Itt LuCy alternatív Főnix Rendje befejezését olvashatjátok. 

 - STUPOR!

  Barát hangja volt, vagy ellenségé...? Harry nem tudta eldönteni. Egy vörös villanás, egy tompa puffanás, és a rejtekhelyéül szolgáló szekrény rozogán megremegett, tompítva az elkábított alak esését. A szekrény tetejéről jókora üveg fordult le, és ripityára tört a térdénél; tartalma elárasztotta Harry talárját. A fiú összerezzent, amikor az ájult halálfaló kísérteties maszkja az ölébe pottyant, és némi viszolygással vette szemügyre a mindeddig steril vízben tárolt valamit maga mellett, ami leginkább egy emberi agyhoz hasonlított.

  A halálfaló maszkja azonban legalább a támadó kilétére megadta a választ. Harry fölegyenesedett, és fürgén megkerülte a szekrényt, kezében szorongatva a jóslatot. Luna rápillantott, és álmatag mosolyt küldött felé; aztán az üveggolyóbisra mutatott.

   - Meghallgattad már?

   - Mit? - kérdezett vissza döbbenten Harry. Agya még mindig Lucius Malfoyjal és Sirius hiányával volt tele.

   - A jóslatot – felelte Luna mély sóhajjal, mintha valami ütődött kölyöknek magyarázná, mennyi egy meg egy. - Ők sosem tudhatják meg, miről szól. Ha te meghallgatod és megjegyzed, már nyugodtan összetörheted, nem?

   - Ha összetöröm, azzal aláírom a saját halálos ítéletünket – morogta Harry, ezredszerre is eltöprengve, hogy foroghat Luna pálcája ilyen gyorsan, ha a felfogása ennyire lassú.

   - Attól még meghallgathatod – makacskodott a lány. - Végül is rólad szól. Senkinek sincs hozzá annyi joga, mint neked.

   - De igen – dünnyögte Harry -, Voldemortnak.

   - Akkor mire vársz? Azt szeretnéd, hogy ő tudja meg először a titkot?

  Talán Luna érvelése hatott rá, talán valami más, de Harry markát szétnyitva szemügyre vette az üveggömböt. A golyóbis tökéletesen sima volt, egyetlen karcolás sem látszott rajta; belsejében színes köd kavargott, fantasztikus formákba rendeződve. Ahogy Harry a lámpafény felé tartotta, a köd tisztulni látszott, sűrűjében apró fénypontok villantak fel és hunytak ki, mint holmi ezeréves csillagok. Harry megszorította a gömböt, és lehunyta a szemét.

  Nem történt semmi.

Most nyitott szemmel vizsgálgatta a jóslatot, enyhén meg is rázta, ám a köd változatlan maradt. Harry előkapta a pálcáját, és rákoppintott a golyóbis tetejére; egyetlen varázsige sem jutott eszébe, csupán azok a szavak, amelyekkel Perselus Piton próbálta megfejteni a Tekergők Térképének titkát röpke két évvel azelőtt.

   - Tárd fel titkodat!

  A gömb belseje felvillant, felszíne váratlanul felforrósodott. Harry kényszerítette magát, hogy ne engedje el. Sápadt fantom alakja emelkedett ki a gömbből; a jósnő Trelawney professzorra emlékeztette  őt rovarszerű, óriás szemüvegkeretével és számtalan kendőjével. Harryt kisfiús izgalom töltötte el, lélegzet-visszafojtva várta, hogy a jóslat elhangozzék, ám a fantom mindössze két szót mondott távoli, ám átható hangján:

  - Frater felicis.

  Harry elkerekedett szemekkel bámulta a jelenést, ám az a következő pillanatban semmivé lett. A kristálygömb feketén, üresen hevert a tenyerén, és mintha a súlyából is veszített volna.

   Ahogy  Lunára nézett, saját döbbenetét látta visszatükrőződni a lány arcán, a következő pillanatban pedig vállt vállnak vetve rohantak a falhoz. A terem ajtaja kicsapódott. Harry és Luna csak egy vörös villanást érzékelhettek, Ginny Weasley pálcája máris sakkban tartotta őket. A lány megkönnyebbülten felnevetett a láttukra, és hátraszólt a válla fölött:

   - Ron, Hermione, itt vannak!

  Az említettek megkönnyebbült sóhajjal követték a lányt. Hermione hajzuhataga úgy festett, mintha valaki áramot vezetett volna bele, Ron pedig vérző orrát törölgette, ám mindketten mosolyogtak.

   - Megvan a jóslat? - kérdezte rögtön Ron. - Meghallgattátok?

   - Ez nem a jóslat – felelte Harry habozva. - Legalábbis azt hiszem. Amikor meg akartam hallgatni, csak valami zagyvaságot mondott. Frater felicis...

   - Szerintem meg kellene próbálnod ráolvasni a gömbre, mintha egy igézés lenne – tűnődőtt Hermione.

  Harrynek erős kétségei voltak a dologgal kapcsolatban, ám vesztenivalója nem lévén, rákoppintott pálcájával az üveggömbre, és elismételte:

   - Frater felicis.

  Fehér fény villant, és az átható hang ismét a fülében csengett, visszhangozva, mintha nagyon távolról szólna.

   - Bridge Street, Észak, Whitehall – mondta a hang. - Figyeld a mutatót – és a fény kihunyt.

  A következő pillanatban pedig fájdalmas kiáltás harsant fel egy szinttel lejjebb. Harry kirontott az ajtón, barátaival a sarkában.

   - NEVILLE!

  Keskeny, csúszós falépcsőn robogtak le, visszataszítóbbnál visszataszítóbb emberi maradványokkal teli vitrinek között. Molyrágta perzsaszőnyeg surrogott a lábuk alatt. A lépcsőházat magas, két oszloppal alátámasztott boltív kötötte össze az alsó szinttel; Harry beugrott az egyik oszlop mögé, három kábító átkot küldve a halálfalók felé. Ron, Hermione és Ginny elvágták az álarcosok elől a menkülés útját, bár nem remélhették, hogy felvehetik a harcot egy seregnyi képzett varázslóval.

  Harry jól látta őket. Fekete ruhás fantomok álltak egy tágas körben, középen az eszelősen vihogó Bellatrix Lestrange, fehér karja fojtóan Neville nyaka köré tekeredve, pálcája a fiú halántékára szegezve. Kettejük körül pedig Lucius Malfoy cirkált feszülten; fehér haját ezüstös fénybe vonták a régi olajlámpák.

   - Ide a jóslatot – sziszegte Bellatrix -, vagy a kölyök úgy jár, mint a szülei! Figyelmeztetlek, Potter. Sok hely van még a Szent Mungóban...

  Neville arca eltorzult a gyűlölettől, Harry pedig érezte, ahogy tetőtől talpig átjárja a perzselő düh. Egy pillanatig sem gondolt bele, mire készül; ellenkező esetben sosem merte volna megtenni. Előszökkent az oszlop rejtekéből.

   - Akarjátok? Hát akkor kapjátok el!

  Minden erejét megfeszítve előrehajította az üveggolyóbist. Kviddicsmeccseken edzett izmai nem hagyták cserben; a jóslat hatalmas ívben repült a terem vége felé.

   - NEM! FÉLRE AZ UTAMBÓL...

  Lucius Malfoy ezüst villámként vetette magát a jóslat után, a többi halálfaló követte a példáját. Harry nem várta meg, mi lesz a golyóbis sorsa; talpra rántotta Neville-t, és kitaszigálta barátait az ajtón.

  A visszaúton ezeredszerre is hálát adott Hermione jelölőbűbájának. A lány lélekjelenléte nélkül sosem találtak volna vissza a Rejtély-és Minisztériumügyi Főosztály bejáratához, ahol a lift várta őket, a plafon közelében keringő tengernyi halaszthatatlan üzenettel együtt. A felfelé vezető úton a salátás pergamenlapok csattogása volt az egyetlen hang.

  A márványcsarnokban épp olyan mély volt a csend, mint érkezésükkor; az egyetlen különbséget abban látták, hogy az utcáról beszűrődő fény tovább gyérült.

   - Este tíz van – jegyezte meg Luna nyugodt hangon, mintegy mellékesen. Neville összerezzent, és Harryre nézett.

   - Megmentetted az életemet – mondta halkan. - Kiszolgáltattad miattam a jóslatot...

   - Nem – felelte Harry. - Az az gömb nem a jóslat volt... csupán kulcs a jóslathoz. Hogy is szólt a cím...?

   - Bridge Street, Észak, Whitehall – dünnyögte Ron.

   - Bridge Street, ez világos – Ginny a homlokát ráncolta. - De mit jelent az, hogy Észak? Észak felé kell mennünk? És mi a fene az a Whitehall?

  Harrynek homályosan rémlett, hogy Whitehall London egyik belvárosi negyede lehet; ám Hermione megadta a pontos választ, mielőtt akár pisloghatott volna.

   - Most South Bankben vagyunk – felelte a lány -, a Westminster hídtól nem messze. Whitehall a Temze túlpartján lévő városrész neve... a jóslat pedig szerintem csak azért említi északot, mert az a folyó északi partja. Ha átmegyünk a hídon, öt perc alatt a Bridge Streetre érünk.

   - Akkor gyerünk! - élénkült fel Ron, ám Hermione a homlokát ráncolta.

   - Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet.

   - Miért? - fakadtak ki kórusban a többiek.

   - Mi van, ha csapda? Ahogy... ahogy Sirius? Mi van, ha Vol...Ő már régen megkaparintotta a jóslatot, csak téged akar behálózni, Harry? Ahogy Siriusszal idecsalt, a jóslattal elcsalhat a Bridge Streetre! Szerintem szólnunk kellene Dumbledore professzornak...

   - ...csakhogy halvány fogalmunk sincs, hol keressük Dumbledore-t! - förmedt rá Harry. - Mégis, mit vársz tőlem, Hermione? Menjek vissza a Roxfortba, és bújjak McGalagony szoknyája mögé? Az lenne az egyetlen szava, hogy megszegtük a házirendet! És gondolj csak arra, mit műveltünk Umbridge-dzsal az erdőben...

   - Pedig azzal szívességet tettünk az egész tanári karnak – horkant fel Ron. - Még Pitontól is megérdemelnénk érte egy vállveregetést.

   - Nem akarok besétálni egy újabb csapdába! - Hermione dacosan összefonta a karját.

   - Meg kell próbálnunk megtalálni az igazi jóslatot – felelte Harry ellentmondást nem tűrően. - Nem hagyhatjuk, hogy Voldemort szerezze meg. Oda kell mennünk. Legalábbis én odamegyek, ha kell egyedül, és megkeresem azt a Bridge Streetet.

   - Nem leszel egyedül – vágta rá Neville -, én veled megyek.

   - Én is – vágta rá kórusban Ron, Ginny és Luna. Hermione bosszúsan felsóhajtott.

   - Természetesen én is megyek, de továbbra is fenntartom, hogy ez rossz ötlet.

  A kis csapat átvágott a márványcsarnokon, és kifurakodott a látogatók számára fenntartott kijáraton, amely egy rozoga telefonfülkébe vezetett. Ron, aki a legmagasabb volt közöttük, körülnézett a piszkos üvegen keresztül; amikor éppen senki sem láthatta őket, Luna lenyomta a kilincset, és kiszabadultak a szűk fülkéből.

  Az éjszaka árnyai egyre mélyültek körülöttük; a közeli sugárúton autók robogtak. Harry leporolta a ruháját, és eltette a pálcáját.

   - Bár tudnánk hoppanálni – sóhajtott.

   - Itt úgysem tehetnénk – vágta rá Hermione. - London belvárosa tele van muglikkal. A törvény a felnőtt mágusoknak is tiltja, hogy varázslatot használjanak a közterületeken.

   - Gondolod, hogy ez a halálfalókat érdekelni fogja, ha ránk találnak? - mordult fel Ron.

   - Gondolom – felelte Hermione kis mosollyal -, mivel nem érdekük, hogy Tudjukki visszatérése bekerüljön az újságokba. A Minisztérium falain kívül egyenlők az esélyeink. Biztosan a nyomunkba fognak eredni, de ez itt a muglik világa... amiről ők szánalmasan keveset tudnak. Talárokat le, és gyerünk! Viselkedjetek mugliszerűen.

   Egyiküknek sem tetszett a gondolat, hogy egy szál farmerben és pólóban folytassák esti sétájukat, ám nem volt más választásuk. Talárjaik egy közeli bokor alján landoltak. Az Addington Street sarkán álltak; néhány percig követték a York Road egyenes sávját, majd a hídra vezető sugárútra fordultak.

 

             Több emeletnyi mélységben, a vastag betonutak alatt Bellatrix Lestrange feltűrte a ruhája ujját. Kísértetfehér karján rémisztő fekete fantomként virított a rettegett szimbólum: koponya, tátott szájában mérgeskígyóval. Bellatrix szisszenve beszívta a levegőt; elszánta magát a cselekvésre.

   - Ne! Ne tedd! Ne hívd még! - Lucius egy szempillantás alatt mögötte termett, és a csuklójára kulcsolta a kezét. - Adj egy kis időt! Hiszen nálunk a jóslat. Megszereztük. Megtettük, amit parancsolt.

   - De a Potter kölyök nincs a kezünkben – sziszegte Bellatrix. - Ez olyasmi, amiről a Sötét Nagyúrnak tudnia kell, Malfoy. Még akkor is, ha a te képed bánja.

   - Megtettem, amit parancsolt – ismételte makacsul Lucius.

   - Akkor miért rettegsz tőle ennyire? - Bellatrix éles, jeges hangon nevette ki. Lucius egy pillanatra lehunyta a szemét.

   - Nem Urunktól félek, hanem a kockázattól. Nem szabad idehívnod. Ha akarod, elmegyünk hozzá, most rögtön, és átadjuk a jóslatot.

  Bellatrix csúfondáros pillantást vetett rá. - Talán így lesz a legjobb, Malfoy – fuvolázta -, legalább én is tanúja leszek, amint elmeséled neki, hogyan játszotta ki a Sötét Nagyúr leghűségesebb szolgáinak éberségét hat iskolás gyerek. Bizonyára érdekelni fogják a részletek.

 

*

 

            Harry átvágott egy sor türelmetlenül tülkölő taxi között, és biztonságba helyezte magát a széles járdán. Egy csinos, kovácsoltvas kerítésnek dőlt, és megtörölte a szemüvegét. Barátai futólépésben követték; Neville hatalmasat tüsszentett, mire Ginny átnyújtott neki egy megviselt zsebkendőt. London éjszakái még május végén is hűvösek voltak, ám Harry úgy döntött, nincs ideje olyan részletkérdésekre, mint a rájuk váró torokgyulladás.

   - Keressetek utcatáblát – adta ki a parancsot, kényszerítve magát, hogy ne borzongjon a hidegtől.

   - Semmi szükség rá – felelte Hermione -, ez a Bridge Street. Nézzétek, ott a Parlament...

  Nem kellett a szemüket erőltetniük, hogy kivehessék a hatalmas, sokemeletes épületsort a kerítés mögött; a feléjük magasodó torony pedig csupán a Parlament egyik sarka volt. Sok ablakon fény szűrődött ki, Harry agyán pedig átsuhant, hogy ha valahol, hát itt aztán fennáll a veszélye, hogy kiszúrják őket. London egyik legforgalmasabb negyedében jártak; magas rangú tisztviselők fekete autói száguldoztak a sugárutakon, folyamatosan ingázva a Parlament különböző épületei között. Az utca túloldalán irodák és bérházak magasodtak, hirdetőtáblák villogtak az éjszakában. A Big Ben hegyként magasodott ki a neonfényű színkavalkádból; hatalmas számlapja tíz óra tizenhárom percet mutatott.

   - Gyerünk – súgta Harry. - Tűnjünk el innen gyorsan!

   - Mégis hová? - vetette ellen Hermione. - Ez a Bridge Street.

   - Menjünk tovább. Kétlem, hogy a jóslatot a Parlamentben őriznék.

Bár volna benne némi logika, futott át az agyán a gondolat.

   - Ha elmész a sarokig, ahol a parkot látod, az utcának vége – közölte Hermione. - A jóslat itt van valahol, a híd és a Big Ben között.

   - A Big Ben, hát persze! - Luna a homlokára csapott; éles kiáltása messzire szállt az éjszakában. - Nem emlékeztek, mit mondott a jós a mutatókról?

   - Azt mondta, figyeljük őket – idézte fel Ron. - Öt perce figyelem őket, Luna, és nem látok semmit.

Hermionénak igaza volt, ez valószínűleg zsákutca. Nem kéne megvárnunk Tudjukkit... szerintem jobb lenne elhúznunk.

  Harry szinte meg sem hallotta a hazatérést sürgető hangokat a háta mögött; a lába magától mozdult előre. Szinte futva indult meg a Bridge Street egyenes vonalán, a Big Ben számlapját figyelve. Az óratorony – valójában csak a belsejében megkonduló harangot hívták Big Bennek – már több, mint 150 éve mutatta a pontos időt, nem tűnt hát valószínűnek, hogy épp aznap éjjel hagyja cserben azokat, akiknek szükségük van rá. Harry a számlapot figyelte; immár negyed tizenegy volt. A kismutató aprót mozdult, nyílegyenesen a sarokra mutatva.

Meg kell kerülnöm a tornyot? Harry egy percig sem habozott volna, ha Hermione nem rántja vissza.

   - Állj! - sziszegte a lány. - Harry, nem rohanhatsz el csak úgy, egy szó nélkül! Legalább áruld el, mire készülsz!

   - Követem az órát – mutatta Harry. - Úgy érzem, az lesz a jó irány.

   - Oda nem juthatsz be, túl magas a...

  Harry ügyet sem vetett rá; gyors léptekkel megkerülte a sarkot, csak utána torpant meg, halkan csemegézve Vernon bácsikája szitokszótárából.

   - ...kerítés – fejezte be Hermione hűvös nyugalommal.

  A kovácsoltvas gunyorosan, áthatolhatatlanul csillogott az utcalámpák fényében. Harry se szó, se beszéd belekapaszkodott, és felhúzta magát; Ron, Neville, Ginny és Luna utánamásztak. Hermione is követte, szünet nélkül ecsetelve, miféle intézkedésekre számíthatnak a mugli hatóságok részéről, ha lelepleződnek, ám pillanatnyilag senki sem figyelt rá. Harry leizzadt, amikor egy taxi csikorogva fékezett nem messze tőlük, ám úgy tűnt, a sofőrnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy birtokháborításra vetemedett tinédzserekre vadásszon.

Harry merész ugrással ért földet a kerítés túloldalán; cipője gondosan locsolt pázsitfűbe süppedt. Ron valamivel könnyebben ért földet mögötte, Luna olyan természetességgel esett a talpára, mintha minden nap ezt csinálná, Ginny és Hermione a sarat törölgették a cipőjükről, Neville pedig megcsúszott, és a hátsóján landolt.

A föléjük magasodó hűvös falak csupán az angol parlament egyik külső szárnyát határolták, mégis bevehetetlen erőd benyomását keltették a gótikus épületdíszek fölül kivillanó lámpafényben.

  - Gyertek utánam – súgta Harry -, gyorsan, és lehetőleg halkan. Neville, most az egyszer ne dönts fel semmit, nem kéne, hogy meglássanak...

  - Máris látnak – jött Hermione epés felelete -, a biztonsági kamerák felvételein még a fényerősséget is be tudják állítani.

Harry eleresztette a füle mellett a lány sosem szűnő aggályait, és megmarkolta a pálcát a farzsebében.

  - Egy hirtelen mozdulat, és eltűnik a feneked – recsegte a fülébe Ginny Rémszem Mordon hangját utánozva. Mind a hatan prüszkölni kezdtek az elfojtott nevetéstől, ám Harryt hamarosan ismét nyugtalanság töltötte el: szinte bármit megadott volna érte, hogy az öreg auror segítségükre siessen. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy Hermione figyelmeztetésére fittyet hányva csapdába sétál.

  Percekig osontak a sötét parkban, minden váratlan zajra összerezzenve, hűségesen követve az óramutató által kijelölt irányt. Harry már éppen gyanítani kezdte, hogy félreértelmezte a jóslat utasításait, amikor magas, díszes faragású oszlop keresztezte útjukat. Talapzata szokatlanul magas volt: egészen Harry melléig ért. Pálcáját előkapva megkerülte az oszlopot, és diadalittasan szólt hátra a többieknek:

  - Egy kapu!

  - Szent István kapuja – legnagyobb meglepetésére Neville volt a közbeszóló. - A tanácstermekbe vezet. Talán jobb lenne eltűnnünk, őrizni szokták...

Még a láthatatlanná tévő köpeny sincs nálunk, bosszankodott Harry. Igaz, hatan nem is nagyon vehették volna hasznát...

  - Lumos – mormolta Ron; pálcája hegyén sápadt fény villant.

  - Ne varázsolj! - riadt meg Neville. - A minisztériumban tudni fogják...

  - Nem fogják – torkollta le Ron. - Apa ott dolgozik, nekem elhiheted. A mugli miniszterelnök és az egész Parlament mágikus védelem alatt áll, habár nem tudnak róla. Beépített aurorok dolgoznak a mugli törvényhozásban, védik a fontos embereket, ahogy  Kingsley védi a miniszterelnököt... azt fogják hinni, az őrök varázslatát érzékelték.

Hermione oldalba bökte Harryt. - Nézd a szobrokat – súgta.

Harry hunyorogva vette szemügyre a díszes oszlopokat. A széles, kétszárnyú faajtót egy oroszlán és egy egyszarvú szobra fogta közre; az alakok méltóságteljesen ültek a két oszlop tetején, mintha az igazság őrei lennének.  Az oroszlán mancsai, az egyszarvú pedig patái között tartott egy-egy jókora, négymezős középkori címert.

  - Meg kellene kérdeznem őket, mit tegyünk? - vetette fel Harry gunyoros mosollyal.

  - Nem tudom... tanácstalan vagyok.

Hermione lassan, mintha egy álomban járna, fellépdelt a kapuhoz vezető márványlépcsőn, és lenyomta a hatalmas kilincset, aztán gyanakodva lépett hátra.

  - Be van zárva...

  - Az képtelenség – vágta rá Neville. - Nézzétek a fényeket, tele van az épület...

  - Talán titkosított tárgyalásokat folytatnak – szúrta közbe Ron. - Apa mesélte, hogy...

  - Akkor őrök állnának a kapu előtt – vágott a szavába Hermione. - Harry, használd a varázsigét!

  - És törjön be a Parlamentbe? Hermione, ez hülyeség!

  - Ron, használd már az eszed! Mágiával van dolgunk. A Roxfortban is vannak olyan ajtók, amik mindig máshová vezetnek... eltűnő lépcsőfokok és titkos átjárók a képek mögött... ki tudja, lehet hogy most is ilyennel van dolgunk.

  Hermionét szemmel láthatólag nem érdekelte, hogy nehány perccel azelőtt még ő maga képviselte a racionalitás elveit a csapatban, és Harry figyelmeztető szemvillanását látva senki sem vette a bátorságot, hogy eszébe juttassa a dolgot. Harry előrelépett, és pálcáját a kapu zárjára szegezve elsuttogta a ráolvasást:

  - Frater felicis!

  A kapu ormótlan kovácsoltvas díszei forogni és tekeregni kezdtek, mint megannyi kígyó, a Titkok Kamrájára emlékeztetve a borzongó Harryt. Az apró, egymásba kapcsolódó láncszemek tömege lassan kettévált, négy hatalmas betűbe rendeződve:BLRR.

  - Blrr? - Ginny felvonta a szemöldökét, a többiek pedig nevettek; kimondva meglehetősen furcsán hangzott. - Ez meg mit jelenthet?

  - Olyan, mint valami eszkimó káromkodás – jegyezte meg Ron.

  - Vagy egy monogram, vagy rövidítés – döntötte el Hermione. - Mindenképpen rejtvény, és ha megfejtjük, elvisz minket a következő helyszínre, ahol a jóslattal kapcsolatos nyomokat találhatunk.

  - Be kéne mennünk az ajtón – jegyezte meg Luna. - Valaki van a parkban.

Harry előreszökkent, és belökte az ormótlan kapuszárnyakat, gondolkodás nélkül rohanva a sötétségbe. Társai követték.

 

            Sima, csúszós kövezetet ért a lábuk; gyér olajlámpák fénye világította meg sápadt, kíváncsi arcukat. A hűvös, nyirkos levegő kellemetlen, szúró érzéssel töltötte meg Harry tüdejét, amikor felegyenesedett, hogy körülnézzen. Maga sem tudta mit vár, ám a látvány még félig elképzelt várakozásaitól is gyökeresen különbözött.

  - Egy... metróállomás?

  - A Piccadilly Line – Hermione a falon függő menetrendre bökött. - Pont jó lesz nekünk. Elvisz a Circushöz.

Harry azt hitte, rosszul hall.

  - Mit akarsz a Piccadillyn? Ez aligha a legalkalmasabb időpont a bulizásra.

  - Ismerek valakit, aki segíthet nekünk – felelte Hermione. - És szinte biztos, hogy ott találjuk.

  - Ki az? - élénkült fel Luna. - Van egy auror rokonod? Vagy barátod?

  - Nem auror, az én családomban nincsenek varázslók...  ami azt illeti, az unokanővéremről, Leonáról van szó – Hermione körülpillantott, mintha attól tartana, kihallgatják őket. - Ő egy ...ügynök. Vagy valami hasonló. Ron jól mondta, tényleg aurorok védik a mugli tisztviselőket... és akadnak olyan mugli őrök, akik tisztában vannak ezzel. Ő is ilyen, és szerintem segíthet... Valami azt súgja nekem, Tudjukki hamarosan a nyomunkba ered... szükségünk lesz valakire, aki tud bánni a... fegyverekkel. - Hermione megborzongott.

  - De megnézném, ahogy valami szupermodell lepuffantja Lucius Malfoyt... - merengett Ron. Harry rávigyorgott.

  - Ki tudja, lehet, hogy sor kerül rá.

  Mindannyian összerezzentek, amikor léptek zaját hallották, ám csak egy csapat fáradt arcú londoni csatlakozott hozzájuk, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy csavargó tinédzserekkel törődjenek. Harry tudta hogy nem jelentenek veszélyt, mégis fellélegzett, amikor meghallotta a közeledő metró zúgását.

 

*

 

            Lucius határozott, kimért léptekkel vágott át a kihalt termen, remélve, hogy kellőképpen leplezi félelmét. Hosszú, sápadt kezét köpenye belső zsebében tartva közeledett mesteréhez, aki egykor megvetette az ostobasága miatt és sosem mulasztotta el emlékeztetni bűneire, ám ennek vége... most már vége. Ő, Lucius Malfoy teljesítette feladatát. Elhozta a jóslatot, mégpedig épségben. Blacket nem sikerült elkapni és a Potter fiú is kicsúszott a kezei közül, ám a terv lényegét végrehajtotta, a kulcsfontosságú láncszem a kezébe került. Itt az ideje, hogy ő, Lucius végleg bocsánatot nyerjen...

  - Késtél.

  A hang éles volt, hideg, és egy szempillantás alatt semmivé oszlatta a Voldemort kegyelmével kapcsolatos ábrándjait. Mestere sosem szenvedett kóros nagylelkűségben, ám aznap különösen rosszkedvűnek tűnt. Vörös kígyószemei gyanakodva összeszűkültek, ahogy híve arcára tévedt a pillantása.

  - Jöttem, amint tudtam, nagyuram – felelte Lucius, elfojtva hangja remegését.

  - Csak azt ne mondd, hogy kudarcot vallottál – Voldemort hangja gúnyos éllel csengett. - Kérlek, Lucius, ne mondd, hogy annak ellenére is képes voltál tönkretenni a tervem, hogy húsz halálfalót adtam melléd.

  - Próbálta, de nem hagytam, nagyuram – felelte Bellatrix mélyen meghajolva.

  - Elhoztam neked a jóslatot, nagyúr – felelte büszkén Lucius, és előhúzta köpenye rejtekéből a sápadt üveggömböt. - Épen és sértetlenül.

  - És Potterrel mi a helyzet?

  - Választás elé állított, nagyuram... ha a Potter kölyök nyomába eredtem volna, a jóslat összetörik. Elhajította...

  - Húsz embered volt, hogy megállítsd!

  - Mindent megtettem, nagyuram...

  - Elég! - Voldemort felpattant vörös kárpittal fedett karszékéből; Nagini, a kígyó csúfondáros szisszenéssel bújt elő a bútor mögül. - Ide a jóslatot, még mielőtt összetöröd nekem, a páratlan ügyességeddel. - Az üveggömb a Sötét Nagyúr kezébe vándorolt, aki ingerülten járkált fel s alá a szobában. - Csalódott vagyok, Lucius. Világosan megmondtam neked, hogy a Potter fiút akarom. A parancsom melyik szava nem volt elég érthető?

  - Érthető volt, nagyuram – nyögte ki Lucius -, csak éppen...

  - Csak... mindig ez az átkozott csak. Ha megparancsolok valamit, ott nincs csak. Ifjúkoromban, mikor még képtelen voltam uralkodni magamon, jó páran a saját bőrükön tanulták meg ezt. - Voldemort sötét pillantást vetett a rémült halálfalóra. - Nincs ostobaság, nincs ügyetlenkedés, nincs kifogás. Csupán a felét teljesítetted annak, amivel megbíztalak! - a hangja dühött sziszegésbe csapott át, ám Voldemort végül erőt vett magán. - De tudod mit, Lucius – folytatta immár halkabban, szelídebben -, szórakoztat az ügyetlenkedésed. Kapsz még egy utolsó esélyt, és hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok: hagyd Blacket. Kerítsd elő Pottert napkeltéig, és hozd ide. Ha nem sikerül... nos, akkor megtudod, milyen, ha Voldemort nagyúrigazán mérges. Ezt pedig egyikünk sem akarja, ugyebár, Lucius?

  - A legkevésbé sem, nagyuram – hajolt meg a férfi, és szinte futólépésben hagyta el a termet.

  - Túl kegyes vagy hozzá, nagyúr – jegyezte meg Bellatrix, amikor becsapódott mögötte az ajtó. - Én mindig híven szolgállak... jobban jártál volna, ha rámbízod Pottert. Én egy órán belül előkeríteném neked.

  - Elég – felelte oda sem figyelve Voldemort. - Tudom, mire vagy képes, Bella. Lucius után foglak küldeni, hogy figyeld minden lépését, és avatkozz be, ha úgy adódik. Te már kiérdemelted a bizalmam. Jutalmul tanúja lehetsz, ahogy meghallgatom ezt a jóslatot.

  Az üveggömb vörös fényben kezdett izzani, ahogy Voldemort hosszú, fehér keze megszorította. Sápadt, elmosódó alak emelkedett ki a golyóbisból; szellemhangja elérhetetlen távolságból csengett, mégis visszhangot vert a falakon:

  - Frater felicis.

És a jelenés eltűnt.

  Bellatrix felvonta vékony, fekete szemöldökét és várakozva nézte az urát. Voldemort egy percig némán, kifejezéstelen arccal ült karszékében, és a boszorkány aggódó kérdésére csupán két szót felelt (ám azt ordítva):

  - LUCIUS MALFOY!

 

*

 

            Harry komoly pénzösszegben fogadott volna rá, hogy a Piccadilly környéke sosem alszik. Este tizenegy lévén London külvárosi negyedei lassan kiürültek, a Temze partján sétáló szerelmesek is kezdtek hazaszállingózni, és a City sugárútjain kezdett felszakadozni a dugó; a Piccadilly Circus körül azonban csak most kezdtek gyülekezni a fiatalok.

  Harry még soha életében nem járt London leghíresebb (és legdrágább) klubjaiban, és nem is különösebben vágyott rá, hogy megismerje őket; Hermione azonban hajthatatlan maradt. A lány csalhatatlan magabiztossággal kormányozta kis csapatukat a cigarettafüstön és a nagyban iszogató fiatalok kis csoportjain át, és olyan határozottsággal terelte be őket a klub színes üveggel borított ajtaján, amit még Minerva McGalagony is megirigyelhetett volna.

  Az óriás, neonfényű reklámtáblák és villogó reflektorok fénye kissé enyhült odabenn; a klubban egy Aerosmith sláger dübörgött, színpompás égők villantak fel a félhomályos sötétben.

  - Tyű... - dünnyögte Ron. Harry kénytelen volt elismerni, hogy valóban ez a szó a legalkalmasabb a látvány frappáns leírására.

  A klub tulajdonképpen egyetlen hatalmas, magas falú teremből állt; a falba épített hangszórókban olyan erővel dübörgött a basszus, hogy a padló meg-megremegett a lábuk alatt. A plafonról óriás diszkógömb lógott alá, pörgés közben folytonosan változtatva a színét. A táncparkettet furcsa mintájú, méregdrága szőnyegek tették kényelmesebbé, a falak mellett hatalmas, párnás karosszékek és tükörfényes asztalok álltak, a helyiség végében bárpult magasodott. A tömeg elrejtette Harry szeme elől a további részleteket, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy felismerje: olyan luxus veszi körül, amelynek eddig még a létezéséről sem tudott.

  - Foglaljátok le azt az asztalt – mutatta Hermione. - Megkeresem Leonát.

  - Honnan tudod, hogy itt van? - vonta fel a szemöldökét Ginny.

  - Megírta nekem, hogy szabadnapja lesz... és általában itt tölti a szabadidejét.

  - Okos nő – dünnyögte Ron, ámuló pillantást vetve a diszkógömbre.

Neville felsóhajtott. -A nagyi most biztos füldugót kezdene keresni a táskájában.

Ginny prüszkölve felnevetett.

  - Elővarázsoljak neked egyet?

-Ne – Harry megragadta a vállát. - Itt ne.

Ginny bosszús sóhajjal eltette a pálcáját.

 

            Hermione kevesebb, mint öt perc múlva visszatért egy italokkal megrakott tálcával a karján, és egy magas, fekete hajú nővel a sarkában.

  - Az unokanővérem – mondta megkönnyebbült mosollyal, amikor megszabadult a tálcától. - Leona Clarke.

  Leona barátságosan elmosolyodott, és helyet foglalt Hermione mellett. Harry kíváncsi pillantást vetett kettejükre; sosem találta volna ki, hogy rokonok. Leona magas, karcsú nő volt fényes fekete hajzuhataggal, kreol bőrrel és csillogó fekete szemekkel; sötétkék estélyi ruhája kiemelte csinos alakját, a vállát takaró hosszú kendő pedig finom eleganciát kölcsönzött megjelenésének.

  Amikor az öt jó barát bemutatkozott, Leona Harryhez fordult.

  - Szóval te vagy Harry Potter – a fiú nem tudta eldönteni, vajon kíváncsiság vagy nevetés csillan-e a lány szemében. - Hermione sokat mesélt rólad... és Ronról is – a fiú felé küldött egy mosolyt. - Már nagyon vártam, hogy megismerhesselek benneteket.

  Harryből menthetetlenül kibukott a gyermeteg kérdés:

  - Te tényleg titkosügynök vagy?

  - Halkabban – súgta Leona, és körülnézett. - Hiába ordít a zene, nem vagyunk biztonságban. Talán ha Metallicát játszanának... - megkereste a DJ-t a tekintetével.

  - Ne most – kérte Hermione.

  Leona ismét Harryhez fordult, mintha a lány hangja visszarángatta volna a jelenbe.  - Személyi őr vagyok – mondta halkan. - Egy fontos emberre kell vigyáznom, és minden lépését jelentenem mindkét minisztériumnak. Ma este szabadságot kaptam, mert a védencem a mugli miniszterelnökkel tárgyal, akit az auror testőre és a mugli figyelőszolgálat is szemmel tart. Nincs szüksége további védelemre... de ha jól hallom, nektek van. Mondjátok el, mi történt.

 

            Leona a koktélját kortyolgatta, miközben feszült figyelemmel hallgatta Harry elsuttogott beszámolóját a Roxfortból való szökésükről, a thesztrálokról, Umbridge-ról, a Rejtély-és Minisztériumügyi Főosztályról,  a jóslatról és a halálfalókról.

  - Bellatrix Lestrange? - a szeme összeszűkült a név hallatára. - Tudom, ki az. Őrülten veszélyes egy nőszemély, csoda hogy megúsztátok... és Lucius Malfoy? Vele még sosem volt dolgom.

  - Az egyik iskolatársunk apja – mordult fel Ron.

  - Igen? Hát ez több, mint kellemetlen – Leona végighordozta tekintetét a kis csapaton. - És mégis, miféle segítséget vártok tőlem, egy muglitól felnőtt varázslókkal szemben?

  - Ugyanúgy meghalnak, ha... ha lelövöd őket – Hermione erőt vett magán. - Nem hiszem, hogy varázslattal fognak ránktámadni a nyílt utcán. Nem érdekük, hogy leleplezzék Tudodkit... és van még valami... meséld el neki a jóslat rejtvényét, Harry!

  Leona figyelme tovább élénkült, ahogy a fiú megosztotta vele legfrissebb kalandjaikat.

 - BLRR? - a lány felvonta vékony szemöldökét. - Különös rejtvény... mert éppenséggel jelent valamit, bár nem hiszem, hogy a rövidítés általam ismert értelme sokat segítene nektek.

 - Jelent valamit? - Hermione szeme elkerekedett. - Mégis mit?

Leona ránevetett.

  - A BLRR London egyik leghíresebb helye. Hát nem emlékszel, hányszor könyörögtél, hogy vigyelek el oda? British Library Reading Room.

 

*

Vissza a bloghoz