Ez a fejezet egy fontos felismerés fejezete, emellett úgy tűnik, hogy Harryék minden rémálma valóra készül válni...

Albus éppen a bőröndje tetejét hajtotta le, amikor kopogtattak az ajtaján. James egy ugrással az ajtó előtt termett, s morcosan kitárta.
- Most tényleg el akartok menni? – lépett be Jade hitetlenkedő arccal. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan!
- Pedig nagyon is komolyan gondoljuk – hajtotta be az ajtót James a lány mögött. – Ez az ember egy vicc, semmi kedvem tovább itt maradni.
- Dante Steinhauser nem fog elnézést kérni, nektek pedig igenis szükségetek van rá – mutatott rá a lány. – Apámnak el kellett mennie, de megkért, hogy beszéljelek le a távozásról.
- Jade, semmi esélyed. – James a lány vállára tette a kezét, és sajnálkozva nézett a szemébe. – Nem a mi oldalunkon áll, ez világos, ráadásul ő maga akart elzavarni minket. Ő mondta ki először, hogy menjünk el.
Jade arcán enyhe pír jelent meg. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a másik nem képviselői érintsék.
- De utána meggondolta magát! – szedte össze magát. – Kérlek szépen, maradjatok! Különben is, Lord Steinhauser még nem döntötte el, hogy melyik oldalra áll.
- Ez igaz, de mi akkor sem maradhatunk tovább, Jade – kapcsolódott a beszélgetésbe Albus. – Őszintén szólva, úgy véljük a testvéreimmel, hogy a Lord direkt hátráltat minket, mert már Anabella Watkinst támogatja.
- Ez nem lehet! – hőkölt hátra a lány. – Ő a Sárkányosztag tagja…
- Jaj, mit jössz már megint ezzel?! – csattant fel James, majd - látva az öccse vészjósló tekintetét – megenyhülten így folytatta: - Attól, hogy az apád sárkányosztagos és rendes, még nem minden társa ilyen ember. Nézd csak meg Mr. Ordert, apukádhoz képest ő is elég fura. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán… nem is tudom… néha nem tudom eldönteni, hogy jót akar-e vagy rosszat. Az igaz, hogy megmentett minket, de ez a folyamatos titkolózás!

Albus maga felé fordította a lányt, majd gyengéden ezt mondta:
- Jade, nekünk nincs maradásunk. Tudjuk, hogy csak a mi érdekünket nézed, vagyis, hogy tanuljunk Lord Steinhausertől, de jelen pillanatban az a mi érdekünk, hogy minél messzebbre kerüljünk innét. Már nem bízunk meg benne. Igazából én sosem bíztam meg benne száz százalékig.
- Semmivel sem tudlak maradásra bírni?
A fiúk megrázták a fejüket.
- Akkor szólok apámnak.
- Fölösleges, Jade, egy perccel sem maradunk itt tovább.
- Hogyan? De hát hová mennétek? Nincs egy árva galleonotok sem!
- Igaz is, James, hová menjünk? – fordult bátyjához Albus.
James vállat vont.
- Mindegy, csak el innét. Majd csak lesz valahogy.
- Várjátok meg apámat, és ő majd hazavisz.
- Eszemben sincs itt eltölteni még egy percet sem tovább. Az egy óra lejárt, ő nem jött el hozzánk, tehát el kell mennünk.
- James, Samir mestert igazán megvárhatnánk – vélte Albus. – Gondolkodj, ember, semmink sincs!
- Akkor is elmegyünk. Ha a birtok kapuja előtt kell megvárnunk a mestert, akkor is elindulunk! Én nem vagyok hajlandó itt maradni!
Jade megragadta a fiú karját, és könyörögve így szólt:
- James, legyen eszed, legalább apámat várjátok meg! Ő majd hazavisz titeket, nem mehettek így el… odakint lassan sötétedik, és nagyon hideg van. Nem tehetitek ezt!
- Egyet kell értenem Jadéval – bólintott Albus.
- Maradjatok, én biztosan elindulok ebben a szent percben! – James az ágyhoz lépett, és felemelte a bőröndjét. Elindult az ajtó felé, ám mielőtt odaért volna, Jade egy ugrással elállta az útját.
- Csak a holttestemen keresztül hagyhatod el a birtokot.
- Hogyan? – hallatszott az Albus-James kórus.
- Jól hallottad. – A lány szeme vészjóslóan megvillant.
- Ugyan, kérlek! – legyintett James. – Ne légy nevetséges.
- Nem engedhetem meg, hogy odakint halálra fagyj.
- A sivatagot is kibírtam, ez a kis hűvös szellő nem okozhat problémát. – Ebben a percben odakint hatalmas erővel szakadni kezdett az eső, amelyet villám és mennydörgés kísért. – Vagyis egy kis zápor nem okozhat problémát.
- Ez nem zápor, ez vihar – mondta a lány, s előrántotta a varázspálcáját. A fiúk még sohasem láttak csontszínű pálcát. Jade észrevette, hogy a pálcáját bámulják, ezért tömören felvilágosította őket: - Arab specialitás. Nos, akkor James Potter, hajlandó vagy jobb belátásra térni, vagy párbajt ajánlasz egy hölgynek?
A fiúk megbabonázva meredtek a lányra, aki hosszú narancsszínű kaftánt viselt, s kipirult arccal szegezte Jamesre a pálcáját. Albus megjegyezte magában, hogy Jade egyszerűen lenyűgöző, James pedig most másodszor tekintett nagyobb érdeklődéssel a lányra, mint Morgan Malfoyra. Szerette az erős akaratú, már-már agresszív lányokat.
- Nem feleltél. Meggondolod magad vagy harcolni hívsz egy hölgyet férfi létedre? – Jade szíve a torkában dobogott az izgalomtól. Nem volt kedve harcolni Jamesszel, mivel egyrészt nem volt jó a párbajozás területén, s tudta, hogy a fiú sokkal jobb nála, másrészt vonzódott James Potterhez. Mindezek ellenére nem hagyhatta, hogy ekkora baklövést kövessenek el, s valahol azt is sejtette a lelke mélyén, hogy az apja Rufus Orderrel tér majd vissza a spanyol utazásáról.
James végigmérte a lányt, majd elmosolyodott:
- Nézd csak, Albus, hát nem édes? Te tényleg egy átkozott nőszemély vagy, Jade! Most ezek után hogy mehetnék el? Jól van, maradok, de nem azért, mert megijedtem tőled, hanem azért mert ilyen édesen aggódsz miattam. – James a lányhoz lépett és hatalmas puszit nyomott a homlokára.
Jade a meglepetéstől még a pálcát is kiejtette a kezéből, majd vörös fejjel hajolt le, hogy felvegye, de Albus gyorsabb volt nála, amelynek eredményeként összeütközött a fejük.
- Sajnálom – nyögte a fiú a fejét vakargatva. – Nagyon megütöttelek?
- Nem, dehogy, én voltam figyelmetlen – motyogta a lány zavartan, s most már tényleg úgy érezte, hogy a föld alá fog süllyedni, de csak miután megfőtt, mert ugyancsak melege lett hirtelen. – Akkor én megyek is… ööö… sziasztok. De tényleg ne menj el, James!
- Kviddicskapitány-becsszavamra – tartotta fel a tenyerét James, majd miután a lány távozott így szólt: - Hát most mondd meg, Al, nem egy átokverte boszorkány?!
- Szerintem inkább bájos.
- Hát pont ez az! – csapta le a bőröndjét az ágyra James. – Nem lehet neki ellenállni.
- Csodálkozom azon, hogy nem párbajoztál vele – jegyezte meg Albus azzal a céllal, hogy megtudja bátyja érez-e valamit a lány iránt, vagy csak azért nem harcolt vele, mert mégis csúnya dolog harcolni kényszeríteni egy lányt.
- Neked elmondom, mert az öcsém vagy, semmi kedvem nem volt kikapni tőle.
- Kikapni? – döbbent meg Albus. – Mért kaptál volna ki tőle?
- Figyelj, a mester lánya, biztosan mindenre megtanította már. Én pedig nem akartam leégni előtte.
- Miért fontos, hogy ne égj le előtte? – vonta össze a szemöldökét Albus. – Csak nem tetszik neked?
- Szép lány, az tuti… - James megvakarta az állát. – Hát most, hogy így mondod… ez az akciója felettébb felkeltette az érdeklődésemet.

- Azt akarod mondani, hogy akár?
- Akár még bele is eshetek, ha nem vigyázok – kacsintott James. Egyáltalán nem volt ellenére a dolog.
- És Morgan? – csúszott ki Albus száján.
James lelki szemei előtt megjelent a szőke hajú szépség, aki elrabolta a szívét, s annyiszor utasította el a közeledését. Még mindig vágyott Morgan elfogadására, de tudta, hogy talán sosem látják egymást viszont, s mivel az apja az esküdt ellenségének dolgozott, még valószerűtlenebbnek tűnt, hogy valaha egy pár legyenek. Talán bele kellene szeretnie Jadéba, elvégre is a lány egyszerűen elbűvölő.
– Talán rá kellene startolnom Jadéra, Morgannél úgy sincs esélyem, meg az apja úgyis halálfaló.
– Attól, hogy az apja rossz oldalra szegődött, ő még lehet, hogy másként gondolkodik Anabella terveiről. Meg különben is, Jade teljesen más világból jön, mint te és teljesen másmilyen, mint azok a lányok, akikhez hozzászoktál. Ő finom és nagyon könnyen megsértheted.
– Tisztában vagyok ezzel, Al. Ha úgy döntök, hogy megpróbálom meghódítani, akkor nagyon rendes leszek – ígérte James. – Ő más bánásmódot érdemel, mert ő olyan, mint egy… mint egy Tűzvillám a Nimbusz2001-esek között.
– Ő több mint egy Tűzvillám, ő egy élő ember! – csattant fel Albus idegesen. – Megtiltom, hogy megbántsd.
– Megtiltod? – képedt el James. – Hogyhogy megtiltod? Mi a fene ütött beléd? Úgy beszélsz, mintha a tulajdonod lenne.
– Nem erről van szó, hanem arról, hogy kedvelem őt, és az apja is sokat segített nekünk, nem akarom, hogy a bátyám megsértse a bárdolatlan „én-vagyok-a-legjobb-pasi” stílusával – jelentette ki Albus higgadtan.
– Szóval szerinted bárdolatlan vagyok?
– Néha eléggé.
– És úgy gondolod, hogy nem én vagyok a legjobb pasi?
– Tessék? – fintorodott el Albus. – Azt meg honnét tudjam? Nem vagyok lány, nem tudom megítélni.
– Azért azt csak meg tudod állapítani, hogy a tesód jóképű-e vagy sem! – kiáltotta James. – Hát szépen nézünk ki, ha már a tulajdon öcsém szerint is egy lúzer vagyok. – James csalódottan lebiggyesztette az ajkát.
– Jimmy, kérlek, van fontosabb gondunk is, mint, hogy azt vitassuk meg, hogy jóképű vagy-e vagy sem.
– Jelen pillanatban várunk, és addig igazán meg tudjuk dumálni.
Albus hallgatott.
– Szóval szerinted nem vagyok méltó egy olyan lányra, mint Jade. Szerinted egy lúzer vagyok, egy troll.
– Szó sincs erről, James. Egy szóval sem mondtam ilyet.
– De valahol erre céloztál a bárdolatlan „én-vagyok-a-legjobb-pasi” stílusom megemlítésével.
– Ide figyelj, James, én nem arra céloztam, hogy méltatlan vagy Jadéhoz, hanem arra, hogy ha neki udvarolsz, akkor ne azzal kezdd, hogy te vagy a legjobb parti, ezért kell veled járnia.
James az ajakát biggyesztve az ablakhoz csoszogott. Hosszú csend következett, csak az odakint dúló vihar törte meg a csendet.
– James, ide figyelj – sétált bátyja mellé Albus. – Én csak azt akarom, hogy nagyon finom légy hozzá. Jade rendes srácot érdemel, úgy értem, olyat, aki gyengéd hozzá. Nem tartalak lúzernek, sőt! Bárcsak olyan lehetnék, mint te.
James az utolsó mondatra felkapta a fejét.
– Még, hogy olyan akarsz lenni, mint én? Vigyázz, mit kívánsz! – figyelmeztette öccsét, majd keserűen felnevetett. – Ugyan mi az, ami jobb bennem, mint tebenned, Al? Te okos vagy és mindenki imád. Nekem csak a nagy szám van, még soha semmit sem értem el, és nem is fogok.
– Ne mondd ezt. Igenis értékes ember vagy, és ezt nemcsak azért mondom, mert a bátyám vagy. James te a kisujjadból rázod ki a varázslatokat. Olyan könnyedén tanulsz meg nehéz bűbájokat, amelyeket nekem egy csomót gyakorolnom kell. Irigylem, hogy mindig olyan lazán állsz a dolgokhoz, nem idegeskedsz, mint én.
– Vagy legalábbis ezt próbálom elhitetni mindenkivel. Igazából tiszta görcs vagyok – vallotta be James. – Magam sem értem, hogy miért, de muszáj hangoskodnom, mert azt hiszem, olyankor erősnek érzem magam.
– Talán csak arra vágysz, hogy figyeljenek rád – mondta ki Albus, s azonnal be is villant előtte egy fejezet, amelyet egy pszichológiai könyvben olvasott. – Te vagy a legidősebb közülünk, s ezért folyton arra vágysz, hogy figyeljenek rád. Ez totál logikus! Miért nem jöttem rá eddig? Ezért olyan nagy a szád, és ezért vannak rossz jegyeid. Eleinte nem voltál ilyen pocsék tanuló, legalábbis a nagyi egyszer ezt mondta. De aztán jöttem én az örökös könyvbújásommal, s mindenki annyira oda volt, hogy évfolyamelső lettem már rögtön első osztályban, te akkor álltál be a kviddicscsapatba, s attól fogva mindig csak azzal foglalkoztál, hogy kitűnj vele. Mert én nem értek a kviddicshez.
– Szép diagnózis, pszichomókus! – tapsolta meg James. – Talán valami ilyesmi állt a háttérben, vagy csak szimplán rossz géneket örököltem. James nagypapa…
Albus felnevetett.
– Fogjuk arra. Akárhogy is volt, én akkor is irigyeltem mindig a látszólagos lazaságod.
– Én pedig azt, hogy te vagy apa kedvence – bökte ki James pironkodva. – Mindig oda volt érted, de én sosem értettem, hogy miért. Úgy értem, tudtam, hogy jól tanulsz meg minden, de nem értettem, hogy miért történik veled minden jó. Ne érts félre, nem sajnáltam tőled semmit, és most sem sajnálok, de nem fair, hogy valakinek mindig mázlija legyen, én meg mindig csak a lecseszést kapjam. Folyton mondogatta a nagyi, hogy miért nem tanulok úgy, mint te, miért nem vagyok olyan szorgalmas, miért nem hozok haza olyan rendes kislányt, mint te…
Albus keze ökölbe szorult az utolsó mondatrész hallatán, James pedig a szája elé kapta a kezét.
– Sajnálom, öcsi, nem akartam felhozni Emilyt…
- Ő már a múlt, James – mondta Albus nem túl nagy meggyőződéssel.
– Sosem fogsz megbocsátani neki, igaz?
Albus megrázta a fejét, szíve görcsösen összerándult.
Ekkor kinyílott az ajtó, s nagy meglepetésükre Rufus Order, Lily, Jade és az arab mágus léptek be a szobába.
- Szép estét kívánok, uraim – köszönt Rufus. – Azt hiszem, valamiről beszélnünk kellene.
– Mr. Order, nem maradunk itt – kezdte Albus.
– De igen, itt maradtok, ez most fontosabb, mint eddig bármikor – vetett ellent a férfi.
– Ki van zárva! – makacsolta meg magát James. – Az az alak megsértett!
– Ahogy hallottam, te is ugyanezt tetted. Egyikőtök sem jobb a másiknál, ezt leszögezhetjük. Nincs sok időm, így elmondom a feladatot.
– Feladatot?
– Szükségem van Dante hajszálára a Százfűlé-főzethez, ezt kellene megszereznetek nekem minél előbb. Tehát most elmegyünk házigazdánkhoz, és te megmondod neki, hogy mégis maradnátok. Ezután folytatódik a kiképzés, amelyen úgy kell igyekeznetek, mint a kisangyalnak, s ha letettétek Lord Steinhauser vizsgáját, akkor kezdetét veszi a Jogar-akció.
– Hajszál, Jogar-akció… de mért pont én mondjam meg neki?
– Azért, drága James, mert te vagy a legidősebb. Azt hiszem, ezt igazán elvállalhatod, hiszen korodnál fogva már nagykorú vagy.
– Ez igaz, de én akkor sem akarok itt maradni!
– Egy kérdésre válaszolj: le akarod győzni Anabellát, vagy sem?
– Le, naná, hogy le.
– Akkor nincs más választásod, itt kell maradnod. De ha nagyon ellenkezel, akkor kiveszlek a csapatból, és hazaviszlek. Majd megmondhatod apádnak, hogy meghátráltál.
James az ajkába harapott.
– Jól van, legyen, ahogy akarja. És mi a csuda az a Jogar-akció?
– Megtudod, fiam, a maga idejében. Még pontosan én sem terveltem ki, de már körvonalazódik. A hajszál kell hozzá, roppant fontos összetevője.
– Megtesszük, amit kér – mondta James olyan hangsúllyal, mintha az ujjába harapott volna egy kerti törpe.
Rufus Order elmosolyodott, Jade szívéről pedig nagy kő gördült le. Szerencsére minden helyre állt.

***

Harry és Ginny a Godric’s Hollow temetőjében éppen egy liliomból készített koszorút helyeztek el James és Lily Potter sírjára, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába őket. Harry óvatosan hátranézett, de semmi rendkívülit nem talált. Csak a szél zörgette az ágakat. Hűvös novemberi nap volt, s igencsak későre is járt már az idő.
– Ideje indulnunk, Harry.
– Igen, menjünk – biccentett a férfi, de ekkor megint átjárta a testét az a furcsa érzés, s ezúttal mintha hallotta volna, hogy valaki szívbemarkolóan sikít. Harry emlékeiből előszökkent egy arc, a keresztapja arca, aki a segítségét kérte. Fogalma sem volt arról, hogy miért villant be az elgyötört arcú Sirius képe, de földbe gyökerezett a lába.
– Harry? – rázta meg Ginny. – Mennünk kellene.
– Persze, menjünk.
A házaspár elindult visszafelé az ösvényen, amikor léptek zaja ütötte meg a fülüket.
– Biztosan a rossz lelkiismereted űz el a sírunktól – csendült egy ismerős, de mégis idegennek tűnő hang a hátuk mögött.
Harryt kirázta a hideg és a hatodik, aurori érzéke is riadót fújt, de lassan megfordult. Azt hitte, álmodik, amikor szembe találta magát az apjával, az anyjával és a keresztapjával. Nem voltak átlátszóak, úgy tűnt, mintha ők is hús-vér emberek lennének.
– Te jó ég… Merlin szakállára! – kapta a szája elé a kezét Ginny.
– Ti meghaltatok – kezdte Harry.
– Meg – bólintott a halott-élő James. – Az életünket adtuk, hogy élhess.
– És én ezért hálás is vagyok.
– Furcsán mutatod ki, édes fiam – szólalt meg most Lily is. – Olyan kevés ideig maradtál a sírunknál, épp csak ledobtad azt a koszorút, és amúgy is csak azért jöttél el, mert halottak napja van.
– Attól, hogy nem ülök órák hosszat a sírotoknál, és nem jövök el minden nap, még szeretlek és tisztellek titeket. – Harry hangja meglepően nyugodt volt.
– Hazudsz – mondta James.
– Szerintem pedig ti csak ostoba halálfalók vagytok. Mondjátok meg Anabellának, hogy először majdnem bevettem, de most már átlátok a szitán – hadarta Harry, majd megragadta a neje karját, és hopponált.
A kastélyba érve Harry teljesen kikelve magából az egyik székre vágta a kabátját, és idegesen járkálni kezdett, miközben efféléket motyogott:
- Mégis mi a fenét képzel magáról ez a nő?! Hogy veszi a bátorságot ahhoz, hogy a szüleim képét használja fel?! Csak kapjam egyszer a kezem közé!
Ginny egy ideig némán nézte a vívódásait, majd nem bírta tovább:
- És ha nem halálfalók voltak… hanem tényleg ők?
– Ne beszélj sületlenségeket! – förmedt rá Harry. – A szüleim meghaltak már több, mint negyven éve! Nem lehet őket visszahozni.
– Még gonosz varázslattal sem?
– Azzal sem – jelentette ki kategorikusan Harry, de inkább saját magát akarta meggyőzni, mint a feleségét. Nem, az nem lehet…
Eközben George és családja abban a temetőben tartózkodtak, amelyben a Weasley család több tagját is végső nyughelyükre helyezték. Még ennyi év után is rettentően hiányzott neki az ikertestvére. Freddel egy darab szakadt ki a lelkéből. George minden héten ellátogatott testvére sírjához, s beszámolt neki az üzletben történt eseményekről. Tudta, hogy Fred nem fogja kommentálni a történeteit, de akkor, amikor itt ücsörgött testvére sírja mellett, úgy érezte, mintha Fred itt lenne vele.
– Fred, ne rohangálj a sírok között! – szólt rá fiára Angelina. – Gyere ide hozzánk!
– Jól van, mami, megyek már.
– Indulnunk kellene, George.
– Csak még egy perc… - George szeme megtelt könnyel. – Annyira hiányzik.
– Tudom – ölelte át férjét Angelina. – Nekem is.
– Annyira hiányzom neki, hogy hozzád ment feleségül, pedig az én barátnőm volt – jelent meg előttük Fred a sírkőre könyökölve.
George és Angelina hátrahőkölt ijedtében, Fred pedig érdeklődve tett egy lépést előre.
– Pont úgy néz ki, mint te, apa.
– Fred? – kérdezte félénken George.
– Én, bizony. Visszatértem, Georgie, nem sikerült örökre megszabadulnod tőlem.
– Én soha… - nyögte halálra váltan George. – Én nem akartam megszabadulni tőled…
- Pedig egy időre sikerült, Georgie. A halálba küldtél, hogy elvehesd a barátnőmet.
– Ez nem igaz! – csattant fel Angelina. A hangja határozottan csengett, de a lába remegett az ijedségtől. – Nem George a hibás, és te nem lehetsz Fred! Ő sosem mondana ilyet, még akkor sem hibáztatná George-ot, ha valóban ő küldte volna a másvilágra. Most pedig mondd el, hogy ki vagy, vagy kotródj innét!
– Én vagyok az, Fred.
– Hazugság! – üvöltötte Angelina.
Fred ekkor előkapott egy varázspálcát a sebéből, és a sírkőre szegezte.
– Ne merészeld… - sziszegte Angelina.
– Az Fred pálcája! – kiáltotta George.
Fred eltávolította a sírkövet és kivarázsolta a koporsót a sírból. Angelina eltakarta fia szemét, George pedig térdre rogyott.
– George, csinálj már valamit! Ez az alak megbecsteleníti a testvéred sírját! – Angelina hangja hisztérikussá vált.
A koporsó kinyílt, de Fred maradványainak a hűlt helyét találták.
– Neee! – borult a koporsóra George. – Hová tűntél? Mit tettek veled?
– Itt vagyok, te tökfilkó. Élek, újra élek – rázta meg a temetőbeli idegen, a feltámadott halott.
– Tényleg te vagy az! – George sírva a testvére karjaiba vetette magát. – Tényleg élsz! Drága testvérem, édes kis Freddie! Annyira hiányoztál.
Fred undorodva eltolta magától.
– Na ide figyelj, már nem vagy a testvérem, érted? Kitagadlak, és bosszút fogok állni, amiért megöltél.
– De én nem! Én nem tehetek róla! Nem én öltelek meg, Freddie!
- De hagytad, hogy megtegyék. Nem voltál mellettem, amikor szükségem lett volna rád. De meg fogsz fizetni ezért, és azért is, amiért nőül vetted a szerelmemet. Mind meg fogtok fizetni.
– Nem! Fred, kérlek, bocsáss meg! – sírta George teljesen összetörten.
Angelina a férjéhez sietett, majd megragadta a karját, és elkezdte húzni felfelé.
– Szedd össze magad, George, te már egy felnőtt férfi vagy, nem egy kisgyerek. Ne sírj már… Ami pedig téged illet, Fred, tartsd távol magad a férjemtől.
– Hogy véded a kis szerelmedet! – nevetett fel Fred. – Már akkor is együtt voltatok, amikor még éltem?
Angelina pofon vágta Fredet, majd magával vonszolva George-ot, a megszeppent fiához sétált.
– Akárki is vagy te, menj vissza a pokolba! – kiabálta, majd köddé váltak.
– Hamarosan mindannyian megtudjátok, hogy ki vagyok én – fogadkozott Fred sötét tekintettel.
Hazaérve George holtsápadtan a földön térdepelve sírt, Angelina pedig próbálta megnyugtatni a fiát.
– Merlin szakállára! Mi történt? – rohant fiához Mrs. Weasley.
– Fred… Freddie… - szipogta George.
Molly azonnal felkapta a fejét halott fia nevének hallatán.
– No, de mi történt?
– Valami nagyon furcsa, Molly, a temetőben egyszercsak megjelent maga… - kezdte Angelina, de a nő a szavába vágott:
- Fred? Maga Fred?
– Igen – rökönyödött meg Angelina. – Honnét tudta?
– Onnét, hogy a többi halott barátunk is megjelent – magyarázta Molly. – Remus, Tonks, Sirius, Lily és James, Alastor Mordon… hátborzongató volt. De nem kell félni, Harry biztos abban, hogy ez csak Anabella újabb ocsmány tréfája. Ezek csak halálfalók.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – sóhajtott Angelina. – Fred maradványai eltűntek, a koporsója üres… és a pálcáját is megszerezték, s azt tökéletesen uralja.
Molly hátratántorodott a hallottaktól.
– Akkor is lehetetlen visszahozni a halottakat.
– Mi a baja a bátyámnak? – futott le a lépcsőn Ginny nyomában Harryvel.
– Látta Fredet.
Ginny idegesen Harryre nézett, aki paprikavörös lett.
– Szóval mindenkit meggyaláztak?!
– Az nem kifejezés – lépett be az ajtón Rufus Order. Nyúzottnak tűnt, mintha egy hosszú útról tért volna haza.
– Hát maga meg hol csatangolt? – tette csípőre a kezét Molly. – Azt ígérte, hogy hazajön ebédre, de nem jött, pedig az egyik specialitásomat készítettem.
– Bocsásson meg, Molly, de el kellett utaznom. Örülök, hogy egyáltalán hazaértem még ma. Ami pedig a temetőben történteket illeti… - itt megvakarta az állát – A helyzet rosszabb, mint gondoltam. Azonnal össze kell hívnom az aurortanácsot. Anabella a saját családunkat akarja hadba bocsátani ellenünk.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, kedves Harry, ahogy hangzik. Ne vesse el azt a gondolatot, amely megfogalmazódott az agyában, drága barátom. Valóban visszatértek, csakhogy továbbfejlesztett inferusként.
– Továbbfejlesztett?
– Ezek pont úgy festenek, mintha élő emberek lennének, emellett a pálcával is tudnak bánni. Nagy pácban vagyunk.
Ginny elfojtott egy sikolyt, Harry agya pedig lázasan zakatolni kezdett.
– Most azonnal mennem kell tovább, addig is, próbáljanak valami másra gondolni.
– Másra? Hogyan gondolhatnánk másra?! – háborodott fel Angelina.
– Pont azt akarják elérni, hogy maguk meggyengüljenek, mert akkor sebezhetőbbek lesznek. Ne adják meg nekik ezt az örömöt.

***

Scorpius Malfoy merengve figyelte, ahogyan a szél megszabadítja a fákat a leveleiktől. Csodaszép őszt értek meg az idén, s ő ezt a mesés évszakot nem tudta megosztani Lilyvel, aki imádta a színes falevelű őszt. Arra a napra gondolt, amikor találkoztak Roxmortsban a Szellemszállás mögött, ott, ahol senki sem járt. Lily annyira örült a ház mögött falevél kupacnak, hogy belevetette magát, és csilingelő hangon kacarászott miközben fel-felmarkolt egy-egy levélcsomót és a feje fölé dobta. Imádta, ahogyan a levelek az arcára hullanak. Ezután együtt fogócskáztak a fiúval azon a kis helyen, amely védve volt a leskelődök elől. Végül ajkuk egyetlen forró csókban vált eggyé. Ezen a ponton Scorpius megremegett, s gyomra fáradtan összerándult. Már hónapok óta elvették tőle az egyetlen embert, aki igazán boldoggá tette, s ő még csak a lány sírjához sem tudott eljutni sohasem. Talán jobb is, hogy nem tudott jelen lenni a temetésen, hiszen így úgy marad meg az emlékeiben a lány, amilyen volt: cserfes és gyönyörű.
– Min gondolkozol? – tette vállára a kezét Morgan.
Scorpius megrázkódott a húga hangja hallatán.
– Ne haragudj, mit is mondtál?
– Azt kérdeztem, hogy min gondolkozol.
– Nem fontos.
– Ha nem akarod, nem kell elmondanod – hagyta rá Morgan.
Hosszú percekig álltak egymás mellett, majd Morgan vállat vont, s elindult a kanapé irányába.
– Szerette az őszt.
Morgan megtorpant, Scorpius pedig folytatta:
- A kedvenc évszaka volt, pedig a suli kezdetét is jelenti, s ő utált suliba járni, de akkor is szerette az őszt. Szerette a horror történeteket is, amelyektől neked borsózik a hátad. Szerette a hipogriffeket és a kentaurokat. És szeretett engem. – Scorpius arcán egy könnycsepp gördült végig. – Én meg sem érdemlem őt. Nem tudtam megvédeni.
– De bosszút állsz érte, megbosszulod a halálát.
– Az semmit sem jelent, Morgan. A bosszú nem hozza vissza őt, ahogyan Albust sem és Jamest sem.
Morgan elfordult és megtörölte a szemét, majd ennyit mondott:
- Megnézem, hogy készen van-e a vacsora.
Scorpius egy fejbiccentéssel konstatálta testvére mondatát, aztán mély levegőt vett, s próbálta elterelni a gondolatait Lilyről.
– Hiába próbálkozol, úgysem fogsz tudni másra koncentrálni – sétált le a nappaliba vezető falépcsőn Emily. – Tudom, hogy mit érzel. Nekem is nagyon hiányzik Albus.
– Kár, hogy ő sosem fogja megtudni, hogy megbántad azt, amit tettél.
– Valóban. Nagy kár.
Ekkor ajtócsapódásra lettek figyelmesek.
– Végre, megjött Mr. Order! – lelkesült fel Scorpius. – Talán történik is valami már. Nagyon unom, hogy csak itt tengünk-lengünk három hete.
– De Mr. Order órákat ad nekünk…
- Az igaz, de akkor is! – erősködött Scorpius. – Ez csak afféle gyorstalpaló, olyan túlélőcsomag.
– Jó estét! – érkezett meg a nappaliba a mágus. – Morgan! Kérlek, gyere ide!
Morgan sietős léptekkel tett eleget a férfi kérésének.
– Mi történt, uram? – tudakolta rosszat sejtve Scorpius.
– Édesanyád – itt nyomatékosan Emilyre nézett – arra használta fel a jogart, hogy inferust alkosson mindenkiből, aki közel áll a Potter családhoz. Ma a halott szeretteikkel kellett farkasszemet nézniük. Nem várhatunk tovább, a bálon visszaszerezzük a jogart. Biztos vagy abban, hogy tudod, hol van?
Emily bólintott.
– Rendben, készüljetek fel lelkileg, holnap visszatérek és folytatjuk a tanórákat.
– Uram, ez azt jelenti, hogy Lily és a többiek… - kezdte Scorpius félig reménykedve, félig elborzadva.
Rufus szemén átfutott egy sajnálkozó mosolyféleség, majd köddé vált.
– Most meg miért nem válaszolt?! – csapott az üvegasztalra Scorpius.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Morgan, mintha nem is érdekelné az, amit hallott. Pedig legbelül kirázta a hideg annak a gondolatára, hogy James inferusként tért vissza.
Emilyt hasonló érzések kerítették a hatalmába. Nem akarta Albust magatehetetlen bábként látni.