"– Scorpius Malfoy? – Neville arcán egy másodperc alatt végbement minden: öröm és végül kétkedés.
– Annyira örülök, hogy látom! Jó napot, asszonyom.
– Jó napot.
– Luna, a fiatalember, Scorpius Malfoy, Mr. Malfoy, ő a nejem.
– Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom.
– Aha. – Luna révetegen bámult a fiú szemébe.
Scorpius egy kicsit kényelmetlenül érezte magát a nő furcsa pásztázása miatt.
– Hogy van, uram?
– Jól, köszönöm, éppen indulni készültünk.
Scorpius szíve hevesen dobogni kezdett. Nem mehetnek még el."

Egész napos esővel köszöntött be szeptember elseje. Már reggel neki kezdett, s még délután is dobkoncertet adott a macskaköves úton. Scorpius Malfoy nemrég szállt le a Roxfort Expresszről, s most az Abszol úton sétált, jobb kezében egy fekete esernyőt tartott, a balban pedig a roxfortos ládáját húzta maga mögött. Kimondottan örült annak, hogy az iskolában átépítési munkálatok folynak, s a diákokat hazaküldték egy rövid időre. Gyűlölte az órákat, amelyek olyanok voltak, mintha kiképzésen lennének; gyűlölte az új tanárokat, akik ridegek voltak és kegyetlenek, s gyűlölte az összes fejhajtó diáktársát. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy hogyan hunyhatnak szemet az iskolában történő változások fölött. Miért tűrik, hogy a tanárok roppant megalázó és szigorú büntetésekkel sújtsák őket. Az egyik griffendélest például fellógatták az egyik zászlótartóra, s odafentről kellett ismételgetnie a házirend pontjait. Scorpius odafigyelt arra, hogy ne kerüljön bajba, mert nem akart feltűnést kelteni. Tudatosan nem okozott galibát, de elszántan várta a pillanatot, amikor szembe szállhat Anabella sötét rezsimjével. De előbb meg kellett találnia Rufus Ordert. Mivel semmit sem tudott róla, a kérdezősködés pedig egyet jelentett volna a vallomással, nagyon nehéz dolga volt. Most is csak azért sétálgatott fel-alá az Abszól úton ebben a szakadó esőben, mert abban reménykedett, hogy hátha valami csoda folytán összefut a mágussal, vagy legalábbis valakivel, aki ismeri és tudja, hol van. Elég gyermeteg, naiv elképzelés volt, de jelen helyzetben csak ebbe tudott kapaszkodni. Muszáj volt megtalálnia a mágust. Cipője már tocsogott a belefolyt víztől, talárja is teljesen nyirkos lett a nedvességtől, s a keze is lassan jéggé dermedt, így fogta magát, és beült a legközelebbi kávézóba. Odabent kellemes meleg volt, s rajta kívül csak egy házaspár tartózkodott odabent. Leült az egyik ablak melletti fehér székre, s feszülten kibámult az ablakon.
– Hozhatok valamit? – lépett hozzá a pincérlány.
– Egy forró csokit, köszönöm – vetette oda, el nem véve szemét az ablaktól.
A lány nem kérdezett mást, a feje mellett lebegő penna felírta a rendelést egy pergamenre, majd mindketten továbbálltak. Scorpius pedig hosszú percekig csak bámulta az utcát, s várt. A házaspár a mögötte lévő asztalnál ült, így elkerülhetetlen volt, hogy meg-meghallja, miről beszélnek. A férfi hangja valamelyest ismerős is volt számára, de nem akart megfordulni, hogy megbizonyosodjon efelől. A nő viszont lassan, szaggatottan beszélt, ami már-már bosszantotta. Minden erejét összeszedve próbálta bezárni a füleit, de ekkor olyasvalamit mondott a nő a férfinak, amely arra ösztökélte, hogy inkább jobban hegyezze a füleit:
- Nagyon remélem, hogy Harry és Ginny mielőbb kibékülnek, s minden olyan lesz, mint régen volt.
– Igen, én is ebben bízok, Luna. Annyit szenvedtek már, megérdemlik a boldogságot.
Scorpius agya lázasan zakatolni kezdett. Harry és Ginny? Lehetetlen, hogy még egy párnak ez legyen a neve. És ez a Luna név… De Harry Potter állítólag meghalt. Lehet, hogy Anabella ezt is csak elterjesztette? Ettől a nőtől minden kitelik…
- Szerintem lassan vissza kellene térnünk, Neville. Mindjárt négy óra, és messze van a kastély.
Neville? Ezt már végképp nem hagyhatta szó nélkül, megfordult, s ekkor tudatosult csak benne, hogy Neville Longbottom, az egykori Gyógynövénytan tanára ül mögötte. Neville nem láthatta őt, amikor bejött, mert háttal ült neki, de ahogyan most az oldalra fordítva a fejét intett a pincérnek…
- Tanár úr! – pattant fel a fiú.
– Scorpius Malfoy? – Neville arcán egy másodperc alatt végbement minden: öröm és végül kétkedés.
– Annyira örülök, hogy látom! Jó napot, asszonyom.
– Jó napot.
– Luna, a fiatalember, Scorpius Malfoy, Mr. Malfoy, ő a nejem.
– Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom.
– Aha. – Luna révetegen bámult a fiú szemébe.
Scorpius egy kicsit kényelmetlenül érezte magát a nő furcsa pásztázása miatt.
– Hogy van, uram?
– Jól, köszönöm, éppen indulni készültünk.
Scorpius szíve hevesen dobogni kezdett. Nem mehetnek még el.
– Várjon még, kérem!
Neville megütközve nézett rá, s mit sem törődve a kéréssel, felállt.
– Örülök, hogy találkoztunk, minden jót.
– Várjanak még, kérem!
Luna is csatlakozott a férjéhez, s elindultak a bejárati ajtó felé. El fognak menni. Elmennek, s ő elveszíti talán az egyetlen lehetőségét arra, hogy olyasvalakivel beszéljen, aki közeli barátja Harry Potternek.
– Beszélnem kell Rufus Edgar Orderrel, nagyon fontos.
Neville megtorpant az ajtó előtt, s segélykérően Lunára nézett.
– Talán még is csak maradhatunk még egy kicsit – jelentette ki Luna.
Így hát visszaültek az asztalukhoz, s ezúttal a fiút is hellyel kínálták.
– Tanár úr, tudom, hogy azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint az apám. De ez nem igaz. Kérem, ne az apám alapján ítéljen meg, én nem vagyok olyan… olyan… olyan, mint ő. Én nem vagyok – itt nagyot nyelt – áruló. Szeretnék a minisztérium ellen harcolni, s ezért van szükségem Mr. Orderre. Úgy hallottam, hogy ő böki a minisztérium szemét, s ha ez így van, annak oka kell, hogy legyen. Én segíteni szeretnék neki, s feltétlenül beszélnem kell vele, mert a birtokomban van valaki, aki sokat tudhat Miss Watkinsról.
Neville sokatmondóan a feleségére pillantott, majd kétkedő hangon így szólt:
- Honnét tudjam, hogy ez nem valami trükk? Mégis mi oka lenne az auror főparancsnok fiának arra, hogy az apja főnöke ellen lázadjon?
– Nem értek egyet az új törvényekkel, sem azokkal a módszerekkel, amelyekkel be akarják tartatni őket. Én nem vagyok az a fajta, aki inkább behódol, nehogy megöljék. Nem félek a haláltól, mert már nincs vesztenivalóm – itt a hangja elcsuklott, keze megremegett – Az egyetlen jó az életemben elveszett. Lily Potter meghalt… megölték, elvették tőlem, s én bosszút akarok állni. Könyörgöm, bármit megteszek, hogy higgyenek nekem.
– Te a fiam mellé álltál akkor, amikor mindenki azt hitte, megbolondult – szólalt meg Luna. – Nincs okom kételkedni a szavaidban.
– Te elhiszed azt, amit mond?
– Igen, Neville.
– Akkor én is adok neked egy esélyt.
Scorpius szeme felcsillant, el sem akarta hinni, hogy ilyen könnyen ment.
– Annyira hálás vagyok Mr. és Mrs. Longbottom! El sem tudják képzelni, hogy mennyire örülök! Akkor össze tudnának hozni egy találkozót nekem Mr. Orderrel?
– Igen, akár azonnal, ugyanis pont vele találkozunk a Foltozott Üstben.
– A Foltozott Üstben? – képedt el a fiú. – Ilyen feltűnő helyen?
– A kocsma tulajdonosa régi jó barátja Mr. Ordernek, így az a hely kvázi biztonságos. A minisztérium amúgy sem jár ilyen rangon aluli helyekre.
– Akkor menjünk minél előbb – pattant fel Scorpius. – Kifizetem a forró csokit, és már mehetünk is.

- Maradj, fiam, a vendégem voltál.
– De uram…
- Csak semmi de! Először is, ha együtt akarsz működni Mr. Orderrel, akkor meg kell tanulnod engedelmeskedni az idősebbeknek.
Scorpius csodálkozva Neville-re nézett, s azon tűnődött, hogy hová tűnt az a kedves, visszahúzódó férfi, akit ismert. A nehéz idők, úgy látszik, mindenkit megkeményítenek.
– Rendben van, köszönöm szépen.

A Foltozott Üstbe vezető út nagyon rövidnek bizonyult, s az esernyők eltakarták őket a kíváncsiskodó szemektől.
– Még meg sem kérdeztem, hogyhogy nem vagy a Roxfortban?
– Valami átalakítás folyik ott, így minket hazaküldtek.
– Átalakítás? – hökkent meg Neville. – Már nem csak a tanári kart, hanem az iskolát is megváltoztatják?
- Úgy tűnik. Nem tudom, hogy mit építenek oda, de őszintén szólva nem is érdekel.
A kocsmát takaró kőfal előtt Neville elővette a pálcáját, s megkocogtatta az egyik téglát.
– Sosem tudtam, hogy pontosan hogyan is működik ez a kapu – vallotta be Scorpius.
– Nem nagy szám, majd egyszer megtanítom, ha érdekel. – Neville ismét ugyanaz volt, aki régen: egy rendkívül kedves tanár.
Scorpius elmosolyodott, majd követte a párt át a nyíláson. A kocsma tele volt talárba öltözött, melegedni vágyó varázslókkal és boszorkányokkal. Köszöntek a kocsmárosnak, majd azonnal a hármas szoba felé vették az irányt. Az ajtón Neville négyet kopogott.
– Nincsenek egyedül – csendült egy hang odabentről.
– Scorpius Malfoy beszélni akar önnel. Azt mondja, bosszút akar állni.
– Csakugyan? – A hang egyáltalán nem tűnt meglepettnek. - Jöjjenek be.
Az ajtó kinyílt, s Scorpius végre szemtől szembe állhatott az ősz mágussal, Rufus Orderrel. Valahogy nem ilyennek képzelte. A férfi sötétkék talárt viselt, s pipa lógott ki a szájából, az arca egyik oldalán pedig egy vágás húzódott. Habár már túl lehetett az ötvenen is jócskán, korát egyedül a hajában lévő ősz hajszálak túlsúlya jelezte, s bölcs tekintete.
– Jó napot, uram – nyögte Scorpius esetlenül. Most, hogy itt állt a férfival szemben, valahogy elveszett minden bátorsága. Ahogyan rászegeződtek ezek a fürkésző, vizenyős szemek, úgy érezte, mintha a legféltettebb titkait kutatnák. Idegesen mocorogni kezdett.
– Mr. Order, hadd mutassam be önnek Scorpius Malfoyt – kezdte Neville. – Tanítványom volt a Roxfortban, s mindig derekasan helytállt.
– Ebben nem is kételkedem – mondta a férfi sejtelmesen. – Megkérhetném magukat, hogy megvárjanak odakint?
– Hát persze – bólintott Neville.
– Most, hogy magunkra maradtunk, nyíltan beszélhetünk. – Rufus az egyik barna, szőrős fotelra mutatott. – Szóval bosszút akarsz.
– Igen – helyezkedett el Scorpius a fotelban. – Aki nálam jobban gyűlöli Anabella Watkinst, az hazudik.
– Erős kijelentés ez egy ilyen fiatal fiútól.
– Ha valaki születésétől fogva harcol, hamar felnő.
– Ez valóban így van. – A férfi elmélázva a kandallóban pattogó tűzre pillantott. – Mit ártott neked Miss Watkins? Kinevezte az apádat főparancsnoknak, visszaadta a régi tiszteletet
– Nem akarom belekeverni az apámat ebbe. Megvan a véleményem a dolgairól, de nem akarok róla beszélni. Legyen elég annyi, hogy ez nem tisztelet, hanem szolgasor. Mindemellett én és Lily Potter szerettük egymást. Ő pedig elvette tőlem, ezért lakolnia kell.
A férfi szórakozottan megbökte sétapálcája hegyével a parazsat, s a lángok új erőre kaptak.  Scorpius kezdte úgy érezni, hogy egyáltalán nem veszik komolyan, s ez dühítette.
– Maga egy szavamat sem hiszi el, ugye?
Rufus nem válaszolt, tovább játszott a tűzzel, s közben élvezettel pöfékelt.
– Maga nem vesz komolyan.
A férfi ügyet sem vetett a megjegyzésre.
– Azt hiszi, hogy ez valami csel, ugye? Azt hiszi, hogy az apám küldött kémkedni. Azt hiszi, hogy hazudok! Hát nem érti, hogy csak maga segíthet?! Meg kell állítani ezt a pszichopata nőszemélyt! Mindenkit meg fog ölni, ha hagyjuk! Én kész vagyok bármiben segíteni, én mindent megteszek, amit csak kér… - Scorpius hangja könyörgővé vált. – Megölte Lilyt és Albust! Albus a legjobb barátom volt, mindig hitt bennem, mindig kiállt mellettem, s most rajtam a sor. Meg kell bosszulnom a halálukat, hát nem érti?! – Scorpius arcán patakokban folytak a könnyek.
A férfi még mindig úgy tett, mintha valami nagyon érdekes dolgot látna a kandallóban.
– Ha nem, hát nem. – Scorpius egy mozdulattal lesöpörte a könnyeit. – Majd keresek valaki mást, mert maga nem vesz komolyan. Időpocsékolás volt idejönnöm.
– Komolyan veszlek, fiam – fordult felé a férfi mosolyogva. – Csak kíváncsi voltam, hogy mekkora türelmed van.
– Tessék?! – hüledezett Scorpius. – Na, és mekkora?!
– Hát rózsát nem fog teremni, az biztos. De talán hasznomra lehetsz. Hajlandó vagy bármit megtenni, amit kérek?
– Igen, uram.
– Ellenvetés nélkül követed minden utasításomat?
– Igen, uram.
– Rendben van, akkor segítek, s te is segíthetsz.
– Köszönöm, uram. De lenne itt valami.
– Éspedig?
– Anabella Watkins fogva tartja a lányát, mert az ellenszegült. A Roxfort egyik tornyában van, s úgy vélem, hogy ő sokat segíthetne nekünk. Emily meg akarja állítani az anyját, s sok mindent tud róla.
– Arra célzol, hogy ki kéne szabadítanom?
– Megtenné?
– Majd meglátjuk, most pedig menj haza, anyád már biztos vár.
– Igen, de mit csináljak? Úgy értem, nem kapok valami feladatot?
– De, igen. Menj haza, és várj, amíg szólok. Meddig is tart a kényszerszünet?
– Úgy egy hétig.
– Tudod, hogy miért van ez?
Scorpius megrázta a fejét.
– Mert kedvenc Anabellánk kiképzőteret akar létesíteni az egyik szárnyban.
– Kiképzőteret? Minek?
– Hát még nem jöttél rá, fiam? Ezen csodálkozom, éles eszűnek tűnsz pedig. – Rufus megvakarta az állát. – Az igazgatónő hadsereget toboroz.
Scorpius arca falfehér lett, nem akart hinni a fülének. Még, hogy hadsereg a diákokból!

***

James és Albus éppen a tó mellett elhelyezett szőnyegen ültek, s élvezték a napsütést, amikor egy árnyék eltakarta a napfényt.
– Folytatódik az óra, mester? – kérdezte James, miközben szinte kitekeredett a nyaka, ahogyan hátrafordult.
– Azonnal, de előtte még szeretném tudatni veletek az otthoni híreket.
A fiúk egymásra néztek, majd idegesen felpattantak. Valahogy félelemmel töltötte el őket az a hangsúly, amellyel az arab közölte szándékát. Emellett az sem nyugtatta őket, hogy az elmúlt hetekben hiába kérdezősködtek az otthonukról, sosem kaptak választ. Most eljött az ideje, hogy kiderüljön minden.
– A húgotokkal már beszéltem odabent, ő még mindig próbálja megemészteni a hírt.
A fiúk a kúria felé lestek, s csak most tűnt fel nekik, hogy furcsa zajok jönnek onnét, mintha valaki sírna…
- Fiúk, odahaza sötét idők járnak.
– Tudjuk, bökje már ki! – sietette James.
– Nagyon nehéz most életben maradni Nagy-Britanniában. – A férfi arca komor volt, s vészjósló.
– Mondja már! – James az izgalomtól csaknem lerágta a körmét.
– Szerencsére a szeretteitek biztonságban vannak – jelentette ki mosolyogva.
– Már megint csőbe akart húzni minket?
– Nem csak akartam, sikerült is! Láttátok volna az arcotokat, fiúk! – A mágus gyermekien hahotázni kezdett. – Tele lett a gatya manótallérokkal, mi?
– A maga gatyája lesz tele trollkakival, ha egyszer kezelésbe veszem – dörmögte James. – Ez nem volt szép húzás… bár melyik húzása szép? Mindig kitalál bele valami szívatást.

- Az élet szívás.
James és Albus megütközve néztek a férfira. Tudták, hogy az arab kitűnő auror, de nem értették, hogy néha miért viselkedik ilyen furcsán.
– És mit tud még az otthoniakról? – kérdezte Albus.
– Az apátok lassan képes lesz egyedül járni, gyors gyógyuláson ment keresztül az utóbbi hetekben.
A fiúk örömujjongásban törtek ki, tehát az apjuk már jól van.
– És a többiek? Anya és a nagyiék? Hogy van Ron bácsi és Hermione néni? És Hugo és Rose? És Bill bácsiék? És Frankie? – James fejében rengeteg kérdés fogalmazódott meg, s nem tudta, hogy hogyan rangsorolja őket. – Mondjon el mindent, mester!

- Mindenki jól van, éppen kiképzésen vesznek részt, amelyet Rufus Order vezet. Szeretne mindenkit felkészíteni a harcra…
- Akkor mi miért nem lehetünk ott velük? – kérdezte Albus. – Ha Mr. Order kiképzi őket, akkor nekünk miért kellett eljönnünk?
- Mert nektek speciális tréningre van szükségetek.
- De miért? Miért vagyunk ilyen fontosak?

- Mint már mondtam, a Sárkányosztag előfutárai lesztek.

- Ezt már tudjuk, de mi a teljes igazságot akarjuk tudni. Mit akar velünk Mr. Order?

- James még nem jött el az ideje annak, hogy mindenbe beavassunk titeket, különben is ez Rufus dolga, neki kell elmondania, nem nekem.

- De ő nincs is itt! Én pedig tudni akarom most! – James szinte toporzékolt. – Jogom van megtudni, hogy miért töröm itt magam hetek óta ahelyett, hogy a szeretteimmel lennék otthon.

Az arab arcán sötét felhő vonult át, ajka vékony réssé szűkült.

- Csak annyit tudok, hogy Rufus egy különösen nehéz küldetésre képeztet ki titeket, csak ti vihetitek véghez.

- Miféle küldetés?
- Nem tudok sokkal többet annál, hogy olyan helyre kell elmennetek, ahová egy mágus sem tenné be a lábát.
- Akkor minket miért akar odaküldeni?! – hörögte James remegve.

- Mert ezt a feladatot csak rátok bízhatja…
- Mért nem megy oda ő?!
- Mert neki itt lesz dolga az ellenállással, s, hogy feltartóztassa Anabellát.
- Feltartóztatni?
- Fiúk, még én sem tudom a részleteket. Mindent meg fogtok tudni a maga idejében. Folytathatnánk a gyakorlást?
- Nem, ennyi nem elég! – csattant fel James.
Albus megfogta bátyja karját, s komolyan így szólt:
- Elég, James.
- Már hogy lenne elég?!
- Ha egy rendkívül veszélyes helyre akarnak küldeni, akkor inkább gyakoroljunk. Én voltaképp nem is akarok többet tudni, egyelőre.

- De Al!

- Semmi de! Mester, mi a következő feladat?
- Albus, te még nem varázsoltad ki a vizet a tóból, most rajtad a sor.
Albus előkapta a pálcáját, és a vízre szegezte. Minden erejével koncentrálni próbált, de elméje egyre jobban zakatolt. Az utóbbi időben nem sokat beszélt a gondjairól. Nem volt senki sem, akivel megoszthatta volna érzelmeit. Régebben mindig mellette volt Scorpius, ha valami bántotta, rá mindig támaszkodhatott, ő megértette a legapróbb gondjait is. De most nem volt mellette a barátja, a testvéreit pedig nem akarta az érzéseivel terhelni, hiszen megvolt a maguk gondja. Lily Scorpius miatt volt még mindig rossz állapotban, bár sosem mondta, mégis nagyon szenvedett miatta, James pedig örökösen rémálmokkal küszködött. Hogyan is terhelhette volna a lelke súlyával őket? Hogyan mondhatta volna el, hogy milyen csalódott Emily miatt, s, hogy nem tudja, Scorpius melyik oldalon is áll? Miért terhelte volna őket ezekkel?

- Mobilietern! – mondta, de semmi sem történt. – Mobilietern! Mobilietern!
- Lazulj el, fiam – biztatta az arab.
- Gondolj a hastáncosokra! – súgta a fülébe James.
Albus felidézte magában a bemutatót, érezte, amint újra átjárják azok az érzések.
- Mobilietern! – Semmi sem történt. – Mobilietern!
A fiú egyre kétségbeesetten próbálta, de nem sikerült neki. A kudarc újfajta érzés volt számára, s ez az érzés keserű volt. Eddig minden bűbájt hamar elsajátított, még a nehezebbeket is, de ez a varázslat nem akart sikerülni, s ez megijesztette a fiút.

- Semmi gond, fiam, majd megpróbáljuk legközelebb – vigasztalta az arab, de a szemében csalódottság tükröződött.
- Nem tudom, miért nem megy…
- Nem sikerülhet minden elsőre, nem igaz? – Samir próbált mosolyt erőltetni az arcára. – Legközelebb menni fog. Most viszont menjünk be, megsülök ezen a napon.
Odabent Lilybe botlottak, aki sírva ugrált a folyosón. Amikor meglátta testvéreit, azonnal a nyakukba ugrott.
- Jimmy, Al! Hallottátok, hogy apa jól van? Hát nem remek?

- De, az – fintorgott Albus.
- Ejnye, mi a bajod?
- Nem tudta eltüntetni a vizet a tóból. Nyugi, elsőre nekem se ment.
- Nincs semmi bajom! – Albus idegesen visszasétált az udvarra.
James már indult is volna utána, de az arab megállította:
- Hagyd most egyedül. Inkább menjünk be és vegyünk át egy-két új védekező bűbájt.
Így történt meg az, hogy Albus egyedül maradt. Sokáig a tó kék vizét bámulta, s közben azon gondolkozott, hogy vajon miért nem sikerült neki a varázslat. Mi a baj vele?
- Nem veled van a gond – csendült egy lágy hang a háta mögött.
Fel sem nézett, nem érdekelte, hogy Jade áll mögötte. Egyedül akart lenni.
- Nem vagyok jó beszélgetőpartner most – dünnyögte.

- Tudom, de azért leülök, jó?
Albus megvonta a vállát, s még makacsabbul a tavat bámulta. Percekig csend honolt közöttük, majd Jade megszólalt:
- A tó olyan, mint az emberek lelke. Ha kell békés és nyugodt, de néha nagy viharok dúlnak benne. Minden vihar véget ér egyszer, csak az emberi vihar másképp. A lelkünkben dúló harcnak csak akkor lesz vége, ha továbblépünk. A továbblépéshez pedig szükség van egy barátra. – A lány megfogta Albus kezét. Érintése meleg volt és finom. – Én itt vagyok, ha szükséged van egy barátra.
Albus a lány ragyogó barna szemeibe nézett, s csak most vette észre, hogy milyen finom jázminillata van. Habár barackszínű kendője eltakarta arca nagy részét, Albus biztos volt abban, hogy Jade rendkívül szép lehet. Amint eszébe jutott, hogy gondolatai elkalandoztak, bűnbánóan így szólt:
- Hálás vagyok ezért, Jade, de nincs semmi bajom, azonkívül, hogy mérges vagyok, amiért nem sikerült a varázs.
- Albus, láttalak odakint. Néztem, ahogy varázsolni próbáltál, s csak a vak nem látta, hogy mekkora vihar dúlt a lelkedben. A szád azt mondja, minden rendben, de szemed elárul. Nagyon bánt valami, s ha nem osztod meg valakivel, akkor sosem leszel túl rajta. Nem fog sikerülni a bűbáj.
- Jamesnek is sikerült és Lilynek is! Nekem is menni fog!
- Ők mások, mint te. Ők sokkal lazábban fogják fel a dolgokat, hármatok közül te vagy a legérzékenyebb. Ők ketten fel tudják dolgozni magukban a fájdalmat, de te nem.
- Mert én gyenge vagyok.
- Nem vagy gyenge, csak más, mint ők. – Jade óvatosan megfogta Albus arcát, és maga felé fordította. – Oszd meg velem a bánatod, engedd, hogy segítsek.
- Jade, én… - Albus hangja elcsuklott. – Én nem érdemlem meg, hogy ennyit törődj velem.
- Ugyan már! Miért nem? Te egy csupa szív fiú vagy, aki nagyon tehetséges. Emlékszel amikor a múltkor nem éreztem jól magam, és te segítettél?

Albus jól emlékezett rá. Jade a kúria közepén lévő kert padján ücsörgött bánatosan, ő pedig nem hagyhatta magára. Így addig faggatta, amíg az megnyílt előtte, s bevallotta, hogy nagyon hiányzik neki az édesanyja, akit nemrég veszített el. Ezen a napon leomlott az a fal, amelyet a lány és a kultúrája emelt kettejük közé.
- Emlékszem.
- Segítettél, Albus, miért nem hagyod, hogy viszonozzam?
- Mert nem tudsz segíteni, senki sem tud. Nem akarlak a gondjaimmal terhelni.
- Aggódsz az otthoniak miatt, igaz? Úgy gondolod, hogy nem vagy elég jó a küldetéshez, kételkedsz magadban. Tévedsz, Albus. Te egy remek srác vagy, nem véletlenül választottak ki.
- Te tévedsz, Jade. Gyenge vagyok és naiv. Pont ezért választott ki.
- Ugyan már! Miért választana Mr. Order gyenge és naiv embert?
- Nem róla beszélek – suttogta a fiú.
- Hanem?
- Hanem Anabella Watkinsról… és Emilyről.
- Anabella Watkins az a gonosz boszorkány, aki ártani akart nektek, ha jól emlékszem. Nem sokat tudok az ügyről. De ki az az Emily?
- Anabella lánya.
- És mi közöd van neked hozzá? – kérdezte Jade, bár jól tudta a választ.
- A barátnőm volt. Emily volt a lány, akit mindennél jobban szerettem. – Albus szemét elhomályosították a könnyek. – Jobban szerettem őt, mint a saját életemet, de átvert. Kihasznált, elhitette velem, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, de mindent azért tett, hogy csapdába csaljon.
- Gyakran gondolsz rá még most is, igaz?
- Szinte minden percben.

- Nem a te hibád, hogy átvert. Nem te tehetsz róla.

- Hogyne tehetnék?! – fakadt ki Albus. – Észre kellett volna vennem! De vak voltam.
- Miért kellett volna észrevenned? Albus, de még nagyon fiatal vagy, szinte még gyerek, természetes, hogy a jót feltételezted róla. Így már értem, hogy miért nem megy a bűbáj. Teljes lelki nyugalom kell hozzá, koncentráció, és ha folyton ez a lány jár a fejedben, akkor sosem fog menni.

- Hogy gondolhatnék másra? Jade, én nagyon szerettem őt, de ez nem volt neki elég. Nem értem neki semmit sem. Megtettem mindent érte, de úgy látszik, engem nem lehet szeretni.

- Már hogyne lehetne! – A lány bosszankodva elvette kezét a fiúéról. – Téged nagyon is lehet szeretni! Jó ember vagy, tiszta szívű és ez a legfontosabb.

- Csalódást okoztam a szüleimnek, a családomnak. Hogy nézhetnék a szemükbe ezután? Ha én nem dőlök be Emilynek, akkor Anabella nem tudja elcsábítani az apámat. Akkor nem kap információkat.

- Az a nő nagyon rafinált, szerintem így is, úgy is elérte volna a célját. Nem a te hibád. Albus, meg kell bocsátanod magadnak. Ez nagyon fontos. Gondolj arra, hogy ha segítesz Mr. Ordernek, akkor a szüleid nagyon büszkék lesznek rád. Tedd meg ezért. És tedd meg magadért, hogy visszaszerezd a becsületed.
- Hálás vagyok, Jade, hogy segíteni akarsz, de…
- Semmi de! Albus, nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy itt keseregj, amikor a világnak szüksége van rád! Szedd össze magad! – Jade erősen megrázta a fiú vállait. – De Albus Potter vagy, a kiválasztottak egyike.

- Én egy vesztes vagyok, Jade.
A lány ekkor fejbe vágta a fiút. Szeme szikrákat szórt.

- Hagyd ezt abba azonnal! Össze kell szedned, össze tudod szedni magad! Albus, könyörgöm, ne okozz csalódást nekem.

Albus a lányra nézett, s hosszú idő óta először érezte azt, hogy valakinek szüksége van rá. Hogy számítanak rá, hogy nem okozhat csalódást újra.

- Köszönöm, Jade. Megígérem, hogy megpróbálom, rendben?

- Rendben – mosolygott a lány. – Menni fog, én tudom.

- Miért bízol ennyire bennem?

- Mert szeretlek.

Albus a füle tövéig elvörösödött, majd közelebb csúszott a lányhoz. Jade nem hátrált, de nem is bíztatta semmivel sem azon kívül, hogy kimondta: szereti. Habár még sohasem látta a kendője nélkül, Albus az első perctől fogva a lány hatása alatt állt, mert Jade olyan különleges volt. Kedves és bájos, félénk és törékeny. Volt benne valami, ami Emilyben sohasem volt meg, s ez a valami segített abban, hogy ebben a percben Albus egy pillanatra maga mögött hagyja első barátnőjét. Olyan közel hajolt a lányhoz, hogy szinte átlátott a kendőjén, amikor egy csobbanás zavarta meg őket.

- Remélem, nem fröcsköltelek le titeket! – bukott fel a vízből James. – Gondoltam, úszom egyet.

- Semmi gond – vakarta meg a fülét bosszúsan Albus.

- Nekem mennem kell – pattant fel Jade, s olyan gyorsan elviharzott, mintha menekülne valami elől.

- Ti majdnem smároltatok – jelentette ki James.
- Hála neked ez nem jött össze. – Albus ekkor tért csak magához. Kis híján csókolózott Jadéval! De hiszen ő valahol még mindig Emilyt szerette, vagy mégsem? Hogyan képes ilyen hamar másba beleszeretni?

- Beleestél, vagy mi?

- Semmi közöd hozzá! – vetette oda Albus, aztán a lány után rohant.
James felfeküdt a vízre.
- Szóval igen – fanyalogva az ajkába harapott. – Végül is, jó csaj.

Jadét az előszobában érte utol.
- Jade, várj!

- Albus, azt hiszem, félreértettél.
- Azt mondtad, szeretsz.
- Igen, de nem úgy… Albus, nagyon kedvellek, de úgy, mint egy barátot.

- Áh, persze – vörösödött el a fiú. – Értem, én… sajnálom. Elragadott a hév. Nem akartalak megsérteni.
- Nem sértettél meg. – Jade bátorítóan a fiúra mosolygott. – Csak egyszerűen nem jól fejeztem ki magam, sajnálom. Most viszont mennem kell.

- Jade, felejtsük el, jó?
A lány bólintott, aztán elhagyta az előszobát. Albus fejcsóválva leheveredett az egyik antilopbőr kanapéra. Hogyan is veszíthette el az önkontrollját? Jade kétségkívül képes feledtetni vele mindent és mindenkit.