Sokat kellett rá várni, de remélem, nem hiába! :)

 

Ginny dühtől eltorzult arccal sietett Harry mellé, aki még mindig Albus mellett térdelt.
- Harry, észrevehetnéd, hogy Al már jól van. Máshol van rád szükség.

Igaza volt, hiszen a fiú már magától is képes volt ülni, s arcába is visszatért az élet.
- Menj, apa, jól vagyok.
- Biztosan? – Harry még mindig aggodalmas arccal fürkészte fiát.
- Harry, ne habozz már, segítened kell! – toporzékolt Ginny.
- Mondhatom, szép anya vagy, a fiad haldoklik, te meg itt piszkálsz engem.

- Harry, én is aggódtam Albusért, de már szemmel láthatóan jól van, viszont Dumbledore lassan kivégzi a családod.

Harry követte Ginny pillantását, s cseppet sem örült annak, amit látott: Dumbledore félelmetes ellenfélnek bizonyult még inferusként is, már csak James Potter és Perselus Piton álltak vele szemben. Sirius és Lily nem messze tőlük egy fa tövében lihegtek. Tekintete továbbsiklott Otgonra és Heinrichre, akik el voltak foglalva más inferusokkal és halálfalókkal. Szomorúan konstatálta, hogy Remus és Tonks még mindig az ellenség hajójában eveznek.
- Harry, használnod kell a Pálcák Urát – siettette Ginny. – Dumbledore nagyon erős.

- Indulok – bólintott Harry, majd Emilyre nézett: - Vigyáznál a fiamra, amíg vissza nem jövök?

- Hát, persze, uram – dadogta megszeppenve a lány.
- Jól vagyok! Nem kell rám vigyázni – kérte ki magának Albus. – Amúgy is túl sokat ücsörögtem itt, vissza kell tennem a jogart a helyére.

- Nem tetszik ez nekem – bukott ki Harryből. – Nem neked kellene menned, te még fiatal vagy.

- A jóslat nem kor szerint válogatott. Rólam szólt, apa, és én nem hátrálok meg a feladat elől. – Albus tekintetével a barlang bejáratára nézett, majd összevonta a szemöldökét.
- Te nagyon bátor vagy – fogta meg a vállait Harry a könnyeivel küszködve. – Annyira büszke vagyok rád.

Albus nem felelt, csak továbbra is ide-oda forgatta a fejét, mintha keresne valamit, majd hirtelen felpattant:

- Hol van a jogar?!
- Mi az, hogy hol van? – értetlenkedett Harry.
- Amikor Perselus Piton megtámadott, kiesett a kezemből a köpennyel együtt. Valahová oda eshetett.

- Én is láttam, hogy leesett a földre – erősítette meg Emily. – És aztán…
- Aztán mi? – rázta meg a vállait Albus.
- James felvette, mintha felvette volna…
- Mintha felvette, vagy tényleg felvette?
- Tényleg… biztos vagyok benne, hogy felvette.
Albus elfehéredett, Ginny és Harry szintúgy.
- Na, ne… - csóválta a fejét Albus. – Ne… csak nem tett ilyet?
- James? Kizárt – jelentette ki Ginny bizonytalan hangon.

- Ez az én küldetésem, nekem kell megtennem!

- Nyugalom, először is elő kell kerítenünk Jamest. – Harrynek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy higgadtan át tudja gondolni a helyzetet. Nem akarta elhinni, hogy James se szó, se beszéd magára vállalja Albus küldetését, s csak úgy beosonjon a Lelkek temetőjébe, de valahol a lelke mélyén tudta, hogy ennek kellett történnie.

- Én sehol sem látom – nézett körbe Ginny.
- Szerintem te menj és segíts Dumbledore professzor ellen, mi Emilyvel pedig megkeressük a bátyámat. Biztosan itt lesz valahol.

Harry nem akarta elvenni Albustól a reményt, ezért nem szólt semmit sem, csak némán bólintott, majd elindult az apja felé. Ginny nem követte őt, hanem Albusékhoz csatlakozott.

- Protego! – hárította el Dumbledore kínzó átkát Harry Piton elől.
- Pont jókor jöttél, kezdünk elfáradni – mondta James, amikor Harry odaért melléjük.

- Az csak nem? – pillantott Harry pálcájára Piton.

- De igen, remélem, ezzel győzhetünk.
- A pálca önmagában kevés, ha a gazdája nem méltó az erejére – tájékoztatta Piton. – Stupor! Grindelwald is elvesztette.
- A fiam igenis méltó rá – sziszegte James. – Nála méltóbb gazdája csak Dumbledore volt.

- Majd kiderül – vont vállat Piton.

Tíz perc után Harry kezdte úgy érezni, hogy Pitonnak igaza van, ugyanis akárhogyis próbálkozott, latba dobta minden tudását, a pálca egyre gyengébb eredményeket produkált. Mintha minden varázzsal veszített volna az erejéből… Harry tekintete a fegyverre siklott, miközben négykézlábra emelkedve próbált feltápászkodni az ősz mágus előző átka után, s ekkor észrevett egy hosszú repedést a pálcán. Auror tanulmányaiból jól emlékezett arra, hogy egy pálca miért repedhet meg: vagy nem az igazi birtokosa próbálja használni, vagy nem igazi a pálca. Harry teljesen biztos volt abban, hogy ő az igazi tulajdonosa a Pálcák Urának, így csak a második magyarázat maradt. Ebben a pillanatban szörnyű gyanúja támadt, amely be is igazolódott abban a pillanatban, amikor egy védőpajzsot vont maga köré, hogy visszaverhesse Dumbledore kaszaboló ártását. Az történt ugyanis, hogy abban a pillanatban, amikor kimondta az igét, a pálca kettétört. Apja és Piton elképedve néztek rá, de kettőjük közül Piton reagált gyorsabban: Harry elé ugrott és így szólt:

- Protego maxima!

A védőburok mindkettőjüket eltakarta, így Harrynek maradt ideje elővenni a főnixpálcát.

- Köszönöm, megmentett.

- Mi a fene volt ez? – Piton ügyet sem vetett Harry köszönetére.

- Szerintem ez nem a Pálcák Ura – vallotta be Harry.

- Elvesztetted a Pálcák Urát? – hüledezett Piton.

- Azt hiszem – nyögte Harry pironkodva.

- Te nem lettél okosabb az évek során – állapította meg Piton szikrázó szemekkel.
Harrynek egyet kellett értenie egykori tanárával, hiszen valóban nagyon ostobának érezte magát, amiért nem ellenőrizte le a pálcát a használat előtt. Ezt minden elsőéves aurortanonc tudja. A pálcát mindig le kell ellenőrizni. De hogy is gondolhatta volna, hogy valaki kicseréli, amikor a kastélyban csakis a szövetségesei voltak? Vagy lehet, hogy valaki beépült közéjük? Nem volt ideje töprengeni, mert folytatnia kellett a harcot Dumbledore-ral.

- Sajnálom – ennyit bírt kinyögni.

- Sajnálhatod is.

- Hagyd Harryt, Piton – szólt rá James békítő hangon.

Piton nem felelt, inkább minden figyelmét Dumbledore-ra összpontosította.

- Úgy vélem, kell egy kis segítség – csendült egy ismerős hang a távolban.

- Te is meg akarsz halni, Rufus? – szegezte a kérdést néhai barátjának Dumbledore. – Biztos voltam abban, hogy ennél több eszed van.

- Ő mit keres itt? – mutatott Dantéra Harry.

- A jó oldalon áll – foglalta össze az eseményeket tömören Rufus.

- A jó oldalon áll? Ennyi? És a Roxfort? És a többiek?

- Mindenki jól van, győztünk – biccentett Rufus.

- Az lehetetlen – suttogta Dumbledore.

- Anabella? – kérdezte Harry.

- Halott.

- Hogyan? – kerekedtek el Harry szemei. – Meghalt?

- Csak nem bánod? – kérdezte Rufus félig viccelődve.

- Nem… - Harry agya lázasan zakatolni kezdett. Egy furcsa érzés kezdett kibontakozni a lelkében: a sajnálat. Nem azt bánta, hogy Anabella meghalt, hanem azt, hogy nem az ő keze áltál. Elhessegette magától a sötét gondolatokat, nagyot nyelt, majd így szólt: - Legalább nem lesz vele több gondunk.
- Helyes, mert szerintem senki sem bánja. Na, mármost, Albus, vége a dalnak. Nemsokára lehull rólad Anabella átka, s akkor újra önmagad leszel. A kérdés az, hogy bohóckodjunk addig, vagy önként feladod?

- Feladni? Soha! – Dumbledore ismét harcra kész volt.

- Akkor, ha megengeditek – lökte arrébb Harryt és Jamest. – Nekünk van egy kis osztálytalálkozónk, olyan sárkányosztagos módra. Samir, csatlakozol?

- Még szép, a világért se hagynám ki.

- Dante? – fordult arra a helyre, amelyen az előbb még az északi állt Rufus. – Hova tűnt?

- Tudod, hogy mindig egy cél vezérli.

- A nő, minden férfi kínja – legyintett Rufus.

 

Dante Steinhauser ebben a pillanatban ragadta meg Albus karját. A fiú megdöbbenve torpant meg, s nézett farkasszemet egykori mesterével.

- Maga itt?

- Hol van a jogar?

- Miért kérdezi?

- Mert tudnom kell. Azonnal mondd meg! – Dante szeme szikrákat szórt.

- Honnét veszi, hogy nálam van? – Albus lerázta Dante szorítását. – Mért lenne nálam?

- Azért mert rólatok szólt a jóslat. Vagy nálad van, vagy a húgodnál, vagy… - Dante körbeforgatta a fejét. – Hol van a bátyád?

Albus váltott egy futó pillantást Emilyvel, amiből a lány megértett mindent.

- Az előbb még itt volt, biztosan harcol valahol – vont vállat flegmán Albus.

- Azt mondta, hogy segít Morgannek a nagyapjával – füllentette Emily.

- Ki az a Morgan?

- Egy barátunk.

- És vele van a bátyád?

- Vele.

Dante úgy nézett Albus szemeibe, mintha a lelkében is olvasna egyúttal. A fiú megacélozta a lelkét, nehogy Dante gyanút fogjon. Minden erejét összeszedte, hogy állni tudja a pillantását. Megkönnyebbülve vette észre, hogy a férfi elbizonytalanodik, majd hátat fordít nekik és tesz egy lépést. Albus ismét összenézett Emilyvel, aki bátorítóan rá mosolygott. Ám abban a percben, hogy folytatták volna útjukat a bejárat felé, Dante hirtelen visszafordult, és keményen megragadta Albus vállait.

- Hazudsz – sziszegte jéghideg hangon. – Azonnal valld be, hogy nála van a jogar!

- Hagyja békén! – szegezett pálcát a férfira a lány.

- Csak nem akarsz szembeszállni velem? – képedt el Dante gunyoros mosollyal.

- Csak de. – A lány szeme megvillant.

- Semmi esélyed.

- Tegyen próbára.

Dante a lány pálcát markoló kezére meredt, s meglepetten konstatálta, hogy Emily magabiztosan markolja a pálcát, a keze egy cseppet sem reszketett.

- Engedje el Albust, nem mondom még egyszer.

Dante az ajkába harapott. Először arra gondolt, hogy egyszerűen lefegyverezheti a lányt, hiszen egy képzetlen gyerekről van szó, de aztán ahogy látta, hogy milyen eltökéltség sugárzik belőle, kezdett elbizonytalanodni. Rufus kiképeztette a Potter kölyköket is, mi van akkor, ha ez a lány azért nem került kiképzésre hozzá, mert már mindent tud? Elvégre is Anabella Watkins lányáról van szó, aki kimondottan veszélyes ellenfél volt. Pont a lánya képzésével nem foglalkozott volna? És azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ő hozta el a jogart a temetőből. Ez hatalmas lelkierőre vall. Nem ijedt meg Emilytől egy percig sem, csupán nem volt annyi ideje, hogy még párbajozgasson vele. Minél előbb meg kell szereznie a jogart, hogy visszahozhassa Keirát. Ezért úgy döntött, hogy cselhez folyamodik. Lassan leeresztette a kezét, majd így szólt:

- Jól van, én csak segíteni akartam.

- Segíteni?! – hüledezett Albus. – Hiszen átállt!

- Összejött az anyámmal – tette hozzá a lány.

- Az csak csel volt, a lényeg az, hogy veletek vagyok.

- Minek magának a jogar?

- Csak segítenék a helyére tenni – hazudta Dante szemrebbenés nélkül.

- Nem kell a segítsége. Inkább az inferusok és halálfalók ellen vesse be a fene nagy tudását.

- Pont úgy beszélsz, mint a bátyád. Ő szokott ilyen szemtelen lenni. De sebaj. Ha nem kell a segítségem, akkor csatlakozok a harcolókhoz.

- Nagyszerű.

Dante elindult Harryék felé, de ismét visszafordult:

- Apropó, nem is kérdezed, hogy hogy van az anyád? – szavait a még mindig pálcát markoló Emilyhez intézte.

- Nem érdekel, hogy mi van vele.

- Akkor nem fog felzaklatni, ha azt mondom, hogy megöltem. – Dante most már végképp hátat fordított nekik.

Emily szinte megdermedt a hír hallatán. Meghalt? Anabella tényleg meghalt?
- Nem tudom, hogy mit is mondjak – lépett mellé Albus tétován. – Öhöm… azt hiszem, részvétem.

- Köszönöm, Al, de nem érdemli meg, hogy beszéljünk róla.

- Mégiscsak az anyád volt.

- Egy szörnyeteg volt. – Emily arcán lepergett egy könnycsepp. Egész testében rázkódni kezdett, a szeméből lepergő könnycseppet pedig idegesen törölte le. – Azt sem érdemli meg, hogy megsirassam.

- Figyelj, te nem vagy olyan, mint ő. – Albus félszegen a lány vállára tette a kezét.

- Úgy gondolod?

- Igen, bizonyítottad – sóhajtotta Albus.

- Sajnálom azt, ami történt… - kezdte Emily.

- Ne emlegessük a múltat.

- Rendben, akkor keressük meg Jamest – váltott témát Emily. – Ez a legfontosabb most.

- Igen, viszont szerintem a temetőbe kellene mennünk. Eddig csak ott nem kerestük.

Emily a gondolattól is megborzongott, hogy a temetőbe menjen. De Albusnak igaza volt. Így felkerekedtek, s pár perccel később már a bejáratnál álltak.

- Mi ez alattunk? – bökött Albus a zöld ködre.

- Ezek lelkek – felelte Emily. – Kiszabadultak a temetőből.

- Merlinre! – Albus kilépett a lelkek fényéből.

- Mindenképpen rájuk kell lépned, ha be akarsz menni. Ez elég bizarr – fintorodott el a lány.

- Ez az.

- Lehet, hogy kegyetlenül fog hangzani, de mindenképpen be kell mennünk és gondolj arra, hogy nekik már elvileg nem fáj.

Albus elfehéredett annak a gondolatára, hogy Emilynek igaza van: be kell jutniuk.

- Rendben, menjünk.

Emily ment elől, Albus vonakodva követte. Odabent teljes volt a káosz: fülsüketítő, panaszos ének hallatszott, s olyan volt, mintha egy erős szélroham próbálná visszalökni őket. Meg kellett kapaszkodniuk a falban, hogy előre tudjanak jutni. Amikor Emily hátratántorodott egy erősebb lökéstől, Albus automatikusan megragadta a kezét, s visszahúzta.
- Köszönöm.

- Nincs mit – biccentett Albus. – Csak tudnánk valahogy megszüntetni ezt a viharjellegű izét.

- Erre nem hat varázslat – szólalt meg valaki a hátuk mögött.

- James? – fordult meg boldogan Albus.

- Azért felismerhetnéd a bátyád hangját – felelte Dante.

- Maga meg?

- Szóval ő itt van valahol. Sejtettem.

- Nem fogja megkaparintani a jogart! – csattant fel Albus. – Elég volt az inferusokból! Nézzen körül! Maga szerint ez normális?! Eljön a világvége és én azt nem fogom megvárni!

- Hé, lassabban, kisfiam! – Dante védekezőn felemelte a tenyerét. – Én nem akarok inferusokat. Én visszateszem a helyére amint…

- Amint mi?

- Nézd, én nem akarok magyarázkodni most. Legyen elég annyi, hogy semmi rosszat nem szeretnék. Albus, én… csak olyasvalakit szeretnék visszahozni, aki fontos nekem.

- Keirát?

- Honnét tudsz te róla? Áh, ne válaszolj. Biztosan az a pletykás szamár kotyogta el.

- Őt akarja?

A férfi bólintott, arcán halvány pír jelent meg.

- Akkor velünk jöhet. Nekem kellett volna visszahoznom a jogart, de James elvette, és szerintünk idebent van.

- Akkor keressük meg – mosolyodott el az északi.

Amint ezt kimondta halványsárga fény söpört végig a temetőn. A lábuk alatt hömpölygő lelkek –ha lehet még hangosabban és panaszosabban- felsikoltottak, mintha a kínok kínját élnék át. Dante és a gyerekek ösztönösen a fülükhöz kapták a kezüket.
- Mi a fene ez? – Alighogy ezt kimondta Albus, hirtelen koromsötétté vált odabent minden, s a hangok is elhaltak.

- Lumos! – Dante pálcája hegyén apró fénypontocska jelent meg.

A gyerekek követték a példáját, s kisvártatva három fénypont világította meg a temetőt.

- Eltűntek a lelkek a lábunk alól – állapította meg Albus, amikor lenézett.

- Ez csak egyet jelenthet – nyelt nagyot Emily.

- Bizony – mondta Dante.

- Mit? – kérdezte Albus előre félve a választól.

- Hogy a jogar visszakerült a helyére.

- James… - nyögte Albus, s miközben kiejtette bátyja nevét, észrevett egy testet a földön.

- Az ott? – kérdezte csendesen Emily.

Albus elkezdett rohanni a test felé, de ekkor vette csak észre, hogy egy szakadék választja el őket.

- James! – kiáltotta. – James!

- Albus! – rántotta vissza Emily a fiút, aki alatt megmozdult a föld.

- Mi ez? – kérdezte Albus.

- Újra egybeforr a temető – magyarázta Dante.

- Át kell jutnom Jameshez – erősködött Albus.

- Át fogsz, de előbb várd meg, még egyesül a föld.

Albus türelmetlenül figyelte, ahogyan a szakadék eltűnt, s amikor már csak egy vékony kis rés látszódott, átrohant bátyjához. James teste jéghideg volt, arca falfehér, s nem messze a kezétől ott hevert a pálcája. Albus hisztérikusan rázni kezdte a fiú testét, de az nem mozdult többé.

- Jimmy, könyörgöm, ne szórakozz! Ne játszd itt a holtat!

- Albus… - térdelt le mellé Emily sajnálkozó arccal.

- Hallod, Jimmy? HALLOD?! – Albusból patakként folytak a könnyek. Ráborult a bátyja mellkasára és csak sírt. – Jimmy, kérlek!

- Albus, ó, Albus, annyira sajnálom – szipogta Emily.

- James…

- Ki kell vinnünk innét – szólalt meg Dante.

- Nem! – üvöltötte Albus. – James, kelj fel azonnal!

- Mennünk kell. – A férfi hangja csalódott volt és lemondó. Megfogta Albust, és húzni kezdte felfelé.

- NEM! Hagyjon!

- Őt is magunkkal visszük… - ígérte a férfi.

 

Amíg ők odabent voltak, addig a temető előtt furcsa dolgok történtek. Először is, amikor a sárga fény sarló módjára végigsöpört a harcolókon, az inferusok hirtelen megtorpantak. Csak álltak ott megdermedve, miközben lassan visszatért szemükbe az élet, majd lassan szembenéztek az éppen aktuális ellenfelükkel. Ezután ki-ki másképp reagált, Albus Dumbledore például térdre rogyott, s sírva fakadt a sok szörnyűségtől, ami körülvette. Remus Lupin magához vonta Teddyt, s örömtől ittasan csak ácsorogtak egy helyben összeölelkezve. A halálfalók –látva azt, hogy az inferusokon megtört az átok- azon nyomban köddé váltak.

Harry megkönnyebbülten rogyott le Ginny mellé a földre, s roppant módon örült, hogy vége a szélmalomharcnak. Hirtelen eszébe sem jutott, hogy mindez mit is jelent. Hogy a jogar visszakerült a helyére. Hogy valamelyik gyermeke távozott az élők sorából. Mindez akkor jutott eszébe, amikor meglátta Dante Steinhausert karjában a fiával, akit a sokkos állapotban lévő Albus követett. Albust Emily támogatta, s amint Harry meglátta a fiát, már tudta, hogy beigazolódott az, amitől féltek. Hogy teljesült a jóslat.

- Mi van nála? – nyögte Ginny halálra vált arccal.

Mindenki Dante felé fordult. Rufus Order összevonta a szemöldökét, Samir pedig a pálcájára rogyott.

- Kit hoz? – Ginny sebesen felpattant.

Dante pár lépésnyire állt meg előttük, s óvatosan a földre fektette James holttestét, majd távolabb lépett, hogy a család odaférjen a testhez. Ginny azonnal letérdelt a fia mellé, s magához szorította. Szeméből ömlöttek a könnyek. Harry a felesége mellé telepedett le, és átölelte Ginnyt.

- Mi ez a csoportosulás? – érkezett meg Lily is, nyomában a Malfoy családdal. Lucius Malfoy is már újra önmaga volt, s nem győzte kifejezni sajnálatát, amiért rátámadt az unokáira. Lily mosolygó arccal tört utat magának a tömegen keresztül, de amikor meglátta halott bátyát, Scorpius nyakába borult. – Miért?! Miért kellett meghalnia?! Ez olyan igazságtalan!

- Sajnálom, Lily – szorította magához Scorpius. – Nem is tudom, hogy mit mondjak… James hősként halt meg.

- Nem igazság! – bömbölte Lily.

- Nem az. James nem érdemelte ezt. De gondolj arra, hogy hősként halt meg, úgy, ahogy az méltó volt számára.

- James nem akart meghalni! – csattant fel Lily hisztérikusan. – Nem akart hős lenni!

Scorpius nem mondott semmi sem, csak tűrte, hogy Lily a mellkasát veri az öklével.

- Szegények – suttogta Draco, amikor ő is megpillantotta a holttestet. – Ez nagy fájdalom lehet egy szülőnek.

- Nem járja, hogy egy szülő temesse a gyerekét – értett egyet vele Lucius, majd magához vonta az Morgant. – Még szerencse, hogy ti jól vagytok.

Morgan kibontakozott a nagyapja öleléséből, s megsemmisülten bámult James élettelen testére. Nem akart hinni a szemének. Az élénk James most jéghidegen ott fekszik a földön, és soha többé nem mozdul majd. Ez nem lehet igaz. Most tényleg meghalt. Érezte, amint egy könnycsepp kicsordul a szeméből. Nem törölte le, hagyta, hogy végigfolyjon az arcán. Nem érdekelte, ha a családja észreveszi, hogy megrázta James halála. Már nem volt ereje tovább színlelni. Be kellett látnia, hogy már nem haragszik rá.

 

 

***

 

James testét a roxforti kviddicspályán ravatalozták fel, miután közös erővel rendet tettek a kastély körül. Lily és Albus ragaszkodtak ahhoz, hogy James arról a helyről induljon végső útjára, amelyet a legjobban szeretett, ahol a legszebb perceit töltötte. Harry és Ginny egy perc erejéig ódzkodtak ettől, mert ők valami ünnepélyesebb helyet szerettek volna James végső búcsújához, de aztán belátták, hogy a fiú is ezt akarná. Az elmúlt hónapok alatt nagyon hiányzott neki a repülés és a játék, így ez a legjobb hely a számára. A temetésen nemcsak azok vettek részt, akik a csatában is segédkeztek, hanem James egykori iskolatársai is, hiszen amint véget ért az ütközet, gyorsan elterjedt a halálhíre. Azok a tanulók, akik egy csapatban játszottak Jamesszel, a kviddicsmezükben érkeztek, s leróttak néhány tiszteletkört a fiú kedvéért a búcsú legelején. A többiek fekete talárban ültek a koporsó előtt elhelyezett székeken, s a tiszteletkör után egy percnyi néma csenddel tisztelegtek James előtt. Majd Rufus Order a gyászolók elé lépett, s a torkához sem kellett emelnie a pálcáját, ahhoz, hogy mindenki jól hallja.

- Vannak, akik túl érdekesek ahhoz, hogy eltávozzanak az élők sorából. James Sirius Potter ezek közé tartozik. Amikor először megláttam őt, éreztem a belőle áradó dacot. Roxforti évei alatt mindenki úgy ismerte meg, mint a kviddicspálya királyát, a viccek és tréfák mesterét, a fiút, aki mindennel foglalkozik, csak a tanulással nem. Kicsit link volt, valóban. Legalábbis látszatra. Én az első percben éreztem, hogy ennél több van ebben a fiúban. Mint ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy meg fog gyűlni a bajom ezzel a fiúval. Nem lesz egyszer eset. És valóban nem volt az. Dacos és lázadó, ezzel a két szóval tudnám őt jellemezni. Elég, ha arra gondolunk, hogy úgy halt meg, hogy parancsot szegett. De ezzel a lépéssel megmentett mindegyikünket, s nem csak azokat, akik most itt vagyunk, hanem az egész emberiséget. Varázslókat és varázstalanokat, mert a világvége a küszöbünkön volt. James Sirius Potter az önzetlenségről tett tanúbizonyságot ma hajnalban. Ahogyan végignézek rajtatok, drága barátaim, azt látom, hogy őt sokan szerették. És nem ok nélkül. James tényleg túl érdekes volt ahhoz, hogy itt hagyjon minket. Jobban mondva, túl értékes. Mindig nehéz búcsút vennünk, főleg akkor, ha valaki ily hirtelen távozik. El sem tudom képzelni a szülők fájdalmát, hiszen nekem nem adatott meg, hogy családom legyen, de annyit őszintén elmondhatok, hogy olyan fiút szerettem volna, mint amilyen James volt. Harry, Ginny, méltán büszkék lehetnek a fiúkra. James egy ifjú hős volt, egy igazi ifjú titán. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem irigységemet amiatt, hogy ilyen csodálatos gyermekeik vannak.

Harry megszorította Ginny kezét, aki James halála óta a könnyeivel küzdött. Harrynek arra sem volt ereje, hogy sírjon. Egy világ omlott össze benne, s nagyon gyengének érezte magát. Szerette volna visszakapni a fiát. Bármire hajlandó lett volna érte. Most már megértette Dantét, aki mindent csak azért tett, hogy visszaszerezze azt, aki a legtöbbet jelentett a számára.

- Elvesztettük őt, de emléke örökké velünk marad. James bekerül majd a Mágiatörténet könyvekbe, s úgy emlegetik majd, mint a fiú, aki a világért halt meg. Tudom, hogy ez silány vigasz a szerető szülei, a nagyszülei és a barátai számára, de ő tényleg hősi halált halt. – Rufus Order most James teste felé fordult. – Sosem fogunk feledni téged, James Sirius Potter. Állni fog a hősök temploma, egy tégla leszel benne, nem feledünk soha. A legnagyobb varázslók lelkei kísérjenek utadon és hálás vagyok azért, amit tettél. – Rufus homlokon csókolta a fiút, majd visszaült a helyére.

Rufust az arab mágus követte. Samir hosszú elegáns arab viseletbe, fekete salwar kamizba bújt, s kezében egy kristályüvegcse volt.

- James mindig is kilógott a három gyerek közül. Rövid ismertségünk alatt világossá vált számomra, hogy hármuk közül ő a legforróbb, a legnagyobb lázadó, s ő az, akit a legkevésbé lehet kiismerni egykönnyen. Ez a fiú mindig képes volt meglepetést okozni nekem, még halála órájában is. Szeretném leróni tiszteletemet azzal, hogy a fátyol oázis megszentelt patakjának vízével testvéremmé fogadom őt. – Samir James homlokára cseppentett az üvegcséből. – James Sirius Potter, a mai naptól fogva a fátyol oázisban Ahmed lesz a neved, amely dicséretre méltót jelent. Allah vigyázzon rád odaát.

Miután Samir is helyet foglalt Hugo Weasley állt fel. Amikor szembe fordult a tömeggel, arca olyan vörössé vált, mint amilyen a haja volt. Látszott rajta, hogy mennyire zavarban van. Kviddicstalárja zsebéből elővett egy pergament, s olvasni kezdte:

- Kedves James, egyszerűen képtelenek vagyunk elhinni, hogy itt hagytál minket. Hogy soha többé nem vezeted győzelemre a csapatunkat. A Griffendél méltó tagja voltál, nélküled nem lesz ugyanolyan a Roxfort – itt Hugo hangja elcsuklott. – Reméljük, hogy a túlvilágon is van kviddics, hogy ne unatkozz, és, hogy biztosan ne felejts el minket, szeretnénk, ha magaddal vinnéd a szerencse-cikeszt, amit a végsőkig rejtegettél a nadrágzsebedben. – Hugo elővett talárja zsebéből egy cikeszt, amelyre James minden barátja felírta a nevét, majd az unokatestvéréhez fordult, és a fiú mellé tette a kis golyót. Abban a percben, hogy meglátta Jamest, megrázkódott a teste, és sírva visszasietett Hermione és Rose közé.

- Minden rendben, Hugo – ölelte át Hermione. – Nagyon szépen beszéltél.

- Nem hiszem el, hogy meghalt – szipogta Hugo. – Azt terveztük, hogy együtt megyünk a kviddics fősulira! Itt hagyott…

- James nagyon szeretett téged, te voltál a legjobb barátja. Ha lát minket odafent, akkor biztosan nagyon örül annak, hogy visszaadtad neki a cikeszt.

- Elvileg mindent lát, legalábbis Harry bácsi szülei is mindent láttak – magyarázta Rose. – Most Harry bácsi fog beszélni?

Hermione visszafordult a ravatal felé, s látta, hogy Harry vette át Hugo helyét. Hermionénak összefacsarodott a szíve, ahogyan a fiát temető apára nézett. Harry falfehér volt, s úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna pár óra alatt. Pár percig csak némán állt a koporsó előtt összegörnyedve, majd erőt vett magán:

- Köszönöm a szép szavakat. Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek, és, hogy szerettétek a fiamat. Én képtelen vagyok olyan szépen elbúcsúzni tőle, mint az előttem szólók. – Harry tekintete elsötétült. – Egyáltalán nem akarom eltemetni a fiamat. Képtelen vagyok rá. Fel nem foghatom, hogy miért kellett ennek így történnie. James senkinek sem ártott, nem neki kellene most itt feküdnie. – Harry mély levegőt vett, ezzel próbálta lecsillapítani a lelke mélyéből feltörni készülő vihart. – Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon szeretlek fiam.

Ginny felállt és Harryhez sétált. Ott álltak percekig csendben a fiúk fölött, s nézték őt. Olyan volt, mintha csak aludna, mintha nem is a koporsójában feküdne…

- Részvétem – lépett hozzájuk Ron, majd Jameshez fordult. – Merlin legyen veled.

Ront még sokan mások követték. Mindenki szerette volna kifejezni részvétét, és mindenki szeretett volna búcsút venni a fiútól. Néhányan, James és Lily Potter, Sirius Black és a Lupinok, valamint Mollyék ott maradtak a gyászoló szülők mellett, míg a többiek a székek mellé gyülekeztek, mintegy csatasorba.

- James nagyon bátor fiú volt – tette Harry vállára a kezét James. – Nagyon büszke vagyok arra, hogy én lehetek a nagyapja.

- Én mind a három unokámra nagyon büszke vagyok – csatlakozott a beszélgetéshez Lily.

Ekkor Albus lépett a bátyjához.

- Nem hiszem el, hogy ezt tetted – sziszegte könnyekkel küszködve. – Miért hagytál itt minket?! Miért kellett ezt tenned?!

- Albus – nyúlt a fiú karjához Molly. – Nyugodj meg, kedvesem.

- Nem akarok megnyugodni! A bátyám az a ravatalán! – tört ki Albusból. – Nekem kellene ott feküdnöm, nem neki! Ő ezt nem érdemelte meg!

- Te sem érdemelted volna, édesem.

- Akkor is! – Albus tőle nem megszokott ingerültséggel viselte a temetést.

- Al, nyugodj meg. Ne ordítozzál itt – kérte Lily. – Nekem is fáj, hogy Jimmy elment, de ez van. Nem érdemli azt, hogy itt balhét csinálj.

- Gyere, Al – karolta át a vállait Scorpius. – Gyere, álljunk a többiekhez.

Albus szótlanul engedelmeskedett.

- Részvétem a fiúk miatt – érkezett meg az utolsó részvétnyilvánító Dante Steinhauser személyében. – Kedveltem ezt a fiút, habár sokszor az idegeimen táncolt. Kérem, szeretnék tőle sárkányosztagos módjára búcsút venni, ha megengedik.

- James nem volt sárkányosztagos – mondta Harry csendesen.

- De méltó arra, hogy így búcsúzzunk tőle.

- Csináljon, amit akar.

- Akkor szeretném megkérni magukat – hordozta körbe a koporsó előtt állókon a tekintetét a férfi. – Kérem, mindannyian álljanak oda a többiekhez.

Harryék kelletlenül engedelmeskedtek az északinak, aki - hátat fordítva nekik- szembefordult a ravatallal. Kisvártatva csatlakozott hozzá Rufus Order, Layla, Brian Maxwell és az arab harcos is. Az égbe emelték pálcáikat, s ezüst csíkokat lőttek felfelé az égbe. Nemsokára Storm ereszkedett le a ravatal elé, s torkából tűz tört felfelé. A lángnyelvek körbe vették a koporsót, de nem érték el. Az ezüst csíkok pedig lassan összeálltak egy jelképpé: két egymást keresztező pálcává, amely előtt egy sárkányfej volt. Ez volt a Sárkányosztag hivatalos szimbóluma. Ezután Storm a jelkép vonalát is tűzzel vonta be. A szimbólum még hosszú percekig izzott az égen, majd halványulni kezdett. Miután teljesen eltűnt, az egybegyűltek fogyatkozni kezdtek, mígnem csak a szűk család és a Sárkányosztag négy oszlopos tagja: Dante, Rufus, Albus Dumbledore és Samir maradtak.

- Harry, tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de félek, hogy később elfelejtem. – Rufus Order talárja zsebéből elővette a Pálcák Urát. – Elvettem, most szeretném visszaadni.

Harry fintorogva pillantott a fegyverre, majd teljesen elhűlt.

- Ez nem az.

- Tessék? – képedt el Rufus. – Én cseréltem ki őket, Harry.

- Az lehet, de ez nem a Pálcák Ura.

- Lehetetlen.

Albus Dumbledore érdeklődve vette el a fegyvert Rufustól.

- Igazad van, Harry. Ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk ezt a csíkot itt. Ez nem volt rajta a pálcán. Ez biztosan nem a Pálcák Ura.

- Én ezt nem értem… - Rufus Order hosszú élete során először állt az események előtt teljesen tanácstalanul. – A Licht an Poust kastélyban még a Pálcák Ura volt magánál, igaz?

- Igen, meg merek esküdni rá.

- Én azt vettem el pedig.

- Akkor valaki téged is meglopott, sokat látott barátom.

Rufus tekintete Lilyre siklott, aki éppen James fölé hajolt, s egy pálcát tett a fiú mellé. A pálca bodzafából készült.

- Állj csak meg, kedvesem! – ugrott a lány mellé. – Mit csinálsz?

- Én csak beteszem Jimmy mellé a pálcáját – hebegte Lily megszeppenve. – A talárja zsebében volt, csak anya átöltöztette, így gondoltam, elhozom…

- A talárja zsebében volt?

- Igen, ahogyan a cikesz is.

Rufus a kis golyóra nézett. Albus Dumbledore is csatlakozott a duóhoz, s amikor megpillantotta a cikeszt, felcsillant a szeme.

- Minek örülsz, Albus?

- Ott nyílok, ahol zárul. Neked nem ismerős a kézírásom? – bökött a kis golyóra Dumbledore.

- Annyi írás van azon – vakarta meg a fejét Rufus. – Ez a te cikeszed?

- Ebbe rejtettem el a Feltámadás Kövét.

Az ereklye nevének hallatán Harry, Dante és Samir is hozzájuk léptek.

- Én elvesztettem a követ az erdőben – tájékoztatta Harry.

- Egy idő után a kő visszaszáll a cikeszbe, ha senki sem találja meg.

- És? – értetlenkedett Harry.

- Drága Harry, ez a pálca a fiadnál volt. – Dumbeldore átvette Lilytől a pálcát. – Ez bizony tényleg a Pálcák Ura.

- De hogy került hozzá?

- Azt majd elmondja ő maga – mosolyodott el Albus.

- Már hogy mondhatná el? – kérdezte Lily.

- Úgy, hogy Jamesnél volt a Pálcák Ura, viselte a Láthatatlanná tévő köpenyt, és ha szerencsénk van, akkor… - Dumbledore a koporsó fölé hajolt, s megérintette a cikeszt, de gyorsan visszakapta a kezét, és Harryhez fordult: - Megengeded, Harry?
Harry válasz helyett saját maga vette ki a cikeszt James mellől, s megérintette az ajkával. A többiek lélegzetvisszafojtva várták a fejleményeket. A kis golyó kinyílt, s a szemük elé tárult a kis fekete kő.
- Ahogy reméltem. Jamesnél volt a Halál összes ereklyéje, s akinek ez mind megvan….

- Az legyőzi a halált – fejezte be a mondatot Dante. Egyedül ő volt képes kiejteni ezeket a szavakat. A többiek még gondolni sem mertek arra, hogy esetleg visszakaphatják Jamest.

- Talán? – nézett Dumbledore-ra Lily.

- Mi is itt vagyunk, nem? Bízzunk abban, hogy James visszatérhet közénk.

- Akkor mit csináljunk? – Harry teljesen izgalomba jött a gondolattól.

- Először is, keresnünk kell egy nyugodt helyet a koporsónak. Semmiképp sem földelhetjük el.

- De Rufus, akár évekbe is telhet, mire ő visszatér.

- Hogy fog kijönni a föld alól, drága Albus? – mutatott rá Rufus. – Nem, majd üvegkoporsóba helyezzük, és várni fogunk, amíg magához tér.

- És ha sosem tér magához? Nem hagyhatom a fiamat így! Az sem biztos, hogy vissza tud térni.

- Akkor majd minden nap felnyitja a sírját? Ez sem túl emberbaráti. Én azt mondom, ne temessük még! Várjunk egy évet legalább.

- Egy évet? Az nagyon sok idő.

- Egyetértek Rufusszal – szólalt meg Dante. – Ha megvoltak neki az ereklyék, akkor könnyen lehet, hogy túlélte. És amúgy is, ahogyan én ezt a fiút ismerem, a Halál inkább visszaküldi az élők közé, minthogy idegesítse.

- Ez így van! – ujjongott Lily. – Várjunk, apa, légy szíves!

Harry a fiára nézett. Nem örült annak a gondolatnak, hogy James föld maradványai még hónapokig a föld felett legyenek. De mi van akkor, ha tényleg visszatérhet közéjük?

- Rendben, várjunk – adta be a derekát.

 

***

James Potter először egy sötét folyosón találta magát, s úgy érezte, mintha nem is lenne súlya a testének.

- Tehát meghaltam – konstatálta sokkal nyugodtabban, mint képzelte volna. – Szuper, akkor nincs több tanulás! És akkor nem kell óvatosan mennem ebben a sötétségben.

James rohanni kezdett, s hirtelen egy világos folyosón találta magát. A folyosón más lelkek is voltak, csakhogy immár teljesen kivehető, emberi alakban, s egymással társalogtak. James úgy döntött, hogy muszáj megkérdeznie valakitől, hogy hol van most – habár ez a világos folyosó a King’s Crossra emlékeztette. Odalépett hát egy hosszú szürke szakállú férfihoz.

- Bocsánat, meg tudná mondani nekem, hogy hol vagyok?

- Ez itt a váróterem – felelte a férfi jókedvűen.

- Mire várnak?

- Hogy jöjjön a vonat.

- Hová visz a vonat?

- Tovább.

- Tovább? – grimaszolt James. – Hova tovább?

- Fel vagy le.

- Ez meg mit jelent?

- Ha kiérdemelted, akkor felkerülsz, ha nem, akkor le. – A férfi szórakozottan játszott a szakállával.

- Tehát itt dől el, hogy a pokolba kerültem-e?

- Pokol? Mi a pokol?

- Hát lent.

- Az életem pokolibb volt, itt minden olyan szép, nem?

- Hát nem… - James nyelt egyet. – Elnézést, nem tudja megmondani, hogy hogyan láthatom, hogy ki van odalent?

- Az általad pokolnak nevezett helyen?

- Nem, a földön.

- Nézz csak le a cipőd orrához, s meglátod.

James követte a férfi utasítását, de csak a fehér földet látta.

- Nem itt, hanem az életben.

- Mi az élet? Múló emlékfoszlány. Már akkor is halott voltál, amikor megszülettél. Mindannyian halottak vagyunk, sosem élők.

- Én csak látni akarom azokat, akiket ott hagytam. – James kezdett kijönni a béketűrésből. – Tud segíteni ebben, vagy nem?

- Hát persze! – csapott a homlokára a férfi. – Miért nem ezzel kezdted? Ahhoz a szökőkúthoz kell menned, s arra gondolni, akit látni akarsz.

James gyorsan a folyosó legvégén lévő szökőkúthoz rohant. Nagy meglepetésére egy ismerőssel találkozott. Egy nem túl kedves ismerőssel. Anabella Watkins könyökölt a kútra, s merengve bámulta a kavargó vizet.

- Hála Merlinnek, maga is meghalt.

Anabella gúnyosan Jamesre nézett.

- Én a helyedben nem örülnék ennyire, fiacskám. Nyertem.

- Hogy nyert volna?

- Nézd csak meg, milyen állapotba került a családod a halálod miatt.

James idegesen a víz fölé hajolt, s az apjára gondolt. Nemsokára meg is jelent előtte Harry, aki éppen az ő teste fölé hajolt, és rázkódott a sírástól. Mellette Ginny állt, és ő is sírt. Viszont arról fogalma sem volt, hogy hol lehetett a koporsója, olyannak tűnt a hely, mintha egy szoba lett volna. De miért temetnék egy szobába? És egyáltalán, miért tették üvegkoporsóba?

- Tetszik a látvány?

- Tudja, mit? Legalább engem megsiratnak, mert van, aki szeret. De a maga halálával senki sem törődik.

- Ne sirasson engem senki, nincs szükségem sajnálatra.

- Pedig elég szánalomra méltó, ahogy itt álldogál, és várja a vonatát.
- Legalább én biztosan tudom, hogy a pokolba kerülök. De te nem tudhatod.

- Ha maga a pokolba kerül, akkor én biztosan nem.

- Ne légy ilyen magabiztos, kölyök, elvégre is, sosem voltál szent.

- De olyan szörnyeteg sem, mint maga. – James ismét a vízre nézett, s összeszorult a szíve a szülei miatt. Nem akart nekik ekkora fájdalmat okozni.

- Elértem a célom, a családod szenved. Az apád élete végéig magát fogja okolni azért, hogy nem tudott megmenteni.

- Tudja, mit? Kapja be! – James most a testvéreire összpontosított. A víz hullámozni kezdett, s megjelent előtte Albus. A fiú a Licht an Poust kastélybeli szobájukban ücsörgött az ágyán, mellette Emily foglalt helyet.

- Nem hiszem el, hogy elment.

- Ó, Al.

- Nekem kellett volna.

„Ne mondj ilyet, öcsikém” – gondolta magában James.

- Ne mondj ilyet, Albus. Egyikőtöknek sem kellett volna meghalnia. – Emily megfogta Albus kezét.

- Annyira hiányzik. – Albus hangja elcsuklott.

„Ne csináld! Nehogy te is itt nekiállj bőgni nekem!”

- Elhiszem.

- Én is meg akarok halni.

„Még csak az kéne!”

- Al, gondolj a szüleidre. Nekik szükségük van rád, nem veszíthetnek el téged.

James kezdett nagyon ideges lenni, s kiesett a koncentrációból. Albus és Emily eltűntek.

- Csak nem megráz, amit látsz? – gúnyolódott Anabella.

- Kapja be, mint mát mondtam. – James sarkon fordult, s faképnél hagyta a nőt, aki elégedetten látta, hogy sikerült tönkretennie egy család életét.

James egy ideig csak kóválygott a lelkek között, majd eszébe jutott valami. Visszatért hát a szakállas férfihoz, és megkérdezte, hogy:

- Meg tudok-e jelenni valakinek álmában?

- Ha szeret téged, akkor biztosan rólad álmodik – kacagta a férfi.

- Na, nekem erre nincs időm, úgyhogy ne hülyéskedjen itt nekem! – förmedt rá a fiú. – Az öcsémmel kell beszélnem, de ő nem halt meg.

- Akkor szedd össze minden erőd, és meditálj. Az álomutazás nem egyszerű dolog.

- Köszönöm. – James otthagyta a férfit, majd keresett egy viszonylag csendes kis zugot, s leült törökülésben a földre. Próbálta kiüríteni az elméjét, de nem ment egykönnyen ez neki. Sötét gondolatok kavarogtak a fejében, s akaratlanul is újra meg újra eszébe jutott az, amikor a sötét lepel ráhullott a Lelkek temetőjében. Érezte a hideget, s azt, hogy mennyire fél a haláltól. Nem akart meghalni. Még annyi minden állt előtte.

- Koncentrálj, Jimmy, koncentrálj.

- Segítsünk, fiú? – zavarta meg egy kedves női hang.

Négy ismerős arc állt előtte. James érdeklődve nézett végig rajtuk, s mikor a legszélső férfira nézett, azonnal rájött, hogy honnét ismeri őket: a Roxfort alapítói álltak előtte. Hosszú, elegáns dísztalárokat viseltek, s olyan méltóságteljesen álltak ott, hogy James hirtelen nem is tudta, hogy mit mondjon. Majd kibukott belőle:

- Maguk meg?

- Minket is kitaszított az örvény a Mennyországból – magyarázta az előbbi női hang. James most már tudta, hogy Hugrabug Helgáról van szó.

- Maga is a Mennyországba került? – kérdezte James döbbenten Mardekár Malazártól.

- Mardekár megbánta tetteit, és ez fontos erény – magyarázta Griffendél Godrik. – De most arról beszéljünk inkább, de nagyon bátor fiú, hogy segíthetünk-e neked?

- Szeretnék álomutazni.

- Az nem valami egyszerű – morogta Mardekár. – És nem hinném, hogy egy ilyen fiatal mágustanoncnak sikerülhet.

- Már miért ne sikerülne? – vetett ellent Griffendél. – Hiszen ő egy hős. Rendkívüli griffendéles.

- Ne felejtsd el, Godrik, hogy most már a Mardekár ház is büszkélkedhet egy tehetséggel.

- Scorpius Malfoy – mondta Griffendél.

- Honnét tudtad?- lepődött meg Mardekár.

- Onnét, hogy már évek óta csak arról beszélsz, hogy egyszer sokra viszi majd ez a fiú. Tudod, ifjú Potter, a Mardekár ház nem sok hőssel büszkélkedhet.

- Hát nem. Scorpius valóban rendes… és a húgommal jár.

- Tudjuk – mosolygott Helga. – De inkább térjünk rá az álomutazásra. Nincs annyi időnk, hogy megtanítsuk neked, de segíthetünk. Elrepíthetünk a testvéredhez, de nagyon sietned kell, mert nem tudjuk sokáig fenntartani a varázst.

- Köszönöm szépen! – lelkesült fel James. – Mit csináljak?

- Csak hunyd le a szemed – felelte Griffendél.

Az alapítók körbevették a fiút, s valami furcsa idegen nyelven kántálni kezdtek. James érezte, hogy forogni kezd vele a világ, majd felcsendült Albus hangja:

- James?

James kinyitotta a szemét. Albus nem messze állt tőle. Egy sötét szobában voltak, s síri csend vette őket körül.

- Al? Ez a te álmod?

- Az álmom?

- Alszol, vagy nem?

- Igen, azt hiszem…

- Na, figyelj, most az, hogy én itt vagyok, az nem álom, ez tényleg így van. Álomutazok, mint Dumbledore apának.
- Hogyan? James…

- Ne vágj közbe! Öcsi, azt akarom, hogy lépjetek tovább. Nem akarom, hogy életetek végéig utánam siránkozzatok.

- Hogy léphetnénk tovább? – hüledezett Albus. – Hiszen nagyon hiányzol! Fáj, hogy meghaltál.

- Akkor is! – erősködött James. – Én nem akarom, hogy szenvedjetek miattam. Nekem tök jó itt, semmi suli, semmi zaklatás, hogy tanuljak.

Albus átölelte Jamest, és sírva fakadt:

- Azt akarom, hogy visszajöjjél! Hát nem érted?! Az én küldetésem volt, én felkészültem a halálra! Miért kellett ezt tenned?

- Mert neked van jövőd. Ott van Emily. Imád téged, akármi is történt, és neked sem közömbös. Azt akarom, hogy vedd el, és legyetek nagyon boldogok.

- James, én visszamegyek az időben az időnyerővel, és megmentelek!

- Felejtsd el! Jó nekem itt, hidd el. Neked van jövőd, ahogyan Lilynek is. menjen hozzá Scorphoz, tartsatok dupla esküvőt. Legyetek boldogok, kérlek! Akkor nem haltam meg hiába.

- Jimmy, én vissza akarlak hozni! Tényleg, egyesítetted a Halál ereklyéit… nem tudsz feltámadni?

- Hogy mit csináltam?

- Nálad volt a Pálcák Ura…

- Igen, kölcsönvettem Ordertől, mert láttam, amikor elcsórta apától.

- A köpeny…

- Azt meg tőled vettem el.

- És a cikeszben volt a Feltámadás Köve.

- Tényleg? – James megvakarta a fejét. – Ezt nem tudtam.

- Le kéne győznöd a halált – csóválta a fejét Albus. – Vissza kellene térned.

- Tudod, mit, tesó? Megígérem, hogy elbeszélgetek erről a kaszással, te pedig ígérd meg, hogy minél előbb egybekeltek Emilyvel!

- De én…

- Bocsáss meg neki.

- Én…

- Al!

- Jó, rendben.

James érezte, hogy halványodni kezd a teste.

- Al, mennem kell. De muszáj betartanod. Kérlek, mondd meg apáéknak, hogy szeretem őket, és ne bánkódjanak. Mondd meg Lilynek, hogy keljenek egybe Scorppal, amint betöltötte a tizenhetet.

- Rendben. – Albus szaporán bólogatott, majd amikor látta, hogy James eltűnik, a testvére után kapott. – JAMES! – Albus verejtékben úszva riadt fel. 

Vissza a bloghoz