"- Itt van. Nézzétek meg magatok. Anabella Watkins, személyesen.

A kis csoport egy emberként nézett a mutatott irányba, s egyszerre állt meg a szívverésük. A vég tehát már házhoz jön, hívatlanul."

Harry éhes tekintettel követte feleségét, aki éppen Rufus Orderrel táncolt. Hosszú smaragdzöld estélyit viselt, amely lenge selyemként borult a domborulataira. Haját elegáns copfba fogta, s minden fordulásnál vörös tüneményként szállt a levegőben. Harry nagyot sóhajtott, majd belekortyolt a Lángnyelv-whiskyjébe. Milyen gyorsan elrepült az az idő, amit Párizsban töltöttek! Ott végre kipihenhették az elmúlt év nehézségeit. Olyan volt, mint egy időutazás, amely fiatalságuk idejére repíti őket vissza. Minden együtt töltött pillanat örömteli volt és szenvedélyes. Harry energiával feltöltötten érkezett haza, s hosszú idő óta először volt boldog. Ráadásul ma este a gyermekei is visszatérnek, semmi sem szegheti kedvét.
- Kivirultál, fiam – lépett hozzá Mr. Weasley.
- Jól látod, Arthur – mosolygott Harry. – Ginny különösen szép ma.
- Egy nő akkor szép igazán, ha érzi, hogy szeretik.
Harry erre a kijelentésre a feje búbjáig elvörösödött. Valahogy nem akarta a magánéletét az apósával megbeszélni, habár annak kétségkívül örült, hogy Arthur megbocsátotta neki, amiért anno elárulta a lányát.
- Nagyon örülök annak, hogy mindent sikerült rendeznetek, Harry. Ginny nagyon boldog, és rettentő nagy lelkesedéssel mesélt a párizsi kirándulásotokról.
- Megbeszéltük, hogy ezentúl minden évben elmegyünk nyaralni kettesben, de természetesen a gyerekekkel is szervezünk majd kirándulást. Jamesnek különösen tetszene a romániai sárkány-rezervátum. Teddy említette, hogy James rajong a sárkányokért. Albust pedig elvinnénk az arab világba, ahol sokat tanulhatna. Vonzódik az idegen kultúrák iránt.
- És Lilynek milyen utat szánsz?
- Lily szerintem tengerpartra vágyna, azt hiszem, a francia riviéra tetszene neki. És természetesen rólatok sem feledkezünk ám meg – kacsintott apósára Harry.
- Mi már öregek vagyunk, Harry.
- Dehogy vagytok! Ginnyvel már találtunk nektek egy remek helyet.
- És hol lenne az? – Semlegességet akart mutatni, de szemének csillogása elárulta, hogy nagyon szívesen utazgatna kicsit a világban.
- Titok, egyelőre – vigyorgott Harry, majd elindult, hogy lekérje a feleségét Mr. Ordertől.
- Ejnye, Harry, máris megfoszt a felesége kellemes társaságától? – nézett rá Mr. Order tettetett rosszallással.
- Tudja, hogyan megy ez – vont vállat Harry.
- Tudom én, milyenek a turbékoló gerlepárok.
- Mondja, maga miért nem nősült meg? – csúszott ki Ginny száján.
Mr. Ordernek arcára fagyott a mosoly, Ginny pedig rögtön érezte, hogy nem kívánt vizekre evezett, s az arcán megjelenő pír arra engedett következtetni, hogy egy cseppet elszégyellte magát a tapintatlan kérdése miatt.
- Csak azért kérdezem, uram, mert maga tehetséges varázsló, befolyásos ember, és egész kellemes is tud lenni néha, ha nem figyel oda. És emellett kitűnően táncol. Könnyűszerrel találhatna magának párt.
- Ez egy hosszú, és számomra roppant fájdalmas történet – sóhajtott Mr. Order. – Természetesen engem is utolért egyszer minden férfi kínja, de Cupidó túlságosan is vicces kedvében volt akkor.
- Sajnálom – sütötte le a szemét Ginny.
- Ugyan, kedves Mrs. Potter! – legyintett Order szórakozottan. – A kérdése magától értetődő volt, teljesen logikus. Hogy miért nem nősültem meg? Miért nem választottam másik párt? Mert rajta kívül nem akartam, aztán, amikor már akartam volna, addigra már elrepült felettem az idő.
- Őszintén sajnálom, hogy így alakult – kapcsolódott be a beszélgetésbe Harry. – Tudja, a család a legfőbb ajándék ezen a világon. Sajnálom, hogy önnek nem jutott osztályrészül az apaság öröme.
- Igen… nem jutott. – A mágus szeme elmélyült, s valami különös hangsúllyal mondta ki mindezt. Harrynek az az érzése támadt, hogy a férfi titkol valamit.
- Szegény ember – nézett a távozó férfi után Ginny sajnálkozva. – Régen eléggé haragudtam rá, és már a puszta jelenlététől a plafonra tudtam mászni, de most tényleg megesett rajta a szívem.
- Szerintem nem volt teljesen őszinte – vélekedett Harry, miközben átkarolta Ginny derekát.
- Ezt miért mondod?
- Azt mondta, hogy nincs gyereke, de a szeme és a hangsúlya másra enged következtetni. Szerintem titkol valamit.
- Mondjuk, nem ez lenne az első alkalom – fintorodott el Ginny.
- Mindegy is, ha akarja, majd elmondja. Beszéljünk inkább kellemesebb témáról – mondta Harry, majd arcát Ginny nyakhajlatába fúrta.
- Harry, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – nevetett fel Ginny.
- Párizsban is nyilvános helyen voltunk.
- De ott nem vettek körül az ismerőseink – magyarázta Ginny. – Otthon találunk majd időt egymásra, szívem, a bál után.
- Alig várom, hogy otthon legyünk. – Harry hangja rekedt volt.
- Én is, de a gyerekek megérkezését is nagyon várom már – tekintett az ajtó felé Ginny. Szerencséjére éppen ebben a pillanatban lépett be rajta Albus és Emily. – Nézd, megjöttek!
- Na, végre! – Harry arca sugárzott az örömtől. Nagyon kíváncsi volt, hogy a gyerekek mit mesélnek majd a kiképzésről.
Gyors léptekkel átvágtak a táncolók sűrűjén, s szülői büszkeséggel szorították magukhoz Albust, majd az őt követő Lilyt.
- Úgy hiányoztatok, kicsikéim! – búgta Ginny. – Hadd nézzelek titeket, jól tart benneteket az az északi? Albus, szívem, te fogytál? Mért nem eszel rendesen? Vagy nem adnak enni?
- Dehogy, anya, minden rendben – préselte ki magából Albus, mivel anyja szorítása olyan erős volt. – Lord Steinhauser jól bánik velünk, és ne felejtsd el, hogy most már van nő is a háznál.
- Keirának tényleg ekkora befolyása van rá? – képedt el Ginny.
- Mi az, hogy! – nevetett fel Albus. – A lord doromboló kiscica a közelében.
- Adok én neked dorombolást, csak legyen vége a bálnak – jelent meg Dante paprikavörös arca. – Már te is kezdesz szemtelenedni, mint a bátyád?
- Elnézést, mester – dadogta Albus zavartan.
- Ugyan, Dante, légy elnézőbb – simogatta meg a kezét Keira.
- Én mindig csak elnézek – morogta Dante, majd kezet fogott Harryvel. – Hogy mennek a dolgok, miniszter úr?
- Remekül, Lord Steinhauser. És odaát?
- Nem reménytelenek teljesen. – Ez volt a legnagyobb bók, amit az északitól várhattak.
Időközben Ginny befejezte gyermekei vizslatását, s érdeklődve tekintett ki Dante válla fölött, de odakint sehol sem látta a legnagyobb fiát, sem Morgan Malfoyt. Rossz érzése támadt. Ugye ők ketten nem… !?
- Hol van James és Morgan?
Dante Keirára nézett, aki bátorítóan rámosolygott. Vett egy mély levegőt. Ilyen kínos helyzetben még sosem volt. Hogyan mondja meg a szülőknek, hogy fogalma sincs arról, hogy eltűnt a gyermekük? Reménykedett abban, hogy majd itt találja mégis a fiút a bálon, de mivel Ginny megkérdezte, hogy hol van, arra kellett következtetnie, hogy nem érkezett meg.
- Mr. És Mrs. Potter, én mindent világosan elmondtam, felhívtam a figyelmet az utazás buktatóira, de James nem hallgatott rám.
- Dante, hol van a fiam? – keményedett meg Harry hangja.
- Hát itt nincs – pásztázta végig még egyszer az ünneplő tömeget Dante.
- Ne mondj olyat, amivel én is tisztában vagyok – sziszegte Harry.
- Sajnálom, de fogalmam sincs, hogy hol kötött ki Malfoy kisasszonnyal.
- Miről beszél ez az ember?! – kérdezte Draco Malfoy, aki éppen akkor ért oda hozzájuk, amikor kiderült, hogy eltűnt a lánya. – Magára volt bízva! Elvesztette a lányomat?! És te, te mért nem vigyáztál a húgodra?
- Apa, én… - kezdte Scorpius szendén.
- A fene vinné el! Én tudtam, hogy ez rossz ötlet. Nem mész vissza oda az isten háta mögé, az már biztos. Itt maradsz és megkeressük a húgodat, ha már ez a szerencsétlen képtelen volt épségben hazahozni!
- Nem tűröm, hogy egy sehonnai így beszéljen velem – emelte fel a hangját Dante, szemén egy villám cikázott át.
- Küzdjünk meg, északi. – Draco szeme vékony réssé szűkült össze.
- Nem lesz itt semmiféle harc – állt közéjük Harry. – Draco, kérlek, fogd vissza magad.
- Én fogjam vissza magam?! – kelt ki magából a férfi. – Hiszen eltűnt a lányom!
- Az én fiamnak is nyoma veszett, de ha egymást marjuk, nem bukkanunk a nyomukra. Hallgassuk meg, hogy mi történt pontosan.
- James Miss Malfoy után lépett a kandallóba, s amikor szóltam neki, hogy még ne induljon el, mert korai lenne, már késő volt. Nem tudom sajnos, hogy hol lehetnek most. Reméltem, hogy valami csoda folytán mégis megérkeznek ide, de sajnálattal kell látnom, hogy ez csak hiú ábránd volt.
- Szóval James hibája – harapott az ajkába Harry. Nem is James lenne, ha nem keveredne bajba. – Kiküldök egy egységet, hogy kutassák fel azon helyeket, ahol nagy erejű teleport-mágia van. Meg fogjuk őket találni, ne aggódj, Draco.
- Ha a lányomnak egy hajszála is meggörbül… - emelte fel a mutatóujját Draco.
- Nem lesz semmi baja, Draco, hiszen béke van – tette a férfi vállaira a kezét Harry.
- Ezelőtt is ezt mondtad – emlékeztette Draco egy régi, régi beszélgetésre.
 

Nem is gondolták, hogy James és Morgan máris nyakig ülnek a slamasztikában Little Hangleton elhagyatott temetőjének csücskében. Egy olyan helyen, amelyet régóta beleng a gonoszság. Egy helyen, ahol a madár se jár. Egy helyen, amelynek a muglik körében is rossz híre van azóta az ominózus eset óta, hogy holtan találták benne a Denem család mindhárom tagját. A történet már nagyon régi volt, de a szájhagyomány gyorsan terjedt, s jócskán kiszínezte a történteket. Ráadásul évtizedekkel később az öreg gondnokot is holtan találták. A pletykák szerint a ház átkozott volt, s valósággal a gonoszság melegágya.
James és Morgan ebben a házban tartózkodtak, de ha tudták volna, hogy minek lépik át a küszöbét, akkor inkább az erdőt választották volna a temető másik felében.
A nő magabiztosan magasodott fölöttük, ajka sarkában apró mosoly jelent meg, ahogyan végigpásztázta Jamest. A fiú keze ökölbe szorult, a másikkal pedig ösztönösen még erősebben markolta a pálcáját. Mit csináljon most? Gyorsan kell cselekednie, ha életben akarja megúszni ezt a kellemetlen, túlvilági találkozást. Most nincs ideje azon gondolkozni, hogy ez a nő hogy került vissza az élők sorába, mert hát az apja is túlélt bizonyos dolgokat, náluk családi vonás a feltámadás… Ha megtámadná, biztosan meglepné vele Anabellát, de ez csak rövid ideig adna előnyt neki, s a végén halálra kínozná őket, de minimum foglyul ejtené. Nem kockáztathatja Morgan életét, mert – bár a lány jócskán fejlődik a Lord kiképzésén - esélye sem lenne ezzel a gonosz boszorkánnyal szemben, ahogyan ő is kudarcot vallana. Tehát a közelharc esélytelen. Időt kell nyernie, amíg kitalál valamit.
- Mit keres maga itt?
- A kérdés inkább az, hogy ti mit kerestek itt – mondta a nő szokatlan hangon.
James az ajkába harapott, mit is mondjon neki? Nem mondhatja el, hogy eltévedtek miközben a bálba igyekeztek!
- Magának halottnak kellene lennie! – váltott témát James.
- Ez nem valami kedves tőled, fiacskám. Öreg vagyok, ez igaz, de még nem a másvilágra való.
Ekkor kilépett a háta mögül Morgan, s előreszegezett pálcával így szólt:
- Lumos maxima! – Fegyveréből vakító fény tört elő, gátolva ezzel a többiek látását.
A lány megragadta James karját, és elkezdte húzni kifelé. Ő tökéletesen látott, ezt a cselt még a bátyjától tanulta el, mert roppant hasznosnak találta.
- Mit csinálsz? – kérdezte James hunyorogva.
- Megmentem magunkat – felelte a lány, s mikor kiértek, elkezdett futni.
- Most hová futunk?
- Bárhová, csak el innen! Szedd a lábad, Potter, a varázs csak pár percig bénítja le.
- Morgan, azt sem tudjuk, hol vagyunk… - kezdte a fiú.
- Ez így nem igaz, mert azt tudjuk már, hogy Little Hangletonban. És ugye Little Hangleton Nagy-Britanniában van, ergó csak találunk valakit, aki segíthet.
James ebben a percben megragadta a lány vállát, és egy nagy tölgyfához nyomta. A lány ösztönösen James torkához nyomta a pálcáját, az agyán hirtelen egy roppant illetlen kép cikázott át.
- Most mi van?
- Miért nyomsz a fához? – Morgan szaporán vette a levegőt.
- Hogy elbújjunk, ha nyílt terepen futunk, megtalál.
- Szerinted el tudunk bújni Anabella Watkins elől?
- Nem tudom, de megkísérlem. – James óvatosan kilesett a fa takarásából. – Nem látom… és már a házból sem világít semmi.
- Lehet, hogy a nyomunkban van? – húzta fel a száját Morgan.
- Nagyon remélem, hogy nem…
Percek teltek el így, csak zakatoló szívük törte meg a csendet. Hátborzongató élmény volt a sötétben egy elhagyatott temető kellős közepén bujkálni a világ talán leggonoszabb teremtése elől. Tudták, hogy ha ez a nő a karmai közé veszi őket, akkor hosszú és fájdalmas halál vár rájuk.
- Szerinted mért nem halljuk, vagy látjuk őt? – szólalt meg Morgan suttogva. Annak érdekében, hogy szavait csak a fiú hallhassa olyan közel húzódott hozzá, amilyen közel csak tudott.
- Fogalmam sincs. Biztosan izgatja ez a játék a sötétben.
- Most már tudom, milyen üldözött vadnak lenni – sóhajtott Morgan. – Nem jó érzés zsákmánynak lenni.
- Az a baj, hogy semmi esélyünk ellene harcban, így a legjobb az lenne, ha valahogy ki tudnánk jutni innét.
Ismét csend következett. James és Morgan lélegzetvisszafojtva füleltek az éjszakai csendbe, de csak a szél susogását hallották. Se egy ág reccsenését, amelyre éppen Anabella ráléphet, sem köpenye suhogását.
- Figyelj, Morgan, ha ma éjjel eljön értünk a régi haverom, akkor szeretném, ha tudnál valamit.
- James, szerintem ez nem a megfelelő időpont az udvarlásra – mondta Morgan elnéző mosollyal.
- Most nem arról van szó.
- Hanem?
- Azt hiszem, miattam fogunk meghalni.
- Ugyan, James! Az a nő a Malfoyokra is pikkel.
- Nem, nem erre célzok – rázta a fejét a fiú. Őszintének kell lennie vele, nem halhatnak meg úgy, hogy nincs tisztában a teljes igazsággal. – Én tehetek arról, hogy ide kerültünk. Miattam tévedtünk el, mert én túl korán ugrottam utánad.
Morgan tekintete először meglepettséget tükrözött, majd apránként felhők borították el.
- Ezt nem mondod komolyan – sziszegte.
- Sajnálom, tényleg.
- Az egy dolog, hogy elszúrtad az utazást, de amikor kérdeztem, hogy hogyan kerülhettünk ide, te hazudtál! – Morgan mérgesen a fiú mellkasába bokszolt. – Ugyanolyan sumák kis gazember vagy, mint voltál!
- Halkabban, Morgan, még a végén ránk talál! – emelte mutatóujját a lány szájához James.
- Legalább nem kell tovább itt szobrozni! – kiáltotta a lány, miközben a pálcájával legyintett egyet a levegőben.
- Ne kiabálj már! – kérte James, majd idegesen kinézett a fa mögül. Semmi változás.
- Már hogyne kiabálnék?! Mikor mindenről te tehetsz, csakis te! Te önző, hazudós kis…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert James reflexből a fához nyomta, s száját a lányéra tapasztotta annak a nemes ügynek az érdekében, hogy végre csend legyen. Nem mintha a lány jajveszékelése nem árulta volna el a rejtekhelyüket. Nem mintha Morgan kiabálása nem verte volna fel még a holtakat is.
A lányt meglepte James akciója, s először csak lebénultan állt. Aztán, amikor már kezdett volna magához térni, hatalmas fény világított rájuk. Olyan volt, mintha fényszórók lennének, amelyek a semmiből bukkantak elő. Kisvártatva megjelent előttük egy kedves ismerős: A Kóbor Grimbusz.
- Soha jobbkor! – engedte el a lányt James, s olyan arccal szállt fel a buszra, mintha minden vágya az lett volna, hogy eme járművel utazhasson.
- Az előbbiért még számolunk, Potter – fogadkozott a lány.

A busz egyenesen a Mágiaügyi Minisztériumba vitte őket, ahol hatalmas öröm tört ki, amikor a két gyerek betoppant a bálterembe. Ginny és Astoria azonnal magukhoz vonták a gyermekeiket, Harry pedig kiadta a parancsot, hogy ne keressék tovább őket.
- Annyira aggódtunk miattatok! – nézett végig a fián Ginny. – Hogy nézel ki, James? Mitől vagy tiszta sár? Hol voltatok?
- Nem fogjátok elhinni, hogy mi történt – mondta James, s a hideg végigfutott ismét a hátán.
- Little Hangletonban voltunk, s csak egy hajszálon múlott az életünk – hadarta Morgan.
- Ezt hogy érted? – fordult húgához Scorpius.
- Úgy, hogy Anabella Watkins életben van – felelte Morgan helyett James. Szavait döbbent csend követte.
- Ez nem lehet igaz – suttogta Harry halálra vált arccal.
- De igaz, éppen, hogy csak meg tudtunk menekülni tőle.
- Az a nő halott.
- Pedig ott nagyon is élőnek tűnt – vetett ellent James. – Túlságosan is élőnek.
- Lám, hát rossz pénz nem vész el – lépett hozzájuk Dante mosolyogva, kezében egy pohár whiskyvel.
- Anabella Watkisn életben van – vágta hozzá James viszonzásul.
Az északi kezéből kiesett a pohár a hír hallatán.
- Lehetetlen.
- Én is azt hittem. Úgy tűnik, nem végzett jó munkát, mester.
Ekkor ért oda hozzájuk Albus és Emily, nagyon boldognak tűntek, hogy előkerült James és Morgan.
- Mondtam én apáéknak, hogy semmi bajotok – veregette meg bátyja vállát Albus.
- Nem sokon múlott. – James gyanakodva végigmérte Emilyt. – Mondd csak, Emily, hogy van anyád mostanság?
- Tessék? – nézett rá tágra nyílt szemmel a lány.
- Hogy van Anabella? Miféle világhódító terveket szövöget mostanság?
- Ne szórakozz már, James, Miss Watkins meghalt – szólt rá Albus. Nem tudta, hogy a bátyja miért hoz fel Emily számára ilyen kellemetlen dolgokat.
- Ez nem vicc. Hogy viccelhetnék ilyennel? Ennyire érzéketlennek tartasz talán? Az a nagy fránya helyzet, édes öcsém, hogy Anabella Watkins él és virul. Na, erre varrjál gombot.
Minden tekintet Emilyre szegeződött, aki nagyon kellemetlenül érezte magát. Nem tudta, hogy az anyja életben van, s úgy általában, nem is akart tudni róla, nem is akart emlékezni sem rá.
- Te tudtál erről? – kérdezte Albus zakatoló aggyal.
- Nem.
- Biztos? – A lány már egyszer átverte. A szívét összeszorította a félelem. Mi van akkor, ha megint csak játszik vele?
- Igen, teljesen.
- Én nem hiszek neked – lépett közelebb a lányhoz James. – Szerintem ez az egész el volt tervezve és pont.
- James, kérlek – tette a fiú vállára a kezét Dante. – Anabella Watkins meghalt.
- Mitől ilyen biztos benne?
- Én végeztem vele.
- És? Az apja is szép kort megélt…
- Anabella Watkins életben van, mindketten láttuk – erősködött Morgan. – Igaz, fura, hogy nem vadászott le minket a temetőben.
- Mondott valamit?
- Nem sokat… ideje se volt, mert Morgan elvakította a világító bűbájjal és elfutottunk. – Az utolsó szót pironkodva mondta ki. Akkor ez tűnt a legjobb döntésnek, de most gyávának érezte magát.
- Még jó, hogy nem hívtátok ki párbajra – vélekedett Dante. – Akkor már halottak lennétek, és minket se tudtatok volna figyelmeztetni.
- Akkor már elhiszi? – sandított rá James sértődötten.
- Nehezen, de fejet kell hajtanom. Mr. Potter, azt hiszem, itt az ideje végső döntéseket hozni. Itt vannak a Sárkányosztag tagjai, tájékoztassuk őket, aztán vadásszuk le azt a bestiát.
Annak gondolatára, hogy az anyját levadásszák, mint egy állatot, Emily akaratlanul is összerezzent. Gyűlölte az anyját, de akkor is az anyja volt. Ez nem kerülhette el Dante figyelmét, aki roppant barátságtalanul fürkészte a lányt.
- Igaza van, Dante – biccentett Harry. – Tegyünk pontot egyszer s mindenkorra ennek az ügynek a végére.
- Most komolyan életben maradt? – kételkedett Ginny. Nem azért, mert elképzelhetetlennek tartotta, hanem mert ezt akarta hinni.
James már fordult is az anyjához, hogy meggyőzze, amikor a nő mögött észrevett egy új vendéget. Ez a vendég még az udvar homályos takarásában állt, de az alakja előre sejtette a nevét:
- Itt van. Nézzétek meg magatok. Anabella Watkins, személyesen.
A kis csoport egy emberként nézett a mutatott irányba, s egyszerre állt meg a szívverésük. A vég tehát már házhoz jön, hívatlanul.
Ezzel párhuzamosan a terem másik végében egy sötétkék dísztalárt viselő férfi is arrafelé tekintett a brandys pohara fölül, s ő kis híján belefulladt a felismerésbe. Köhögni kezdett, a mellette álló barátja megveregette a hátát.
- Tapmancs barátom, ne légy ilyen mohó!
- Ez ő, James – köhögte Sirius Black. – Ez ő!
- Ki? Hol?
- A végzet – nyögte Sirius.