Harry első napja a Roxfortban, amely során újabb meglepetés éri.

Negyedik fejezet: Új generáció

Rózsaszín pírt vetettek az ágyra a felkelő nap első sugarai. Harry a fejére húzta a párnáját, nem akart még felkelni. Rég volt ilyen békés éjszakája, egész éjjel úgy aludt, mint a bunda. Talán a roxforti környezet miatt végre kipihenhette magát. Úgy érezte, hogy otthon van. Hazaért végre. Már éppen hatalmába kerítette volna az álom, amikor kopogtattak az ajtón. Fásultan kinyitotta a szemét, s ekkor tudatosult benne, hogy fel kell kelnie, hiszen ő most itt nem egy diák, hanem egy tanár. Lassan kikecmergett az ágyból, majd felvette sötétkék hálóköpenyét és kinyitotta az ajtót. Anabella Watkins mosolygó arca fogadta.
- Azt hittem, hogy már ébren van. Elnézést kérek, ha felkeltettem, csak tudja szólni akartam, hogy nemsokára reggeli van.
Harry kihúzta magát, s megpróbált úgy tenni, mintha nem lenne álmos.
- Semmi probléma, sőt, köszönöm, hogy szólt. Azonnal elkészülök.
- Tudja, úgy hallottam, hogy az én órámon fog kezdeni ma.
- Igen, igen. Bájitaltan… kikkel is?
- Az elsősökkel. Akkor akár reggeli után együtt is elmehetnénk a terembe, nem gondolja?
Harry bólintott, majd eszébe jutott, hogy fel kellene öltöznie. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kitárta a szobaajtót.
- Nincs kedve bejönni? Miközben felöltözök megbeszélhetnénk ezt az órát.
- Remek ötlet, feltéve, ha nem zavarja, hogy odabent vagyok, amíg öltözik.
- Már miért zavarna? Ön helyet foglal, én pedig bemegyek a fürdőbe, és rendbe szedem magam.
Anabella belépett a szobába, Harry pedig kivett egy fekete talárt a szekrényéből és bement a fürdőszobába.
- Foglaljon csak helyet, Mrs. Watkins.
A nő az ablakhoz sétált, és elhúzta a függönyt. A kis szobát aranyló fénnyel vonta be a nap. Ezután kinyitotta az ablakot.
- Ha nem bánja, kiszellőztetek.
- Köszönöm, Mrs. Watkins, már épp ki akartam menni ablakot nyitni. Tehát, akkor mi is lesz a mai órán? - kérdezte Harry, miközben belebújt a farmerébe.
Anabella leült az íróasztalhoz, majd az íróasztalon lévő családi fényképre siklott a tekintete. Hosszasan vizsgálta a fényképet, amelyen Harry, Ginny és a gyerekek pózoltak. Szeme megakadt Ginny arcán, s meg sem hallotta a kérdést.
Harry villámgyorsan öltözött, s mivel nem kapott választ, kisétált a fürdőből.
- Mrs. Watkins… már értem. A családom, bár ezt ön is nyilván észrevette.
A nő Harryre nézett.
- Nagyon szép kis családja van, gratulálok.
- Köszönöm - bólintott a férfi, majd eszébe jutott valami. - Ön sem panaszkodhat. A lánya igazán elbűvölő.
- Úgy gondolja?
Harry határozottan bólintott.
- Ennek Emily nagyon örülni fog. Tudja, attól tartott, hogy ön nem fogja megfelelőnek találni a fiához.
Harry az íróasztalhoz lépett, és kivette a legalsó fiókból a varázspálcáját.
- Nézze, Mrs. Watkins, nekem csak az számít, hogy a fiamat boldoggá teszi. Emellett valóban szimpatikus teremtésnek találtam, és nagyon szép kislány.
A nő felállt. Alig pár centi választotta el arcukat a másikétól.
- Köszönöm, Mr. Potter. Örülök, hogy a lányom az ön fiával jár. Albus okos és tisztelettudó. Ezen felül pedig pont olyan jóképű, mint az édesapja.
Harry a feje búbjáig elvörösödött. Nem igazán tudott mit mondani lányos zavarában.
- Szerintem mehetünk is, nem igaz?
- De - Anabella megfordult, s Harryt megcsapta jázminillatú parfümjének bódító illata.
Hosszú percekig csendben lépkedtek egymás mellett a Nagyterembe vezető folyosókon, amikor Harry egy ismerős hangot hallott:
- Azt hiszed, hogy van esélyetek ellenünk? Hát ezen kacagnom kell!
- Miért ne lenne? Új év van, mindenki egyenlő esélyekkel indul.
- De ti nem! Nem tűnt fel Malfoy, hogy évek óta miénk az összes kupa? Idén se lesz másképp, szóval jobb is, ha ki sem álltok ellenünk!

Harry a tanárnőre nézett, majd gyors léptekkel megtették a folyosó végéig hátralévő pár métert. A folyosó végén balra fordultak, s Harry szeme elé meglepő kép tárult: egy csapat nagydarab griffendéles diák körbe vett egy szőke, mardekáros fiút, aki a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy megijesztené a túlerő. A bordó-arany színű kviddics talárba öltözött griffendélesek élén James Potter állt, s pöffeszkedve ölbe tette a kezét. A szőke fiú most tett egy lépést James felé, és összevont szemöldökkel ezt sziszegte:
- Aztán nehogy meglepődj, Potter. Van egy titkos fegyverünk.
- Aztán mi lenne az? Megtanultatok végre normálisan repülni? - Jamesből és haverjaiból kitört a nevetés. - Hallottátok, fiúk? A lúzer csapatnak van egy titkos fegyvere!
A hahotázó tömegben Harry felismerni vélte Ron és Hermione fiát, Hubertet is.
- Ne aggódjon, Mr. Potter, mindennapos látvány ez.
Harryt nem az zavarta, hogy James és Scorpius Malfoy egymást marják, hiszen ez majdnem hogy normális felállás volt, hanem az, hogy nem a fia volt az, aki ellen heten támadtak, hanem pont ő volt az, aki többedmagával piszkált egy fiút.
- Akkor majd nem fogsz nevetni, ha lealáz a Mardekár!
James ügyet sem vetett rá. Hátat fordított Malfoynak és a többiekhez fordult:

- Gyertek srácok, nekem erre nincs időm.
- Ne tégy úgy, mintha annyira elfoglalt lennél! Hiszen nem csinálsz semmit sem, azon kívül, hogy pöffeszkedve járod a folyosókat, és szédíted a csajokat!
James megfordult és elindult Malfoy felé.
- Mi van, pici Scorpius? Csak nem vagy féltékeny?
- Rád? - vonta fel a szemöldökét a szőke fiú - Talán kellene? Pont rád? Egy nagyképű majomra, akinek még annyi esze sincs, hogy normális jegyekkel végezze el a sulit?
- Semmi közöd a jegyeimhez! A kviddicsről beszéltünk, s engem csak az érdekel. A pályán pedig legyőzhetetlen vagyok!
- James Potter, a bukdácsoló seprűbajnok! Ez aztán a nagy érdem! - gúnyolódott Scorpius, majd hirtelen elkomorodott az arca. - Tiszta szégyen, hogy Harry Potter fia ilyen tökfilkó. Mondd csak, az apád is büszke a buta, ostoba fiára?
James arca hirtelen lángvörösre változott, majd egy jól irányzott ütéssel gyomorszájon vágta Malfoyt.
- Ne beszélj az apámról, te senkiházi!
A többi fiú ahelyett, hogy csak szurkolt volna Jamesnek, beszállt a verekedésbe, és gyakorlatilag hét feldühödött fiú esett neki az egymagában álló Scorpius Malfoynak.
Harry gyorsan összeszedte magát, és két pálcasuhintással szétválasztotta őket. A fiúk érezték, hogy nem áll túl jól a szénájuk, hiszen nyilvánvalóan egy tanár választotta szét őket. James nagy nehezen felállt, és megtörölte vérző orrát, majd elővette legmegnyerőbb mosolyát, és megpördült a tengelye körül, hogy megfelelő magyarázatot adhasson a tanárának. Csakhogy nem az egyik tanára nézett vele farkasszemet, hanem az édesapja. S nem tűnt valami elégedettnek. Kezében még mindig előreszegezve tartotta a varázspálcáját, és a szeme szikrákat szórt.
- Apa… - nyögte James elhűlve.
A fiúk is szépen lassan feltápászkodtak. Hubert Weasley pedig lesütötte a szemét. Scorpius Malfoy csendben az ablakpárkányhoz húzódott, hogy megkapaszkodhasson valamiben, hiszen minden porcikája sajgott.
- Apa… te itt? - James próbált lazának tűnni, de hangja remegése elárulta érzelmeit. - Csak nem történt valami?  
Kisvártatva feltűnt Albus és Lily is Harry és Anabella háta mögött, s a lány valami nagyon meglepőről értesülhetett, mivel a szája előtt tartotta a kezét.
- Komolyan mondod, Albus? Apa itt lesz a Roxfortban? Szólnunk kell Jimmynek…
- Már tudja. - szólt hátra Harry.
Albus és Lily csak most vették észre, hogy Harry áll előttük, s miután vetettek egy pillantást Jamesre és az ablakban álló Scorpiusra, azonnal felmérték a helyzetet.
Amikor Scorpius Lily szemébe nézett, a lány azonnal elkapta a pillantását.
- Szia, apa! - Lily átölelte Harryt, aki még mindig a varázspálcáját szorongatta.
- Azt hiszem, ideje lenne elmennünk a Nagyterembe. - törte meg a kínzó csendet Anabella.
- Igaza van. Induljanak reggelizni - bólintott Harry.
A fiúk úgy iszkoltak el a Nagyterem irányába, mintha kergetnék őket. Scorpius még mindig az ablak mellett állt, James pedig könnyed léptekkel elindult barátai után.
- Álljon csak meg a fáklyás menet! Azt hiszed, hogy ezek után elengedlek, mintha mi sem történt volna? Te nem mész sehová sem!
- Ugyan már apa! Ez semmiség volt. Nem komoly!
- Nem komoly?! Szerinted nem komoly az, amit az előbb műveltél?
- Ő kezdte! - bökött fejével Malfoy felé James.
- Az engem nem érdekel! - mennydörögte Harry - Nem hittem volna, hogy egy gyáva féregnek neveltelek!
- Nem vagyok gyáva! - csattant fel sértődötten a fiú.
- Akkor szerinted minek nevezzek valakit, aki többedmagával rátámad olyanra, aki egyedül van?
- Nem nagy ügy, apa. Ez már megszokás.
– Hát majd akkor én teszek arról, hogy felhagyj az ilyen szokásaiddal! Kérj bocsánatot.
James felkapta a fejét, mint ahogyan Scorpius is.
- Tőle? Soha! Eszem ágában sincs! Nincs miért bocsánatot kérnem!
- Szerintem van. Kérj bocsánatot.
- Nyugodjon meg, Harry. - Anabella Harry vállára tette a kezét.
- Ebbe kérem, ne szóljon bele - sziszegte Harry. – na, mi lesz már?
- Mondtam, hogy nem kérek - makacsolta meg magát James.
Harry érezte, hogy gőzerővel tódul fejébe a vér. Megragadta a fia karját, és Scorpius elé rángatta.
- Kérj bocsánatot, most!
- De apa!
- Kérj bocsánatot!
- De ő egy büdös Malfoy!
- Ne beszélj így rólam! - csattant fel Malfoy, majd Harryhez fordult: - Hagyja, uram. Nem kell bocsánatot kérnie tőlem.
Harry elkerekedett szemekkel nézett a fiú szürke szemébe. Nem értette, hogy Scorpius miért nem akarja, hogy ellensége megalázkodjon előtte. Ha most ez vele és Dracoval történt volna meg, akkor Draco biztosan élvezettel hallgatta volna végig a bocsánatkérését. Persze ő sohasem támadt volna meg valakit többedmagával, aki egyedül van. Mégis mi folyik itt? Ez a gyáva viselkedés a mardekárosok ismérve.
Scorpius elindult a Nagyterem felé. Meg sem várta Harry reakcióját, büszkén, méltóságteljesen elsétált, habár nem tudott olyan gyorsan menni, mivel a verekedés hevében meghúzta a lábát.
- Na, látod. - James is indult volna a fiú után, de Harry megragadta a karját.
- Erről még beszélünk, fiatalember.
- Nyugodjon meg, Mr. Potter – lépett hozzá Anabella. - Jöjjön inkább reggelizni.
- Ne haragudjon, de elment az étvágyam. Visszamegyek a szobámba.

Egyfolytában azon gondolkodott, hogy hol rontotta el. Hogy mitől vált fia gyáva emberré. Akárhogyan is törte a fejét, nem tudott rájönni a megoldásra. Mindig is egyformán kezelte három gyermekét, s a másik kettőben még nem csalódott. Egyikük sem volt gyáva, aki a társai mögé bújva támad. Ha arra gondolt, amit James tett, felfordult a gyomra. Ráadásul az, ahogyan ez a Malfoy fiú viselkedett minden volt, csak az nem, amit egy Malfoytól elvárt volna az ember. Hol rontotta el?
- Bejöhetek, Mr. Potter? - Anabella Watkins nyitott be a szobába, kezében egy tálcával.
Harry képtelen volt válaszolni. Összeroskadva ült az ágyán, s tekintete a semmibe meredt.
A nő leült mellé, és megfogta a kezét.
- Kérem, nyugodjon meg. Előfordul az ilyesmi, a fiatalok gyakran hoznak rossz döntéseket.
- Hogyan nyugodhatnék meg? Hát nem látta, hogy mi történt? A fiam egy gyáva nyúl. Mindig mindent megkapott. Mindig szeretettel neveltük, s igyekeztem olyan értékeket átadni neki, amelyekkel én is rendelkezem. Erre, tessék.
- Ne eméssze magát, Mr. Potter. A fiatalok mostanság már csak ilyenek.
Harry felvonta a szemöldökét, most először nézett a nőre.
- Ezt hogy érti? Úgy, hogy a mostani nemzedék aljas és gyáva? S ebbe törődjek bele? Nem, Mrs. Watkins, én nem így neveltem őt.
- A mostani nemzedék nem mer egyedül kiállni. Bandákban járnak, s együttes erővel támadnak, ha arra kerül a sor. Tudja, nem kellett soha semmiért sem megküzdeniük. Beleszülettek a jóba.
- Igaza van, az lehet a probléma, hogy mindig minden olyan egyszerű nekik. El sem tudják képzelni, hogy milyen lehet úgy élni, hogy bármelyik percben megölhetnek.
- Ezért is van szükségünk önre, Mr. Potter. Hogy megmutassa nekik, hogy másképp is lehet élni. Hogy létezett egykoron egy másik világ is. Ön tudja ezt a legjobban.
- Igaza van. Ideje lenne elindulni a Bájitaltanórájára is, nem igaz?
- Még van egy kis időnk, addig megreggelizhet. Bátorkodtam hozni önnek rántottát és juice-t.
- Köszönöm szépen, ez nagyon kedves öntől, de félek, nem menne le egy falat sem a torkomon. Folyton arra gondolok, hogy hol rontottam el.
- Harry, a gyereknevelés nemcsak egy emberen múlik. Nem akarok senkit sem megvádolni, de a felesége éppolyan hibás, mint ön.
Erre a kijelentésre Harry azonnal felkapta a fejét, és gyanakodva méregetni kezdte a nőt. Anabella nem jött zavarba, biztatóan Harry ölébe tette a tálcát.
- Egyen, ne sértsen meg.
Harry ránézett a tálcára, amelyen ínycsiklandó falatok hevertek. Valahol legbelül megkordult a gyomra, így nekilátott a reggelinek. Nem esett több szó közöttük, s étkezés után elmentek a Bájitaltan terembe, ahol már érdeklődve várta őket húsz kisdiák.
- Jó reggelt kívánok mindenkinek! - fordult az osztály felé sugárzó mosollyal a nő. - Én Anabella Watkins professzor vagyok, s én fogom tanítani önöknek a Bájitaltant. De amint láthatják nem érkeztem egyedül. Abban a megtiszteltetésben lesz részük, hogy megismerhetik az Auror Főparancsnokság vezetőjét, s a nemzet hősét, Harry Pottert.
Szavait élénk érdeklődés követte, Harryt kissé zavarba ejtette a sok kíváncsi szempár. Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de csak egy fáradt grimaszra futotta.
- Mr. Potter iskolánk vendégeként egy ideig itt lesz velünk, hogy önök minél jobban megismerhessék. Ezúttal a Bájitaltan fontosságáról fog nekünk előadást tartani. Át is adnám a szót.
Harry megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, Mrs. Watkins a kedves szavakat. Nos, először is szeretném, ha mindenki bizalommal fordulna hozzám. Ha bárkinek bármilyen kérdése van, csak tegye fel bátran. Nem szoktam gyerekeket enni vacsorára. Szívesen mesélek bármiről.
Csend.
- Nos, akkor beszéljünk a Bájitaltanról. Nyilván még elég kevés dolgot tudhattok róla, hiszen elsősök vagytok. Nézzük csak, a Bájitaltan egy igazán sokrétű tudomány. Vannak könnyű és nehéz fejezetei is. De nagyon fontos, hogy jól tájékozottak legyünk e téren is. Mit gondoltok, miért?
Csend.
- Azért, mert nagyon fontos, hogy jó bájitalokat tudjunk készíteni, s, hogy felismerjük a különböző mérgeket, ha találkozunk velük. Sosem tudhatjuk, hogy mikor melyik bájitalra lesz szükségünk, ezért jó, ha alaposan megtanuljuk az összeset. Nemcsak azoknak kell tudniuk a bájitalokról, akik ezzel akarnak foglalkozni, hanem mindenkinek. Szerintetek miért?
Csend. Harry végignézett a megszeppent arcokon. Enyhe félelmet vélt érezni a levegőben. Tanácstalanul Mrs. Watkinsra nézett, aki bátorítóan rámosolygott.
- Oké, ezek szerint nem szeretnétek beszélgetni a bájitalokról. Vagy csak nem mertek kérdezni tőlem? Nyugalom, nem kell tőlem félni. Tudjátok, nekem is van három gyerekem. Idejárnak ők is a Roxfortba.
- Mi a nevük? - szólalt meg egy szőke kislány.
Harry elmosolyodott.
- James, Albus és Lily. Ők már idősebbek.
- És ők szeretik a bájitaltant? - hangzott el az újabb kérdés.
- Albus kimondottan kedveli.

- És a többiek?
- Ők annyira nem szeretik, de tudják, hogy fontos tárgy, ezért mindent megtanulnak, amit Mrs. Watkins mond nekik.
Ezt követően egymás után záporoztak a kérdések. Harry sokszor már azt sem tudta, melyikre válaszoljon először. Az elsősök nagyon érdeklődőek, és kiváltképp kíváncsiak voltak mindenre, ami Harry Potterrel kapcsolatos. Amikor felhangzott az óra végét jelző csengő, csalódottan szedték össze felszerelésüket, és indultak el kifelé.
- Nyugalom, találkozhatnak még Mr. Potterrel - mondta Anabella a szomorú arcuk láttán, majd Harryhez fordult: - Remekül csinálta, máris odavannak önért.
Harry a feje búbjáig elvörösödött.
- Igyekeztem. Remélem, sikerül rábírnom őket arra, hogy tanuljanak.
- Engem meggyőzött - Anabella Harryre kacsintott, aki zavarában még a varázspálcáját is leejtette.
- Hát akkor…
- Hát akkor viszlát holnap, Harry! - Anabella kezet nyújtott a férfinak, majd elindult kifelé.
Harry egy darabig még megszeppenve ácsorgott a tanteremben, majd elővette az órarendet, amelyet McGalagony állított össze neki. Repüléstan. Csodálatos! Végre valami, amihez ért is.
A Repüléstan óra könnyed hangulatban telt, mivel, mint kiderült, szinte mindenki híres kviddicsező kívánt lenni. Harry sosem tapasztalt még ekkora sportrajongást. A harmadikosok élvezettel hallgatták élménybeszámolóit a régi kviddics játékokról, s megkérték, hogy mutasson nekik egy-két cselt. Harry, amióta megtanult hopponálni, nem is ült seprűn, így eleinte nehézkesen ment neki, de megígérte a diákoknak, hogy a következő héten mindent megmutat nekik.
A másodikasokkal nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Flitwick professzor segédjeként Harrynek részt kellett vennie a Bűbájtanórán, ahol a diákok az érdeklődésnek még egy fikarcnyi jelét sem mutatták. Hiába beszélt nekik egy órán át lelkesen a Bűbájtan előnyeiről, s mesélt a saját tapasztalatairól, ők csak unottan kibámultak az ablakon. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az egyik másodikas hatalmasat ásított, majd mély álomba szenderült.
- Ez megszokott jelenet, itt. Ne vegye magára, Harry Potter.
- Ez így nincs rendjén, Flitwick professzor. Mintha a falnak beszéltem volna az elmúlt órában…
- Én ezt érzem már legalább húsz éve. Majd hozzászokik. Vannak olyanok is, akik csak úgy felállnak, és kisétálnak az órámról. Nos, ez sokkal kellemetlenebb.
Harry nem akart hinni a fülének. Mégis miféle viselkedés ez? Ráadásul másodikosoktól! Vajon mi lesz az idősebb, dacosabb korosztállyal? Nekik már biztosan benőtt a fejük lágya.
Amikor abban reménykedett, hogy az idősebbek komolyabban fognak állni a tanuláshoz, s nagyobb érdeklődést mutatnak majd felé, hatalmasat tévedett. A negyedikesekkel Binns professzor Mágiatörténet óráján ismerkedett meg, amelyen körülbelül az osztály fele vett részt. Harry titkon megértette őket, hiszen diákkorában ő is végigaludta a jó öreg Binns óráit, de azért ők nem merték megtenni azt, hogy be se menjenek. Binns elmondása szerint előfordult már olyan is, hogy csak Frankie Longbottom vett részt az óráján. Harry azonnal Lilyre gondolt, aki egy osztályba járt Frankie-vel. Kezdte hatalmába keríteni a szégyen, de azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy lányának biztosan alapos oka volt arra, hogy távol maradjon Binns Mágiatörténetéről.
Az ötödikeseknél aztán végleg betelt a pohár. Harry éppen a Gyógynövénytan jelentőségét ecsetelte, amikor az egyik diák felállt:
- Szerintem semmi értelme ennek a sok halandzsának. Nem hallgatom tovább.
Azzal a barna hajú fiú kisétált a növényházból. Távozását még hat diák távozása követte, s Harry megdöbbenve állt az eset előtt. Kezdte úgy érezni magát, mint egy cirkuszi bohóc. Nem értette, hogy miért kellett idejönnie, ha senkit sem érdekli az, amiről beszél. Ebéd közben ki is fejtette nemtetszését McGalagonynak.
- Látja, Mr. Potter, súlyos erkölcsi gondjaink vannak. Ez az új generáció érdektelen, és neveletlen. Ezért van szükségünk magukra, vendégelőadókra. Hogy meggyőzzék őket.
- Én ezt értem, McGalagony, de ezek a diákok végigaludták az előadásaimat. Volt, aki hogy nemtetszését és unalmát kifejezze, csak úgy fogta magát, és kiment.
McGalagony mélyet sóhajtott, majd szigorú tekintetét Harryre szegezte.
- El akar menni? - szemében kétségbeesés tükröződött. - Megérteném. Higgye el, megérteném, de ön az egyetlen esélyünk, Mr. Potter. Hiszen maga egy nemzeti hős, egy élő legenda.
- Úgy látszik, már nem úgy kezelik a legendákat, mint az én időmben.
McGalagony letette ezüstvilláját, és teljes testével Harry felé fordult.
- Köszönöm, hogy itt volt, Mr. Potter. Köszönöm, hogy időt szakított ránk. Ha már maga is úgy látja, hogy nincsen esély a változásra, akkor jobb lesz, ha én is feladom. Ha beletörődök a helyzetbe. Isten áldja.
Hangjában olyan elkeseredettség uralkodott, hogy Harrynek kezdett lelkiismeret furdalása lenni. Megesett a szíve egykori tanárán, a boszorkányon, aki mindig segített neki, ha bajban volt. Aki mindig mellette állt, az első naptól kezdve az utolsóig. Hogy hagyhatná cserben ezt a nőt? Hogy hagyhatná a sorsára, ha egyszer ő az egyetlen, aki segíthet? Nem, ezt nem teheti meg. a lelkiismerete nem engedte, hogy felálljon, és hazamenjen.
- Miről beszél, professzor? Itt maradok.
McGalagony felkapta a fejét, szemében örömkönnycsepp bujkált. Kis híján Harry nyakába ugrott.
- Hálásan köszönöm, Mr. Potter! A Roxfort és Dumbledore nevében, köszönöm!

Sok-sok év után most hallotta először ezt a nevet. Dumbledore. Albus Dumbledore. Az általa hőn szeretett és tisztelt Dumbledore. Felsejlett emlékeiben az ősz mágus alakja. A félhold alakú szemüveg, s a mögötte rejtőző égszínkék szempár. Igen, nem hagyhatja, hogy összeomoljon minden, amit Dumbledore elért. Hogy összedőljön az a világ, amiért az életét adta, s amiért együttes erővel harcoltak. A Roxfort újra a régi fényében fog ragyogni. Olyan diákok fognak ide járni, akik megbecsülik ezt a nagy múltú iskolát. Akik akarnak valakik lenni. Ha belegebed akkor is észhez fogja őket téríteni. Nem veszhet el minden, amit szeretett, amiért küzdött, amiért ő és barátai a vérüket adták. Az olyan lenne, mintha sok-sok év múltán Voldemort győzne. Nem fogja megadni azt az örömöt egy, még életben lévő halálfalónak sem, hogy lássa a Roxfortot atomjaira hullani. Mert, ha érdektelenek a diákok, akkor egy idő után az iskola már akár be is zárhatja a kapuit. Ha nem lesz senki, aki tanulni akarna, akkor mindennek vége lesz. Ezt ő nem fogja hagyni. Ha sikerült legyőznie a Sötét Nagyurat, akkor pár száz hanyag nebuló már nem okozhat gondot neki.
Harry felnézett az égboltot mutató mennyezetre, amelyen gyülekeztek a viharfelhők. Nem is sejtette, hogy az égbolt a közelgő veszélyre hívja fel a figyelmet. Akkor még nem tudta, nem is tudhatta, hogy sokkal nagyobb problémával kell szembenéznie, mint a diákság érdektelensége.