A történet majdnem ott folytatódik, ahol a nagyszerű írónő, J. K. Rowling abbahagyta. Ezért elengedhetetlen, hogy leírjam ide Jo legutolsó fejezetét.

Abban az évben hirtelen köszöntött be az ősz. Szeptember első napjának reggele üde és aranyló volt, akár az érett alma, s a hűvös levegőben pókhálóként csillogott az autók kipufogófüstje és a járókelők lehelete a lármás úton át a nagy, füstös pályaudvar felé tartó kis család körül. A szülők egy-egy kofferkulit toltak, melyek rakományát két zörgő-billegő kalitka koronázta meg. A bennük lakó baglyok méltatlankodva huhogtak, s nem volt derűsebb hangulatban a vörös hajú kislány sem, aki apja karjába kapaszkodva kullogott két bátyja mögött.
– Nemsokára te is mehetsz – vigasztalta Harry.
– Az még két év! – szipogta Lily. – Én most akarok menni!
A baglyok jóvoltából az emberek bámuló pillantásai kísérték a kilences és tízes vágány közötti fal felé sorjázó családot. Harry időről időre kihallotta az elöl haladó Albus hangját a pályaudvari zsibongásból. Fiai folytatták az autóban elkezdett vitájukat.
– De semmiképp se leszek! Nem leszek mardekáros!
– Hagyd már békén az öcsédet, James! – szólt rá nagyobbik fiára Ginny.
– Én csak azt mondtam: lehet, hogy az lesz – védekezett James, és rávigyorgott Albusra. – Azzal mi a baj? Lehet, hogy mard…
James elkapta anyja pillantását, és jobbnak látta, ha elhallgat. Az öt Potter már közel járt a falhoz. Öccsének címezve James hátraküldött még egy fitymáló pillantást a válla fölött, majd átvette anyjától a kuliját, futólépésre gyorsított vele, és egyszer csak eltűnt.
– De fogtok írni nekem, ugye? – fordult nyomban a szüleihez Albus, kihasználva bátyja átmeneti távollétét.
– Ha akarod, akár mindennap – felelte Ginny.
– Nem kell mindennap – jelentette ki gyorsan Albus. – James azt mondja, a legtöbb gyerek csak havonta egyszer kap levelet otthonról.
– Tavaly mi hetente háromszor írtunk Jamesnek – jegyezte meg Ginny.
– Nem kell mindent elhinni, amit James a Roxfortról mesél – figyelmeztette fiát Harry. – A bátyád nagy mókamester. Felsorakoztak egymás mellé, úgy rohamozták meg a második kulival a falat. Az utolsó méteren Albus félősen összehúzta magát, de az ütközés elmaradt, s a család egy szempillantás múlva a kilenc és háromnegyedik vágány sűrű fehér gőzbe burkolódzó peronján találta magát, a Roxfort Expressz piros mozdonya mellett. A ködben, amely addigra elnyelte Jamest, ember alakú foltok tömege kavargott.
– Hol lehetnek? – aggodalmaskodott Albus. Már elindultak a peronon, s a kisfiú sorban megbámulta a felismerhetetlen alakokat, akik mellett elhaladtak.
– Megtaláljuk őket, ne félj – biztatta Ginny.
Nehéz volt kivenni az arcokat, s a gazdájukat vesztett hangok felerősödve zengtek a sűrű párában. Valaki a közelben a seprűhasználatot érintő rendeletekről tartott kiselőadást, s Harry a hangban Percyét vélte felismerni – örült, hogy senki nem vetheti a szemére, ha nem megy oda köszönni…
– Azt hiszem, ott vannak, Al – szólt hirtelen Ginny. A leghátsó kocsi mellett négyfős csoport álldogált a ködben. Az arcuk csak akkor vált felismerhetővé, mikor Harry, Ginny, Albus és Lily megálltak mellettük.
– Sziasztok – köszönt megkönnyebbülten Albus. Rose, aki már vadonatúj roxfortos talárjában feszített, ránevetett.
– Hogy ment a parkolás? – fordult Harryhez Ron. – Nekem csont nélkül. Hermione nem akarta elhinni, hogy átengedtek a mugli sofőrvizsgán. Meggyanúsított, hogy konfúziós bűbájt szórtam a vizsgabiztosra.
– Nem igaz, elhittem, hogy nem csaltál – jelentette ki Hermione.
– Az az igazság, hogy tényleg használnom kellett a pálcát – vallotta be suttogva Ron, miközben Harryvel felcipelték Albus ládáját és baglyát a vonatra. – Induláskor elfelejtettem a visszapillantó tükörbe nézni – de hát mi szükség van arra, ha az ember szuperszem bűbájt használ?
Mikor visszatértek a peronra, Lily és Rose öccse, Hugo között épp arról folyt a szó, melyik házba fogják beosztani őket, ha majd végre roxfortosok lesznek.
– A világért sem akarlak befolyásolni – fordult a lányához Ron –, de ha nem griffendéles leszel, kitagadunk.
– Ron!
Lily és Hugó nevetett, Albus és Rose viszont elkomorodtak.
– Csak viccel – nyugtatta őket a két anya, Hermione és Ginny.
Ron addigra már nem is figyelt oda; megkereste Harry tekintetét, és lopva a peron egy távolabbi pontja felé bökött a fejével. Az átmenetileg megritkult ködben három alak sziluettje rajzolódott ki élesen.
– Nézd csak, ki van ott!
Draco Malfoy állt a peronon a feleségével és a fiával, állig begombolt fekete kabátban. Elöl kicsit kopaszodott, s a magas homlok még hangsúlyosabbá tette hegyes állát. Fia a szakasztott mása volt, csakúgy mint Harrynek Albus. Mikor Draco észrevette, hogy Harry, Ron, Hermione és Ginny bámulják, kurtán biccentett, majd ismét elfordult.
– Ő hát a kis Scorpius – dörmögte Ron. – Mindenben jobbnak kell lenned nála, Rosie. Még jó, hogy anyád eszét örökölted.
– Hogy lehetsz ilyen, Ron? – dorgálta bujkáló mosollyal Hermione. – Még el se kezdték az iskolát, és már egymás ellen hergeled őket?
– Jó, igazad van, bocs – visszakozott Ron, de nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: – Csak ne vigyétek túlzásba a barátkozást. Weasley papa sose bocsátaná meg, ha aranyvérűhöz mennél feleségül.
– Hahó! Előkerült James; időközben megszabadult a ládától, a bagolytól és a kulitól, s izgalma arról árulkodott, hogy szenzációs híreket hoz. – Ott van Teddy – zihálta a háta mögött gomolygó gőzfelhő felé mutatva. – Most láttam! Tudjátok, mit csinál? Victoire-ral smárol! Nyilván heves felháborodásra számított, mert csalódottan nézett a higgadt felnőttekre. – A mi Teddynk! Teddy Lupin! A mi Victoire-unkkal smárol! Az unokatesónkkal! Megkérdeztem, mi a fenét csinál…
– Megzavartad őket? – hüledezett Ginny. – Istenem, olyan vagy, mint Ron…
– …erre azt mondta, hogy csak kikísérte Victoire-t! Aztán meg elküldött. Smárolnak! – hangsúlyozta James, mintha attól tartana, hogy nem fogalmazott elég világosan. 
– De jó lenne, ha összeházasodnának! – suttogta ábrándos képpel Lily. – Akkor Teddy tényleg családtag lenne nálunk!
– Már most is hetente ötször nálunk vacsorázik – jegyezte meg Harry. – Egyszerűbb lenne felajánlani neki, hogy költözzön hozzánk.
– Tök jó! – lelkendezett James. – Al szobájában ketten is elleszünk. Teddy megkaphatja az enyémet!
– Nem – jelentette ki határozottan Harry. – Ha ti összeköltöztök, másnapra nem lenne fedél a fejünk fölött. Ránézett a néhai Fabian Prewitt-től örökölt ütött-kopott órára. – Mindjárt tizenegy óra. Ideje felszállnotok.
– Öleljük Neville-t, ne feledd átadni neki! – figyelmeztette Ginny búcsúzóul Jamest.
– Anya! Nem ölelgethetek egy tanárt!
– De hát ismered Neville-t…
James a szemét forgatta.
– Idekint igen, de a suliban nekünk ő Longbottom professzor, ha nem tudnád. Nem állhatok neki ölelgetni őt gyógynövénytanórán! James a fejét csóválta, majd – hogy megbotránkozását feledje – odaszúrt egyet öccsének. – Roxmortsban találkozunk, Al! Majd óvatosan a thesztrálokkal!
– De hát azok láthatatlanok! Azt mondtad, láthatatlanok!
De James csak nevetett; hagyta, hogy anyja megcsókolja, futólag megölelte apját, aztán felugrott a gyorsan megtelő vonatra, még egyet intett búcsúzóul, és elszaladt megkeresni a barátait.
– Ne félj a thesztráloktól! – fordult Albushoz Harry. – Jámbor állatok, nem bántanak senkit. De titeket különben sem kocsin visznek a kastélyba, ti csónakkal mentek.
Ginny megcsókolta Albust.
– Karácsonykor találkozunk.
– Jó utat, Al – búcsúzott Harry. – Ne feledd, Hagrid jövő pénteken vár benneteket teára. Hóborccal vigyázz. Ne párbajozz, amíg meg nem tanultad, hogyan kell. És ne dőlj be James vicceinek.
– Mi lesz, ha a Mardekárba kerülök? Az elsuttogott kérdést Albus csak apja fülének szánta, s Harry megértette: fiát csak a búcsú perce tudta rákényszeríteni, hogy elárulja, mennyire fél. Harry leguggolt, így Albus arca egy kevéssel az övé fölé került. Három gyereke közül egyedül Albus örökölte Lily szemét.
– Albus Perselus – szólt halkan. Csak Ginny hallhatta szavait, de ő tapintatosan elfordult, és integetni kezdett Rose-nak, aki már felszállt a vonatra. – A két keresztnevedet a Roxfort két igazgatója után kaptad. Egyikük mardekáros volt – és a legbátrabb ember, akit valaha ismertem.
– De hogyha…
– Akkor a Mardekár ház gazdagabb lenne egy értékes emberrel. Minket nem zavarna, hidd el. De ha téged igen, akkor választhatod a Griffendélt is a Mardekár helyett. A Teszlek Süveg figyelembe veszi a kívánságodat.
– Tényleg?
– Nálam figyelembe vette.
Ezt egyik gyerekének se mondta el eddig. Albus csodálkozva nézett rá, de ekkor végig a piros vonat mentén felhangzott az ajtók csapódásának zaja, s a szülök fehér ködbe burkolózó serege az ablakok alá tódult egy utolsó csókot adni, elhadarni egy utolsó figyelmeztetést. Albus felugrott a vonatra, s Ginny becsukta mögötte az ajtót. Diákok hajoltak ki a közeli ablakokon. Számos arc a vonaton meg a peronon, Harry irányába fordult. A Rose mellett álló Albus csodálkozva pislogott körül.
– Ezek meg mit bámulnak? – értetlenkedett.
– Ne foglalkozz velük – legyintett Ron. – Engem néznek. Világhírű vagyok.
Albus, Rose, Hugo és Lily nevettek. A vonat lassan gurulni kezdett. Harry elindult mellette, s elnézte fia sovány arcát, melyen már lángolt az izgalom. Mosolygott és integetett, pedig ez az elválás egy kicsit olyan volt, mintha elvesztené Albust… Az utolsó gőzfelhő is szertefoszlott a hűs őszi levegőben. A vonat már eltűnt a kanyarban, de Harry még mindig felemelt kézzel állt.
– Jó lesz neki, ne félj – zümmögte Ginny.
Harry ránézett a feleségére. Lassan leeresztette a kezét, és megérintette a villám alakú sebhelyet a homlokán.
– Tudom.
A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg. Minden rendben volt körülötte.