Amint belépett a Nagyterembe furcsa kép tárult a szeme elé. Az asztalok és a székek egymás hegyén-hátán hevertek, mindent elárasztottak az ablakok üvegszilánkjai, s az égboltot mintázó mennyezetből is hiányzott egy jókora darab. Harry ösztönösen előkapta a varázspálcáját, s tett két lépést előre. Cipője hegye valami nedveshez ért, így lepillantott. Maga előtt hatalmas vértócsa folydogált. Szíve egyre hevesebben kezdett verni. Valahol mélyen az emlékezetében már látta ezt a képet. Már érzett efféle tehetetlenséget. Akaratlanul is az a nap jutott eszébe, amikor a halálfalók ostrom alá vették a Roxfortot. Amikor minden eldőlt. Amikor szembe kellett néznie a sorsával. Kezdte azt hinni, hogy visszautazott az időben. Hogy visszatért arra a napra, amikor Voldemort elbukott. Ekkor egy név hasított a fejébe: Ginny. Majd a lány után azonnal eszébe ötlött három másik is: James, Albus és Lily. Villámgyorsan megfordult és elkezdett rohanni a Griffendél tornya felé. Soha sem érzett félelem és kétely kerítette hatalmába. Rettegett attól, amit odafent találhat. Szívét mardosta a kín. Útközben nem kerülhette el a figyelmét az sem, hogy a kőlépcsőből is hiányzik egy jókora darab, s hogy az összes festményből eltűntek az alakok. Mi történhetett itt?

 

A Griffendél tornyába érve hűlt helyét találta a Kövér Dámának, ami azért nyugtatta meg, mivel úgysem tudta volna megmondani a jelszót. A klubhelyiségbe vezető lyuk előtt megtorpant. Szíve majd kiugrott a helyéről. Nagy levegőt vett és pálcáját előre tartva, támadásra készen belépett a lyukon. Odabent ugyanaz a felfordulás fogadta, mint ami a Nagyteremben. De itt sem látott egy fia élő vagy éppen halott embert sem. Mintha mindenki eltűnt volna. Átugrott egy eldőlt szekrényen, majd pedig felrohant a fiúk hálókörletébe vezető lépcsőn. Fogalma sem volt arról, hogy melyik szobában lehetnek gyermekei, így minden ajtón benyitott. Üres, csatatér jellegű szobák tárultak a szeme elé. Volt olyan helyiség, ahol még a zuhanyzóban is folyt a víz, nyilván valaki fürödni akart, amikor rátámadtak. Mire az utolsó ajtóhoz ért, tisztává vált számára, hogy egy ember sincsen a Griffendél toronyban rajta kívül. Félelme egyre nagyobb méreteket öltött lelkében. El sem tudta képzelni, hogy mihez fog kezdeni, ha nem találja meg Jamest, Albust és Lilyt. Próbálta felvázolni magában a helyzetet, s összegezni a látottakat. Valaki, vagyis nyilván valakik megtámadták az iskolát, hiszen egy ember képtelen lett volna ekkora felfordulást okozni. A diákok és a tanárok is eltűntek, s mivel egy holttest sincsen valószínűsíthető, hogy elmenekültek. Hogy megmenekültek. Egyetlen olyan hely van a Roxfortban, amely biztonságot nyújt. Ez pedig nem más, mint a Szükség szobája. Harry nem tétovázott tovább egy percet sem. Azonnal felszaladt a hetedik emeleti folyosóra és azt kívánta, bárcsak találna egy olyan helyet, ahol elbújhatna. Kisvártatva teljesült vágya, kinyílott a Szükség szobája. Harry gyorsan benyitott, de odabent sem talált senkit sem. Csalódottan lekuporodott az ajtó melletti sarokba, s erősen törte a fejét azon, hogy mi tévő legyen. Nem veszhetett nyomuk. Nem tűnhetett el mindenki nyom nélkül…

 

Egy pillanat alatt felpattant, s sajgó végtagokkal, és lüktető elmével elindult kifelé. Úgy tervezte, hogy azonnal hazamegy és megkeresi Ginnyt, aztán pedig az Odú felé veszik az irányt, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az ottaniak jól vannak-e. Már éppen a Roxmortsba vezető ösvényen járt, amikor olyan dolog történt vele, amire már régóta nem volt példa: iszonyatos erővel sajogni kezdett a sebhelye. Mi történik itt? Az első adandó alkalommal megnézte magát az egyik roxmortsi házikó ablakának üvegében, hogy lássa felnőtt-e vagy még mindig az a tizenhét éves fiú, mint aki volt. Az ablak üvegéből egy jócskán középkorú, kétségbeesett férfi nézett vissza rá. Hát igaz volna. Valóban felnőtt már rég. De akkor mégis mi a fene folyik itt? Nem késlekedhetett tovább. Azonnal hazahopponált.

A ház, amiben laktak egy egyszerű kétemeletes családi ház volt. A bejárathoz vezető járdát Ginny kedvenc leanderei szegélyezték. Emellett még egy-két fából készült játszóka is helyet kapott az udvarban, amelyeket még akkor készített Arthur Weasley, amikor megszületett az első unokája: James Sirius Potter. Azóta a gyerekek már nagyok lettek, s jól látszott, hogy senki sem használja már a játékokat, hiszen sűrű por lepte be őket, s az évek során eléggé ütött-kopottá is váltak.

 

Harry gyors léptekkel elindult a bejárati ajtó felé, amelyet tárva-nyitva talált. Szívét ismét összefacsarta a rettegés. Nagy erő kellett ahhoz, hogy bemerjen lépni a nappaliba. Odabent egy alak feküdt a nappali közepén. Az első ember, akit ezen a napon látott. Látván az alak vörös, hullámos haját Harry összeroskadt az ajtófélfa mentén. Nem bírta tovább, a fájdalom olyan erővel markolta meg a szívét, hogy kis híján eszméletét vesztette.

 

– Nem! NEM!

 

Érezte, hogy patakokban folynak a könnyei. Nem volt mersze közelebb húzódni a halotthoz. Nem is volt értelme, hiszen tudta, hogy nem segíthet rajta. Aurori pályafutása és az azt megelőző veszélyekkel teli életmódja során rengeteg hallottat látott már. Már messziről meg tudta állapítani, hogy a földön heverő alak elájult-e vagy meghalt. S ez esetben jól tudta, hogy az utóbbi a megoldás. Élete egyetlen igazi szerelme, hű társa, s gyermekei odaadó anyja meghalt. Megölték. Meggyilkolták.

Harry a kezébe temette arcát, majd hirtelen gyászát felváltotta egy intenzívebb, veszélyesebb érzelem: a harag. A bosszúállás vágya. Hirtelen jött erőt érzett magában, s könnyedén felállt. Ginnyhez lépett, és a karjába vonta, majd felfektette a holttestet a kanapéra. Összevont szemöldökkel nézte az elgyötört arcot, s biztos volt abban, hogy a nőt órákig kínozták. De mégis miféle vadállat képes ilyenre? Lassan elöntötte testét a remegés, patakokban csorgott arcáról a verejték. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el így, de egyszercsak valaki rázogatni kezdte. Finoman, nem ellenséges szándékkal.

– Harry! Harry! Kelj fel! Mi történik veled? A nő hangja zene volt füleinek. Lágyan csengett a messzeségben, mint a könnyű nyári zápor esőcseppjei a patakok vizén.

Szemhéja ólomsúllyal nehezedett szemére, így csak nehezen tudta kinyitni a szemét. Egy aggodalmas arcot látott. Egy kedves, régi ismerős arcát. Harry érezte, hogy még mindig remegés járja át a testét, s a sebhelye is égett. Azonnal a heghez kapott.

 

- Talán fáj a sebhelyed? – kerekedtek el a nő szép, kék szemei. Jobb oldalra tűrte hullámos, vörös haját, és megragadta a férfi kezét.

– Mi a baj, Harry?

 

Harry jobban szemügyre vette a nőt. Bár félhomály volt a szobában, így is tisztán látta arca erős vonalait, s szája finoman íveltségét. Arcán nyomott hagyott az idő vasfoga, de így is kellemes külsejű, vonzó nő volt. Ráadásul egy pihekönnyű halványlila hálóinget viselt. Harry lassan körülnézett. Egy közepes méretű mediterrán stílusú szobában feküdt az ágyon. Sötétkék pizsamát viselt, s nyoma sem volt a nappalinak, vagy éppen halott feleségének. Harry ismét ránézett a nőre. Nem akart hinni a szemének. Ginny ült mellette és nagyon aggódott férje furcsa viselkedése miatt. Lassan kitisztult a kép Harry fejében. Csak álom volt. Egy rémálom. Szépen lassan mosolyra húzta a száját, de a sebhelye még mindig sajgott.

– Rémálmom  volt – mondta Ginnynek. – Egy szörnyű rémálom. Mégis olyan, mintha tényleg megtörtént volna…

- Mit álmodtál?

 

Harry szemei előtt ismét megjelent a romokban heverő Roxfort, és halott felesége arca. Mély levegőt vett, s úgy döntött, nem szól feleségének az álmában látottakról.

 

– Semmi fontosat. – Harry hirtelen magához húzta a nőt. – Szeretlek, Ginevra Potter. Belehalnék, ha elveszítenélek.

 

Ginny fürkésző pillantást vetett Harryre. Majd konstatálta, hogy férje nem hajlandó az álmáról beszélni. Nem akarta feszegetni a témát, inkább az éjjeliszekrényhez nyúlt és elővett egy lila ruhazsebkendőt. Anyai odaadással letörölte férje homlokáról a verejtékcseppeket, majd megcsókolta Harryt.

– Én is szeretlek, drágám.

Hosszú percekig voltak egymás karjában, amikor Harry a szemközti falon lévő órára nézett.

 

– Szent ementális! El fogok késni a Roxfortból!

Egy szempillantás alatt felpattant és a mosdóba sietett, hogy megmosakodjon. Majd, mivel izzadtnak érezte magát úgy döntött, hogy inkább lefürdik.

– Veszek egy gyors zuhanyt. Nem tartasz velem? – kiabált ki a fürdőszobából egy kósza ötlettől vezérelve.

 

Ginny elkomorodott.

– Nem lehet, Harry. Még el kell készítenem a reggelit, és össze kell csomagolnom Lily kedvenc ruháit, amiket itthon felejtett.

 

Harry csalódottan vette le a pizsamáját. Az elmúlt években mindig minden a gyerekek körül forgott, alig volt idejük egymásra. Már nagyon vágyott arra, hogy csak ők ketten legyenek és csakis egymással foglalkozzanak. Már az idejét sem tudta annak, hogy mikor éltek házas életet utoljára. Lily születése után Ginnyt hatalmába kerítette a szülés utáni depresszió, így eltartott egy darabig, amíg újra a régi lett. De valami oknál fogva, talán a szürkeség lehet a ludas vagy a koruk, mégsem törődtek annyit egymással, mint azelőtt. Harry egyre jobban érezte, hogy igenis igényli, hogy a nő végre csakis vele foglakozzon. De Ginny erre nem igazán mutatott hajlandóságot. Örökké talált valami sürgős, halaszthatatlan elfoglaltságot.

Harry megnyitotta a csapot. Meg sem várta, hogy meleg víz folyjon belőle, máris beállt a zuhanyrózsa alá. Élvezte, hogy a hideg víz elárasztja megfáradt testét. Micsoda szörnyű, ostoba rémálom. Úgy érezte, mintha tényleg megtörtént volna vele minden. Olyan fáradt és fásult volt.

                                                   *  *  *

Hagrid már a roxforti birtok bejáratánál várta. Ráncokkal és barázdákkal teli arcán valósággal ragyogott az öröm, hogy újra láthatja kedvenc diákját. Aki immár meglett férfiember, s három csodálatos ifjú mágus édesapja. Balján kutyája, Agyar kapott helyet.

– Merlin szakállára Harry! De megnőttél!

– Hát én sem leszek kisebb Hagrid – mosolygott Harry, majd mire észbe kapott a vadőr a karjaiba vonta, csakúgy, mint diákkorában. – Hé, hé! Hagrid!

- Jaj, Harry, bocsáss meg, de nekem mindig az a kisfiú maradsz, akit elhozta Godric’s Hollow-ból. Sajnálom, Harry.

- Jól van, semmi baj, Hagrid. Csupán felnőttem már.

A vadőr arcán egy csillogó könnycsepp futott végig.

– Annyira hiányoznak a régi szép idők! Amikor átjöttetek hozzám teára, amikor ki akartatok szedni belőlem valamit…

Harry csodálkozva vizslatta az óriás sokat megélt arcát.

– Szép évek voltak. De azért nem volt annyira gyaloggalopp!

Hagrid betessékelte Harryt a kapun és kikapta kezéből a bőröndjét.

– Add csak ide, no! Úgyis fel kell vinnem a szobádba, amíg McGalagony eligazítást tart.

Harry kelletlenül a vadőrnél hagyta csomagjait, majd megkezdték útjukat a kastély felé. Harry azon morfondírozott, amit Hagrid az imént mondott neki. Hogy hiányolja a régi időket. Talán nem jobb így mindenkinek békességben?

– Olyan jó, hogy itt leszel egy kicsit Harry! Ugye beugrasz majd hozzám egy teára este?

– Persze Hagrid – egyezett bele Harry. – Hagrid, nem jössz ki jól a diákokkal?

– Hát nem túlzottan. Tudod, amióta már órát sem tarthatok, azóta eléggé lealacsonyítónak tartják, ha valaki jóban van a vadőrrel.

– Nem te tartod már a Legendás lények tárgyat? – Harry szemei elkerekedtek.

Hagrid szomorúan megrázta fejét.

– Sajnos már nem. Azt mondják, nem vagyok megfelelő oktató. Nincs elég tapasztalatom és veszélyes bestiákat hozok az óráimra. Veszélyeztetem a nebulókat.

 

Harry Csikócsőrre, a hipogriffre gondolt, aki harmadikas korukban megtámadta Draco Malfoyt. Majd eszébe jutottak a szintén nem túl barátságos durrfarkú szurcsókok is. Nem tudta lelkiismeret-furdalás nélkül azt mondani Hagridnak, hogy szerinte nem veszélyesek azok a teremtmények, amelyeket bemutat az óráin. Így igyekezett témát váltani.

- Attól még, hogy nem vagy tanár, még értékes ember vagy.

– Köszönöm Harry! – Hagrid szeméből most már patakzottak a könnyek. – Te mindig is jó ember voltál! Remek ember!

- Hagrid, a gyerekeim sem látogatnak meg?

Hagrid megtörölte könnyáztatta arcát.

– Eleinte egész gyakran eljöttek hozzám. De aztán egy idő után csak a kis Al nyitotta rám az ajtót. De amióta nagyobb lett és barátnőzik, azóta csak a drága Lily látogat meg. Olyan csodálatos kis teremtés. Mindig magával hozza

Frankie-t is, Neville és Luna fiát. Ők az egyetlenek, akik szóba állnak egy hozzám hasonlóval.

 

Hagrid hosszú részletezésbe kezdett a Harry-féle generációt és a mostanit illetően. Harry nem is hallotta, amit mond, mivel gondolatai leragadtak Hagrid Albusra tett megjegyzésénél. „Amióta nagyobb lett és barátnőzik”. „Barátnőzik.” Albus nem is említette, hogy járna valakivel. Régen mindent megbeszéltek. Nagyon erős kötelék volt kettejük között. Harry alig várta, hogy megtudja, ki az a lány, aki elrabolta fia szívét. Talán nem is komoly. Mert ha az lenne, már bemutatta volna. Ami azt illeti James félévente új lányokat vitt haza. De egyikből sem lett tartós kapcsolat. Albus mindig is komolyabb volt bátyjánál. Ha ő egyszer valakit hazavisz, azt el is fogja venni. De akkor is. Azért mesélhetne.

 

Kisvártatva elérték az iskolát. Előttük tornyosult a büszke, száztornyú épület. Az a hely, ahol oly sok örömöt és bánatot átélt egykor. Első igazi otthona. Harry melegséget érzett a szíve környékén. Elbúcsúzott a vadőrtől, majd besétált a hatalmas tölgyfaajtón. Odabent minden a régi volt. Mintha nem telt volna el huszonöt év azóta, hogy itt járt utoljára. Az előtér üres volt, nyilván éppen a reggeli órák zajlottak. Harry elindult az igazgatói iroda felé. Útközben idegen tanárokkal találkozott. Lám, ez már nem a régi. Tudta, hogy sok régi tanár is tanít még az iskolában, de már megérkeztek utódaik is, hogy be tudják tanítani őket. Az első ismerős arc McGalagony volt, aki éppen egy hollóhátas diákkal konzultált a folyosón. A szokásos méregzöld talárja volt rajta, s haját szigorú kontyba tűzve hordta még mindig. Erős és határozott nő maradt. Pont olyan, aki egy iskola vezetői posztjára való. Amikor észrevette Harryt elbúcsúzott és azonnal a vendégéhez sietett. Arca ellágyult, szemében anyai büszkeség csillant.

 

– Mr. Potter, köszöntöm újra itt!

– McGalagony professzor. Hogy van?

– Csodálatosan, csodálatosan, Mr. Potter. Előbb érkezett, mint vártam. No, de sebaj. A lényeg, hogy itt van. Kérem, a mai napon bemutatnám a kollégáknak, ha nem bánja.

– Dehogy bánom, professzor. Sőt, alig várom már.

– Kövessen. Nézze, a tanári szobák az északi toronyban kapnak helyet. Önt is oda szállásoltuk el, el is kísérem a szobájába, hogy nyugodtan kipakolhasson. Mondja csak, meddig tud maradni?

– Ameddig szükséges – mosolygott Harry. – Nem sok tennivaló akad a munkahelyemen, így addig maradok, ameddig igényt tartanak rám.

– Milyen kedves és nagylelkű! Figyeljen rám, az ön feladata az lenne, hogy minden órára bemenjen, minden évfolyamhoz és elmondja tapasztalatait az adott tantárgy hasznosságát illetően. Erre azért van szükség, hogy diákjaink lássák, hogy van értelme tanulni. Tudja, némelyek hajlamosak azt hinni, hogy nem az életre készítjük fel őket és nincs is értelme az óráinknak.

– Ez elég nagy butaság. De sebaj, majd én helyre rázom őket – kacsintott Harry a nőre. – Akkor, ahogy kiveszem a szavaiból, holnap kezdek, igaz?

McGalagony bólintott. Időközben felértek az északi toronyba. A folyosón rajtuk kívül csak egy ember tartózkodott. Harry számára egy újabb ismeretlen. Éppen az egyik ajtón jött ki. Hullámos barna haja volt, s csinos barackszínű kosztümöt viselt. Kecses, csábító léptekkel indult el feléjük. Út közben le sem vette a szemét Harryről.

– Á, Mrs. Watkins! Örülök, hogy összefutottunk. Had mutassam be önnek az új vendégelőadónkat, Harry Pottert!

A nő átható barna szemeivel mélyen Harryébe nézett. Majd a férfinak nyújtotta finom vonalú, kecses kezét.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Potter. Anabella Watkins professzor vagyok, a Bájitaltan tanár.

– Részemről a megtiszteltetés professzor – bólintott Harry. Figyelmét nem kerülhette el a nő telt érzéki ajka, s a blézere alatt domboruló telt idomai.

– Mr. Potterrel szomszédok lesznek -  mosolygott McGalagony, majd Harryhez fordult: - Tudja, Mrs. Watkins szobája éppen az öné mellett van.

Harry ismét bólintott.

– Most sajnos mennem kell, órám lesz. De ha bármire szüksége lenne, nyugodtan kopogjon csak át.

Az utolsó szót olyan hanglejtéssel mondta, hogy Harry kis híján beleremegett. Roppant érdekesnek találta ezt a nőt. S nemcsak a szépsége miatt, hanem azért is, mert úgy érezte, mintha már látta volna valahol. Mintha régebbről ismerné. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de nagyon ismerős volt a számára ez a nő.

– Mrs. Watkins rendkívül jó társalgópartner és a bájitalok koronázatlan királynője - magyarázta büszkén McGalagony. – Hát akkor ez lenne a szobája. Ma ebéd után szeretettel várom a tanári szobába, ahol bemutatom mindenkinek. Most sajnos magára kell hagynom. Tárgyalásom lesz a minisztériummal, de úgy hiszem, nem fog elveszni itt.

– Ugyan. Hiszen úgy ismerem a kastélyt, mint a tenyeremet.

 

McGalagony sietősen távozott, Harry pedig benyitott a szobába. Egy kicsi szoba volt, látszott rajta, hogy csak ideiglenes lakóhelyül szolgál a vendégelőadók számára. Az ajtóval szemben egy baldachinos ágy kapott helyet, s miután Harry körülnézett olyan érzése támadt, mintha a Griffendél toronybeli szobájában lenne. Az íróasztalon egy kis cetli állt McGalagony írásával:

 

Talán így még otthonosabb magának.

 

McGalagony nem tévedett. Harry az első perctől fogva otthon érezte magát. Lehuppant az ágyra és elnyúlt rajta. Otthon, édes otthon. Hát hazaért végre.