Dante Steinhauser hátrafont kézzel álldogált a kastély lépcsőjének alján. Hosszú, zöld dísztalárt viselt, s jobb kezében egy elefántcsont sétapálca volt, fején pedig egy zöld kalap díszelgett. Keirára várt, aki azt mondta, hogy fél hétre elkészül, s elindulhatnak Mr. Order báljára. A gyerekek már a kandallónál várakoztak lent a teleport-szobában.
Dante idegesen dobolt ujjaival a lépcső karfáján, s azon gondolkozott, hogy miért is kell neki elmennie abba a bálba. Sokkal kellemesebb időtöltést is el tudna képzelni magának, mint ez a mulatság, mondjuk letisztíthatná Stormot. De ehelyett el kell mennie barátkozni. A barátság gondolatára szája megrándult. Sosem hitt az igaz barátságban. Élete során úgy tapasztalta, hogy az egyetlen lény, amelyben meg lehet bízni, az a sárkánya. És persze Keira. De a saját neméből sosem lelt barátra. Igazából sosem érezte ennek a hiányát. Fiatalkorában lefoglalták a Sárkányosztag ügyei, később pedig a Keira halála miatti gyász. Most pedig, mikor visszakapta élete szerelmét csak arra vágyott, hogy minél több időt töltsenek együtt.
- Indulhatunk, Dante – ébresztette fel a gondolataiból Keira.
Dante felpillantott a lépcsőfokokat kecsesen szelő nőre, s elállt a lélegzete. Keira azúrkék estélyit viselt, haját pedig laza kontyba tűzte, amelyből itt-ott kilógott egy-egy hullámos tincs. Kecses nyakát az a smaragd nyakék díszítette, amelyet a férfitól kapott nem is olyan régen.
Keira rátette a kezét a férfiére. Dante nyelt egyet. Mondani akart valami nagyon szépet, de nem jutott szóhoz.
- Jól érzed magad? – ráncolta a homlokát a nő.
- Természetesen – felelte Dante, majd karját nyújtotta a nő felé. – Csak elvesztem a látványban.
Keira felnevetett, kacagása csilingelő hanggal töltötte be az előteret.
- Kinevetsz? Ilyen vicces vagyok?
- Nem, nem erről van szó. Csupán az, amit mondtál eszembe juttatott valamit.
- Micsodát?
- Pont ezt mondtad anno, amikor megismerkedtünk.
- Akkor nem sokat fejlődtem az elmúlt évtizedekben – morogta Dante.
- Nekem így is tökéletes vagy, kedvesem – hajtotta a férfi vállára a fejét Keira. – És milyen elegánsan festesz, jól áll neked a báli ruha.
- Pont te mondod, drágám? Olyan vagy, mint egy látomás, mintha álmodnék. Csak attól félek, hogy fel kell ébrednem, s te nem leszel itt.
- Emiatt ne fájjon a fejed, Dante, örökké együtt leszünk most már. Vagy legalábbis lesz egy hosszú és boldog életünk.
- Még mindig alig hiszem el, hogy tényleg van esélyünk a boldogságra – torpant meg a férfi. Finoman maga felé fordította Keira arcát, a szemében bánat tüze lobogott. – Ezelőtt oly kevés időt adott a sors… még mindig rettegek, hogy elveszíthetlek.
- Nem fogsz, megígérem. Dante, én a zsigereimben érzem, hogy ezúttal minden szép lesz. Senki és semmi sem választhat szét minket. Ne aggódj ilyen dolgok miatt, inkább élvezzük a pillanat varázsát.
- Én próbálok nem ilyen felhős dolgokra gondolni, de legbelül mindig ott motoszkál a kétely. A világot uralhattam volna, de téged nem tudtalak megmenteni. Vannak dolgok, amelyeket nem tudok legyőzni. – Dante az ajkába harapott. Felrémlett előtte az a nap, amikor Keira hosszú évekre örök nyugovóra tért. Tehetetlen dühöt érzett és mérhetetlen fájdalmat. Amióta visszakapta kedvesét, nem hagyta nyugodni annak a gondolata, hogy Keirát nem úgy juttatták neki vissza, hogy az orvostudomány megmentette, hanem a Halál adta őt vissza neki, s ez minden volt, csak nem természetes. Nem bízott a Halálban. Minden éjjel azon gondolkozott, hogy vajon mit is tehetne ő, egyszerű halandó, az egyik legősibb hatalommal szemben, ha az eljönne Keiráért. Ezért nem tudott aludni.
Hosszú csend ereszkedett rájuk, Keira fürkésző tekintettel figyelte Dantét, ezt a rettenhetetlen, erős férfit, akit kezdett hatalma alá keríteni a kétely.
- Ne foglalkozzunk a holnappal, kérlek, éljünk a mának és csak úgy érezzük jól magunkat. – Keira megsimogatta a férfi karját, majd tett egy lépést előre.
Dante még mindig földbegyökerezett lábbal meredt maga elé, keze ökölbe szorult. Ha kell még a Halállal is szembe száll, csak Keira mellett maradhasson. Ha újra elveszíti, nem fogja kibírni.
- Dante, jöjj velem.
- Igen, megyek… megyek már. – A férfi megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Megfogta Keira kezét, s finom csókot lehelt rá. – Minket senki el nem választ.
- Senki – mosolygott a nő, majd folytatták útjukat a teleport-szoba felé.
Odalent a gyerekek már tűkön ülve várták őket. Habár meleg kabátba burkolóztak, a szobában nagyon hideg volt, ráadásul mindannyian nagyon szerettek volna már hazamenni egy kicsit.
- Na, végre, azt hittem, már nem is jön – szólalt meg James barátságtalanul. Az ajkai már kékké változtak a hidegtől.
- Mondtam, hogy megyünk, nem? – mondta Dante barátságtalanul.
- Sok mindent szokott mondani. Simán kinézem magából, hogy hagyja, hogy szétfagyjunk egyfajta próbaként.
- Báli ruhában?
- Bármiben.
- Ha félsz egy kis hidegtől, fiacskám, akkor jobb, ha vissza sem jössz velünk a bál után. Kislányoknak otthon a helyük.
- Én nem vagyok kislány! Felőlem akár az Antarktiszon is kidobhat – fonta keresztbe a karjait James.
- Remek ötlet, lehet, még megéred. No, álljanak sorba és szépen egyenként lépjenek be a kandallóba. A Hopp-por abban a tálban van, ott, a kandallón. Az úti célunk a Mágiaügyi Minisztérium. Szépen, érthetően mondják ki a helyet, mert ha valami hiba csúszik a számításba és máshol kötnek ki, akkor Merlin se találja meg magukat. – Az utolsó két mondatnál jelentőségteljesen Jamesre nézett, mintha csakis a fiúval fordulhatna elő, hogy véletlenül máshol köt ki.
- Hé, én már egyszer idetaláltam, rémlik?!
- Ha továbbra is ilyen szemtelen leszel velem, akkor akkora taslit kapsz, hogy neked már semmi sem fog rémleni.
James válaszra nyitotta volna a száját, de Teddy belecsípett.
- Most mi van?
- Képes vagy abbahagyni a kötekedést legalább a ma este végéig?
- Én mindenre képes vagyok, amire képes akarok lenni.
- Akkor bizonyítsd be.
James a szájához emelte a kezét, és úgy tett, mintha becipzárazná azt.
A gyerekek követték Dante utasításait, s egyenként eltűntek a Steinhauser birtok kandallójában.
- Hűha, nagyon impozáns! – ámuldozott Emily, amikor körbe nézett a minisztérium udvarán. Mindent körülvettek az aranyszínű fények, s az utat keretező fáklyák sejtelmes fénybe borították az udvart. A minisztérium romantikus délibábként emelkedett előttük, s a bejárati ajtóban két fekete köpenyes varázsló ellenőrizte a meghívókat.
- Tényleg fantasztikus – értett vele egyet Albus, aki rögtön Emily után lépett a kandallóba. – Szóval, szépséges hölgyem, bejön velem a bálra?
- Egy ilyen jóképű úriembernek nem mondhatok nemet – karolt Albusba a lány. – Ne várjuk meg a többieket?
- Lord Steinhauser azt mondta, hogy amint megérkeztünk, menjünk csak be a többiekhez. A mai este csak a miénk, szabadok vagyunk, a mester nem figyel minket.
- Akkor használjuk ki – bólintott Emily, majd csábos mosolyt villantott a fiúra.

Eközben a Steinhauser birtokon Morgan előtt is felszállt a füst, majd eltűnt. A lány helye még ki sem hűlt, James azonnal utána ugrott.
- Várj még! – kiáltotta Dante, de addigra már késő volt, James eltűnt a végállomások útvesztőjében. – Micsoda ostoba, ostoba gyermek!
- Mi a probléma, Dante?
- Csupán annyi, hogy meg kellett volna várnia, amíg a kandalló visszaáll az eredeti állapotába. Ha egymás után ugrálunk, akkor előfordulhat, hogy összekeverednek az útirányok.
- Gondolod, hogy elveszett? – kérdezte aggódva Keira.
- Gondolom, hogy elvesztek, merthogy ez a kis akciója akár mind a kettőjükre hatással lehet. Elképzelhető, hogy visszarántja Morgant, és valahol, Merlin tudja hol, kötnek ki.
- Bízzunk abban, hogy ez nem így lesz.
Dante szinte teljesen biztos volt abban, hogy James és Morgan rossz helyen kötöttek ki, de a lelke mélyén benne is élt az a gyermeki remény, hogy talán szerencséjük lesz.
Nem lett.
Sűrű sötét lepel vette körül őket, akármerre néztek. Kezük alatt nedves földet találtak, s iszonyatosan zúgott a fejük, s az eséstől sajgott minden porcikájuk. James lassan felült, s megtörölte a szemét, mivel homályosan látott. Szépen lassan kitisztult előtte a kép, s végig futott a hideg a hátán, amikor észrevette, hogy egy temetőben van. Felrémlett előtte a tetszhalott-főzet, amely miatt elég sokáig egy koporsóban kellett feküdnie még a háború idején. Gyűlölt mindent, amelynek köze volt a temetőkhöz, s ezen a tényen még találkozása a Halállal sem változtatott.
- Basszus… - állt fel. – Ezt nem hiszem el! Mért temető? Mért nem mondjuk egy nyaralóhely a tengerparton?
- Talán azért, mert egy gyökér vagy! – csendült egy ingerült hang nem messze tőle. A hang hiába volt ismerős, James agyán végigfutott az, hogy talán valami sötét lelkű kriptaszökevénnyel van dolga. Kitapogatta zsebében a varázspálcáját, s előreszegezte.
- Ki-ki van ott?
- Egy vámpír, tökfej.
A hang olyan ismerős… mintha Morgan Malfoyé lenne. Nem, biztosan csak képzelődik. Hé! Ez tutira egy álom, olyan rémséges, mint a múltkori, amelyben öngyilkos lett Morgan visszautasítása miatt.
- Felébredsz, Jimmy, ez csak egy rémálom. Te most éppen a Steinhauser kastélyban fekszel az ágyadon és ilyen eszement baromságot álmodsz. De ez akkor is csak egy álom. Mindjárt vége.
- Te komolyan ennyire parázol? – A hang már szinte mellőle szólt.
James idegesen bökte meg a pálcájával a lányt.
- Távozz tőlem!
- Na, ide figyelj, Potter, ha még egyszer az arcomba bököd a pálcád hegyét, én megfogom és darabokra töröm!
- Morgan?
- Szerinted ki más lennék? Egyébként is, mit hittél, ki vagyok?
- Hát bárki, csak nem te.
- Hogy kerültünk ide? – világított körbe a pálcájával a lány.
- Van egy-két tippem – motyogta James, mivel biztos volt abban, hogy az ő hibája ez a kis kirándulás.
- Mit mondtál?
- Semmit – vágta rá a fiú. Nem akarta, hogy a lány emiatt is haragudjon rá. – Nem tudom, miért kerültünk ide. És sajna azt sem tudom, hogy hol vagyunk. Lehet, hogy ez egy finn temető?
- Biztosan nem, ott most hó van. Talán induljunk el a kijárat felé, akkor talán találhatunk egy feliratot, vagy valami hasonlót.
- Te itt akarsz sétálgatni? Egy temetőben?
- Mért? Van jobb ötleted? Szerinted mit csináljunk? Válasszunk egy eldőlt sírkövet és aludjunk, vagy mi?
- Nem semmi esetre sem, de…
-Figyelj, én elindulok. Ha akarsz, velem tartasz, ha nem, akkor felőlem aztán itt is maradhatsz. – Morgan elindult előre. Ügyelt minden lépésére, nem akarta kitörni a nyakát ebben a temetőben.
James egy ideig vacilálva nézett utána, majd ahogyan a lány pálcájának fénye kezdett eltűnni, gyorsan utána futott.
- Várj meg! Kérlek!
- Ne ordíts már, felvered a holtakat is! – rázta meg Morgan, majd amikor látta a fiú szemében a rettegést, elkerekedtek a szemei. – Hiszen te félsz! A nagy James Potter, a világ megmentője, a túlvilágról visszatért, fél a temetőben?
- Gyűlölöm a temetőket – vallotta be James leszegett fejjel. – A frászt hozzák rám.
- Ez elég furcsa – tűnődött Morgan. – Hiszen te találkoztál a Halállal.
- És? Az nem jelent semmit és nem változtat semmin. Attól még félek.
Morgan vonásai ellágyultak, ahogyan végignézett a fiún. James most úgy festett, mint egy eltévedt kisfiú.
- Én sem vagyok oda a temetőkért meg a sírokért. Na, gyere, jussunk haza.
- Szerinted nagyon messze vagyunk a minisztériumtól?
- Dunsztom sincs, James. De talán annyira nem. Úgy értem, olvastam egy könyvet ezekről az utazásokról, s a tapasztalatok azt mutatják, hogy a legtöbb eltévedt az eredeti végállomásához közel került ki a teleportból. Ha szerencsénk van, akkor valahol London közelében vagyunk, vagy legalábbis Nagy-Britanniában.
- Remélem, hogy a próféta szól belőled.
Ezután nem esett több szó közöttük. Ha egy másik helyen landolnak, akkor James biztosan előnyt próbált volna kovácsolni a szerencsétlenségükből, de ezen a helyen teljesen szótlanná vált.
Útjuk itt-ott kidőlt sírkövek között vezetett, amelyeken mindenféle rovar mászott ide-oda, s néhol még patkányok világító szemét is lehetett látni. A holdat eltakarta egy felhő, s tarkójukat felborzolta a hűvös szél. Valahol a messzeségben farkas üvöltése hallatszott, összességében hátborzongató élmény volt a sétájuk az elhagyatott temetőben. Mert, hogy ide senki sem járt, ebben teljesen biztosak lehettek.
- Micsoda szörnyű hely – törte meg a csendet Morgan borzongva. Ő sem kedvelte különösebben a sírkerteket, de az ilyen régi, elhagyatott temetőket aztán végképp nem.
- Eléggé ijesztő – húzta be a nyakát James.
Morgan hátranézett rá, kék szeme megvillant a pálcája fényében.
- Hogyhogy félsz a temetőktől? De most komolyan?
- Voltál már élve eltemetve?
- Nem, még soha.
- Hát én igen. Egy éve sincs még, hogy Mr. Order javaslatára előadtuk, hogy meghaltunk. A tetszhalott-főzet bevált, de mikor felébredtem, még a koporsóban feküdtem… egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán örökre ott maradok bent a sötétben.
- Értem, hát nem lehetett könnyű. – A lány együtt érzően nézett Jamesre. – Akkor ez a rossz élmény az oka mindennek, így teljesen érthető.
- Nemcsak erről van szó, Morgan. Kicsi koromban gyakran álmodtam azt, hogy egy temetőben vagyok, ahol zombik és vámpírok üldöznek. – James érezte, hogy megfagy a vér az ereiben az emlék gondolatára is. – Ez egy ilyen visszatérő álom volt… egy szörnyű rémálom. Tudom, hogy hülyeség az egész, de akkor is…
Legnagyobb döbbenetére a lány átölelte.
- Tudom, mit érzel. Ezek a gyerekkori emlékek a legrosszabbak. Engem mindig egy szörny üldözött álmaimban. Nem is gondoltam volna, hogy másokat is kínoznak ilyen lidércnyomások.
James nem is hallotta, hogy a lány miről beszél. Csak arra tudott gondolni, hogy Morgan kezei a nyaka körül vannak, s reflexből átölelte a lány derekát, s lassan közelebb húzta magához. A teste azonnal felmelegedett a lány közelségétől, s érezte, amint forróság áramlik szét a testében. Bárcsak egy másik helyen lennének, mondjuk a szobájában. Csak ő és Morgan kettesben, összebújva… csókolózva esetleg. James hálát adott az égnek azért, hogy sötétben voltak, ugyanis a feje búbjáig elvörösödött annak a gondolatára, hogy ők ketten egy szobában. Bárcsak úgy volna, ő és Morgan, mint egy pár, ketten együtt. Senki sem választhatná szét őket, s ő bebizonyítaná a lánynak, hogy mennyire jól választott. Ekkor elég illetlen képek jelentek meg lelki szemei előtt, s hamarosan azon morfondírozott, hogy vajon milyen színű fehérnemű lehet a lányon, piros vagy fekete, s, hogy milyen lehet a bőre illata… fejéből lassan leszállt a vér, s a képzelete határtalanul bolyongott a különböző intim jelenetek között.
Észre sem vette, hogy időközben a lány már kibontakozott az öleléséből, s folytatta útját a képzelt kijárat felé.
- Nem jössz? – ébresztették fel ábrándozásaiból.
- Piros vagy fekete? Biztosan fekete…
- Mi van?
- Semmi! – indult el a lány után.
- Nézd, ott van egy pad! – bökött jobbra a pálcájával Morgan. Egy apró domb tetején valóban magasodott egy kőpad.
- Leüljünk? – kérdezte James.
- Szerintem leülhetnénk és megbeszélhetnénk, hogy merre tovább, mert szerintem rossz irányba indultunk el. – Morgan a fejével az előttük magasodó fák sűrűje felé biccentett.
- Oké.
A pad hideg volt és nyirkos, ráadásul már félig benőtte a gaz. Ennek ellenére a gyerekek letelepedtek rá, s kétségbeesve bámultak az előttük elterülő erdőre. Egy idő után Morgan elkezdett vacogni. Eddig nem érezte annyira a hideget, mivel folyamatos mozgásban voltak, de most kezdett fázni a báli ruhájában és szürke szövetköpenyében.
- Tessék – adta át neki a saját kabátját James.
- Szó sem lehet róla! – tiltakozott hevesen a lány. – Így meg fogsz fázni!
- Nem fázom, Morgan – hazudta James. – Hadd terítsem a válladra.
Morgan hálásan mérte végig a fiút, s már elfogadta volna a lovagias ajánlatot, amikor észrevette, hogy a fiú szája tiszta lila a hidegtől. A legkézenfekvőbb gondolat fogalmazódott meg a fejében, s bár sosem hitte volna, hogy egyszer ezt fogja mondani, kimondta:
- Inkább bújjunk össze.
James elkerekedett szemekkel meredt a lányra, s próbálta leplezni az örömét. Aznap este már másodszor tarthatja a kezében a lányt úgy, hogy nem is csalt érte.
- Rendben – próbált magára közönyt erőltetni.
Morgan kelletlenül a fiúhoz bújt, s engedte, hogy James a köpenye alá vonja. Fejét James mellkasához nyomta, s hallotta, hogy a fiú szíve majd kiugrik a helyéről. Legnagyobb bosszúságára érezte, hogy az ő szíve méltóképp válaszol a fiúéra. Meghitt és egészen romantikus pillanata is lehetett volna, ha önszántukból tartózkodnak egy hideg kőpadon nem messze egy elhagyatott temetőtől. Furcsa játékos az élet.
- Olyan jó meleg vagy – csúszott ki a lány száján, mire James még szorosabban ölelte magához a lányt. – Mért nem vagy mindig ilyen kedves?
- Azt hittem, neked férfi kell, nem egy kedves teddy maci.
- A kettő nem zárja ki egymást.
- Mért nem adsz nekem egy esélyt?
- Mert nem bízom benned. Szerintem csak addig vagyok érdekes a számodra, amíg meg nem kapsz.
- Ez nem igaz – vágta rá James, de nem tudott olyan őszinte lenni, mint szerette volna.
- Na, látod, te sem vagy biztos abban, hogy nem így lenne.
- Az tény, hogy eddig sosem volt hosszú kapcsolatom, de az is tény, hogy amióta ismerlek, nem vágytam még senkire sem úgy, mint rád. Bevallom, nem tudom, hogy ez meddig tartana, csak azt tudom, hogy kellesz nekem. Amióta megismertelek nem volt senkim. Ez nálam rekord.
- Sajnos ez nekem nem elég ok arra, hogy adjak egy esélyt neked.
- Nem nyert még senki sem versenyt, aki nem nevezett be. Ha nem próbáljuk meg, akkor sosem derül ki, hogy menne-e ez nekünk.
- James, nekem semmi kedvem próbálkozni. Én megbízható, fix partnert szeretnék, olyan fiút, akinek én vagyok a legfontosabb.
- Én hiszek abban, hogy ez mehetne nekünk, és ezt te is be fogod látni.
- Akkor sok szerencséd a meggyőzésemhez.
Jamesnek ekkor eszébe jutott valami. Előkapta a pálcáját, s így szólt:
- Incendio! – A pálca hegyén tűz jelent meg, apró meleg-forrást nyújtva.
- Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! – vidult fel Morgan. – És tudod, mi jutott még? Mi lenne, ha hopponálnánk?
- Ez szép és jó, de egyrészt, nem tudjuk, hogy egyáltalán Angliában vagyunk-e, másrészt én nem tudok hopponálni.
- Nem tetted le a vizsgát? – fintorodott el a lány.
- Két harc között valahogy volt jobb dolgom is – mondta James sértődötten.
- Őszintén, nekem sem jutott eszembe letenni.
- Akkor ez bukta.
Morgan lassan körbenézett, valami megoldást keresve. Kezdett kínossá válni az, hogy itt ücsörögnek báli ruhában, összebújva és nem tudják, hol vannak. Amikor hátrapillantott a fiú válla fölött, apró fényt fedezett fel a távolban.
- James, azt hiszem, nem vagyunk egyedül. Ott van valaki.
- Valaki? – nyelt egyet a fiú.
- Menjünk és beszéljünk vele! – pattant fel a lány lelkesen.
- És, ha nem is érti a nyelvünket?
- Majd megoldjuk fordító-varázzsal.
- És ha valami pszichopata gyilkos?
- Ugyan már, James! Nemzeti hősök vagyunk, nem? – nevetett fel Morgan. – Majd megoldjuk.
- És ha egy vámpír?
- A vámpíroknak nincs szükségük lámpafényre. Gyere már, ne legyél betoji!
- Morgan, ez nem tetszik nekem…
- James, szerencsénk lesz, érzem. Oda kell mennünk, valami legbelül ezt súgja. Bakker, te vagy a fiú, és én vagyok a bátrabb?
- Mért nem jó neked itt a padon reggelig?
- James, hahó, ez nem egy randi! – tette csípőre a kezét a lány.
- Nem is ilyen helyre vinnélek randizni – jegyezte meg James, majd kelletlenül követte a lányt.
Ahogyan egyre közelebb kerültek a házhoz, lassan kirajzolódott előttük egy nagy, omladozó kúria képe. A bedeszkázott ablakokon gyertya fénye szűrődött ki, s nem messze a bejárati ajtótól egy régi tábla hevert a fűben. James a pálcájával megvilágította a táblát: Little Hangleton.
- Te tudod, hol van az a Little Hangleton? – fordult a lányhoz.
- Igen, Nagy-Britanniában. Szerencsére annyira nem tévedtünk el. – Morgan előtt kezdett felrémleni a remény.
James ezzel szemben egyre rosszabb ötletnek tartotta a ház megközelítését. Valahogy rossz érzések kerítették hatalmába, ahogyan ránézett. Olyan helynek tűnt, ahol ölni szoktak, ahol sötét dolgok folynak.
- Szerintem tegyük el a pálcánkat, lehet, hogy egy mugli lakik itt – vélekedett Morgan.
- Szerintem tutira nem muglié ez a kúria – csóválta a fejét James és még jobban megszorította a pálcáját.
Elérték az ajtót, bekopogtak, s az halk nyikorgással kinyílt.
- Én megyek előre – jelentette ki James ellentmondást nem tűrő hangon. A zsigereiben érezte a gonoszt. – Jó estét, van itt valaki?
Nem kapott választ. Óvatos léptekkel átlépte a küszöböt, odabent kísérteties félhomály fogadta. A deszkákon átsüvítő szél félelmetes hangokkal töltötte meg az előteret.
- Basszus… mi ez a hely? – bújt Jameshez Morgan. – James, lehet, igazad volt. Menjünk el innen.
- Nem, tudni akarom, hogy mi folyik itt. Apám a Mágiaügyi Miniszter, nem futhatok el. Most már nem.
- Csak nem eltévedtetek, fiatalok? – jelent meg egy nő előttük. Fekete bőrruhát viselt, sötét haja érzéki hullámokban omlott a vállaira, sötét szemében gúny csillogott. Jobb kezében egy szál cigarettát, a balban pedig a pálcáját tartotta, s éppen rájuk szegezte.
James legszívesebben a föld alá süllyedt volna, ahogyan végignézett a nőn a félhomályban. Az agya lázasan zakatolni kezdett, a szíve összeszorult a méregtől. Morgan is előreszegezte a pálcáját, amikor meglátta a nőt, s elfojtott egy sikolyt.
A ház asszonya elmosolyodott.
- Csak nem elvitte a cica a nyelveteket? Vagy csak megijedtetek a Denem-háztól?
- Anabella – csikorgatta a fogait James. – Anabella Watkins. Ez lehetetlen!