Csaknem hat diákot ragadott már el a Roxfortban rejtőző lethifold, s eddig mindez titokban maradt, hála McGalagony szorgos ténykedéseinek, csakhogy azután, hogy a lény kis híján Harry Pottert is magával ragadta, már nem maradhatott tovább titokban az ügy. Vajon mit fog lépni erre az újdonsült miniszter? Vajon mit fog tenni McGalagony, és hogyan reagálnak majd a szülők? 

Szinte minden sötét volt körülötte, a folyosón egy fényforrás volt csupán: egy átlátszó kísértet. Elindult a túlvilági lény felé, s amint az észrevette őt így szólt hozzá:
- Kérlek, segíts!
Ekkor döbbent rá, hogy Sirius Black hangját hallja, ezért megszaporázta a lépteit, de minél közelebb rohant hozzá, az annál távolibbnak tűnt, s ő még mindig nem látta a szellem arcát, olyan volt, mint egy átlátszó selyemlepel.
- Kérlek, segíts! – ismételte Sirius könyörögve, félelemmel a hangjában.
- Hogyan? – kérdezte ő, mire egy újabb hang zendült fel a sötét folyosón:
- Vitae solaris sum, calvanus interreptus. – A hang kemény volt, de mindenekfelett kegyetlen, s ő biztos volt abban, hogy hallotta már valahol ezt a hangot. – Vitae solaris sum, calvanus interreptus, helles cages.
Sirius kísértete először a folyosó legmagasabb pontjára emelkedett, majd forgószél módjára pörögni kezdett, s végül eltűnt. Ekkor valami meleget érzett a jobb kezénél, s azt is érezte, hogy valaki finoman megrázza.
Kinyitotta a szemét, visszatért a valóságba, s hatalmas szúrást érzett a mellkasában. Azonnal a szívéhez kapott, akadozva jutott levegőhöz.
- Nyugodj meg, Harry, minden rendben van – hallotta Ron hangját.
- Hogy érzed magad, Harry? – kérdezte Hermione az ágya mellől.
- Mint akin átment egy csapat troll.
Hermione aggodalmas arckifejezése nem szűnt meg a gyenge poén hallatára sem, de Ron arcán megjelent egy kaján vigyor.
- Látom, rendben vagy.
- Mi történt?
- Majdnem felfalt a lethifold, s igazából, ha a gyerekeid nem érnek oda időben, akkor már nem tudlak megmenteni a Tündérvízzel. Szó szerint egy percen múlt az életed, hát hallod…
- Várjunk csak, a gyerekeim? Mit kerestek ők a Tiltott Rengetegben?
- Utánad mentek megmenteni – felelte Ron úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy csapat diák kiáll egy szörnnyel szemben.
- Jól vannak? – Harry olyan hirtelen ült fel, hogy hatalmas fájdalom nyílalt az oldalába.
- Igen, Harry. Ők is itt vannak a Gyengélkedőn, a függöny túloldalán.
- Miért kellett őket felhozni ide?
- Mert sajnos későn értünk oda segíteni neked, és nekik így elég sokáig kellett fenntartaniuk a patrónust. Tudod, Harry, ha nincsen hozzászokva, akkor kimerültséget okoz. Albus és Scorpius még mindig húzzák itt a lóbőrt, Lily, Frankie és James az előbb mentek el órára.
- James? Ő is a megmentésemre sietett?
- Miért ne sietett volna? – értetlenkedett Ron. – Hiszen ő is a fiad!
- Igen, hát persze – hagyta rá Harry, mert hirtelen rádöbbent, hogy Ron semmit sem tud arról, hogy Ginnyvel el fognak válni.
Lopva Hermionéra sandított, akinek a szája sarkában megjelent egy kis mosoly.
- És a szörny? Elkaptátok?
Ron mérgesen megrázta a fejét.
- Nem tudom, hogyan, de megint kereket oldott. Harry, a pajzsunkat nem törhette át, ezért szerintem segített neki valaki, vagyis irányítják. Ez már biztos. Tennünk kell valamit.
Harry az ajkába harapott. Jól tudta, hogy barátjának igaza van, de ötlete sem volt, hogy ki állhat a lethifold-ügy mögött. S ekkor eszébe jutott az álma, és az is, amikor a szüleivel találkozott.
- Ron, azt mondod, hogy Tündérvíz kellett?
- Igen. A lelked ott lebegett a tested fölött, láttam. De ne aggódj, Lilyék nem tudták, hogy az az, ők azt hitték, hogy meghaltál.
- Szegénykéim, biztosan megijedtek.
- De miért kérdezted ezt?
- Elképzelhető, hogy egy ideig a másvilágon voltam, és találkoztam a szüleimmel.
- Ez meglehet, hiszen mondom, elvileg halott voltál már amikor odaértem. Simán elképzelhető, hogy megjelentek neked.
- Amikor anno Voldemort meggyilkolt, akkor Dumbledore-ral is találkoztál, nem? – emlékeztette Hermione.
Harry bólintott.
- Nem az az érdekes, hogy ott voltak, hanem ez, hogy olyan furcsán viselkedtek.
- Furcsán?
- Először megnyugtattak, hogy minden rendben lesz, meg, hogy tartsak ki, aztán egy pillanat alatt azt akarták, hogy tartsak velük. Sirius is ott volt, és egy másodpercre olyan arcot vágott, mint akit eltalált a Cruciatus átok… aztán az előbb álmodtam vele, könyörgött, hogy mentsem meg…
- Ez tényleg elég különös – gondolkodott el Ron.
- Az, de előfordulhat, hogy mindent csak álmodtál. A szellemeket nem szokták kínozni.
- Tudom, Hermione, de akkor sem hagy nyugodni az, amit láttam.
- Szerintem elsősorban arra koncentrálj, hogy meggyógyulj.
- A feleségemnek igaza van, Harry, itt valami stikli van a háttérben, és nekünk szükségünk van rád, hogy megoldjuk.
Harry már válaszra nyitotta volna a száját, amikor megjelent Lily megszeppent arca Hermione mögött, így inkább elfojtotta a mondandóját.
- Lily, édesem – nyögte Harry ellágyultan.
- Gyere, Ron, hagyjuk őket magukra – pattant fel Hermione. – Majd beugrom még hozzád valamikor.

- Hálás vagyok Hermione, de nem kell, szerintem ma már elhagyom ezt a helyet. Jól vagyok, és rengeteg a dolgom.
Hermione megvonta a vállát, majd finom csókot nyomott Lily homlokára, és elviharzott. Ron megvakarta az orrát, majd ő is követte. Ketten maradtak hát a lányával. Lily egy ideig csak állt némán, majd leült arra a székre, amin az előbb még a nagynénje foglalt helyet.
- Hogy vagy, kicsim?
- Jól vagyok, apa, és te?
- Én is, hála nektek.
Lily a füle tövéig elvörösödött, zavarában himbálózni kezdett a széken.
- Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek, de ez éppolyan nagy felelőtlenség volt, mint amekkora bátorság, ráadásul meg sem érdemeltem.
 

A lány felkapta a fejét az utolsó pár szóra, szemében düh csillant meg.
- Ne mondj még egyszer ilyet, apa! Az apánk vagy, és mi szeretünk téged. Mindig jó apánk voltál.
- Örülök, ha így gondolod, Lily, de én arra célzok, ami anyáddal és velem történt.
Lily idegesen fejbe csapta az apját.
- Nem igaz, hogy nem érted! Majdnem elveszítettünk téged, ezek után nem érdekel, hogy megcsaltad anyát! Amúgy pedig úgyis ki fogtok békülni, nem?
Harry megdörzsölte a feje búbját ott, ahol Lily megcsapta, majd nagy levegőt vett.
- Ginny el akar válni.
- És?
- Mi és?
- Te csak úgy hagyod ezt?
- Félek, nem tehetek semmit sem…
- Meg kell próbálnod, apa! Kérlek! Újra együtt lehetnénk, mint egy szép nagy család, olyan jó lenne...
- Lily…
- Olyan lenne minden, mint régen! Lécci!
Harrynek eszébe jutottak azok az évek, amikor Lily minden egyes karácsony előtt azzal nyaggatta, hogy árulja el neki, hogy milyen ajándékot fog kapni. Pontosan úgy esdekelt most az ágya mellett, hogy béküljön ki Ginnyvel, mint annak idején. Harrynek mindig megesett rajta a szíve, és gyakran elmondta neki, hogy ezúttal mi lesz a fa alatt, de ez most teljesen más volt. Most nem ígérhetett neki olyat, amit nem tud megtartani. S nemcsak azért, mert már beleszeretett Anabellába, hanem azért sem, mert tudta, hogy Ginny sosem bocsátana meg neki.
- Apa!

- Lily, ez lehetetlen.
- De miért?
- Mert…
- Mert apáddal már nem szeretjük egymást – jelent meg Ginny a lány háta mögött.
Harry újra érezte azt a szúró fájdalmat a mellkasában.
- Anya, miért mondod ezt? Hiszen ha nem szeretnéd apát, akkor most nem jöttél volna be meglátogatni – magyarázta Lily.
- Nem látogatóba jöttem. – Ginny hangja száraz és kemény volt. – Olvastam egy elég aggasztó cikket a Reggeli Prófétában, és utána akartam járni a dolgoknak.
- Mit írt a Próféta? – kérdezte Harry.
- Azt, hogy a Roxfortban egy szörnyeteg tizedeli a diákokat. – Ginny Harry orra alá dugta az újságot, amit eddig a bal hóna alatt tartott.
Harry érdeklődve olvasni kezdte a cikket, amelynek szalagcíme hirdette:
 

Rejtélyes diákeltűnések a Roxfortban – az aurorok tehetetlenek

- Mit ír, apa? Kérlek, olvasd fel!
- Biztos forrásból értesültünk, hogy koránt sincs minden olyan nagy rendben a Roxfort háza táján, mint azt eddig állították – olvasta Harry félhangosan. – Idestova hat diák tűnt el rejtélyes körülmények között, s azóta sem kerültek elő. Sokáig az iskola vezetősége megpróbálta titokban tartani a dolgot, de a tegnap történtek után már nehéz lenne tovább mismásolni. Ugyanis kiderült, hogy az eltűnések hátterében egy közveszélyes bestia, a lethifold, áll, s ez az árnyszerű szörny még mindig a varázslóképző területén bujkál újabb áldozatra várva. Tegnap úgy tűnt, hogy sikerül végre megoldani az ügyet, de az Auror Főparancsnokság legjobbjain is kifogott a lény. Hiába volt minden igyekezetük és tudásuk, a bestia kicsúszott a kezükből. Felmerül a kérdés – itt Harry arca elsötétült. –, hogy ha még a legjobbak is tehetetlenek, akkor ki fogja megvédeni a gyermekeinket, hovatovább ki fog megvédeni minket? A Mágiaügyi Minisztérium még a mai nap folyamán a Roxfortba utazik, hogy kivizsgálja az ügyet, s hogy felelősségre vonja azt, aki mindezért a felelős.
- Nos, Harry? – vonta fel a szemöldökét Ginny. – Tudom, hogy mindez igaz, már beszéltem McGalagonnyal, a kérdés már csak az, hogy nekem miért nem szóltál erről?
- Ginny, nem szoktam munkáról beszélni otthon – felelte óvatosan Harry.
- Ez igaz, de nem gondolod, hogy ha veszélyben vannak a gyerekeim, akkor arról tudnom kellene?!
- Anya, semmi bajunk sincs!
- De lehetne!
- Ginny, igazad van, szólnom kellett volna, de nem akartalak ezzel is terhelni…
- Akkor is el kellett volna mondanod! – füstölgött a nő tovább.
- Sajnálom.
- Hát igen, könnyű utólag bocsánatot kérni. Különben is neked nem órán lenne a helyed, Lily?
- De igen, anya, de a minisztériumiak hamarosan itt lesznek, és ezért elmaradnak az órák. Összehívták a tanárokat.
- Nagyszerű, akkor szedd össze a holmiijaidat, elmegyünk.
- Hogyan?! – pattant fel a lány zavartan.
- Jól hallottad, nem hagylak itt, hogy megöljenek.
- De anya, itt vannak a barátaim, és apa is itt van, majd ő megvéd!
- Apád saját magát sem tudja megvédeni. – Ginny szánakozva végigmérte Harryt. – Hazajöttök velem mind a hárman.
- Ginny, mindjárt vége a tanévnek, James most fog RAVASZ – vizsgázni, nem viheted el innét.
- Te ebbe ne szólj bele, Harry Potter.
- Azt hiszem, a gyermekeim tanulmányaiba van némi beleszólásom.
- Lily, menj a cuccaidért, négyszemközt akarok beszélni apáddal.
- Nem akarok elmenni innét! Szeretem a Roxfortot! Anya!
- Menj! – ripakodott rá Ginny, mire a lány kelletlenül távozott.
- Ginny, mire jó ez?
- Meg akarom őket védeni, mert te és a semmirekellő embereid képtelenek vagytok elkapni egy szörnyet.
- Ginny, ne beszélj így a kollégáimról, ők mind kitűnő varázslók, és remek emberek, bármelyikért tűzbe tenném a kezem. Nem tűröm senkitől sem, hogy sértegesse őket, ők mind keményen dolgoznak.
- Akkor miért nem oldottátok még meg ezt az ügyet?
- Azért, mert ez nem ilyen egyszerű, feltételezhető, hogy egy egész bűnbanda áll a háttérben.
- Ó, nyilvánvalóan egy csapat unatkozó halálfaló gondolta, hogy szórakozik egy kicsit – gúnyolódott Ginny. – Szerintem meg bénák vagytok, ezért nem kaptátok még el! Könnyű összeesküvés elméleteket gyártani mindenféle bűnszervezetekről, mint belátni, hogy kevesek vagytok.
- Ginny, nagyon keményen bírálsz, holott fogalmad sincs az aurori hivatásról – jelentette ki Harry ridegen.
- Hát nagyon nehéz lehet! Mi lehet olyan eget rengető ebben a nemes szakmában?
- Ide figyelj, az aurorok azok, akik elsőként érkeznek meg, ha valami baj van, ők azok, akik az életüket kockáztatják, hogy segítsenek. Talán már elfelejtetted, hogy annak idején az aurorok teremtettek itt rendet? Hogy ők zárták az Azkabanba a halálfalókat? Amíg te otthon alszol nyugodtan, addig az aurorok keményen dolgoznak! – Harry az utolsó mondatot szinte ordította, egyre elborította elméjét az indulat.
 

Ginny arca szürkévé vált, majd sarkon fordult.
- Most meg hová mész, Ginevra? Fáj az igazság?
- Nincs beszélnivalóm veled, Harry Potter. Gondoltam, hogy nem ismered el, hogy tehetetlenek vagytok, hogy elszúrtátok, emellett pedig nem akarok tovább egy levegőt szívni egy szemét árulóval.
- Most már szemét áruló is vagyok? – hüledezett Harry.
- Eddig is az voltál, s ha már szóba hoztad, beadtam a válási papírokat. Hamarosan kitűzik az időpontot is. Nemsokára újra szabad ember leszel, és akkor már szabadon hempereghetsz a kis szeretőddel.
 

Harry tudta, hogy a feleségének van oka arra, hogy sértődött legyen, hogy haragudjon rá, de ezen a ponton úgy érezte, hogy Ginny túl messzire ment.
- Megnyugodhatsz, Ginny, amint végre elválunk, azonnal elveszem Anabellát, a nőt, aki valóban szeret engem.
Ginny keze megremegett, nem fordult hátra, de Harry látta, amint a nő megtörli a kezével a szemét, majd megrázza magát, és elindul az ajtó felé. Harry legszívesebben visszaszívta volna azt, amint mondott. De ezt már nem tehette meg. Habár az ágy melletti függöny mindent eltakart, Harry sejtette, hogy Ginny még bent van a Gyengélkedőn, majd hallotta, ahogyan kinyílik az ajtó, majd felcsendül Ginny hangja, amely ezúttal végtelenül utálkozó volt:
- Éppen magára várt a férjem.
- Üdvözlöm, Mrs. Potter – hallatszott Anabella nyugodt hangja.
Ezután az ajtó becsapódott, Harry pedig maga előtt látta Anabella arcát.
- Jó reggelt, Harry. – Anabella a férfi feje melletti éjjeliszekrényre helyezett egy csésze kávét. – Gondoltam, Madame Emerald úgysem ad neked kávét, és mivel nagyon szereted, hoztam neked.
- Köszönöm, Anabella, de neked most nem a gyűlésen kellene lenned?
-  Már véget ért.
- Ilyen hamar? – lepődött meg Harry, majd a csésze után nyúlt.
- Nem tartott sokáig tekintve, hogy elég egyszerű a helyzet: nagy veszélyben vannak a diákok, McGalagony pedig mindent megtett, hogy ezt eltitkolja.
- Hová akarsz kilyukadni? – nézett fel a nőre a csésze mögül Harry.
- Hogy meneszteni fogják Minervát, sajnos.
- Ez már biztos?
- Több mint biztos. Nagyon sajnálom szegényt, de lássuk be, hogy valahol igazuk van. McGalagonynak azonnal lépnie kellett volna, nem pedig titkolózni.
- Igen, tudom, de akkor is, ki lehetne jobb igazgatója az iskolának, mint McGalagony? Ő már itt van… nem is tudom, hogy mióta, és mindig is az iskola érdekeit tartotta szem előtt. Ki lehetne jobb nála?
 

Anabella gyengéden megfogta a férfi kezét, majd mélyen a szemébe nézett.

- Hát te, Harry.
- Tessék? – Harry kis híján magára öntötte a kávét. – Hogy én? Ugyan már, Ana! Én a Főparancsnokságot vezetem, nem tudnék igazgató is lenni.
- Pedig kénytelen leszel, mert a miniszter téged akar kijelölni erre a posztra. Ő maga mondta ezt, és McGalagony is jónak látja az ötletet, az aurorok pedig kapnak egy új vezetőt. Harry, rád itt van szükség.
- Nem, nem és nem! Nem hagyhatom ott az aurorokat! Ők szinte a családom, és amúgy sem lennék jó igazgató.
- Szerintem pedig isteni igazgató lennél, Harry Potter. – A nő hangja buja volt, és felettébb csábító.
- Nem, Anabella, nem hagyom ott az embereimet, felelősséggel tartozom irántuk.
- Hát majd az új főnök átveszi a helyed.
- És ki lenne az?
- Fogalmam sincs, de majd ha beszélsz Mr. Dubble-lal, akkor biztosan elmond neked mindent. Harry, gondold át, az iskola nagy veszélyben van, ráadásul a diákokra is ráférne egy kis fegyelmezés, akkor miért ne vennéd át McGalagony helyét? Különben is, ő csak akkor távozhat nyugodtan nyugdíjba, ha tudja, hogy te vetted át a helyét. Te, a legalkalmasabb személy. Harry, én nem ismertem Albus Dumbledore-t, de úgy hiszem, hogy méltó utódja lennél.
Harry visszatette a csészét az éjjeliszekrényre, majd felderengett előtte az ősz mágus alakja. Dumbledore megbízott benne, szerette és féltette őt, s biztosan örülne, ha ő venné át a helyét, de az biztos, hogy sosem lesz olyan hatalmas mágus, mint amilyen Dumbledore volt.
- Túlzol, Anabella, én sosem érhetek az ő nyomába.
- Pedig minden megvan benned hozzá, legalábbis szerintem. Gondolkodj el ezen, kérlek.
- Jól van, meggondolom.
- Most pedig váltsunk témát, Harry, mikor jöhetsz ki innét?
- Én már ma el fogok menni innét.
- Harry, tudom, hogy ez nem idevaló téma, de amióta kiderül a mi kis viszonyunk, azóta nem is igazán beszéltünk erről. Úgy érzem, hogy kerülsz engem, hogy talán haragszol rám.
- Ugyan miért haragudnék pont rád? Nem tehetsz arról, hogy elválunk. Anabella, a házasságom már akkor válságban volt, amikor eljöttem ide, a Roxfortba tanítani, nem tehetsz arról, hogy beléd szerettem.
- Tudod, Harry, sokszor elgondolkozom azon, hogy talán túl rámenős voltam, hogy rád akasztottam magam, és ezért fogtok most elválni. Talán ha én nem vagyok, akkor még rendbe tudjátok hozni a kapcsolatotokat.
- Ez nem tőled függött. – Harry megfogta Anabella kezét. – Elválunk, ezt már nem lehet visszacsinálni, és nem is akarom, én csak azt szeretném, ha rendeződnének a dolgok itt, a Roxfortban, ha elkapnánk végre a lethifoldot, ha a gyerekeim megbocsátanának, és ha boldogok lehetnénk együtt, te meg én.
- Azok leszünk, Harry – búgta a nő a férfi fülébe, majd megcsókolta. – Alig várom, hogy legyen egy kis szabadidőd, és együtt lehessünk úgy, ahogyan szoktunk. Kívánlak, Harry.
Harry érezte, ahogyan elönti fáradt végtagjait a forróság, de nem volt ideje válaszolni, mivel megjelent Anabella lánya.
- Jó reggelt, Mr. Potter, hogy van?
- Remekül, köszönöm, Emily – mosolygott a lányra Harry.
Egy percre úgy tűnt, hogy Anabella nem örül a lánya érkezésének, de aztán negédesen így szólt hozzá:
- Édesem, miért jöttél?
- Csak mert…
- Biztosan a fiamhoz jöttél, nem igaz? – szólt közbe Harry.
- De, hozzá – harapott az ajkába Emily. – De még mindig alszik. Itt van, szinte az ön ágya mellett.
- Nagyszerű, legalább, ha felkelt, tudok beszélni vele.
Anabella kérdőn tekintett a lányára, aki az egyik lábáról a másikra állt zavarában.
- Egyéb sóhaj, drágám?
- Van egy kis gondom a Bájitaltan leckémmel.
- Akkor a legjobb emberhez jöttél, Emily. Anyád a bájitalok mestere, és biztosan nagyon szívesen segít neked.
- Hát persze, drágám, menjünk. Harry, még beszélünk, és ha szükséged lenne valamire, akkor csak szólj nekem.

Így a két nő elhagyta a Gyengélkedőt, amikor hallótávolságon kívül kerültek, Anabella megragadta a lány karját, és így szólt vészjóslóan:

- Ajánlom, hogy ne a lecke legyen az okod arra, hogy megzavartál.
- Miért? Tovább fontad a hálódat Mr. Potter körül? – Emily szemében gúny csillant és megvetés.
- Ehhez semmi közöd, azt teszek amit csak akarok. Tehát, mi a gond?
- A könyved mocorog.
- Milyen könyvem? – lépett hátra Anabella.
- A Sötét Nagyúr gonosz naplója – vetette oda a lány, majd faképnél hagyta az anyját.
Anabella sietős léptekkel elindult a szobája felé. Ha a Nagyúr hívja, akkor mennie kell, nem szabad megváratnia.