A novella hosszúsága miatt ketté kellett szednem, így a folytatást itt olvashatjátok. Jó szórakozást hozzá! :)

Harry feje enyhén zsongott a méregdrága koktéltól, ám nem engedhette meg magának, hogy elveszítse uralmát a gondolatai fölött. Miután megegyeztek, hogyan tovább, Leona öt percet kért, hogy átöltözzön, és egy szempillantás alatt eltűnt a mosdó kristályberakásos ajtaja mögött. Harry kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet, és megmosta az arcát. A művelet sokkal több lélekjelenlétet igényelt, mint várta: a víz helyett többször is különböző egzotikus illatú szappanokat adagoló csapokat nyitott meg, és percekig kereste az indítógombot a kézszárítón, mielőtt rájött, hogy a szerkezet magától lép működésbe. Idegenkedve kioldalazott a fotocellás ajtón, és ezredszerre is közölte magával, hogy a luxus a legkevésbé sem neki való.

  Hangulata lényegesen feljavult, mikor Leona előkerült egy csinos, hosszúra szabott bőrdzsekiben és szűk farmernadrágban, és a csapat élére állva a mélygarázs felé vette az irányt.

  - Legokosabb, ha kocsival megyünk – magyarázta -, a metró lassú és zajos, na meg az oldalsó ablakokból könnyebb célozni, ha úgy adódik.

  Harry remélte, a lány egyszer sem kényszerül majd rá, hogy elővegye a kabátja belső zsebébe rejtett pisztolyt, a fegyver ottléte mégis megnyugtatta kissé. Tudta, hogy Voldemort mélységes megvetéssel viseltet a varázstalan emberek és harcművészetük iránt, ám a pisztoly egyforma sebet ütött máguson és muglin.

Az időzítés a lényeg, bizonygatta magának Harry.

  Még Hermionénak is elállt a lélegzete, amikor Leona megállt egy tükörfényesre polírozott ezüst Ferrari mellett, és hívogatóan kitárta az ajtókat.

  - Ez a te kocsid...? - nyögte ki Neville.

  - A szolgálati autóm – Leona gunyorosan mosolygott.  - Remélem, egyszer megmentem a védencemet valami terroristától, és jutalmul megvehetem.

  - Nem fogunk beférni – jegyezte meg Luna álmatag hangján.

  - Ó, dehogynem – a lány felnevetett. - Próbáljatok csak beszállni.

Luna engedelmeskedett, Neville és Ginny pedig bemásztak a nyomában. Ron némi fenntartással követte  őket, majd végül Harry is kötélnek állt. Hermione megkerülte a Ferrarit, és lehuppant az anyósülésre; mindannyian lenyeltek egy döbbent nyögést.

  A szűk, keskeny sportkocsi utastere leginkább egy limuzinéhoz hasonlított. Vörös bőrülések sorakoztak a sötétített ablakok mellett, középen finomságokkal megrakott asztallal. Harry képtelen volt ellenállni a kísértésnek, és bepillantott a bárszekrénybe: az a legkülönfélébb italokkal volt tele.

  - De hát ez lehetetlen! - nyögte ki Ron.

  - Már hogy lenne lehetetlen? - Leona elfordította a kulcsot; a 620 lóerős motor feldübörgött, a lány pedig egy gombnyomással becsukta az ajtókat. - Ti vagytok a varázslók, nem? Tágítóbűbáj, azt hiszem, így hívjátok. A minisztériumotoktól kaptam ezt a kis drágát.

  A Ferrari könnyedén, kecsesen slisszolt ki a mélygarázsból, és ráfordult a Shaftesbury Avenue-ra. Leona bekapcsolta a rádiót, Harry pedig ráismert a Roxette legújabb slágerére. Szerette a dalt, még annak ellenére is, hogy Dudley kedvence volt. Az unokaöccse persze ezt nem kötötte birkózó barátai orrára; ők úgy tudták, hip-hopot hallgat...

  A sötétített ablakok mögött, a kényelmes, süppedős bőrülésen terpeszkedve szinte úgy érezte, egy álomba csöppent. Tökéletesen szürreálisnak tűnt a gondolat, hogy röpke hat órával azelőtt még Umbridge szobájában ült, és próbált kiszabadulni a főinspektor karmai közül. Hermione kétségbeesett terve, Gróp és a kentaurok közbelépése, a thesztrálok, a telefonfülke, a minisztérium, a halálfalók, a jóslat... mindez mesebelinek tűnt, pedig Harry Potter az elmúlt öt évben hozzászokott a furcsa dolgokhoz.

  - Leona – hallotta Ron hangját -, bonthatunk egy pezsgőt?

  - Ron – torkollta le a fiút Hermione -, kérlek, ne most rúgj be...

  - Ugyan már, eszemben sincs! - a fiú izgatottan nyitotta ki a bárszekrényt. - Hé, az ott... az ugye nem lángnyelv whiskey?

  - Szó sem lehet lángnyelv whiskeyről! - csattant fel Ginny. - Csukd vissza!

  - A morzsás szarvú szapirtyó szarva segít józannak maradni – szólt közbe Luna. - Apa legújabb kutatásai szerint az alkohol elveszti az erejét, ha beleszórsz egy csipetnyit az őrölt szarvból...

  - Hát persze – mordult fel Ron -, valószínűleg olyan borzalmas íze lesz tőle, hogy képtelenség meginni.

  - Mi az a morzsás szarvú szapirtyó? - szólt hátra Leona. Éppen egy piros lámpánál álltak.

  - Nem akarod tudni... - kezdte Hermione, de Luna már magyarázta is.

  Harry összerezzent, amikor Neville megrángatta a pólója ujját.

  - Mi van? - kérdezte, árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában.

  - Az az autó már vagy tíz perce minket követ – súgta Neville.

Harry kilesett a hátsó ablakon. Óriás, fekete Chrysler állt mögöttük, a többi autóhoz hasonlóan bőszen tülkölve, mintha azt remélné, az éles hang feloszlatja a kocsisort. Harry a rossz fényviszonyok miatt nem látta a sofőrjét, ám ez mit sem változtatott baljós előérzetén. Amikor megosztotta félelmeit Leonával, a lány felvonta a szemöldökét.

  - Azt mondjátok, követ? Könnyedén megtudhatjuk.

  A lámpa, mintha az ügynöknek engedelmeskedne, azonnal zöldre váltott. Leona kövér gázt adott, és a legközelebbi mellékutcán élesen jobbra fordult, majd kettővel odébb ismét jobbra, azután balra; mindezt olyan sebességgel, hogy Harry csak annyit fogott fel: úticéljukkal ellenkező irányba tartanak.

  - Rád nem vonatkoznak a sebességkorlátozások? - prüszkölte Ron, hajtincseit köpködve.

  - Ha megállítanak a zsaruk, csak megmutatom az igazolványom, és fizetnek nekem egy kávét – felelte Leona vigyorogva. A többiek nevettek, Harry azonban gyanakvó szúrást érzett a gyomrában.

Ki ez a lány?

  Még várnia kellett a válaszra. A Chrysler épp velük szemben bukkant elő a sötétből, elzárva a menekülés útját. Ron élesen felszisszent.

  - A francba!

  Vörös lángcsóvák záporoztak a motorháztetőre, amelyeket néhány zöld követett, majd egy dühödt üvöltés:

  - KÁBÍTSD, TE OSTOBA! HA MEGÖLÖD, MINDANNYIUNKNAK BEFELLEGZETT!

  Leona jobbra tekerte a kormányt; a Ferrari elfordult, páncélozott oldalát mutatva a halálfalók átkainak.

  - Hermione – mondta az ügynök hűvös nyugalommal, miközben gázt adott, a sportkocsi pedig kukákat borogatva tűnt el egy szűk sikátorban -, nyisd ki a kesztyűtartót.

A lány engedelmeskedett; Hermione halkan felsikkantott, ahogy a rekesz tartalma – négy apró revolver – az ölébe hullott.

  - Fogjátok meg őket, és ha legközelebb meglátjátok a Chryslert, lőjetek! Ezek nem kegyelmeznek, ha egyszer elkapnak minket. Láttam már ilyet.

  - Valószínűleg varázslat védi az autót – jegyezte meg Harry.

  - A bűbájaitok lepattannának róla, de a golyók talán nem. Lőttem már le velük olyan mágust, aki roppant furfangosnak képzelte magát. Mi, muglik nem is vagyunk olyan védtelenek, mint hinnétek.

  A Chrysler motorja felbőgött, ahogy az autómonstrum orral bepréselődött a mellékutcába.

  - Engedd közelebb, Leona – mormolta Harry -, így nem tudok célozni. Meg vannak töltve?

  - Meg – felelte a lány. - De gondoljátok meg, mit csináltok. Három lövés, és újra kell tölteni.

Harry bólintott, és a maradék három fegyvert szétosztotta Ron, Ginny és Luna között. Hermione nem tudott volna megfelelően célozni az anyósülésről, Neville pedig máris holtsápadt volt és remegett, holott még egyetlen lövés sem dördült el. Harry nem akarta megkockáztatni, hogy a fiú páni félelmében az autóba vagy valamelyik társába eressze a golyót.

  A Dudley mellett szerzett, akciófilmekből származó tudására támaszkodva célozta meg a bömbölve közeledő Chryslert; a halálfalók átkai továbbra is lepattantak a Ferrari borításáról, ám egyre kisebb ívben.

  - Gyengül a védőbűbáj – mondta ki mindannyiuk gondolatát Luna.

  - Talán meg tudom erősíteni – felelte Hermione. - De ahhoz szükségem lenne néhány perc nyugalomra...

  - Arra hiába vársz – morogta Harry. - Ron, ereszd le az ablakot...

  - Nem kell – felelte Leona. - Az aurorok megbütykölték a pisztolyaimat... a saját kocsimban nem tesznek kárt, és bennem sem. De bennetek igen, ha nem vigyáztok.

  Harry bólintott, és meghúzta a ravaszt. A lövés nagyobbat dörrent, mint várta; a golyó lepattant a Chrysler szélvédőjéről, ám széles repedést hagyott rajta. Ron, Ginny és Luna fegyvere egyszerre dördült el; a két Weasley golyója lepattant az autóról, Lunáé azonban betörte az ablakot. Harry újabb lövést adott le a Chrysler orrára, de amikor Ron a szélvédőn tátongó lyukra célzott, félrelökte a kezét.

  - Nem vagyunk halálfalók – mondta. - Nem ölünk, amíg nem muszáj.

  Válaszul öt vörös és egy méregzöld fénycsóva repült feléjük. A kábító átkok apró horpadást hagytak a Ferrari tetején, a halálos átok pedig célt tévesztve egy közeli ház tetejébe csapódott. Téglák záporoztak a poros mellékutca kövezetére.

  - AZT MONDTAM, KÁBÍTSD! - Harry ezúttal felismerte Lucius Malfoy hangját.

  - Gázt! - kiabálta Ron. - Le kell ráznunk őket!

  A Ferrari motorja sosem látott erővel bőgött fel, de a megtépázott Chrysler játszva követte a sebességét.

Lehetetlen, hogy ne tudjuk lehagyni, futott át Harry agyán, ám rögtön megmosolyogta saját naivitását. Varázsló vagy, öregem. Semmi sem lehetetlen.

  - Most mit fogunk csinálni?! - kiabálta Luna.

  - Az attól függ, szerintetek mit tesznek, ha elkapnak – felelte higgadtan Leona.

  - Megölnek – nyöszörögte Neville.

  - Nem – Harry mintegy kívülről hallotta a saját hangját, mintha valaki más beszélne. - Titeket nem bántanak majd, legfeljebb elfognak. Engem pedig átadnak Voldemortnak.

  - ...ami egyenlő a halállal – foglalta össze Leona. - Helyes. Akkor most szépen eltűnünk egy kerülőúton, és onnan próbálunk meg beslisszolni a Reading Roomba.

  Leona elhatározása szinte szárnyakat adott a sportkocsi motorjának; legalább százötvennel fordultak ki egy széles sugárútra, dudáló autókat és emeletes buszokat kerülgetve. Harry folyamatosan követte tekintetével a belőtt ablakú Chryslert; agya különféle fantasztikus elméleteket gyártott arról, vajon hogyan juthattak hozzá a halálfalók.

  A következő tíz percben Leona olyan sebességgel hajtott, hogy Harry szeme előtt összemosódott a város képe. Már meg sem próbálta szemmel tartani a halálfalókat vagy figyelni, merre mennek. Egy hirtelen fékezésnél előreesett, és majdnem lefejelte az egyik ülés támláját. Ahogy mogorván kipillantott az ablakon, hogy legalább részben visszanyerje méltóságát, hatalmas kovácsoltvas kaput látott, mögötte pedig ismerős képet. Egy olyan képet, amellyel eddig még csak képeslapokon találkozott.

Nem, az nem lehet.... álmodom, vagy megőrültem.

  Leona egy gombnyomással leengedte az ablakot, és bankkártyát húzott elő a tárcájából – vagy legalábbis valamit, ami bankkártyának látszott. A kapu előtt sorompó állt, ám amint a keskeny műanyaglap találkozott a műszerfallal, a sorompó felemelkedett, a kapu sarokvasai megnyikordultak, és a Ferrari zöld utat nyert a parkon át.

  - A... Buckingham palota? - Harry hitetlenkedve rázta meg a fejét. - De hát hogyan... hogyhogy...

Leona ránevetett. - Vannak bizonyos előnyei, ha az ember beépített ügynökként dolgozik... azt a kaput a legerősebb varázslataitok védik, na meg a mugli kamerarendszer.

  - Na de hol vannak az őrök, a fura sapkáikban? - kérdezett közbe Ron.

  - Nem várhatod el tőlük, hogy a nap huszonnégy órájában a kapu előtt szobrozzanak – vont vállat Leona.

  - Menjünk gyorsabban – feszengett Neville. - A nyomunkban vannak.

  De Leona csak legyintett.

  - Szeretném látni, ahogy ide követnek minket. Öt perc alatt átvágunk a parkon, és kimegyünk a szemközti kapun, ők viszont leghamarabb fél óra múlva érhetnek utol bennünket. London forgalmasabb ilyenkor, mint hinnétek... és mire elérnek a park  túlsó végéig, mi már rég felszívódtunk. - A lány kemény hangja elárulta, hogy gunyoros nemtörődömsége csak álca. - De azért még ne tegyétek el a pisztolyokat, sem a pálcát... csak előnyben vagyunk, nem biztonságban.

 

*

 

            Leona kirántotta a slusszkulcsot; a Ferrari motorja kísérteties gyorsasággal elcsendesedett. Immár semmi sem csapott zajt, csupán a fel-feltámadó szél, és egy-egy elsuhanó autó.

  - Hány óra? - súgta Harry Ronnak, miközben kikászálódtak a sportkocsiból.

  - Fél kettő – dünnyögte a fiú. - Kezdek fázni és elálmosodni.

Fél kettő.

  Harry megborzongott. Umbridge már biztosan kitalált a Tiltott Rengetegből, Malfoyékra nem hat többé Ginny rémdenevér rontása, a Mágiaügyi Minisztérium éjjeliőrei talán már rájöttek, hogy a Rejtély-és Minisztériumügyi Főosztályon betörés történt, Voldemort minden bizonnyal rájuk állította az összes halálfalóját és Dursleyék talán már meg is kapták a levelet, amely közli, hogy fent nevezett Harry James Potter tanulót közös megegyezés alapján eltanácsoltuk a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolából, ez a közös megegyezés pedig kizárólag Dolores Umbridge szíve vágyának felel majd meg. No és Pitonénak, természetesen. Harry képtelen volt eldönteni, melyiküket utálja jobban.

  A British Library ablakai üresen, feketén ásítottak a feje fölött; Harry ösztönös veszélyérzetén felülemelkedve tört a csapat élére.

Meg kell találnom a jóslatot.

 

            Egy hatástalanított detektorrendszeren, egy folyosónyi kikapcsolt lézerfényen és három riasztókód megfejtésén túl már Leona arca sem tűnt annyira frissnek, ám Hermione továbbra is kitartott azon elképzelése mellett, hogy jó helyen járnak.

  - A Reading Roomban nem csak könyveket tartanak – súgta izgatottan. - Tele van antik szobrokkal és képekkel. Valamelyik biztosan rávezet majd a megfejtésre!

  - Te sem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy csak olvasni akar? - súgta Ginny Ronnak, és mindketten kuncogni kezdtek. Az alacsony mennyezetű folyosó azonban felerősítette a hangjukat, és Hermione az elkövetkezendő negyed órában nem állt szóba velük.

  Harry idegei pattanásig feszültek; minden sarkon úgy nézett körül, mintha halálfalók maszkjai bámulnának rá a sötétből. Szeme lassan megszokta a félhomályt, és megelégedett az utcalámpák beszűrődő fényével. Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva Leona megfogta a karját.

  - Ez az – mutatta -, a Reading Room. Az ajtón túl.

  - Pálcákat elő – súgta Harry. Társai engedelmeskedtek, Leona pedig halk, átható zörrenéssel megtöltötte a pisztolyát.

  - Lumos! - mormolta Ron; a többiek követték a példáját. Pálcájuk hegyén sápadt láng gyulladt, megvilágítva előttük az utat. Harry kis csapatuk élére állt, és belökte az olvasóterem ajtaját.

  A látvány legvadabb képzeletét is felülmúlta. Pálcája fényénél hatalmas, szinte beláthatatlan, kupolás helyiség falai sejlettek fel. A Reading Room tökéletes kör alakot formázott; a British Library könyvgyűjteménye két emelet magasan befedte a falakat. A falak sugara lassan szűkülni kezdett a mennyezethez közeledve; monumentális, dupla üvegablakok szabdalták a helyiség kupoláját. Harry gyanította, hogy itt napkeltétől napnyugtáig a természetes fény is elegendő lenne az olvasáshoz.

  A Reading Room belső tere sem maradt üresen: fotelek, puffok, karosszékek és asztalok népesítették be az olvasóterem padlóját, magasabb asztalokon és kisebb polcokon pedig további könyvek és katalógusok sorakoztak. A burkolatot majdnem teljes egészében befedte egy süppedős, kék szőnyeg; ahogy ráléptek, még a cipőn keresztül is simogatta a talpukat.

  Hermione vágyakozva nézte a könyvek tízezreit, Neville megbabonázva bámulta a kupolát, Ginny és Luna egymást bökdösték és mutogattak, Ron pedig megjegyezte:

  - Ha a Roxfort könyvtára is ilyen lenne, néha megírnám a bájitaltan leckét...

  Leona nem szólt semmit; szünet nélkül az ajtón tartotta figyelő tekintetét, Harry pedig erőt vett magán, és a barátjára mosolygott.

  - Ne mondj semmi olyat, amit Hermione később felhasználhat ellened... inkább koncentráljunk a jóslatra. Vajon miben kellene keresnünk a következő nyomot?

  - Nyilván a könyvekben – vágta rá Hermione.

  - De melyikben? - nézett rá Ginny. - Van itt egy pár...

Hermione nem felelt, és minden tekintet Harry felé fordult; a fiúnak a legkevésbé sem tetszett, hogy ismét tőle várják a választ. Jobb ötlete nem lévén, egy gyors noxszal eloltotta pálcáját, és emelt hangon kimondta:

  - Frater felicis!

  A szavak olyan hangosan verődtek vissza a néma falakról, mintha egy egész seregnyi Harry mondta volna ki őket. A visszhang lassan elhalt, és nem történt semmi.

  - Frater felicis! - mondta ismét Harry, árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában.

Semmi válasz; csak a süket csend.

  - Úgy látszik, rossz helyen járunk... - mondta ki Ginny.

Frater feliciiiis, mondta ekkor valaki... vagy valami. A szökevények egytől egyik felkapták a fejüket; a hang testetlen volt, sejtelmes és suttogó; mindannyiuk hátán a hideg futkosott tőle. Harry úgy érezte, mintha saját visszhangja tért volna vissza az éterből, hogy kigúnyolja őt.

Frater feliciiiis, mondta ismét a fantom, ezúttal hangosabban. Neville reszketve mutatott az egyik polc felé.

  - Ott... ott...

  Karcsú alak vált ki a semmiből; fekete köpenyét kétszeresére dagasztotta fürge lépéseinek szele. Harry halk roppanást hallott a háta mögött; egy hasonló sötét alakot látott, ám magasabbat, vállasabbat.

  Hermione felsikkantott, és megragadta a kezét. Baljukon és jobbjukon újabb fantomok tűntek fel, és csakhamar még több vált ki a sötétségből. Körbevették őket.

  Leona megragadta a pisztolyát; lövésre készen állt, Harryt védve. A fantomok mintegy varázsütésre emelték fel a kezüket, és hátravetették csuklyájukat. Alatta halálfejes maszkot viseltek; Harry pulzusa egy másodperc alatt háromszorosára gyorsult.

Nem fantomok, futott át az agyán, halálfalók.

  - Frater felicis – fuvolázta Bellatrix Lestrange, arcán egy Harrynek címzett csúfondáros vigyorral. - Pici Harry varázsigéje. Mondd csak, Potter, kinek képzeled te magad? Azt hiszed, megszökhetsz előlünk? A Sötét Nagyúr számításait nem lehet csakúgy keresztülhúzni, kisfiú. Te most szépen elmész hozzá, és elbeszélgettek... alig várom már, hogy lássam – Bellatrix felkacagott.

  - Lassan a testtel, Bella – Lucius Malfoy gyilkos pillantást vetett a nőre; maszkja alatt csak a szeme csillanását láthatták. - Potter az enyém. Én viszem őt el nagyurunknak.

  - A tiéd! - horkant fel megvetően Bella. - Potter a Sötét Nagyúré. Ugyanolyan öntelt és arrogáns vagy, mint ezek a kölykök, Malfoy. Hat iskolás gyerek, mégis megszöktek előled. Szégyent hozol Urunkra... - Bellatrix pillantása váratlanul Leonára tévedt. - Hát ez meg ki? Egy mugli? Sárvérűek, vérfarkasok, muglik, a drága jó unokaöcsém... Potter, ez még tőled is sok. Én a helyedben jobban megválogatnám a barátaimat.

  - Nem vagy a helyemben – sziszegte Harry, mert mást nem tudott kinyögni. Agya megszállottan kereste a kibúvót, a szabadulás akár legcsekélyebb lehetőségét, ám semmit sem tudott kieszelni.

  - Ó, valóban nem – Bellatrix ránevetett. - Meg ne bántódj, pici Harry, de ma éjjel örülök is neki. Megvárakoztattad a Sötét Nagyurat...

  - Ne várakoztassuk tovább – szólt közbe rekedten Malfoy. - Kölykök, le a pálcát... mugli, le a fegyvert. Háromig számolok. Ha nem teszitek le, elkábítunk. Egy... kettő...

  - Ha elkábítotok – szólalt meg váratlanul Luna Lovegood -, sosem találjátok meg a jóslatot. Jó nyomon vagyunk...

  - Már megtaláltuk – felelte szemrebbenés nélkül Lucius Malfoy. - És elvittük nagyurunkhoz. Újrakezdem a számolást a kedvedért, kislány. Egy... kettő...

  Harry ledobta a pálcáját, társai pedig követték a példáját. Leona fegyvere tompán koppant a kövön.

  - Nocsak – vihogott Bellatrix. - Pici Potti meggondolta magát?

  - Pici Potti szeretne magánál lenni, amikor Voldemort elé viszik – felelte mogorván Harry.

  Bellatrix egyetlen szavára fojtó kötelek tekeredtek kezükre-lábukra. A boszorkány Harry elé lépett, és teljes erőből pofoncsapta. Harry érezte, ahogy vér gyűlik a szájába.

  - Soha – sziszegte Bellatrix -, soha többé ne merd a szádra venni a Sötét Nagyúr nevét!

  - Elég, Bella – figyelmeztette Lucius -, jó lesz sietnünk, mielőtt a mugli hatóságok megneszelnek valamit.

  - Csak nem félsz a mugliktól, Malfoy?

  - Nem, viszont már előre unom a hosszú és körülményes procedúrát, amit a minisztériumban kell majd lebonyolítanom, hogy minden mugli szemtanút elhallgattassunk. Mindennek van jogi oldala.

  Bellatrix csak egy megvető fintorral válaszolt a varázslónak; egy hanyag intéssel útjukra engedte a háttérben leskelődő halálfalókat.

  - Figyeljétek a környéket – küldte utánuk a parancsot Lucius -, a Nagyúr visszahív majd benneteket, mikor eljön az ideje. Mi elvisszük hozzá Pottert és a kis barátait.

  Miközben társaival és Leonával együtt durván betuszkolták a fekete Chrysler hátsó utasterébe, Harry némi kárörömmel vette tudomásul, hogy a szélvédőn még mindig ott tátong egy jókora, fekete szélű lyuk.

 

*

 

            Lucius tövig nyomta a gázt; a Chrysler csikorogva fordult ki a British Library parkolójából, és ráfordult egy széles sugárútra. Immár késő éjszaka volt: negyed három, mint Harry megállapította az autó műszerfalán villogó órára pillantva. Váratlanul szédítő erővel rohanta meg a reménytelenség.

Minden hiába. Voldemort megkaparintotta a jóslatot...

  Leona mozdulatlanul feküdt vele szemben, mint a halott. Amint azonban behajtottak egy sötétebb mellékutcába, a keze könnyedén, szinte láthatatlanul megmozdult. Egyetlen laza fordítás a csuklóján, és a lány keze szabad volt. Harry félig arra számított, pillangókés vagy valami futurisztikus lézerfegyver lapul a tenyerében, ám az életmentő tárgy nem volt más, mint egy borotvaélesre csiszolt körömreszelő. Leona rávigyorgott, és amikor Bellatrix ráripakodott Luciusra, hogy hajtson gyorsabban, a pillanatot kihasználva odasúgta a fiúnak:

  - Nem is hinnéd, hányszor mentette már meg az életemet.

  - Hiába – súgta vissza Harry. - Náluk van a jóslat.

  - Az lehetetlen – lehelte a lány. - Senki sem találhatja meg... már rég nem létezik, Harry.

  - Tessék?

Leona nem méltatta válaszra. - Neville – suttogta helyette -, nézz ki az ablakon.

A fiú holtsápadtan, reszketve, de engedelmeskedett.

A körömreszelő előbb Harryt, aztán Ront, végül Ginnyt szabadította meg a kötelektől, aki gyorsan lenyeste őket Hermionéról és Neville-ről is.

  - Mit látsz?

  Neville már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor Lucius és Bellatrix végre megegyeztek az óránkénti százhúsz kilométeres sebességben. Ron kötelességtudóan köhögőrohamot kapott, mire Neville dadogva belekezdett beszámolójába:

  - Egy su-sugárúton va-vagyunk.... ne-nem tudom, hol... égnek a lámpák... átmentünk a To-Tower hídon... megyünk a City felé...

  - Tökéletes – súgta Leona, és megeresztett egy vigyort. - Neville, mondd, látsz valahol emeletes buszt?

Két perc csend után Luna szólalt meg: - Látok egyet.

  Ám ezúttal Ron elmulasztotta a köhögést.

  - És mégis mit látsz, kislány? – fordult meg Bellatrix, előreszegezett pálcával.

  - Számoljuk a buszokat – felelte nyugodtan Luna.

  - Ó, hát ennyire unatkoztok? - fuvolázta Lucius. - Semmi pánik, nemsokára megérkezünk.

  Leona jelt adott Harrynek, és megszorította Neville karját. - Amikor azt mondom, most...

  - Hallod ezt, Lucius? Még mindig azt hiszik, megszökhetnek... minden mugli ilyen arrogáns?

Leona kihajolt, a ráérősen haladó buszt figyelve a távolban. - MOST!

  A következő pillanatban számos dolog történt egyszerre, óramű pontossággal, mintha minden előre beütemezett menetrend szerint haladt volna. Harry előrevetődött, és Bellatrixot félrelökve megragadta csomóba kötözött varázspálcáikat; Ron hátrarántotta a vezetőülést, és a tenyerével állt rá a fékre, Ginny kihajolt az ablakon, és teljes erőből a hátsó kerékbe döfte a körömreszelőt, Leona pedig felkapta a pisztolyát, és Bellatrix Lestrange halántékának nyomta.

  A kerék egy ideig ellenállt a nyomásnak, ám végül engedett; a Crysler azonban még mindig legalább nyolcvannal száguldott tovább, és vészesen a bal oldalára fordult.

  - A BUSZ! - kiáltotta teli torokból Harry. - HA ELÉRJÜK A BUSZT, UGORJATOK!

  Csupán elmosódó piros foltként érzékelték a megálló felé guruló buszt; a fekete Chrysler azonban végleg megadta magát.

  - MOST! MINDENKI! - kiáltotta Leona, és ugrottak.

  Hermione varázslata légzsákokkal töltötte meg alattuk az aszfaltot, amit a magasból leskelődő muglik nem tartottak különösebb látványosságnak. A ronccsá vált Chrysler csikorogva gurult tovább az aszfalton, és Harry hallotta Bellatrix dühödt visítását:

  - HARRY POTTER!!!

  - Hölgyeim, uraim, jól vannak?

  A buszsofőr állt mögöttük; a középkorú, kopaszodó férfi aggódva nyújtotta feléjük egyik kezét. - Nagyon komoly autóbalesetet éltek túl éppen... legalább százzal hajtottak...

  Harry nem érezte magát képesnek arra, hogy válaszoljon, és úgy látta, a többiek is hasonlóan vannak ezzel. Leona azonban tiszta, hűvös nyugalommal állt fel, és sima, egyenes mozdulatokkal porolta le a ruháját, mintha nap mint nap defektet kapott autókból ugrálna ki vérszomjas halálfalókkal a sarkában.

És ő tényleg nap mint nap ezt csinálja, döbbent rá Harry. Egyre több tiszteletet érzett a lány iránt.

  - Uram – mondta Leona tárgyilagosan -, nagyon sajnálom, hogy meg kell zavarnunk a munkájában, de most át kell engednie nekünk a buszt. Kérem, ürítse ki a járművet és adja át nekem a kulcsot.

  A buszvezető arcáról eltűnt a barátságos aggodalom.

  - Ön nagyon beverhette a fejét, ifjú hölgy – felelte. - Mégis mit képzel, ki maga?

  - Leona Clarke különleges ügynök – felelte a lány, felmutatva igazolványát. - Két percet kap, hogy kiürítse a buszt.

  A sofőr hebegve engedelmeskedett, az utasok pedig sugdolózva tárgyalták Leona közbelépését.

Remek, gondolta Harry, ennél nagyobb reklámot nem is csinálhatnánk magunknak. Magának Voldemortnak is válaszolnának, ha szép udvariasan megkérdezné, hogy bocsánat, nem látták véletlenül azt a különleges ügynököt hat menekülő tinédzserrel? Ó, dehogynem uram, dehogynem.

  - Miért nem lopunk inkább egy taxit? - morogta Ron.

  - Minden taxiban van egy állami lehallgatókészülék – felelte nyugodtan Leona, miközben egy gombnyomással becsukta az ajtókat, és gázt adott. - Elköthettünk volna egy sima autót, de nem lenne sok értelme. A busznak külön sávja van, és előnyt adnak nekünk az emberek.

  - Az a két ember, aki ilyenkor az utakon jár – morogta Ron. - Hová megyünk egyáltalán?

  - A Downing Streetre – felelte Leona.

  - De hát ott semmi sincs, ami segíthet nekünk... csak a miniszterelnöki lakosztály...

  - És az Auror Főhadiszállás.

 

*

 

            Albus Dumbledore helyet foglalt az asztalfőn, és derűs mosollyal végignézett a Rend egybegyűlt tagjain. Minerva McGalagony szobormereven ült, csupán a tekintete árulta el nyugtalanságát; Perselus Piton türelmetlenül dobolt az asztalon, Sirius Black fel-alá járkált a szobában, Remus Lupin fáradt arccal gubbasztott az asztal sarkánál, Nymphadora Tonks szemmel láthatólag folyamatosan nyelte magába a kérdéseit, Mundungus Fletcher az arckifejezéséből ítélve épp legújabb eladandó rézüstjeinek árán töprengett, Rémszem Mordon a falábát csavargatta, Kingsley Shackebolt pedig karba tett kézzel állt az ablakban, és az utcát figyelte. Amikor percekig senki sem törte meg a csendet, Mordon szólalt meg:

  - Jó volna sietnünk a tanácskozással, Dumbledore – recsegte. - A mugli miniszter nyugtalanul alszik ma... nem örülnék neki, ha épp most jutna eszébe igénybe venni a tanácstermét. Azt mondtad, fontos okból hívtál ide ma bennünket.

  - Abból a fontos okból, amiből mindig – csattant fel Piton. - Örökké ugyanaz a probléma: Harry Potter.

  - Vagy inkább Voldemort, aki üldözi őt – vágta rá Sirius. - Ha ezért is Harryt hibáztatod, az csakis a saját ostobaságodra vall, Pipogyusz...

  - Sirius – Remus szelíden megfogta a varázsló karját -, ne most.

  - Nem hallottad, hogy...

  - Albus – McGalagony Dumbledore-hoz fordult. - Potter megszökött Roxfortból, miután... khm... megszabadult Dolores Umbridge-tól, és tegnap késő délután eltűnt, öt társával együtt.

  - Öt? - Dumbledore mosolyogva vonta fel a szemöldökét. - Hogyhogy nem kettő?

-Hatan tűntek el – vette át a szót Piton. - Potter, Weasley, Granger, mint mindig... meg Weasley húga, Longbottom, és Luna Lovegood a Hollóhátból. Az iskola tenyészetéből hiányzik hat thesztrál. Szerintem elkötötték őket...

  - Albus, van valami elképzelése arról, hová mentek? - tudakolta McGalagony. Dumbledore arca egy pillanatra védekező kifejezést öltött.

  - Bizony van – sóhajtott. - Elmentek, hogy megkeressék a jóslatot, ahogy féltem. Voldemort vérszemet kapott, szeretné megismerni a végzetét rejtő próféciát.

  - Sosem találhatja meg – vágta rá Tonks.

  - Igen – bólintott türelmesen Dumbledore -, mi tisztában vagyunk ezzel. De Harryék nem.

  - Akkor mire várunk még? - csattant fel Sirius. - Irány a Mágiaügyi Minisztérium!

  - Black – fuvolázta Piton -, a Minisztériumba nem szokás csak úgy besétálni... különösen nem körözött bűnözőknek.

  Sirius már nyitotta a száját, hogy megadja a szívhez szóló választ, amikor fülsiketítő tülkölés törte meg a csendet.

 

            Ugyanebben a pillanatban Harry Potter visszafojtotta a lélegzetét, ahogy egy magas téglafal hihetetlen sebességgel kezdett rohanni az arca felé. Ösztönösen hátravetődött, és megmarkolta a pálcáját, villámgyors kábító átkot küldve a háta mögé. Varázslata célt talált; magas, fekete köpenyes alak bukott fel mögötte, zöld utat engedve a menekülő Ginnynek, aki rémdenevér rontásával egy másik halálfalót célzott meg. Üldözőiknek eszük ágában sem volt feladni a harcot.

  - Fussatok! - kiáltotta Leona. Zöld fénycsóvák kezdtek záporozni felé; ekkor a lány pisztolya is eldördült.

  - Gyorsan! - sürgette őket Hermione. - A Downing Street arra van!

  Csupán két sarokra jártak a céltól, ám minden lépésért meg kellett küzdeniük. Ellenségeik sokszoros túlerőben voltak, sokan a háztetőkre is felmásztak. Álmosan morgolódó muglik ébredeztek a ablakok mögött, egyre több helyen égett a villany, és Harry tudta: csupán idő kérdése, és felfedezik őket. A kábító átkok hatalmas durranások sorozatával sültek el, a halálos zöld fénycsóvák által keltett kísérteties, zúgó hangról nem is szólva.

  Harry szinte öntudatlanul fordult vissza, hogy félrerántsa Ginnyt egy becsapódó átok elől, a falhoz lökje Ront, és megmentse Hermione életét egy villámgyors rontással.

  - FUSSATOK! - kiáltotta teli tüdőből Leona. - ELŐRE! BE A SARKON!

  Harry nem gondolkodott és nem érzett többé; minden sejtjével a menekülésre koncentrált, semmi mással nem törődve. Tudata valamelyik távoli szegletében érezte, hogy társai lépést tartanak vele, és a halálfalók lövedékei ártalmatlanul elsuhannak a fejük fölött, mintha valamiféle mágikus pajzs térítené el őket.

Az Auror Főhadiszállás! - ez volt az utolsó gondolata, mielőtt teljes sebességgel belerohant egy magas alakba. A suhogó fekete köpenyt látva félig Voldemortra számított, ám nem Voldemort volt az, hanem...

  - Potter! - Perselus Piton hangja ingerülten csattant. - Hol jártál, és miért szegezel pálcát a torkomnak?

  - Harry! - a fiú egy másik ismerős hangot hallott.

  - Tonks?

  Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a ziháló Ron, Hermione és Ginny, akiket hamarosan Luna és Neville követett vállt vállnak vetve, majd a karcsú és kecses Leona is megérkezett, leadva néhány búcsúlövést a Whitehallon gyülekező csuklyásokra.

  A Downing Street benépesült. A Rend tagjai egymás sarkát taposva rohantak ki az utcára; amikor Harry meglátta a sort záró Dumbledore-t, az agyára ereszkedett köd tisztulni kezdett.

  - Dumbledore professzor! - kiáltotta. - Igazgató úr! Náluk van a jóslat!

Dumbledore azonban derűs mosollyal válaszolt.

  - Nem, Harry – felelte nyugodtan, egy laza pálcamozdulattal lefegyverezve két halálfalót -, ezúttal nem.

  A rendtagok egy szempillantás alatt akcióba lendültek, a Whitehall túlsó oldalára szorítva a halálfalókat. Leona megtörülgette a fegyverét, és megkönnyebbült sóhajjal támaszkodott a miniszterelnöki lakosztály falának. Az épületből magas, öltönyös alak rontott ki.

  - Dumbledore! - Kingsley Shacklebolt kellemes, mély basszushangja ezúttal ingerülten csengett. - Mi történik? Az egész várost felébreszti ez a lárma, altatóbűbájjal kellett ágyban tartanom a miniszterelnököt... - A férfi váratlanul észrevette az ügynököt. - Leona? Te meg mit csinálsz itt? - Kingsley szeme körbejárt az üres utcán, amelyet teljes hosszában dulakodás nyomai csúfítottak. - Harry, Ron Hermione, Ginny... Dumbledore, mi ez az egész? Azt mondta, a minisztériumban vannak!

  Dumbledore megszorította Kingsley vállát. - Szóljon Rufus Scrimgeuornak. Hívja az aurorokat, Caramelt, a különleges egységeket... most! - A vén mágus utána Leonához fordult. - Tudod, mi a dolgod.

  Leona lassan, komolyan bólintott, és eltűnt a miniszterelnöki lakosztály ajtaja mögött.

Dumbledore ekkor Harryhez és barátaihoz fordult.

  - Ti pedig – mondta szelíden, de határozottan -, most velem jöttök.

 

*

 

            Az igazgatói szoba ajtaja halk kattanással csukódott be Harry és a vén professzor mögött. Ron, Hermione, Ginny, Neville és Luna Dumbledore utasítására visszatértek a hálókörletükbe, ám az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy Harry vele tartson az irodába.

  A falakon lógó portrék harsány üdvrivalgással üdvözölték a belépő Dumbledore-t, aki bólintással és egy mosollyal köszönte meg a tapsot. Azután hellyel kínálta Harryt, és fürkészve nézett rá félhold szemüvege mögül.

  - Joggal kérdezheted, hogy miért nem hagytalak pihenni. Igazán sokat tettél ma éjjel.

  - A jóslat miatt – vágta rá Harry. - Mert Voldemort kezébe került.

  - Már mondtam neked, Harry. Nem így történt. A jóslatnak az a lenyomata, amelyet a Rejtély-és Minisztériumügyi Főosztályon őriztek, hamis volt.

  - Egy kulcs volt a jóslathoz – pillantott fel Harry.

  - Még csak az sem – Dumbledore felsóhajtott. - Ha végig követtétek volna a nyomokat, napokig keringhettetek volna Londonban, miközben aurorok figyelték volna a lépteiteket... az utolsó nyom pedig egyenesen a karjaikba juttatott volna. Mindent megtettem, hogy eltitkoljam ezt a jóslatot Voldemort elől, és engedd meg hogy azt mondjam, sikerrel is jártam. Mert már nem létezik, Harry. Csupán egy lenyomatát őrizzük mi, Voldemort ellenségei, egy biztos helyen. Egy olyan helyen, ahol sosem férhet hozzá.

  Harry szíve hevesebben kezdett dobogni. - Hol? - suttogta izgatottan.

Dumbledore elmosolyodott.

  - A merengőmben – felelte. - Itt, ebben a szobában, ahol hamarosan te magad is meghallgathatod, ám légy még egy kicsit türelemmel. Eljött az ideje, hogy elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom. Most mindent hallani fogsz, amit tudnod kell.

 

* * *

Vissza a bloghoz