Fogalmad sincs arról, hogy mit érzek – kapta elő a pálcáját szikrázó szemmel Dante. – Okosnak képzeled magad, pedig semmit sem tudsz. Ha meg akarsz küzdeni, rajta, ha szidni akarsz engem, rajta, de őt még egyszer ne merészeld a szádra venni!
- Most megijesztettél – nevetett fel Rufus. – Elárulod az emlékét azzal, amit teszel. Keira forog a sírjában, amikor együtt lát titeket. Meg sem érdemlted őt.
– HALLGASS! – üvöltötte Dante vérben forgó szemmel. – Eljöttél meghalni? Akkor mire várunk még?
– Azért jöttem, hogy rendezzem a számlát. – Rufus feltűrte kék talárja ujját, majd ő is pálcát rántott. – Kezdjük el.
– Felőlem – sziszegte Dante. – Hajnalra csak emlék lesz a kis csapatod. TÁMADÁS!
A halálfalók robot módjára megindultak előre, s tőlük szokatlan szervezettséggel kerítették be az ellenfeleiket. Brian Maxwell összevont szemöldökkel figyelte a ténykedésüket, s hirtelen ráébredt, hogy mire is készülnek.
– Ki kell jutnunk a szorításukból! Ki a körből bármi áron!
– Nem mindegy, hogy hol állunk? – kérdezte az egyik auror.
– Nem, ezek a sárkányhurokra készülnek.
– Sárkány… mire? – értetlenkedett Ron. –Még sosem hallottam róla.
– Mert ez Dante specialitása, ő fejlesztette ki ezt a technikát. Piorinitio!
- Expulso! – rikkantotta Layla, s a vele szemben lévő csuklyások közé lőtt. Földdarabok szálltak mindenfelé, de megnyílt az útjuk kifelé a körből. – Siessenek!
– Bombarda! – lőtt előre Hermione is. – Rose, Hugo, Frankie, gyertek utánam!
– Crucio! – hallották maguk mellől.
– Protego! – kiáltotta Frankie.
– Ez szép volt – ámuldozott Rose.
– Köszi – motyogta Frankie, miközben sikerült kijutniuk a körből.

Sajnos nem mindenki volt olyan gyors, mint ők. Arthur és Bill Weasley nem jutottak ki időben, s a kör bezárult. Mivel csak két embert kellett körbezárni, elég volt sokkal kevesebb halálfaló is, így a többi nyugodtan feltartóztathatta a kijutottakat. A kört alkotók pedig lehajtott fejjel kántálni kezdtek. Billnek és Arthurnak hirtelen kezdett nagyon melege lenni.
– Expulso! – kiabálta Bill, de a pálcájából kiröppenő fény megállt félúton.
Ekkor az egyik óriás egy karmozdulattal elsöpörte a fogvatartóikat. Bill karon fogta az apját, s átugrotta földön heverő halálfalókon.
– Köszönjük! – kiáltotta fel az óriásnak.
– Szívsen.
George Weasley a Tiltott Rengeteg szélére sodródott az egyik csuklyással való küzdelem során, amikor is jeges kezek ragadták meg, s húzták be a fák sűrűjébe. George kapálózott, de minden erőfeszítése hiábavaló volt.
– Segítség! – kiabálta. – Segítség!
A kezek hirtelen elengedték, és a földre lökték. George rettegve nézett fel. Ahogy sejtette, Fred állt előtte Rémszem Mordonnal. 
– Meglepetés – gügyögte Fred.
– Freddie…
- Ne hívj így.
– Miért ne? – dadogta George.
– Mert azokat becézik, akiket szeretnek.
– Én szeretlek.
– Hazudsz! – Fred egy jól irányzott mozdulattal oldalba rúgta testvérét. – Ha szeretnél, akkor nem árultál volna el.
– Nem árultalak el… - bizonygatta George.
– Már megint hazudsz! – Fred ismét megrúgta őt.
– Tanítsuk móresre – szólalt meg Mordon rekedt hangon.
– Rendben – vigyorodott el Fred. – Állj fel, Weasley, és küzdj meg velünk!
George nagy nehezen feltápászkodott, s a tőle nem messze lévő pálcájához sántikált. Sajgott minden porcikája. Ahogy szembefordult testvérével, s az aurorral, elfogta a rettegés. Nem akart megküzdeni velük.
– Támadj, te gyáva féreg – szólította fel Fred utálkozva.
– Nem beszélhetnénk inkább meg? – kérdezte reménykedve George.
Mordon egy olyan átokkal válaszolt, amely a mögötte lévő fához vágta a férfit. George szédelegve egyenesedett fel.
– Nem akarok küzdeni veletek.
– Teszünk rá, hogy mit akarsz. Harcolj, vagy meghalsz.

- De én akkor sem – rázta meg a fejét makacsul George. – Szeretlek titeket, nem akarok ellenetek küzdeni.

Fred Mordonra pillantott, szemében hideg fény táncolt.
– Akkor meghalsz. Crucio!
George testét földöntúli fájdalom járta át. De nem is a testi kín miatt szenvedett, hanem azért, amivé a testvére lett.

Amíg a Roxfortban folyt a küzdelem, az igazgatónő egy londoni temetőben járkált a sírok között. Sejtette, hogy talán már Order az iskolája udvarán van, de nem foglalkozott vele. Felőle aztán az egészet földig rombolhatják. Fontosabb dolga volt annál, hogy a férfival megküzdjön: bosszút kellett állnia az őt ért sérelemért. Ezért is utasította Dubble-t, hogy kutassa fel neki Keira sírját. Miközben Dante felsorakoztatta a sereget, ő finoman az elméjébe hatolt, s kiderítette a nő teljes nevét. Nem akarta megkockáztatni, hogy a férfi esetleg észreveszi a kutakodását, ezért mélyebbre nem hatolt, pedig megölte a kíváncsiság, hogy megtudja a teljes történetet.
– Ez az, kisasszony – bökött egy fekete gránit sírkőre Dubble.
– Szóval te vagy az  - siklott a sírkő elé Anabella.
– Hogyan akarja visszahozni a jogar nélkül? – érdeklődött a miniszter.
– A jogar nélkül is képezhető inferus – tájékoztatta Anabella. – A jogar csupán ahhoz kell, hogy az inferus úgy térjen vissza, hogy beszélni, és gondolkodni is tud. Ha a jogar nélkül hozzuk vissza, akkor csak egy báb lesz, de a jogarral akár teljes valójában is visszatérhet.
– Ha valakit meg lehet szabadítani a haláltól, akkor miért nem hozta vissza az apját?
Anabella arca megrándult, keserűség és düh suhant át rajta.
– Mert őt nem lehet visszahozni. A horcruxok miatt.
– Értem. És hogy tudja életre kelteni ezt a nőt a pálcájával?
– Véráldozattal – felelte Anabella szenvtelenül, mintha csak azt mondaná, hogy szép az idő.
– Véráldozattal – ismételte Dubble nyugodtan, majd hirtelen ráébredt arra, hogy miért is hozta magával őt a boszorkány. – Csak nem?
Amikor a nőre nézett, annak hűlt helyét találta. Tekintetével a lábán felkúszó kígyóra meredt. Jeges félelem hasított a szívébe, előrántotta a pálcáját, de a kígyó a csuklójába mart. Vér csöppent a sírra, s Dubble érezte. Hogy forogni kezd vele a világ.
– A kígyó harapása mérgező – állt ismét előtte Anabella.
– De én hű szolgája voltam! – lihegte a férfi, a méreg szétáradt a testében.
– Pont ezért esett rád a választásom.
– Én mindent megtettem…
- Vedd ajándéknak, hogy egy nemes ügyért halhatsz meg. – Anabella a sírra szegezte a pálcáját, s koncentrálni kezdett, mialatt a vér beleszivárgott a sírba.

***

Egy villanás – ennyit látott Albus, majd úgy érezte, mintha széttépnék a testét. Összecsuklott, kezéből kiesett a köpeny és a jogar is. Emily fejvesztve rohant hozzá, s fejét a térdére fektette.
– Albus, könyörgöm, szólalj meg! Albus!
James a lány után rohant, de útját elállta egy magas, fekete talárt viselő, görbe orrú férfi. Az az ember, aki megállította öccsét mielőtt az beléphetett volna a sírkamrába. Jamesnek nagyon ismerős volt ez az alak, csak nem tudta, hogy honnan.
– Te szemét nagyra nőtt denevér! – bömbölte a fiú.
A férfinak egy arcizma sem rándult a sértés hallatán.
– Senki sem fog belépni oda – jelentette ki lassan kiejtve a szavakat.
– Azt nem te mondod meg! – emelte rá a pálcáját James.
– Milyen neveletlen vagy, pont mint a nagyapád és az apád.
– Te meg egy seggfej vagy! Húzz vissza a sötétbe, te vámpír! Stupor!
A férfi könnyűszerrel hárította James átkát. James megtörölte verítékező homlokát, majd Albusra nézett, aki úgy festett, mintha szétkaszabolták volna a testét. Emily még mindig a fiú fölé hajolt, s a pálcájával próbált segíteni rajta, sikertelenül.
– Finite! Finite! Gyerünk már! – A hangja kétségbeesett volt. – Al, nem hagyhatsz itt.
– Mit műveltél az öcsémmel?! – csattant fel James.
– Szeretnéd megtudni, Potter? Sectumsempra!
- Sectum mi? – James majdnem áldozatul esett az átoknak, miközben próbálta megismételni, de szerencsére még időben hasalt le előle. – Már megint tiszta sár lettem. Tartsd életben, Emily, mindjárt megyek!
– Nem mész te sehová, Potter. – A férfi felvette a támadóállást. – Volate occur!
James alatt megnyílott a föld, még szerencse, hogy meg tudott kapaszkodni a szélében.
– Basszus! – nyögte a szakadékba nézve. – SEGÍTSÉG!
- Én szívesen segítek neked, megszabadítalak nyomorult kis életedtől. – A férfi a kezére taposott.
James szeméből könnycseppek buggyantak ki a fájdalomtól.
– SEGÍTSEN MÁR VALAKI MERLIN SZAKÁLLÁRA! 
Harry, aki nemrég kábított el vagy négy csuklyást meghallotta a fia segélykérését, s szemével keresni kezdte a fiút. Ekkor pillantotta meg a vérző Albust és a mellette síró Emilyt. Azonnal hozzájuk sietett.
– Mi történt?
– Az a férfi megátkozta – mutatott a szakadék szélén álló férfira Emily.
– Piton – döbbent meg Harry. – És James?
– Ott lóg a szakadék szélén.
– Vulnera sanentur, ez majd segít Albuson. Rád bízhatom?
– Persze, uram. – Emily remegő kézzel a fiúra szegezte a pálcáját. – Vulnera sanentur.
Eközben Harry hátrarepítette Pitont, s felhúzta Jamest.
– Apa, Al rosszul van – hadarta James. – Segíts neki, ez a fazon megátkozta.
– Minden rendben lesz – fogta meg a fia arcát Harry. – Emily már tudja az ellenigét.
James a lány felé pillantott, s megnyugvással nyugtázta, hogy öccse körül egyre kisebb a vértócsa.
– Új játékos a sakktáblán? – állt fel Piton. – El sem tudod képzelni, hogy mennyit rimánkodtam azért, hogy én ölhesselek meg, Potter.
– Ismered őt, apa?
– Ő Perselus Piton.
– Az a varázsló, akiről Alt neveztétek el? – kerekedtek ki a fiú szemei. – Mondhatom, szép névrokon. Kis híján megölte őt!
– James, segíts az öcsédnek, Piton professzort bízd rám.
– Szép kis professzor – fintorgott James. – Szánalmas egy tanár lehetett.
– James, ő most nem önmaga.

- Most vagyok igazán önmagam, Potter. Ferula!
– Protego!
Elkezdődött hát a küzdelem Harry és régi tanára, Perselus Piton között. Harry sejtette, hogy a másvilágon újra találkoznak majd, és akkor ő igenis köszönetet fog mondani mindenért, de ebben a pillanatban Piton az ellensége volt.
– Sectumsempra!
– Stupor!
– Obstructo!
– Protego! – termett Harry előtt Lily Potter.
Piton szemében furcsa fény csillant.
– Anya – dadogta Harry.
– A gyerekeid mellett a helyed. Perselust bízd csak rám.
– És Dumbledore?
- Az aurortanács már kezelésbe vette – bökött fejével az ősz mágus felé, aki Otgonnal és Heinrich-kel hadakozott.
- Anya… - kezdte Harry, de a nő a szavába vágott:
- Nyugodj meg, Harry, Perselus nem fog bántani.
- Én a helyedben nem lennék ebben ennyire biztos – sziszegte Piton.
- Te jó ember vagy, Perselus – kezdett bele a mondókájába Lily, s minden szónál tett egy lépést a férfi felé.
Harrynek nagyon nem tetszett, hogy magára hagyja az anyját a férfival, de nem tehetett mást. Meg kellett bíznia az anyjában, és abban az érzelemben, amely a férfit Lilyhez kötötte. Így magukra hagyta őket, s elindult a fiai felé. Már majdnem elérte őket, amikor valaki a földre lökte. Anne feküdt rajta, Harry finoman legörgette magáról a nőt, s ekkor konstatálta, hogy egy csuklyás alak fogja rájuk a pálcáját. Harry gyors mozdulattal lefegyverezte a férfit, majd megrázta Anne testét, de a nő nem mozdult. Idegesség futott végig Harry lelkén, s erősebben megrázta a nőt. A fejét Anne szívéhez tapasztotta, de nem hallotta a szívdobogását.
- Ne, Anne, ne csináld ezt velem…
- Mi történt, Harry? – térdelt mellé Ginny sárosan és véresen.
- Az a halálfaló meg akart ölni, Anne pedig… Anne pedig megmentett. – Harry szeméből kigördült egy könnycsepp. – Meghalt, Ginny.
- Annyira sajnálom. – Ginny átölelte Harryt. – Tudom, hogy jó barátod volt.
- Szinte testvéremként szerettem – helyesbített Harry. A földre fektette a nő hideg testét, majd felállt. – Elegem van ebből az egészből.
- Nekem is.
Harry eltette a pálcáját a talárja zsebébe, és egy másikat húzott elő. Ez a pálca bodzafából készült, s amikor Ginny végignézett rajta, rögtön ráismert.
- Ez nem?
- Ez a Pálcák Ura. Reméltem, hogy mégsem kell majd használnom, de ez így nem mehet tovább.
- Mi lesz Anne holttestével? – tudakolta Ginny.
- Nem hagyhatjuk itt.
- Akkor én elviszem innét egy biztonságos helyre, hogy eltemethessük majd.
- Megtennéd? – lepődött meg Harry.
- Meg.
Harry nem szólt, csak hálás tekintettel nézett a feleségére. Amíg ők Anne mellett álltak, James már réges régen visszaért Albushoz. Enyhe irigykedéssel figyelte, ahogyan Emily meggyógyítja az öccsét. Akármi is történt régen, abban az egyben biztos volt, hogy a lány megváltozott, és szereti Albust. Nagyon szereti. Úgy szereti őt, ahogyan Jamest egy lány sem szerette még soha, és nem is fogja.
- Al, rendbe fogsz jönni – simogatta a fiú fejét egyik kezével a lány, a másikkal pedig még mindig a pálcáját tartotta. – Vulnera sanentur, vulnera sanentur!
Albus arcába lassan visszatért a szín, majd résnyire kinyitotta a szemét.
- Hát élsz! – ölelte magához Emily sírva a megkönnyebbüléstől. – Annyira örülök!

- Emily… te mentettél meg? – Albus hangjában kétkedés csillant.
- Ő bizony – sietett a válasszal James. – Emily gyógyított meg.
- De apukád mondta meg, hogy mivel kell megtennem – pontosított a lány.
- Miért segítettél?
- Mert szeretlek – válaszolta a lány úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd hirtelen eszébe jutott, hogy ők most éppen nincsenek valami jó viszonyban egymással.
- Most már tudom – lehelte Albus, még mindig nagyon gyenge volt.
Ahogy James elnézte őket, ráébredt arra, hogy még van közös jövőjük együtt. Tekintete a húgára vándorolt, aki a messzeségben viaskodott egy boszorkánnyal addig, amíg Scorpius a segítségére nem sietett. Lilyről Morganre nézett, a lányra, aki sosem fogja viszontszeretni őt, majd visszatért Emilyhez és Albushoz, akik mintha elvesztek volna egymás tekintetében. S ekkor megértett mindent. Megragadta a jogart és a köpenyt, s felállt. Már tudta, hogy mit kell tennie…

***

Nem sokon múlott, hogy a lezuhanó faldarab agyon ne csapja Rufus Ordert. Még szerencse, hogy hallotta a repedést. A Nagyteremben harcoltak egymással Dantéval, s a férfi bizony agyon akarta csapatni a falból kimetszett darabbal.
- Partis Temporus! – Rufus pálcáját tűzörvény hagyta el.
- Pherecitius mangicus! – rikkantotta Dante, mire a tűzörvény megfagyott a levegőben, majd a padlóra hullva apró darabokra esett szét.

- Immobilus!
- Protego!

- Milyen érzés azzal hadakozni, aki kiemelt a mocsokból? – zihálta Rufus. – Milyen érzés az ellen fordulni, aki bízott benned?
- Nem fogsz lelkiismeret-furdalást kelteni bennem – mondta Dante.
- Nem is ez a célom, ugyanis neked nincs olyanod. Lelked sincs.
- Mit tudsz te rólam? – nevetett fel keserűen Dante. – Mit tudsz te arról, hogy milyen vagyok? Hogy mit szeretnék? Sosem érdekelt más, csak a világbéke és a hülye Sárkányosztag.

- Volt idő, amikor téged is érdekelt a Sárkányosztag.

- Ifjonti naivitás – tárta szét a karjait Dante.

- Reducto! – támadott Rufus.
- Protego!

- Sosem tűntél naivnak. Dante, még van esély visszatérned a gyökereidhez. Nem hiszem el, hogy neked megfelel Anabella mellett.

- Pedig jobb, ha elhiszed. Remekül megvagyunk – hazudta Dante. – Mellette a világ ura leszek.

- Mióta érdekel a világuralom? S ha mellé álltál, akkor miért képezted ki a Potter gyerekeket?
- Ki mondta, hogy megtanítottam őket akármire is? Relaxo!

Rufus eltakarta a szemét a szikraeső elől.
- Tudom, hogy fejlődtek nálad. De miért vállaltad el?

- Csak azért, hogy megnézzem, mit tudnak. Ismerni kell az ellenfelet, nem igaz? Tartsd a barátaid közel… Stupor! De az ellenségeid még közelebb. Protego!
- Oppugno! – Rufus a pálcáját a falon menekülő pókokra szegezte, amelyek sötét szőnyegként ugrottak Dantéra.

Dantét meglepte Rufus csele, s felkészületlenül érte őt a ráhulló pókok hada. Először a kezével próbálta leszedni magáról az állatokat, nem sok sikerrel.

- Locomotor mortis! – Rufus átka miatt Dante hátraesett megbilincselt lábbal.
Dante a pálcáját a pókokra szegezte.
- Aquamenti! – Az állatokat elmosta a pálca hegyéből kibuggyanó vízsugár, így újra látott már. – Finite!
- Mobilicorpus! – emelte a magasba ellenfelét Rufus. – Az az utolsó szavad, hogy nem térsz vissza közénk?
- Igen! – vágta rá Dante harciasan.

- Rendben, akkor szereztél magadnak egy ellenséget – mondta Rufus lemondóan, szürke szemében fájdalmas fény csillant, majd a padlóhoz vágta Dantét.
Dante fájdalmasan felszisszent, érezte, hogy iszonyúan sajog a karja. A vállát markolászva felegyenesedett, majd átvette a pálcáját a bal kezébe.

- Végre beleadsz apait-anyait.

- Obstructo!

- Protego!
- Meteoronto recanto! – Az ablakot áttörte egy villámcsapás, amely Dante lábába vágódott.

A férfi térdre rogyott az átoktól, s érezte, hogy szinte alig bírja mozdítani a lábát. Térlátásban látta, hogy Rufus újabb támadásra készül. Hát tényleg mindent belead ezúttal. Itt az ideje, hogy ő is bevesse a titkos fegyverét. A pálcáját arra a lyukra szegezte, amelyen a villám csapott be az imént.
- Invado draco!
Rufus elfehéredett, amikor meghallotta a kiejtett szavakat. Roppant ostobának gondolta magát, amiért erről megfeledkezett.
- A fene vinné el! – dobbantott a lábával idegesen a padlóra.
Kisvártatva egy hatalmas sárkány jelent meg az ablak előtt. Dante arcán széles vigyor terült el.
- Storm, édesem. Ez mindent más színben tűntet fel, nem igaz, Rufus?