A Roxfort egy Álarcosbál színhelye lesz. Az olvasó feladata eldönteni, hogy a kötelező maszkokon kívül, ki visel még álarcot.

 

Jeges esővel köszöntött be a november, de az időjárás sem akadályozhatta meg, hogy november legelső hétvégéjén megrendezzék a már-már hagyományossá vált Álarcosbált a Roxfortban. Harry nem tudta kivenni magát a Nagyterem feldíszítéséből, mivel a dekorálás pont abban az időpontban volt, amikor neki a fiával és Scorpiusszal kellett találkoznia az irodájában. Még mindig nem tudta felfogni az egy héttel ezelőtt történteket. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy hogyan történhetett meg az, hogy lánya beleszeretett ebbe a fiúba. Igazából afféle rajongásként értelmezte lánya érzéseit. Mivel Lily nagyon fiatal volt, bizonyára felnézett a nála idősebb Scorpiusra. Bizonyára nem volt ez szerelem, s most, hogy ő eltiltotta őket egymástól, teljesen biztos volt abban, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlik majd el, s pár hét múlva majd jót nevetnek a történteken.
 

Ami pedig az öltöző romba döntését illeti, Harry már másnap közölte az érintettekkel, hogy az a feladatuk, hogy mindennemű varázslat nélkül rendbe tegyék azt, amit leromboltak. Először mind a két fiú egyetértett abban, hogy Harry megőrült, hiszen hogyan is végezhetnének el olyan munkát, amit képzett muglik szoktak. Harry nagy mosollyal eléjük tett egy könyvet a kőművességről, s minden eszközt a rendelkezésükre bocsátott. Így történt meg az, hogy a Roxfort történetének legfurcsább büntetését szabta ki az új tanár, Harry Potter.

Már egy hét eltelt, s úgy tűnt, hogy a fiúk végeztek büntetésükkel, reggel Harry le is ellenőrizte a munkájukat, s valóban egész szépen helyrepofozták az öltözőt. Most pedig egy végső eligazítást akart tartani, s ezért hívta magához a srácokat.

 

James sértődötten viharzott be az irodába, s hanyag mozdulattal belehuppant az íróasztal előtt lévő fotelba. Scorpius teljes lelki nyugalommal lépte át a küszöböt, bár Harry észrevett egy halvány, pirosas csíkot a nyakán, amit a zavar jeleként értelmezett.

 

- Jó reggelt, tanár úr.

 

Harry végignézett a két fiún. Még mindig meglátszott rajtuk harcuk hevének egy-két jele, de már nem annyira, mint egy héttel ezelőtt.

 

- Nos, jó reggelt. Ma ellenőriztem a feladatotokat, s azt kell, hogy mondjam, egész jó lett. Arra lennék kíváncsi, hogy mit tanultatok az esetből?

 

Scorpius elgondolkodott, de Jamesnek nem volt szüksége elmélkedésre, kapásból rávágta:

 

- Hogy ha legközelebb meglátom csókolózni a húgommal, akkor nem rántok pálcát, hanem agyonverem.

 

- Nem lesz legközelebb – nyugtatta meg Harry. – Igaz, Mr. Malfoy?

 

Scorpius lesütötte a szemét, keze ökölbe rándult. A válasz ellenkezett minden érzékszervével. Képtelen volt kimondani azt, amire a férfi várt. Egyszerűen nem tehette.

Harry nem is várta meg a választ.

 

- Tehát, remélem, ez jó tanulópénz volt mindkettőtöknek. Nem akarok több rendbontást. Elmehettek.

 

Scorpius olyan gyorsan távozott, hogy még saját maga is meglepődött rajta. James gőgös, ráérős léptekkel hagyta el az irodát. Harry ismét egyedül maradt a gondolataival. Roppant furcsának tartotta ezt a Scorpius fiút. Valahogy a kinézetén kívül semmi másban sem hasonlított az apjára.

Kisvártatva kopogtattak az ajtón.

 

- Szia, apa. Bejöhetek? – jelent meg Albus arca.

 

- Persze, gyere csak.

 

Albus becsukta az ajtót, majd az íróasztalhoz sétált. Arca gondterheltnek tűnt.

 

- Valami baj van?

 

- Figyelj, apa. Hallottam, hogy mi történt múlt héten Scorppal és Lilyvel, meg persze a tökfej bátyámmal. Szeretném megtudni, hogy te is úgy gondolod-e, hogy Scorpius nem méltó a húgomhoz?

 

Harry fürkésző tekintettel mérte végig fiát. Valahogy nem tudta hová tenni ezt a kérdést.

 

- Úgy gondolom, drága fiam, hogy Scorpius túl idős a húgodhoz. Egyszerűen nem illenek össze.

 

- Csak két év van köztük, apa.

 

- De az a két év az ő esetükben nagyon sok. Egy tizenhat éves már nem elégszik meg annyival, mint egy nála fiatalabb. S Lily még túl fiatal mindenféle… izé, szóval mindenféle…

 

- Intimitáshoz, igaz? – segítette ki Albus.

 

Harry bólintott.

 

- Akkor csak ezért nem lehetnek együtt? Az nem játszik közre, hogy egy Malfoyról van szó?

 

- Tessék?

 

- Jól hallottad, apa. Tudni szeretném, hogy befolyásol-e a fiú származása. Mert a Malfoy család nem örvend túl nagy megbecsülésnek mostanság. Nem lehet, hogy arról van szó, hogy nem akarod a lányodat egy Malfoy-félével látni?

 

Harry elgondolkodott fia szavain. Vajon mi lehet az igazság? Tényleg csak a kor miatt óvja lányát egy kapcsolattól, vagy azért, mert egy Malfoyjal jár? Nem, ő biztosan nem a származás miatt ellenzi ezt a kapcsolatot. Hiszen anno Narcissa Malfoy megmentette az életét, amikor hazudott a Sötét Nagyúrnak. S Draco is hazudott már érte. Igazából nem volt oka haragudni rájuk. De akkor is, mégiscsak egy olyan család sarjáról van szó, amely már rég elvesztette hajdani fényét. Harry elképzelte, hogy mit szólna Ron és Hermione, ha a lányát egy Malfoyhoz engedné. S mi van akkor, ha Jamesnek van igaza, és Scorpius csak bosszút forral?

 

- A kor miatt, fiam.

 

- Rendben – bólintott Albus. – Mert ha a származása lenne a gond, akkor az olyan lenne, mintha azért ítélnénk el valakit, mert sárvérű.

 

Harry felkapta a fejét.

 

- Azért ez nem teljesen ugyanaz. A Malfoy, az Malfoy. Nem valami kedves család… de Scorpius akkor is túl idős a húgodhoz!

 

- Megnyugtatlak, Scorp mindig is nagyon tisztelettudó volt a lányokkal. Tudom, hiszen az osztálytársam. Ő teljesen más, mint amilyennek sokan hiszik. Elvégre is, a sárvérűeket is sokan félreismerik. Származása miatt senkit sem ítélhetünk el, nem igaz? Az olyan, hogy is mondjam, olyan Voldemortos dolog lenne, nem?

 

Harry még sohasem hallotta ezt a nevet a fia szájából. Nagyon furcsállotta, hogy Albus pont Voldemorttal példálózik. De valahol igazat kellett adnia a fiának. A Sötét Nagyúr felfogása volt az, hogy a sárvérűeket ki kell irtani, holott ő maga sem volt tisztavérű mágus.

- Tehát akkor csak a kor miatt ellenzed a kapcsolatukat? – tette fel sokadszorra a kérdést Albus.

 

- Igen.

 

- Akkor jó – indult el a fiú az ajtó felé. -, mert Scorp a legjobb barátom.

 

- Tessék? – Harry annyira meglepődött, hogy visszaült a székébe.

 

- Jól hallottad. Scorpius Malfoy a legjobb barátom már első óta. Mindig számíthattam rá, és sohasem akart ártani nekem. Örülök, hogy nem a származásával van bajod, mert nekem eszem ágában sem lenne engedelmeskedni, ha azt követelnéd, hogy ne álljak szóba vele többet.

 

Azzal nagy mosollyal becsukta maga mögött az ajtót.

Harry a meglepetéstől szólni sem tudott. Álmában sem gondolta volna, hogy a fia legjobb barátja pont Scorpius Malfoy. Így már érthető volt, hogy ő miért nem tartott otthon házibulit a barátainak, mint a bátyja. Tele van meglepetésekkel ez a fiú.

 

***

Már minden diák a Nagyteremben élvezte az esti bulit. Mindenki igyekezett nagyon kreatív lenni a jelmezválasztás terén. Mindenki nagyon jól érezte magát, kivéve Lily Pottert, aki szomorúan ücsörgött a Griffendél toronyba vezető lépcső tetején. Nem viselt se álarcot, se jelmezt, a szokásos iskolai egyenruhája volt rajta.

Már vagy fél órája ücsöröghetett ott, amikor valaki megfogta a vállát.

 

- Hé, te miért lógatod itt az orrod? Miért nem vagy lent? – James kuporodott le mellé, de azt, hogy a bátyja érkezett meg, csak a fiú hangja árulta el, mivel James arcát egy fekete maszk takarta el, s az egyenruhája helyett hosszú, fekete köpenyt, és fekete kalapot viselt. – Tudod, ki vagyok?

 

- James Potter.

 

- Nem! Én vagyok a hős! Carranba! – a fiú előrántott egy hosszú kardot az övéből. – Na, így már ismerősebb?

 

Lily fásultan felsóhajtott.

 

- Egy béna banditának öltöztél?

 

James bánatosan visszahelyezte fegyverét a hüvelyébe, majd fürkésző tekintettel húgára nézett.

 

- Mi a bajod?

 

- Semmi.

 

- Látom, hogy valami gondod van. Itt ülsz egyedül, morcosan, miközben lent mindenki bulizik. Ne mondd már, hogy minden rendben van! Nem hiszem el, hacsak nem morcos, roxforti diáknak öltöztél. Mert akkor nagyon jó a jelmezed.

 

Lily arcán halvány mosoly jelent meg. James megveregette a vállát.

 

- Látod, tudsz te vigyorogni is, és megjegyzem, sokkal jobban áll!

 

- Nem fogsz elkésni?

 

- Onnét nem lehet elkésni. Különben is, éjfél után kezdődik az igazi mulatság, mert akkor lépnek le a tanárok. Tehát, mondd el, mi bánt, carranba! – az utolsó szót csatakiáltásként rikkantotta.

 

- James, tudom, hogy nem szereted Scorpot, de vedd tudomásul, hogy én igen.

 

- Jaj, hugi! – legyintett James.

 

Lily elkapta James csuklóját, és olyan komolyan nézett bátyja szemébe, hogy az hirtelen az anyját vélte felfedezni benne.

 

- Már felnőttem, Jimmy, és szeretjük egymást. De hála neked nem lehetünk együtt. Scorp, igen, ő egy Malfoy, de éppolyan teher ez neki, mintha sárvérűnek született volna Tudjukki idejében. Scorp folyamatosan azért harcol, hogy elfogadják, hogy ne ítéljék el az apja miatt. Scorp jó fiú, és vedd tudomásul, hogy Albus is kedveli, és ő lesz a férjem, akár tetszik nektek, akár nem. Nem választhattok szét minket. Amint betöltöm a tizenhetet, azonnal le fogok lépni vele. Na, most pedig fuss nyugodtan apához, és árulj be.

 

James hüledezve hallgatta húga szavait. Hát tényleg ennyire elvette volna az eszét ez a gyerek? Képes lenne hátat fordítani a családnak miatta? Vajon tényleg képes lenne eltűnni örökre? Ahogy húga arcát vizsgálta, rájött, hogy igen.

 

- Nem megyek senkihez sem. Figyelj rám, Lily, igazából fogalmam sincs, hogy mit eszel ezen a gyereken, s igazából azt sem értem, hogy miről beszélsz, mert…

- Mert te még sohasem voltál szerelmes – vágott a szavába a lány.

 

- Igen. Mert nem tudom, milyen az. Csak annyit tudok neked mondani, hogy most azonnal menj fel a szobádba, és öltözz fel.

 

- Tessék? – Lily kérdő tekintettel nézett fel bátyjára. – Nincs párom, James. Scorppal mentem volna, de nem szabad…

 

- Tedd csak, amit mondtam. – James a húgára kacsintott, majd lerohant a lépcsőn. – Fél óra múlva itt találkozunk!

 

Lily nem igazán tudta mire vélni a bátyja utasítását, de mivel James olyan elszántnak tűnt, engedelmeskedett neki, és visszasétált a szobájába. James biztosan szerez neki valakit, akivel lemehetne a bálba. Azon rimánkodott, hogy csak ne valamelyik félbolond haverját hozza el. Végülis, teljesen mindegy. Úgyse fog lemenni Scorpius nélkül.

 

Mialatt Lily a szobájában készülődött, James Potter a Nagyterem bejáratánál álló Anabella Watkinshoz lépett. Egy pillanat erejéig azt is elfelejtette, hogy miért jött, mivel elbűvölte a nő, vörös színű, tangótáncos-jelmeze. Hihetetlenül csábítóan festett. Anabella kérdő tekintettel meredt a fekete jelmezes fiúra, vörös maszkja mögül. Kezében egy listát tartott, amelyen a roxforti diákok nevei szerepeltek. Így akarták megakadályozni, hogy idegenek is részt vehessenek az Álarcosbálon.

 

- Neve?

 

- James Potter.

 

- Jelmeze?

 

- Hát Zorró vagyok, ki más?! – csattant fel James. – De még nem akarok bemenni, azt szeretném kérdezni, hogy Scorpius Malfoy bent van-e már?

 

Anabella felvonta a szemöldökét.

 

- Mr. Potter, nem tűrünk rendbontást a bálon.

 

- Nem azért! Csak beszélni akarok vele, tudja elásni a csatabárdot! Na, bent van? – sürgette James.

 

- Ezt örömmel hallom. Nem, Mr. Potter, Mr. Malfoy nem érkezett még meg, s szerintem nem is fog. Nemrég láttam a Bájitaltanterem mellett.

- Hálásan köszönöm! – rikkantotta a fiú, és mint akit puskából lőttek ki, elindult a pinceajtó felé.

 

Nagyon kellett sietnie, ha el akarta érni a fiút mielőtt az belép a Mardekár klubhelyiségébe. Útközben kis híján fellökött egy óriási angyalnak öltözött lányt, de most nem ért rá ismerkedni. Helyre kellett hoznia azt, amit elrontott.

Scorpius Malfoy éppen a klubhelyisége ajtajában állt, és készült belépni rajta, amikor James bekanyarodott a sarkon, amikor meglátta a fiút, teli torokból ordibálni kezdett:

 

- SCORPIUS MALFOY! AZONNAL ÁLLJ MEG!

 

A mardekáros fiú a hang irányába nézett, és kis híján felnevetett a futó, Zorró-jelmezes James Potter láttán, majd szeme vékony réssé szűkült össze. Mit akarhat tőle már megint?

 

- Mit akarsz?

 

James annyira sietett, hogy észre sem vette az ajtó előtt fekvő zöld szőnyeget, s a lába beleakadt, aminek eredményeképp James Potter behasalt a Mardekár klubhelyiségébe. Odabent egy pillanatra síri csend lett, majd mindenkiből kitört a nevetés. Még Scorpius is elmosolyodott a fiú bénázásán. James vörös fejjel kászálódott fel, majd megigazította jelmezét.

 

- Mindig is értettem a belépőkhöz.

 

- Mit akarsz, Potter? Semmi kedvem újra kőművest játszani. Jobb, ha elmész.

 

- Csak nyugi. Lilyről van szó, miatta jöttem.

 

Scorpius elfehéredett.

 

- Csak nem történt vele valami? – kérdezte, miközben elszorult a torka.

 

- Nem, csak nyugi. Kellene neki egy pár a bálra. Nem tudsz valakit?

 

Scorpius fehér arca vörös színt öltött, érezte, amint a fejébe szökik a vér.

 

- Hogy merészeled? Mit képzelsz magadról?! Azt hiszed vicces, hogy idejössz, és tőlem kérsz tanácsot, amikor szeretem a húgodat? – hogy mérgének nyomatékot adjon, minden szónál közelebb lépett Jameshez, aki kénytelen volt hátrálni.

 

- Csak lazán, haver! – James felemelte mindkét kezét. – Én rád gondoltam.

 

- Hogyan? – kerekedtek el a fiú szemei. – Te most szórakozol?

 

- Nem. A húgom, a fene tudja miért, de oda van érted. Ott fent búslakodik a toronyban, megesett a szívem. Végülis, egy este belefér, nem? Egy estére eláshatjuk a csatabárdot? – James kezet nyújtott a fiúnak, aki először kétkedve vizslatta a felé nyújtott kezet, majd megszorította azt.

 

- Miért segítesz?

 

- Mert szeretem a húgomat, de ezt el ne mondd senkinek sem, különben – itt előrántotta kardját. – ezzel a fegyverrel váglak szét!

 

Scorpius bólintott, majd bement a klubhelyiségbe, hogy átöltözhessen. Addig James odakint várt.

 

Lily Potter csodásan festett zöldalma színű estélyi ruhájában, és a hozzáillő maszkjában. Haja lágy hullámokban omlott meztelen vállaira, s ezúttal kénytelen volt magas sarkút húzni, amit kimondottan utált. Már vagy két perce ácsoroghatott a Griffendél torony lépcsőjén, amikor feltűnt James egy sötétkék úri jelmezbe öltözött álarcossal a jobbján. Lily nem akart hinni a szemének, tudta, hogy ez Scorpius jelmeze, hiszen együtt vásárolták még a nyáron. Nem tudta mire vélni ezt. A bátyja Scorpiusszal? S nem ölték meg egymást idefelé?

 

- James! – Lily lerohant a lépcsőn, és hatalmas puszit nyomott bátyja arcára.

 

- Bizony, bizony, én a szerelem lovagja vagyok, nem állhatok az utatokba!

 

- Köszönöm! – Lily csillogó szemmel Scorpius nyakába borult. – James, soha többé nem beszélek le egyetlen lányt se rólad!

 

- Micsoda?!

 

- Hát ha valaki megkérdezi, hogy milyen vagy, annak elmondom, hogy komolytalan... de többé nem fordul elő!

 

James csípőre tette a kezét, majd kivonta kardját.

 

- Most mennem kell, előre, megtalálni királynőmet!

 

- Állj, mi lesz az apátokkal? – kapott a fejéhez Scorpius.

 

- Bízzátok csak rám, a fekete lovagra! Majd én vigyázom a randitokat. Különben, a maszktól amúgy sem fog semmit sem látni.

 

- Nem akarom becsapni apát.

 

- Ugyan, Lily! Ez egy jelmezbál! Senki sem veszi le az álarcot! Apa nem is fogja tudni, hogy te vagy az. Ez nem becsapás. Amúgy meg, tudod, mi a mottónk!

 

- Könnyebb utólag elnézést kérni, mint előre engedélyt. – vigyorgott a lány.

 

- Bizony. Te pedig vigyázz a húgomra, és senkinek se mondjátok el, hogy rendes voltam!

 

Azzal James a szokásos csatakiáltását hallatva elsietett a Nagyterem felé, magára hagyva ezzel húgát az ellenségével.

Scorpius a lányhoz fordult.

 

- Mesésen festesz.

 

- Te sem panaszkodhatsz.

 

- Ki hitte volna, hogy majd pont James fog minket segíteni? Úgy látszik, mégsem olyan nemtörődöm, mint hittük. Mindazonáltal, döntöttem, Lily. Mindent meg fogok tenni, hogy bebizonyítsam apádnak, hogy megérdemellek. Szeretném elnyerni a bizalmát, és a szeretetét. S ha ez sikerült, megkérem tőle a kezedet.

 

Lily válaszként megcsókolta Scorpiust, majd elindultak a Nagyterembe.

 

Miután átestek Anabella ellenőrzésén, beléphettek a színes tömegbe. A Nagyterem nem is hasonlított arra a helyre, ahol étkezni szoktak. Az asztalokat U-alakban helyezték el a szemközti fal mentén, s roskadozásig megtöltötték mindenféle finom falattal, a szendvicsektől kezdve a pudingokig. Emellett hatalmas kristálytálakból lehetett puncsot merni. Nemcsak az asztalok elhelyezése változott meg, hanem a Nagyterem dekorációja is. A négy ház zászlói, és címerei helyét bordó bársonyszalagok vették át, amelyek végigfutottak az összes falon. A mennyezetről fagyöngyök lógtak le, s Hagrid is elhozhatta kisebb kunyhó méretű dísztökeit is, amelyekben lámpások égtek. A zenét az iskola diákjaiból verbuválódott zenekar adta, akik lágy, dallamos muzsikával dobták fel a hangulatot. Ami pedig a jelmezeket illeti, mindenki kitett magáért, de a legtöbben csak estélyi ruhát, és álarcot vettek fel.

 

Harry is csupán egy fekete álarcot volt hajlandó magára ölteni a dísztalárjához. Éppen a Zorró-jelmezes Jamesszel beszélgetett, amikor Lily és Scorpius beléptek a bálba. A gyanú legkisebb jele sem merült fel benne arra vonatkozóan, hogy lánya Scorpiusszal érkezett volna, s igazából azt sem tudta, hogy a zöld ruha Lilyt rejti. Amint beléptek a terembe, Scorpius meghajolt Lily előtt, és felkérte táncolni.

 

Amíg ők remekül szórakoztak, Harryhez is érkezett valaki, aki táncolni hívta. Ez a valaki Anabella Watkins volt, s addig győzködte a férfit, amíg az igent nem mondott.

 

- Én szóltam, Anabella, ha fájni fog a lába, mert agyontiportam, akkor az nem az én hibám lesz.

 

- Ugyan! Egy olyan hősnek, mint ön, nem okozhat gondot egy kis tánc.

 

Valóban nem volt probléma. Harry még saját maga is meglepődött azon, hogy egész ügyesen mozgott, de persze tisztában volt azzal, hogy ez csak a nő tökéletesen irányításának köszönhető.

 

- Látja, nem is táncol rosszul – Anabella Harryhez dörgölte a csípőjét.

 

Harry érezte, amint elönti a forróság, ezért próbált arra koncentrálni, hogy a hétvége után fontos előadást kell tartania az inferusok legyőzéséről a hetedikeseknek. Anabella átkarolta a nyakát, s már csak pár centiméter választotta el érzéki ajkait Harryétől. Az inferusok rettegnek a fénytől. Anabella Harry arcához simította az övét, mivel új szám következett, s ez lassúzást követelt meg. Harry már nem tehetett úgy, mint aki semmit sem vesz észre. Erős késztetést érzett arra, hogy megcsókolja a nőt. De ezt nem tehette meg. Minden erejével igyekezett elsöpörni magától ezeket a gondolatokat, de egyre erősebbé vált ez az érzés benne.

 

- Köszönöm a táncot, Mrs. Watkins. Kér egy italt? – Harry finoman eltolta magától a nőt, s elindult az asztalok felé.

Óvatosan átverekedte magát a táncoló tömegen, majd töltött magának egy pohárba a puncsból. Mellette éppen egy zöld ruhás lány állt a partnerével, és remekül szórakoztak, észre sem vették őt. Harrynek akaratlanul is Ginny jutott eszébe a lányról, talán a vörös haja miatt. Vörös haj. Lehet, hogy Lily állt mellette a párjával. Harry éppen meg akarta szólítani őket, amikor egy fekete árny közéjük esett. Hatalmas csörömpöléssel zuhantak le a tányérok, és a poharak az asztalról, a puncs pedig az árnyék fejére borult. Harry levette a tálat a jövevény fejéről, és ahogy sejtette is, James nézett fel rá.

 

- Szia, apa. Elnézést, csak annyira szomjas voltam…

 

- Lehetnél óvatosabb is, fiam. Suvickus!

 

Lily és Scorpius igyekeztek angolosan távozni, s nagyon hálásak voltak Jamesnek, aki ígéretét megtartva, megóvta őket a lebukástól.

Miután helyrehozta azt, amit a fia összekuszált, Harry a lányát kereste, de az eltűnt.

 

- Nincs kedve levegőzni egy kicsit? – lépett hozzá Anabella.

 

Harry beleegyezően bólintott, majd együtt kisétáltak az udvarra. Jól esett mindkettőjüknek a hűvös levegő. Egy ideig némán sétáltak, majd leültek egy padra. Harry a csillagokat nézte, olyan tiszta, olyan nyugodt volt az éj.

 

- Csodálatos esténk van, nem igaz? – törte meg a csendet Anabella.

 

- Igen, az.

 

Odabentről kihallatszott a zene, és a zsibaj. A nő a kastély felé bökött a fejével.

 

- Milyen boldogok. Látván az örömüket, az ember azt is elfelejti, hogy milyen ördögfiókák.

 

Harry felnevetett, rögtön James mutatványa jutott eszébe.

Hirtelen, mindenféle előjel nélkül lehűlt a levegő. Harry látta, hogy a kollégája tiszta libabőr, ezért levette a köpenyét, és a nő vállára terítette.

 

- Köszönöm, Mr. Potter, ön egy igazi úriember.

 

Harry nem szólt semmit sem, némán a nő barna szemeit nézte, és arra gondolt, hogy milyen szép szeme van, s hogy ő milyen szerencsétlen, amiért itt ül egy gyönyörű nővel, s ő nős. Van egy felesége, aki valami oknál fogva eltaszítja őt magától. Nem, nem fog ezen a szép estén Ginnyn töprengeni. Észrevette, hogy a nő vágyakozva a száját nézi. Anabella Harry combjára tette a kezét, s ő nem bírta tovább. Képtelen volt ellenállni. Engedte, hogy a nő ajka az övéhez érjen, s amikor ez megtörtént úgy érezte, mintha lángolna. Megragadta Anabella tarkóját, és még közelebb húzta magához. Szenvedélyesen, éhesen, csókolózni kezdtek. Harry érezte, amint elméje elsötétül, teljesen a nő hatása alá került. Abban a percben, amikor keze már a nő derekán járt, az égből segítség érkezett: hatalmas erővel elkezdett zuhogni az eső, s a hideg esőcseppek lehűtötték egy kicsit vágyát. Eszébe jutott egy vörös hajú nő. Egy nő, aki otthon várta. Egy nő, akinek örök hűséget fogadott.

- Ezt nem tehetjük – lihegte Harry. – Én nős vagyok, maga pedig férjnél van…

 

- A férjem már régen meghalt, de maga tényleg nős.

 

Harry felpattant, s elkezdett rohanni a roxforti birtok bejárata felé. Haza kellett mennie, nem bírta tovább.

 

***

Ginny már mélyen aludt, amikor Harry hazaért. Nem is hallotta férje érkezését. Harry gyors léptekkel felsietett a lépcsőn, majd az ajtóban egy kicsit elmélázott alvó felesége láttán. Nem sokat gondolkodott, halk léptekkel Ginnyhez sétált, és megsimogatta a nyakát. Ginny még mindig mélyen aludt, ezért Harry megcsókolta az arcát, majd a nyakát. A nő mocorogni kezdett, kinyitotta a szemét, s nagyon meglepődött.

 

- Harry, te itt?

 

- Ne mondj semmit se. Fölösleges, csak veled szeretnék lenni – Harry megcsókolta Ginnyt, majd magához húzta. – Veled szeretnék lenni egész éjjel.

 

Harry finoman Ginny fölé feküdt, s csókolgatni kezdte a nyakát. Ginny eltolta magától.

 

- Harry, hagyj, fáradt vagyok…

 

- Nem kell csinálnod semmit sem, csak dőlj hátra, és élvezd.

 

- Harry…

 

A férfi meg sem hallotta. Igazából nem is akarta meghallani, túl sokat várt már, túlságosan is sokat, s legbelül tudta, hogy ha nem kapja meg azt, amire vágyik, akkor többé képtelen lesz ellenállni Anabellának.

 

- Harry, kérlek…

 

- Tetszeni fog – súgta Harry Ginny bőrébe. – Tudom, eddig is tetszett.

 

- HARRY, NE! – üvöltötte Ginny, miközben eltorzult arccal lelökte magáról férjét.

 

Harry nagy nehezen felállt, s ahogyan felesége arcára nézett olyat látott, amit nem is akart elhinni: félelmet és undort vélt felfedezni Ginny szemében. A takarót egészen az álláig felhúzva kuporgott az ágyban, s Harry nem tudta mire vélni a dolgot. Egyszerűen nem értett semmit sem.

 

- Mondd, el, mi a baj.

 

- Hagyj békén.

 

- Ginny, könyörgöm – fogta meg a nő kezét Harry, de Ginny azonnal ellökte magától.

 

- Ne gyere a közelembe. Maradj ott, ahol vagy – a nő hangjában Harry fenyegetést érzett.

 

- Jó, itt maradok, de ez nincs rendben. Ginny, mi a bajod velem? Nem szeretsz már?

 

A nő konokul hallgatott. Harry nagyot sóhajtva leült az ágy végébe.

 

- Ha nem mondod el, nem segíthetek. Ha hallgatsz, tönkreteszel, hát nem látod, hogy mivé lettünk?

 

Ginny elfordította a fejét, Harry pedig érezte, ahogyan egy könnycsepp végiggördül az arcán, s hallotta, hogy egy kétségbeesett hang ezt mondja:

 

- Én annyira, de annyira szeretlek. De ezt már nem bírom tovább… nem tudom elviselni, amit velem teszel.

 

Rá kellett jönnie, hogy ez az idegen hang a sajátja volt. Ginny rá sem nézett, a takarót bámulta, s Harry tudta, hogy eljött a pillanat, amikor távoznia kell.

Felállt, és elindult az ajtó felé, lábát ólomsúlyúnak érezte, s a lelke nagyon-nagyon nehéz volt. Amikor végre elérte az ajtót, megfordult.

 

- Ez így nem mehet tovább. Azt hiszem, el kell gondolkodnunk komolyan arról, hogy hogyan tovább.

 

- Harry… - nyögte Ginny, de már késő volt, Harry visszahopponált a Roxfortba.

 

Sokáig üldögélt a roxforti udvar egyik padján egyedül, majd úgy döntött, hogy eleget szellőzött a feje, s már elege volt abból is, hogy patakokban folynak a könnyei. Úgy érezte, mintha újra tehetetlen gyerek lenne. Megtörölte az arcát, s felsétált az északi toronyba, hogy lefeküdhessen aludni. A folyosón összefutott Anabellával, aki a szobája előtt állt, kezében a köpenyével. Amikor meglátta a férfi elgyötört arcát, felsikoltott:

- Jézusom, Harry! Mi történt magával?

 

- Tudja, én is erre keresem a választ.

 

Anabella megfogta Harry karját, s kinyitotta a szoba ajtaját.

 

- Nem tudom, hogy mi történhetett magával, de úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog, amit ne lehetne megoldani.

 

Harry fáradtan leült az ágyára, Anabella pedig letette a köpenyt az asztalra, majd leült mellé.

 

- Akar róla beszélni?

 

Harry megrázta a fejét.

 

- Akkor hagyom pihenni. Majd az alvás jót fog tenni, meglátja.

 

- Várjon – Harry megragadta a nő kezét. – Ne hagyjon egyedül, kérem. Inkább meséljen, hogy telik a bál?

 

Anabella visszaült a férfi mellé, és mosolyogva beszámolt arról, hogy milyen varázslatos esemény is ez a diákok életében. Elmondta azt is, hogy nemsokára megválasztják a bál királyát, és királynőjét, s hogy igazi koronát is kapnak majd a győztesek. Lelkesedése átragadt Harryre is, s azon kapta magát, hogy már nem is gondol Ginnyre.

 

- Kár, hogy el kellett mennem. De legközelebb biztosan végig maradok rajta.

 

- Az jó lenne, biztosan remekül szórakozna ön is. Harry, ami az udvaron történt…

 

Harrynek eszébe jutott a szenvedélyes csókcsata, s érezte, amint az emlékek ismét felébresztik vágyát. Szíve egyre hevesebben vert, s amikor a nő a térdére tette a kezét, nem bírta tovább, ezúttal ő vonta magához Anabellát, és csókolta meg. A nő nem ellenkezett, átkarolta Harry nyakát. Hosszú percekig csókolóztak egymás karjában, amikor a nő kigombolta Harry ingét. Harry megfogta a kezét, mire Anabella lesütötte a szemét, és eltávolodott a férfitól, de Harry nem megállítani akarta, csupán nem bírta kivárni, amíg a nő lehámozza róla az inget. Minden porcikája égett, olyan forróságot érzett, hogy az utolsó három gombot valósággal letépte. Anabella Harry mellkasára tette a kezét, és megcirógatta szépen kidolgozott hasfalát.

 

- Minden vágyam, hogy magával legyek, lehetséges ez?

 

Harry megfogta a nő arcát, mélyen belenézett a szemébe.

 

- Nincs akadály.

 

Ismét csókolózni kezdtek, miközben Anabella kigombolta Harry nadrágját. Ez volt az utolsó momentum, amit a férfi még ép ésszel megértett, utána már minden elhomályosult…

 

***

Nem csak ők ketten voltak azok, akik szeretkeztek ezen az éjszakán. Az Álarcosbálról hiányzott még két ember. Két olyan ember, aki a Szükség Szobáját választotta a bál helyett, s egész este ott romantikázott: Albus és Emily.

 

- El sem hiszem, hogy végre együtt lehettünk – szólalt meg Albus, miközben kisimított egy hajszálat kedvese arcából.

 

Emily elmosolyodott.

 

- Ugye, tényleg nem zavar, hogy nem mentünk le a bálba?

 

Emily válasz gyanánt megcsókolta Albust, majd végighúzta mutatóujját a fiú mellkasán.

 

- Végülis, sokkal jobb lett volna azt nézni, ahogy Hagrid a Volt nekem egy sárkányom című dalát énekli, vagy ahogy a bátyád az épp aktuális barátnőjét bolondítja… vagy ahogyan Lily és Scorpius bujkál apád elől…

 

- Tényleg?

 

- Jaj, már, Al! Nekem az a legjobb, ha veled lehetek.

 

Ismét csókolózni kezdtek, majd testük újra eggyé vált. Boldogok voltak, határtalanul boldogok.

 

Ezt nem lehetett elmondani Frankie Longbottomról, aki egész este egyedül üldögélt a Griffendél klubhelyiségében, mivel senki sem akart elmenni vele a bálba. Azzal vigasztalta magát, hogy nincs is jelmeze, mert az, amit anyja vart neki, az minden, csak nem egy jelmez. Elvégre is, nem öltözhet be valaki morzsás szarvú szapirtyónak, ami nem is létezik. Sokáig ült az egyik fotelban, míg végre elszánta magát arra, hogy legalább megnézze, hogy miről is maradt le. Óvatos léptekkel lesietett a Nagyterembe, majd belesett az ajtón. Odabent mindenki nagyon jól szórakozott, s Frankie látta, amint egy Zorrónak öltözött figurát úgy zsongják körül a lányok, mint a méhek a mézet. Szeretett volna olyan lenni, mint ő. Bárcsak olyan lenne, mint James Potter! Olyan bátor, laza, és jóképű. De sajnos ő nem volt se bátor, se laza, de még a legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető jóképűnek a kiálló fogai miatt. Nagyon elszomorodott, ezért arra gondolt, hogy lemegy Hagridhoz, a vadőrhöz, aki azonos cipőben járt. Nagyon szerette az óriást, mivel az mindig szeretettel fogadta.
Éppen lefelé sétált az ösvényen, amikor meglátott egy kezet, ami éppen az egyik boróka bokorból lógott ki. Hát ennyire sokat ivott volna valaki? Frankie megkerülte a bokrot, s olyan látvány tárult a szeme elé, amire nem számított: a kéz gazdája egy macskának öltözött lány volt, akinek s lábait eltakarta egy fekete lepedő. Ez a lepel egyre feljebb kúszott a lány testén, s csakhamar az egészet eltakarta. Frankie hátrahőkölt a meglepetéstől, s gyorsan a lány keze után kapott, de csak a füvet markolta meg. A fekte lepel, az árny eltűnt. A fiú rohanni kezdett visszafelé a kastélyba, útközben beleütközött Jamesbe, aki két szép angyal társaságában lépkedett lefelé az eső áztatta lépcsőn.

 

- Hékás, nem illik így viselkedni két hölggyel!

 

- Sajnálom. James, velem kell jönnöd! Kérlek!

 

- Mi van?

 

- Az előbb egy árny elkapott egy lányt! Meg kell mentenünk!

 

A lányok előbb egymásra, majd Jamesre néztek, aki komoly arccal hallgatta a fiú szavait.

 

- És hol történt ez?

 

- Lent, nem sokkal Hagrid háza előtt.

 

- És mikor?

 

- Körülbelül két perce, jaj, James, gyere már!

 

- Már csak annyit mondj meg, hogy kettő van-e belőlem?

 

- Mi? Nem, egy. De miért?

 

- Mert akkor annyira nem rúghattál be. Hölgyeim, menjünk vissza, vár minket az éjszaka! Carranba!

- James!

 

- Mi van?

 

- Nem is ittam semmit sem!

 

- Akkor az még nagyobb baj, ha valaki csak úgy hallucinál.

 

- Nem képzelődtem! Tényleg láttam! Láttam!

 

- Bizonyára – sóhajtott a fiú, majd a két hölgy kíséretében elindult vissza a kastélyba. – Vigyázzunk, hölgyeim, nehogy lecsapjon ránk egy fekete árnyék! Szegény, Frankie, mindent elkövet, hogy felnézzünk rá. De ez a mese a csajrabló árnyakról!

 

Frankie csalódottan sóhajtott, vajon kitől kérhetne segítséget? Akármit is mondjon James, ő látta. Biztosan látta, vagy mégsem? 

Vissza a bloghoz