Elkészült az új fejezet, jó szórakozást hozzá ;)

A nap első sugarai már aranycsíkot festettek a hófehér takaróra, amikor Harry felébredt. Hosszú percekig bámulta a lábát keresztbemetsző csíkot, s arra gondolt, hogy vajon mit követett el a sors ellen, amiért az élete során folyamatosan szörnyűségeket kell átélnie. Már a születésétől kezdve átok ül rajta, hiszen korán veszítette el a szüleit, ezután évekig egy gardróbban kellett sínylődnie, s el kellett viselnie nagynénje és családja megaláztatásait. Életének kétségkívül az első boldog perce akkor volt, amikor megkezdte roxforti tanulmányait, s a varázslóiskola barátokat adott neki. Csakhogy itt is újabb akadályba ütközött, nevezetesen magába a Sötét Nagyúrba, akinek feltett szándéka volt végezni vele. Az iskolában eltöltött évek örökös harccal és fájdalommal teltek, hiszen rengeteg barátját el kellett veszítenie. Amikor pedig már úgy tűnt, hogy Voldemort bukásával végre béke köszönt életére, megjelent Anabella Watkins, aki legalább annyira kegyetlen volt, mint elragadó, s ő pár hét leforgása alatt nagyot zuhant lefelé, egészen a nyomorba… Most pedig itt fekszik ebben az ágyban, s képtelen felállni.
Harry felpillantott a feje fölött lévő félgömb alakú lámpára, s sóhajtott, aztán tekintete az éjjeliszekrényen heverő varázspálcára esett. Anabella legyőzte őt a párbajban, igaz, előtte alaposan kimerítette, de akkor is nagyon ügyes párbajozó. Minden vágya az volt, hogy ismét harcra kelhessen a nővel, de bénán erre nem sok esélye volt.
- Már fel is ébredtél? – kukkantott be az ajtón Ginny.
- Jó reggelt.
Ginny becsukta maga mögött az ajtót, majd a férje ágya mellett elhelyezett bársonypárnás székre ült. Egy ideig fürkésző tekintetet vetett a férfira, majd óvatosan megkérdezte:
- Hogy érzed magad?
- Nyomorultul – hangzott a tömör felelet, de látva felesége egekbe futó szemöldökét, gyorsan javított a válaszán: - Úgy értem, kicsit kába vagyok.
- Biztosan a nyugtatóktól van, amiket kaptál. Harry, figyelj, beszélnünk kellene, ez nagyon fontos.
- Hallgatlak, Ginny – próbált meg felülni Harry, de nem igazán sikerült neki, így Ginny felpattant, s a segítségére sietett. – Köszönöm, nem hittem volna, hogy egyszer még felülni sem leszek képes segítség nélkül.

- Pont ez miatt kell beszélnünk. – Ginny megragadta Harry kezét. – Az orvos szerint van megoldás a problémádra.
- A Gerinctörő-varázs – vágott a szavába Harry.  – Hallottam már róla annak idején a főiskolán. Csakis ez segíthet rajtam, igaz?
Ginny szótlanul, remegő ajkakkal bólintott.
- Veszélyes, de hatásos. A statisztikák szerint tíz esetből körülbelül négy sikerül.
- Örülök, hogy ennyire jól informált vagy, Harry. Szeretném, ha tudnád, hogy mi melletted állunk, akárhogyan is döntesz.
- Akárhogyan is döntök? – kerekedtek el Harry szemei. – Ginny, nincs választásom, csakis egy út van, a műtét!
- Nem, Harry, nem muszáj megműtetned magad, s igazából tekintettel a beavatkozás veszélyeire, talán jobb is, ha nem ezt az utat választod.
- Ginny, kérlek, ne mérgesíts fel! – förmedt rá Harry kicsit erősebben, mint szerette volna. – Hogy élhetnék ágyhoz kötve? Mi értelme lenne nyomorékként folytatnom az életemet?! Ginny, én azt szeretném, ha minden rendbe jönne… én harcolni szeretnék, nekem harcolnom kell.
Ginny mérgesen felvonta a szemöldökét.
- Neked gyógyulnod kell – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- A gyógyulásba az is beletartozik, hogy újra lábra tudjak állni.
- Harry, én tényleg nem szeretnék beleszólni, de el kell mondanom neked, hogy inkább lássunk téged ágyban, mint holtan. Élve van szükségünk rád…
Harry szinte suttogva felelt:
- Ágyhoz kötve nem sok hasznomat veszitek.
- Harry, szükségem van rád, az is jó nekem, ha csak beszélgetünk.
- Szükséged van neked rám? – lepődött meg Harry.
- Miért vagy úgy meglepve ezen? – zsörtölődött Ginny. – A férjem vagy, és én szeretlek.
- Azt hittem, elválunk…
Ginny felállt, s megkerülve az ágyat, az ablakhoz sétált.
- Volt idő, amikor el akartam válni, s amikor te is ezt akartad tenni, de minden gondunk gyökere az az átkozott boszorkány volt. Deamortentiát itatott velem, s ennek hatására kiábrándultam belőled.
- Mitől változtak meg az érzéseid?
- Jaj, Harry, auror vagy, ne játszd az értetlent! A bájital hatása nem tart örökké, csak ha bizonyos időközönként adagolják. Anabella nem tudott több Deamortentiát adni nekem, így elmúlott a főzet ereje. Gyakorlatilag egyik percről a másikra történt minden, pont azon a napon, amikor titeket a kamrába csalt. Újra fellángolt a tűz, amit irántad éreztem, s végre ismét önmagam lehettem, nem az az agyatlan zombi, akivé Anabella változtatott. Harry, mind ketten az áldozatai voltunk, én szeretlek és szeretném rendbe hozni a házasságunkat.

Harry hosszasan a felesége szemét nézte, s közben azon morfondírozott, hogy vajon van-e még esély kettejüknek. Ő kiszeretett Ginnyből, legalábbis úgy érezte, hogy már Anabellát szereti. Csakhogy a folyamatot Anabella bájitala idézte elő, s miatta hidegült el tőle Ginny.

- Talán, ha sikerült a műtét, visszatérhetnénk erre – szólalt meg. – Jó lenne mindent rendbe hozni, már csak a gyerekek miatt is.
Ginny egy szempillantás alatt a férfi mellett termett, s szinte Harry arcába fúrta az övét.
- Én azt szeretném, ha nem csak a gyerekeket néznéd. Azt akarom, hogy szerelemből maradj velem, Harry Potter.
- Ginny, én nem tudom, hogy mit érzek, nem akarlak becsapni.
- Azt akarod mondani, hogy a történtek ellenére is vonzódsz ahhoz a lotyóhoz?! – csattant fel a nő hisztérikusan.
- Azt akarom mondani, hogy a történtek ellenére sem tudom, hogy mit érzek irántad. Nem tudom eldönteni, hogy úgy szeretlek-e, mint egy régi barátot, hogy hálát érzek-e amiért mellettem vagy, vagy a lelkem mélyén még mindig nőként tekintek-e rád. Ginny, össze vagyok zavarodva, ezért kérlek, adj időt nekem. Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, azok után, hogy én okoztam fájdalmat neked, de könyörgöm, ne sürgess.
- Hát jó, igazad van, jobb, ha erre később térünk vissza – egyenesedett fel a nő. – Csak tudod, itt feküdtél hetekig, s annyira hiányoztál. De hagyjuk ezt most, inkább térjünk vissza az eredeti témánkra. Harry, ez az operáció nagyon veszélyes, és nem akarom, hogy belehalj.
- Én sem szeretnék eltávozni, Ginny, de ez az egyetlen mentsvár. Képtelen lennék bénaként élni tovább, meg kell próbálnom – magyarázta Harry, amikor kopogtattak az ajtón. – Szabad!
Ron lépett be Rufus Orderrel a nyomában. Harry kíváncsian fordult feléjük, Ginny pedig ismét az ablak felé fordult, hogy letörölhesse azt a könnycseppet a szeméből, ami az imént szökött ki a szeméből.
- Hogy vagy, Harry? – tudakolta Ron.
- Jobban, kösz.
- Ezt örömmel hallom, kedves Harry – lépett mellé Rufus Order. – Szeretnénk beszélni önnel, ha lehetséges.
Mind három férfi várakozóan pillantott Ginnyre, aki sértődötten kivonult a szobából.
- A felesége igen tűzrőlpattant természetű, ha lehet ilyet mondani – jegyezte meg a mágus bujkáló mosollyal.
- Valóban, a húgom eléggé heves – kuncogott Ron, s maga előtt látta a fiatalkori Ginnyt, akinek aztán hiába parancsolták meg, hogy a roxforti csata idején maradjon a Szükség Szobájában.
- No, de már most, van egy nagyon fontos megbeszélnivalónk. Harry, ön egy újabb próbatétel előtt áll…
- Az egész életem egy próbatétel – vágott a szavába keserűen Harry.
- Nos, vannak, akiknek könnyű élet jut, de ön legalább nem panaszkodhat unalomra. Harry, eljött az idő, hogy egy nagyon kényes kérdésben döntsön, választania kell a biztos élet és a halál lehetősége között. Mint nyilván ön is tudja, a műtét igen kockázatos, de én úgy vélem, hogy félemberként élni még kockázatosabb.
- Rá akar beszélni a műtétre.
- Távol álljon tőlem, hogy beleavatkozzam ebbe, én csupán a lehetőségeit vázolom fel.
- Mr. Order, szerintem Harry is tisztában van a lehetőségeivel – jegyezte meg finoman Ron.
- Nem is kétlem, hogy Harry barátunk jól látja a helyzetet, de azért nem árt, ha más szájából is halljuk mindezt. Drága barátom, nem garantálhatok semmit sem, csupán annyit mondhatok, hogy Dr. Poison a lehetetlent is megpróbálja majd, ha a beavatkozást választja. A varázsvilágnak nagy szüksége van az olyan hősökre, mint Harry Potter, így nem engedhetjük el csak úgy.
- Köszönöm, Mr. Order – bólintott Harry, jól estek neki a férfi szavai.
- Amúgy meg, te már annyi mindent túléltél. Nem is tudom hány halálos átkot, kínzásokat, lethifold-támadást, Anabella csapdáját… igazi túlélő vagy! – csapott a lábára Ron.
- Szerintem Anabella megölt volna, ha megakart volna – jelentette ki sötéten Harry.
- Mi van? – értetlenkedett Ron, a mosoly lehervadt az arcáról.
- Ron, Anabella nem akart végezni velem. Teljesen megszállott, gondold csak el, Voldemort és Bellatrix keveréke, csak kínozni akar. Hosszú és fájdalmas halált szánt nekem.
Ron arca elfehéredett.
- Azt akarod mondani, hogy?
- Ronald, én már utaltam arra magának, hogy szerintem Miss Denem pontosan tudja, hogy Harry él. Direkt engedte őt haza, szenvedést akar és fájdalmat. Harry halála csak a családnak fájna, Harrynek már nem.
- Ez a nő tényleg őrült…
- Őrült és tehetséges – tette hozzá Harry. – Veszedelmes kombináció. És ha már szóba került, mi van most vele? Miben mesterkedik?
- Az a gyanúnk, hogy a hölgy világuralmat akar.
- Világuralmat? Hogyan?
- Hadsereget gyűjt a fű alatt, s én úgy vélem, hogy az sem véletlen, hogy a ma megjelent cikk szerint a roxforti tanév már ebben a hónapban kezdetét veszi.
- Micsoda? – kérdezte szinkronban Harry és Ron.
- Úgy látom, nem olvasta a Reggeli Prófétát, Ronald. A Roxfort igazgatója bejelentette, hogy a tanév előbb kezdődik, hiszen a lethifoldos ügy miatt előbb is ért véget, s a vizsgák is elmaradtak. De szerintem ez csak ürügy, az igazi ok az, hogy egyrészt szemmel akarja tartani a diákokat, másrészt pedig talán fel akarja őket használni. Fel akarja őket áldozni a világuralom oltárán, talán hadsereget toboroz belőlük.
- Csodálatos Voldemorti húzás – morogta Ron idegesen. – Nem engedhetem az iskolába a gyerekeimet.
- Nem, valóban nem. Jobb nekik, ha itt maradnak.
- És ha keresni kezdik őket? – kíváncsiskodott Harry. – Bár elég nyilvánvaló, hogy a kamrában történtek után nem engedjük vissza őket.
- Mindent elintézek, ne aggódjanak – biztosította őket Mr. Order. – Bízzák csak rám az ügyet.
- És mi mit tudunk csinálni?
- Drága Harry, már vártam, hogy megkérdezze – Rufus Order izgatottan összedörzsölte a két tenyerét. – Először is, meg kell gyógyulnia.
- Már elhatároztam magam a műtét mellett.
- Ez biztos, Harry? – Ron hangjában nyugtalanság bujkált.
- Igen, nincs más választás számomra.
- Örömmel hallom, hogy ez a saját döntése, maga kétséget kizáróan nagyon bátor, s bízzunk a legjobbakban – mosolygott a mágus.
- Nem a bátorság, hanem a kényszer segített dönteni – javította ki keserű szájízzel Harry.
- Akárhogyis örülök annak, hogy megpróbálja. De most lépjünk túl, tegyük fel, hogy sikerült a műtét, ezután magának kemény kiképzésen kell részt vennie, ha labdába akar rúgni a pokoli barátnőnk mellett. Nem lesz egyszerű, s eszeveszettül sürget minket az idő, de én tudom, hogy meg tudja oldani majd. Úgy vélem az lesz a legcélszerűbb, ha az itt tartózkodók mindegyike részt vesz egy gyorstalpaló aurorkiképzésen, mert minden pálcára szükség van. Emellett szinte biztos vagyok abban, hogy elkerülhetetlen a nyílt összecsapás, de szerintem erre már önök is gondoltak. Nem tudjuk még, hogy mekkora létszámmal, s főleg, hogy milyen minőséggel állunk szemben, de én mindig a legrosszabbra gondolok – ecsetelte Mr. Order, miközben fel-alá járkált a szobában, kezét a háta mögött összekulcsolta. – Van egy titkos tervem, egy ismeretlen csel, amellyel talán sikerül előnyt szereznünk, de erről most nem beszélhetek.
- Ez mind szép és jó, de mégis mi a fészkes fenét csináljunk addig, amíg Harry felépül?
- Ronald, maga mindig is nagyon türelmetlen volt, látom, ez a jellemvonása nem tűnt el.
Ron vörös fejjel bámulta cipője orrát.
- Maguk segédkeznek, természetesen a kiképzésük után, nekem abban, hogy ne terjedjen át más országra az Anabella-fertőzés. Ergo meg kell állítanunk a terjeszkedését.
- De mégis ho…? – kezdte Ron, de a férfi a szavába vágott:
- Mindent a maga idejében, Ronald, most a legfontosabb, hogy támogassa a barátját. Holnap nehéz napja lesz. Most én megyek is, még el kell intéznem ezt-azt. Remélem, hogy amikor legközelebb találkozunk, már kihívhatom magát egy párbajra, Harry – kacsintott a férfi, aztán meg sem várva a választ, köddé vált.
- Én is remélem – sóhajtotta Harry.
- Az agyamra megy a titkolózása! Hogy én ezt hogy utáltam Dumbledore-nál is! – dohogott Ron. – Erről a drága barátomozásról nem is beszélve… úgy kezel minket, mintha még mindig a főiskolás kisgyerekek lennénk.
- Engem nem zavar – vallotta be Harry, s valóban így gondolta. Rufus atyáskodó szóhasználata valamiért mindig Dumbledore-t jutatta az eszébe. – Nincs olyan érzésed, hogy néha olyan, mintha Dumbledore-ral beszélnénk?
- Most, hogy így mondod… - Ron megvakarta az állát, s mélyen elgondolkodott. – Tényleg van bennük hasonlóság. Tudod, mit nem értek? Azt, hogy Order egy kitűnő mágus, szerintem vetekedik Dumbledore-ral, legalábbis ami a ködösítést illeti mindenképp, de mégsem hallottunk róla sohasem azelőtt.
- Arra akarsz kilyukadni, hogy miért nem egyesítették erejüket Dumbledore-ral a harcokban?
Ron bólintott.
- Fején találtad a szöget, Harry.
- Nem tudom,…jó kérdés. – Harrynek még sohasem jutott eszébe ez a teljesen nyilvánvaló tény, s most, hogy Ron így ráébresztette, nem tudott választ adni a kérdésre, mert maga sem értette.
Nem élvezhette sokáig barátja jelenlétét, mivel kevéssel Mr. Order távozása után Ronnak is el kellett mennie. Így egyedül maradt a gondolataival. Egyfolytában azon törte a fejét, hogy vajon a kor két nagy mágusa miért nem segített egymásnak. Miért nem kötöttek szövetséget a Sötét Nagyúr legyőzésé érdekében? Dumbledore halála után Rufus miért nem kereste meg őket, hogy segítsen? Hiszen tudott a létezéséről, s tudott a Főnix Rendjéről is, ezt maga a mágus mondta neki a főiskolán. Rufus Order mindig is harcban állt a sötétséggel, de mégsem állt melléjük Voldemorttal szemben. Mi lehet a magyarázat erre?
Órákon át elmélkedett ezen, szinte el is felejtette a közelgő műtétet.

***

Az oázis közepén lévő tó mellett álltak, s az arab varázslót várták. Waleed azt mondta nekik, hogy öt perc múlva érkezik, de már fél óra eltelt, s neki nyoma sem volt.
- Szerintem szívat minket megint – törte meg a csendet James, s leheveredett a tó partjára, a zöld fűbe. – Én alszom egyet, míg ideér.
- Már fel is kelhetsz, ifjú barátom – hallatszott a kúria felől az arab recés hangja.
- Merlin vigye el – dörmögte James, s felállt. – Azt hittem, hogy már nem is jön.
- Mindig betartom a szavam, hacsak Allah másként nem határoz.
- Ki a fene az az Allah, hogy mindig őt emlegeti? Valami nagy varázsló?
Albus keserves sóhajtás közepette a homlokára csapott, majd elnézést kérő hangon így szólt:
- Kérem, bocsássa meg a tudatlanságát. A bátyám nagyon műveletlen a világ dolgai terén.
- Most mér’? – fordult hozzá sértődötten James.
- Mert nem tudom, hogy ki az az Allah?
- James, ezt még én is tudom – jegyezte meg Lily.
- Akkor az már tényleg ciki – vakarta meg a fejét James.
- Én elnézem a tudatlanságod fiatal korodra tekintettel. Allah a mindenség ura.
- A mindenség ura? – ismételte áhítattal James.
- Ő az arabok istene – magyarázta Albus.
- Ja. – James unottan a távoli homokbuckák felé nézett. – Azt hittem, hogy valami izgibb.
- Nos, ha végre túljutottunk ezen, kezdjük el – indítványozta Waleed. – Először is, túl kell esnetek egy próbán.
A gyerekek izgatottan egymásra néztek.
- Tartsátok ide a tenyereteket.
A gyerekek engedelmeskedtek, s a férfi mindegyikük kezébe helyezett egy-egy rizsszemet.
- Jól nézzétek meg ezeket a rizsszemeket.
James unottan a rizsszemre nézett, aztán már ki is nyitotta volna a száját, de az arab megelőzte:
- A rizsszemeket elrejtem az oázisban, s nektek meg kell találnotok.
- Mi van?!
- Ez a feladat, ifjú barátom.
- Ennek meg mi értelme van? Három ilyen pici izét keresni, olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban – fakadt ki James.
- Ha jól megnézted, akkor láthattad, hogy ez különleges rizs, ez varázsrizs. Felkészültetek?
Albus és Lily vonakodva bólintottak, James pedig ölbe tette a kezét.
- Én ilyen hülyeséget nem csinálok. Miért nem harcolunk inkább?
- Mert ahhoz, hogy harcolni tanítsalak, túl kell esned ezen a próbán. Ez afféle beavatás. Kezdhetjük akkor?
Most már James is bólintott, s az arab hatalmas mosollyal az arcán tapsolt egyet, mire a rizsszemek eltűntek.
- Kezdhetitek, de előtte még valami: csak estig van időtök megkeresni.
- Az estig mit jelent?
- A legelső csillag megjelenését az égbolton.
- Csodás – morogta James, s elkezdte böngészni a füvet.

Hosszú órákon keresztül vizsgálták át az oázis területét méterről méterre, de semmit sem találtak. James éppen egy szürke követ hajított arrébb, amikor végképp elfogyott a türelme. Fásultan leheveredett a legközelebbi leander bokor tövébe, s a feje alá tette a kezét.
- Elegem van ebből a hülyeségből.
- Nem vagy vele egyedül – mondta Lily a banánfa mellől. – Szélmalomharcot vívunk.
- Én befejeztem, ennek semmi értelme, sosem találjuk meg.
- Ahelyett, hogy nyavalyogtok, inkább folytassátok a feladatot – korholta őket Albus.
- Te nyilván roppant módon élvezed – vetette oda csípősen James. – Azt hiszed, hogy valami hatalmas dolognak a része vagy, mi?
- Neked meg mi a franc bajod van?
- Te mindig engedelmeskedsz a felnőtteknek, akkor is, ha zagyvaságra kérnek.
- Te pedig állandóan lázadsz, mert azt hiszed, hogy ettől menőnek tűnsz majd, pedig csak a lustaságodat bizonyítod.
- Legalább én nem pazarlom az időmet értelmetlen dolgokra.
- Mert a bokor tövében való henyélés nagyon értelmes.
- Hát értelmesebb, mint a fűszálak vizsgálata – pattant fel James indulatosan.
- Legalább én keresem a rizst.
- És mit érsz el vele? Úgysem találod meg! – tette csípőre a kezét James.
- Fiúk! – szólt közbe Lily. – Elég legyen ebből!
- Én is ezt mondom, hugi, elég a rizskeresésből!
- Elég a lustaságodból, James – hörögte Albus.
- Küzdjünk meg – kapta elő a zsebéből a pálcáját James. – Sokkal izgalmasabb lenne, mint ez.
Lily gyorsan a két fiú közé ugrott, aztán a bátyja pálcájára esett a tekintete, s felragyogott az arca.
- Hogy mi milyen ostobák vagyunk! A begyűjtőbűbájjal talán megtalálnánk őket.
- Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! – csapott a homlokára James. – Zseni vagy, Lily.
- Szerintem ez nem túl jó öt…-kezdte Albus, de ekkor már James elrikkantotta magát:
- Invito rizsszemek!
Nem kellett hozzá két másodperc, s testét beborította a fehér rizs. Fej rázva, prüszkölve próbált megszabadulni tőle.

- Tudtam, hogy ez lesz – szólalt meg Albus.
- Tudtam, hogy ez lesz – parodizálta a bátyja. – Akkor miért nem szóltál?!
- Próbáltam, de…
- De mi? Áh, menj a fenébe! – James dühöngve elvonult a kúria felé.
- James! – kiáltott utána Lily.
- Hagyd, már megint ingerült.

- Nem értem, hogy miért húzza fel magát folyton.
- Nehéz időszakon egy keresztül, úgy vélem.
- Al, nézd, már feljött az első csillag.
- Akkor elbuktunk.
Amíg ők bánatosan elindultak visszafelé a házba, addig James a bejárati ajtóban beleütközött az arab varázslóba. A férfi nem is leplezte mosolyát, látva a rizsborította fiút.
- Csak nem a kedves begyűjtőbűbáj?
-Csak de – morogta James.
- Látom, a többiek is ideértek. Nagyszerű.
- Nem találtuk meg, uram –horgasztotta le a fejét Albus. – Pedig mindenhol kerestük.
- Ó, ez nagy baj, hatalmas tragédia. Azok a rizsszemek nagyon fontosak voltak. Ha megtaláltátok volna őket, akkor most nagy erővel rendelkeznétek.
- Nagy erővel? – fehéredett el James. – Azok erőt adtak volna?
- Pontosan, hiszen varázsrizsek voltak.
James szemében mohóság csillant.
- Kérem szépen, adjon még egy kis időt! Megtalálom!
- Most, hogy tudod, hatalmad lett volna tőle, már keresnéd? – tudakolta ravaszkásan az arab.
- Naná!
- Túl nagy a hatalomvágyad, ifjú Potter. Ez előbbre vihet, de hátra is húzhat. A hatalomvágy kétélű penge, vigyázni kell vele, s kordában kell tartani.
- Jól van, jól van, na akkor kapunk még egy kis időt? – kérdezte James reménykedve.
- Az idő lejárt.
- Ne már!
- Nem találtátok meg.
- Sajnos nem, uram, pedig mindent átnéztünk.
- Mindent? Igazán? Szerintem egy helyet kihagytatok.
A gyerekek kérdőn néztek rá.
- A saját zsebeteket. – Az arab hangos hahotában tört ki.
James a zsebébe nyúlt, s kezében ott figyelt a rizsszem.
- Merlin gatyájára, ez végig itt volt? Ezért kutattuk át az oázist? Ezért turkáltam a fűben négykézláb? A francba!
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen közel lehet – vallotta be Albus a szégyentől vörös fejjel.
- Az hagyján, de így nem lesz tőle varázserőnk!
- Téged csak az a nyavalyás varázshatalom érdekel – csóválta a fejét Lily.
- Senkinek sem lesz varázsereje, hiszen ezek csak közönséges rizsszemek – hagyta abba a hahotázást az arab.
- De az előbb azt mondta…
- James, nem szabad mindent elhinned, amit mondanak. Különben is, csak azt akartam megtudni, hogy mekkora benned a hatalomvágy.
- Tudja mit? Kapja be! – James sértődötten lekuporodott a tó partjára. – Mi a szarnak szívat itt minket?
- Szeretem a humort – tárta szét a karjait az arab. – Mit csináljak ellene?
- Ez nem humor, hanem trollság.
- Látom, nagyon megsértettelek. Sajnálom, de ha ez vigasztal, akkor nem volt hiábavaló a próba. Van tanulsága.
- Az, hogy sose higgy az arabnak.
- Nem, a tanulság az, hogy mindig előbb magunkban keressünk. Csak saját magunktól kaphatunk választ. S számomra nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sokat kell még tanulnotok.
- Maga szerint nem tanulni jöttünk ide? – förmedt rá a fiú. – Ha mindent tudnánk, nem lennénk itt!
- James, fogd vissza magad.
- Al, ne szólj bele!
- Szerintem meg mind a ketten kussoljatok! – kiabálta Lily.
Kirohanását döbbent csend követte.
- Na, végre. Tehát akkor megbuktunk a próbán?
- Nem igazi próba volt ez, csupán egy tanmese.
- Sok ilyen tanmesénk lesz még?
- Nos, igen, James barátom.
- Csodás.
- De harcolni is megtanultok.
- Mikor kezdjük?
- Holnap hajnalban – felelte a férfi, majd bement a házba.
Albus és Lily leheveredtek bátyjuk mellé a partra.
- Nyugi, Jimmy, holnaptól igazi kiképzésünk lesz.
- Legszívesebben agyonütném ezt a tagot a seprűmmel.
- Én hiszek abban, hogy minden intézkedése a mi javunkat szolgálja.
- Te nagyon naiv vagy, Al.
- Lehet.
Ezután már csöndben nézték, ahogyan a szél hullámokat képez a víz tetején. Nem mondták ki, de legbelül érezték, hogy másnap valóban elkezdődök az, amire már régóta vártak.