Hosszú kihagyás után, de annál nagyobb szeretettel írtam nektek a folytatást. Egy rövidebb fejezet lett, de remélem, hogy ez nem baj! :) Tudjátok, ez a kisregény már csak ilyen könnyed, de lesz majd ennek egy folytatása, amely komolyabb hangvételű lesz, több akcióval.

Hűvös őszi nap volt. Az udvart a sokszínű falevelek vonták színes szőnyegbe, s a roxfortos diákok szorosan összehúzva a talárjukat éppen az udvaron igyekeztek kiszellőztetni a fejüket az előző tanóra után.
- Miért álldogálnak kint ebben a hidegben? – szólalt meg a fiú, s válaszra várva nézett fel a nagyapjára.
- Ha jól emlékszem, akkor éppen Bájitaltan óránk volt, s egy félresikerült kísérletnek köszönhetően szörnyű bűz töltötte be a termünket. Örültünk, hogy kicsit friss levegőt szívhatunk.
- Egyébként hogyan érezhetem a hőmérsékletet, amikor elvileg ez csak egy emlék? Úgy értem, a Merengőben sem érezni a múltbéli dolgokat.
- Bevallom, kisunokám, hogy fogalmam sincs. De ez nem is lényeges a mi esetünkben, hiszen azért jöttünk, hogy megnézhesd, hogyan is hódítottam meg a nagyanyádat.
- És hol van ő? – hordozta körbe a tekintetét a diákokon James.
- Ott – mutatott egy vörös hajú lányra a fal mellett a nagyapja.
A lány éppen egy barna hajú másikkal társalgott, miközben magához ölelte a tankönyvét. Valami nagyon izgalmas témáról lehetett szó, mivel kipirosló arccal és intenzív gesztikulációval mesélt. A két jövőbeli vendég közelebb sietett hozzá, hogy hallják, mi is foglalkoztathatja ennyire.
- Én mindig mondtam neked, Lily, hogy Perselus egy kicsit furcsa…
- Nem, ez nem igaz, Sil! Perselust gyerekkorom óta ismerem, és csak mostanában ilyen aggasztó a viselkedése.
- Szerintem inkább az az aggasztó, hogy foglalkozol vele – dőlt Silvya a hideg kőfalnak. – Észre sem kellene venned, hogy él azok után, amit mondott rád.
- Silvya, ha mindenkire megharagudnék végérvényesen, aki sárvérűnek hív, akkor a fél Roxfortot elfelejthetném – mutatott rá Lily. – Rosszul esett, persze, de már megbocsátottam… őszintén szólva, hiányzik Perselus.
- Ezt komolyan kimondta? – döbbent meg James.
- Ki, bizony – sóhajtotta a nagyapja.
- Lily, hogy hiányozhat ő neked? Olyan furcsa, ellenszenves, mindig magának való volt és szerintem vonzódik a fekete mágiához.
- Css! Silvya, halkabban! A végén még valaki meghallja és rosszat terjeszt róla! – tette barátnője szájára a kezét Lily.
- Nem hiszem el, hogy ennyire véded!
- Mondtam már, hogy hiányzik. Régebben sokat beszélgettünk, kedvelem őt, Sil.
- Merlinre, Lily! Nála még az a hibbant Potter is jobb! Potter legalább csak szimplán bolond, nem gonosz!
- Perselus sem gonosz! – vonta fel a szemöldökét Lily. – Félreismered őt. És már hogyan is említhetnénk egy lapon Potterrel. James Potter a legbeképzeltebb hólyag, akit csak ismerek.
- Ez igaz, de oda van érted, és nincsenek sötét dolgai. Lefogadom, hogy hamarosan meghív majd a bankettre.
- Sil, még csak október van. A bankett a nyár elején lesz.
- És? Tutira meghív mindjárt.
- Én pedig nemet mondok újra – sóhajtott a vörös hajú lány.
- Elmehetnél vele.
- Dehogy megyek! James nagyképű és annyira arrogáns… és folyton nyomul… és gyerekes, megbízhatatlan.
- De legalább nem közveszélyes.
- Perselus sem az! – védte a fiút Lily. – Ő komoly és érett, nem olyan hígagyú, mint James Potter.
- Nem volt valami nagy véleménnyel rólad a nagyi – fintorodott el James miközben arra gondolt, hogy lehet, hogy Morgan is hasonlóképp vélekedik róla.
- Ha már így négyszemközt vagyunk, akkor bevallom, hogy nem alaptalanul. Akkoriban meglehetősen rászolgáltam a szidalmakra. Azt hittem, hogy bármit és bárkit megkaphatok, hogy a világ a lábaim előtt hever.
- Szerinted én is ilyen vagyok?
- Nos, sokban hasonlítasz rám. Tudod, mindketten népszerűek vagyunk, s ezt nehéz kezelni. Nekem sem sikerült eleinte.
Időközben egyre több diák lett odakint a folyosókon. Egymást érték a feketébe öltözött nebulók.
- Látod, ott jövök – mutatott egy közeledő alakra James.
Ahogyan az alak egyre közelebb ért, az ifjú Jamesnek meg kellett állapítania, hogy tényleg nagyon hasonlít a nagyapjára. Közben a két barátnő is észrevette a közeledő tekergőket, merthogy James a legjobb barátai kíséretében érkezett.
- Lefogadom, hogy hozzád siet annyira – lökte oldalba a barátnőjét Silvya.
- Hát én úgysem megyek el vele sehová! Még a szomszéd tanterembe sem! – fonta keresztbe a karját Lily Evans gőgösen.
Amikor a fiúk elérték a lányokat, nem az történt, amire azok számítottak. A griffendéles fiúk biccentettek a lányoknak köszönés gyanánt, majd továbbálltak. Lilynek és a barátnőjének szó szerint leesett az álla.
- Hát ez meg mi volt?
- Biztosan rossz kedvük van – vélekedett Lily, habár nehezére esett elképzelni, hogy a mindig heccelő srácoknak rossz napjuk is lehet.
- Észrevetted, hogy alig pillantott rád?
- Hála a varázslók istenének – mondta Lily, de a lelke mélyén nem értette a dolgot. James eddig mindig udvarolt neki, elég hevesen. Ami azt illeti, hevesebben, mint kellett volna.
Nemcsak ők álltak a dolgok felett értetlenül, hanem az ifjú James Potter is, aki arra számított, hogy a nagyapja valami észveszejtő klassz szöveggel becserkészi a nagyanyját.
- De nagyapa, rá sem néztél!
- Bizony – mosolyodott el a férfi.
- De ez hogy lehet? Így hogyan fogod meghódítani? Nem értem…
- Jól jegyezd meg, Jimmy: ha a szép szó nem segít, akkor ne végy róla tudomást. Légy közömbös, mintha csak egy lenne a sok közül.
- Innentől kezdve nem is csaptad neki a szelet?
- De nem ám. Úgy tettem, mintha csak egy osztálytársat látnék benne, nem a nőt.
- Basszus… ez nagyon nehéz lehet!
- Senki sem mondta, hogy könnyű meghódítani egy lányt, akiért elepedsz.
- Én felrobbanok, ha meglátom Morgant! A szívem össze-vissza kalapál és sosem tudom, hogy mit is mondjak neki.
- Ha rám hallgatsz, akkor ezentúl csak akkor beszélsz vele, ha muszáj és akkor is csak semleges dolgokról. Sose említsd neki többé, hogy szeretnél tőle valamit.
- Ej, ez bitang nehéz lesz! – vakarta meg a fejét a fiú. – De van itt még valami. Ha elkezdted őt levegőnek nézni, akkor hogyan lett a tiéd mégis, csak mert nekem olybá tűnt, hogy Piton felől érdeklődik.
- Nos, igen, volt idő, amikor Lily kicsit vonzódott ahhoz az átkozott… Perselushoz.
- De akkor?
- Nézd végig a könyvet, kisfiam.
- De ma délután visszautazunk Finnországba, és nem tudlak megkérdezni, ha valamit nem értek!
- Adok neked egy mágikus tükröt, amelyen keresztül közvetlenül beszélgethetünk. Megfelel?
- Meg. De azt az egyet még mindig nem értem, hogyan happoltad el őt Pitontól.
- Lily csak azt hitte, hogy vonzódik. Piton éltanuló volt, komoly, megfontolt. Én mondjuk ki nem állhattam, de ez a magánvéleményem, a mágiához tényleg volt tehetsége. Én ezzel szemben hiába voltam kviddicssztár, népszerű, a tanulást elhanyagoltam, s Lilynek az okos fiúk tetszettek.
- Akkor ebben is hasonlít Morganre. – James megnyalta a szája szélét, nem lesz egyszerű dolga a lánnyal.
- Valahogy feltűnt a kettőjük közötti hasonlóság, ezért is adtam neked ezt a könyvet. Jól jegyezd meg az első lépést, James: légy közömbös.
- Jól van, megpróbálom, nem mintha az csak úgy menne varázsütésre. Nem lesz neki feltűnő, ha hirtelen nem foglalkozom vele? A nagyi is észrevette!
- Ha az a lány annyira fújtat rád, mint Lily anno énrám, akkor jó lesz így. Eleinte örül majd, de aztán elkezdesz neki hiányozni.
Jamesnek eszébe jutott utolsó találkozása a lánnyal. Az este, amikor az pofon vágta.
- Eléggé orrol rám most. Remélem, bejön, amit ajánlasz.
- Be fog, a Tekergő-hadművelet bevált módszer. Érted az első lépés lényegét vagy kalauzoljalak el egy másik napra?
- Nem kell, értem. Csak azt nem tudom, hogy lesz-e erőm hozzá.
- Potter vagy, fiam! Lennie kell erődnek hozzá!
 

Hosszú és döbbent csend állt be Harry és a keresztapja között. A férfi fülében csengtek keresztapja szavai: „Silvya Tom Denemért hagyott el.” Egyszerűen nem akart hinni a fülének. A keresztanyja, az édesanyja legjobb barátnője Tom Denemre cserélte le a becsületes keresztapját. Nincs igazság a földön.
- Ezt nem tudom elhinni – szólalt meg végül Harry.
- Pedig elhiheted, így történt minden. Silvya egy nagyobb hatalmú párt akart magának. Olyasvalakit, aki valószínűleg többre viszi majd, mint én.
- Látható, hogy mire vitte – jegyezte meg epésen Harry, miközben arra gondolt, hogy vajon Silvyát mennyire érintette meg, hogy a választottja kivégezte a legjobb barátnőjét és annak férjét, s rajtuk kívül még megannyi varázslót és muglit.
- Tom Denem nagyon ambiciózus fiatalember volt. Én mindig éreztem benne valami sötétet, de voltak, akik csupán a tehetséget látták benne. Tom Denem a manipuláció mestere volt, Harry.
- Te most véded Silvyát?
Sirius elkapta tekintetét az ablakpárkányról, s így Harry láthatta a benne lakozó fájdalmat és dühöt.
- Hogy én védeni? ŐT?! Az ki van zárva, csupán az igazat mondom. Sokan nem láttak át rajta. Szerintem Silvya is csak a nagyratörő terveit vette észre, nem a világhódításra készülő mágust.
- Szerintem pedig ez a nő nem foglalkozik semmivel, csak azzal, ami neki jó. Anno Voldemort mellé akart állni, s most, hogy ő nincs, idejön, mert gyötri a lelkiismeret.
- Akkoriban ő még nem az a szörnyeteg volt, akit te ismersz. Hirtelen vált azzá.
- Dumbledore szerint mindig is sötét volt.
- Igen, volt benne hajlam rá, de akkoriban, amikor Silvya elhagyott érte, még nem volt gyilkos.

- Ez téged meghat? – sandított Siriusra Harry. Nem akarta, hogy a keresztapja kibéküljön ezzel a nővel. Nem akarta azt sem, hogy szánja őt.
- Nem, de azt szeretném, ha tisztán látnál. Silvya nem a szörnyet választotta, akit te ismersz, hanem a manipulátort.
- És Tom Denem akarta őt? – Nehezére esett elhinni, hogy Voldemort, aki képtelen szeretni, kapcsolatot akarna létesíteni egy nővel. (Igaz, utódnemzés céljából Bellatrix-szal megtette… Mi van akkor, ha Silvyától is van egy gyereke? Erre Harry még legrosszabb rémálmában sem akart gondolni.)
- Feleségül akarta venni.
Ez a hír még jobban megdöbbentette Harryt. Voldemort tartott valakit ahhoz méltónak, hogy nőül vegye?
- Ez nem lehet igaz – suttogta, miközben leült az egyik fotelba.
- De, bizony igaz. Hallottam, hogy az esküvőre készülnek. Denem nagyon elszánt volt, s Silvya is megvette már a ruháját.
- És anyám erről tudott?
- Lily volt az egyetlen a későbbi rendtagok közül, aki tudott róla.
- És hagyta?
- Mit tehetett volna, Harry? Silvya meggyőzte, hogy a Denemről keringő hírek alaptalanok.
- És megesküdtek?
- Nem, valamiért nem. Sosem kérdeztem… igazából nem is volt kitől megkérdezni, mivel Silvyát nem is láttuk ezután sokáig. Meg amúgy is, nem foglalkoztam vele azok után, ahogyan elküldött.
- Ez nagyon furcsa – dörzsölte meg az állát Harry. – Miért nem vette el? És hogy lehet, hogy kábé két év leforgása alatt Tom Denemből szörnyeteg lett?
- Fogalmam sincs, és most már nem is érdekes.
- Már hogyne volna az? – dőlt előre a fotelban Harry. – Hiszen most tudtam meg, hogy a keresztanyám hozzá akart menni Voldemorthoz! És most itt van, Sirius! Mit akar tőlünk?
Sirius hosszasan nézett az asztalon heverő mágikus időkönyvre, majd így szólt:
- Egy új esélyt.
- Ennyi év után? Hiszen a bálig azt sem tudtam, hogy a világon van! Miért fontos neki, hogy kapjon egy új esélyt?
- Nem tudom, Harry. Ezt Lilyvel beszéld meg.
- És te megbocsátasz?
Sirius Harryre emelte tekintetét, nem felelt, de benne volt a válasz: sosem fogja megbocsátani azt, hogy Silvya mást választott helyette.
- Már csak egy dolgot nem értek, annyi idős, mint ti, de mégis sokkal fiatalabbnak látszik, mint Molly.
- Igazad van – biccentett Sirius. – És a kérdésedre nem tudok válaszolni… gondolom, mágia.
- De valami súlyos mágia lehet ez, Sirius – vélekedett Harry. – A fiatalságnak mindig nagy ára van.
Ahogyan ezt kimondta, egy pukkanás kíséretében megjelent a két James.
- Na, sikerrel jártatok?
- Érdekes volt – felelte az ifjú James.
- Nem ijesztetted el végleg a fiút? – kérdezte Sirius.
- Nem, ugyan! Hiszen az én unokám, Potter vérből faragták.
Harry a fia vállára tette a kezét.
- Én hiszem, hogy eléred a célod.
- Jól van, na! Ne babusgassatok már!
- Nézzenek oda, csak nem kikéred magadnak a törődést? – nevetett fel a nagyapja.
- Csak de. Már férfi vagyok.
Ezen mind a három idősebb férfi jót mosolygott, még Sirius is, aki Silvya Smith visszatérése óta eléggé rossz hangulatban volt. De a hirtelen jött öröm nem tartott sokáig, ugyanis heves vitára lettek figyelmesek a lépcső felől.
- Félreérted! – hallatszott Albus bocsánatkérő hangsúlyú hangja.
- Ezen nincs mit félreérteni, Albus! – Emily sietett le a lépcsőn egy bőrönddel. – Te gondolkodás nélkül azt hitted, hogy elárultalak!
- Emily… én csak megijedtem, hogy Silvya Smith az anyád… - kapta el a lány csuklóját kétségbeesve Albus.
- És rögtön azt gondoltad, hogy én tudtam arról, hogy életben van.
- Gyerekek, mi folyik itt? – lépett hozzájuk Harry.
- Emily el akar hagyni – válaszolta Albus annyi fájdalommal a hangjában, hogy Harry szíve összeszorult.
- Igaz ez? – nézett a lányra Harry kemény arccal.
- Mr. Potter, én hálás vagyok, amiért befogadott a családjába, de nem mehet feleségül a fiához. Albus nem bízik bennem.
- Ez így nem igaz! – erősködött Albus.
- De igen, igaz. Tudja, uram, amikor a bálon megjelent Silvya Smith, Albus gondolkodás nélkül azt feltételezte, hogy én tudtam arról, hogy az anyám él.
- Azért be kell látnunk, Emily, hogy nem alaptalanul ingott meg a bizalma benned – emlékeztette Harry a lányt arra az időre, amikor az csupán az anyja parancsára hitette el a fiúval, hogy szereti.
- Igaza van, Mr. Potter – bólintott a lány. – Éppen ezért nem működhet. Én akkor nagyot hibáztam, s ezek szerint Albusban örökké ott marad a tüske. A kapcsolatunk ezért sosem működhet tökéletesen, jobb, ha befejezzük, mielőtt megesküdnénk.
- Egy házasság sosem működhet tökéletesen, mindig vannak zökkenők és hullámvölgyek – mondta Harry. – A sajátom erre nagyon jó példa. De hiszem azt, hogy azoknak, akiket egymásnak szánt az ég, együtt kell maradniuk, akármi is történjen.
- Emily, könyörgöm, ne hagyj el. Én… én sajnálom, ha megbántottalak, de mindannyian megijedtünk.
A lány arcán látszott, hogy nem szívesen menne el, hogy gondolkodik. Igazság szerint biztos volt abban, hogy Albust teremtették a számára, de nem akart olyan kapcsolatban élni, amelyre árnyékot vet fiatalkori hibája.
- Emily – fogta meg a lány kezét Albus. – Drága Emily, kérlek, kezdjük újra. Megígérem, hogy soha többé nem kételkedem benned.
- Ígérni könyebb, Al, mint betartani.
- Emily, a fiam szeret téged. Ebben teljesen biztos vagyok. Mindig is szeretett, és megbocsátott neked.
A lány letette a bőröndöt a lépcsőre, majd sóhajtott.
- Rendben van.
- Tényleg? – vidult fel Albus arca.
- Igen – mosolygott a fiúra Emily. – Azt hiszem, kicsit hevesen reagáltam, sajnálom.
- Akkor, minden jó, ha a vége jó – tette a kezét a két fiatal vállára Harry. – Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült megbeszélnetek a dolgokat, mivel már megvettem az esküvői öltönyömet.
- Akkor jobb lesz, ha nem eszel többet a nagyi sütijéből, mert ki fogod hízni – kapcsolódott a beszélgetésbe James.
- Fiam, ez az esély neked is fennáll – bokszolt a fia hasába Harry.
- Merre jártál egész délelőtt, bátyó? – érdeklődött Albus, miközben szorosan ölelte magához Emilyt.
- A nagypapa mutatott egy-két trükköt, hogyan is hódítsam meg Morgant.
- Gondolod, hogy a tegnapi után még van esélyed? – kerekedtek el Albus szemei.
- Hóhóóó, csak most lesz esélyem! – csapta össze a tenyerét James.
- És mitől vagy ebben ilyen biztos? – nézett leendő sógorára Emily. Ő tisztában volt azokkal az érzelmekkel, amelyeket Morgan táplált a fiú iránt. Tudta, hogy barátnője magam sem tudja, hogy mit érez a kviddics-sztárból nemzeti hőssé vált fiú iránt.
- Mert egy ezer éve bevált receptet fogok alkalmazni.
- És mikor?
- Már mától fogva. – James szemében harci tűz lobogott, kezdte elhinni, hogy képes lesz megszerezni Morgant. S hamarosan találkoznak majd, hiszen még aznap délután visszatérnek a Steinhauser birtokra, s akkor aztán tényleg kezdetét veszi a Morgan-hadművelet! Először is, önuralmat kell gyakorolnia, s közömbösnek kell maradnia. Morgan Malfoynak fogalma sincs, hogy mi vár rá…