Valentin nap alkalmából egy kis romantika is került bele:)

 

 

Albus gyanakodva méregette a kis csomagot a kezében. Tudta nagyon jól, hogy a nagybátyja boltjában rengeteg stimuláló édesség kapható, de ő még sohasem próbálta ki egyiket sem. Nem szerette a csalásszagú dolgokat.

- Mit nézed már? – elégelte meg James az öccse habozását. – Vedd csak be, és jól van. És ne felejtsd el azt a lázidéző izét sem!

- Jól van, mindjárt.
– Fiúk! Lord Steinhauser már vár minket – dugta be az orra hegyét Lily a szobába.

- Megyünk.

Albus felhasította a csomagolópapírt, és bekapta a rókázó rágcsát. Nem is volt olyan szörnyű íze, mint a neve sejtette. Ezután gyorsan bevette a lázidézőt is.

- Semmi hatás – jelentette ki.

- Várj csak – mondta James enyhe fenyegetéssel a hangjában.

A fiúk elhagyták a szobát, és csatlakoztak Lilyhez, aki az ajtó előtt várt rájuk Dante Steinhauserrel.

- Fiacskám, mitől vagy ilyen vörös? – vizsgálgatta Albust.

- Vörös, én? – képedt el a fiú. – Biztos melegem van.

James jól bokán rúgta az öccsét, Lily pedig a szemét forgatta. Nem, Albus képtelen előadni a beteget.

- Jól van, induljunk, hosszú délután vár ránk.

Már a folyosó végénél jártak, amikor Albus úgy érezte, hogy menten meggyullad, de ugyanakkor a hideg is rázta. Meg kellett támaszkodnia a falban, nehogy elessen.

- Al, jól vagy? – játszotta az aggódót Lily.

- Nem…

Lily elégedetten nézett össze Jamesszel.

- Mégis mi a hegyi troll ütött beléd? – fordult meg Dante.

Ekkor a fiú öklendezni kezdett, majd az ebédje a férfi cipőjén landolt. Dante undorodva emelte fel a cipőjét, majd egy suhintással eltüntette a foltot. Albus ismét öklendezni kezdett, arca elzöldült.

- Merlin szakállára! Elkaptál valami nyavalyát! – diagnosztizálta a mágus megvetően. – Hogy neked milyen gyenge az immunrendszered. Hümmm… angolok… James, vidd az öcsédet a szobájába és szólj Jadénak, az arabok jártasak a gyógyítás művészetében. Nézze meg, hogy mi lehet a baja, ha nem jön rá, akkor hívok orvost.

James szaporán bólogatott, majd a vállára támasztotta Albust, s elindultak vissza a szobájukba. Albus még sosem érezte magát ennyire gyengének, teljes súlyával rá kellett támaszkodnia Jamesre, különben nem tudott volna megállni a lábán.

- Jól van, na – tolta el magától James. – Most már nem kell színészkedned, a mester lement a gyakorlópályára.

Albus újból öklendezni kezdett.

- Hé! – ugrott félre a sugár elől James. – Mondom: abbahagyhatod!

- James… én tényleg rosszul vagyok – nyögte Albus.

James arcáról lehervadt a vigyor.

- Az nem lehet! Már nem szabadna hatnia a szernek! Én azt hittem, hogy csak ilyen jól játszol, most meg kiderül, hogy mégis lebetegedtél?

Beértek a szobába, ahol már Jade várta őket. Összeráncolt homlokkal Albushoz sietett, s a fiú szabadon lógó kezét a vállára tette. Így vezették az ágyhoz Albust, aki úgy rogyott bele, mint egy zsák.

- Ilyen erős az a rókázó rágcsa? – döbbent meg a lány.

- Már nem szabadna hatnia… már jól kellene lennie. – James tanácstalanul megvakarta a fejét.

Jade az asztalon heverő édességzacskóhoz sétált, s vadul olvasni kezdte az összetevők listáját.

- Utolsó mondtat apró betűvel… azt írja, hogy ne használd más stimuláló termékkel.

James nagyot nyelt.

- Basszus! Al kétfajtát is bevett. A nagyobb hatás kedvéért kettőt etettünk meg vele!

- Szegény Albus! – Jade letérdelt Albus mellé, és a homlokára szorította a kezét. – Nagyon magas láza lehet.

- Tudsz valamit tenni érte? A mester azt mondta, hogy értesz a gyógyításhoz.

- Megpróbálok mindent, amit tudok – ígérte a lány.

- Köszönöm – nézett rá hálásan James. – Nekem el kell mennem órára.

- Rendben van, és ne aggódj a hajszál miatt, megszerezem egyedül.

- Tudtam én, hogy kőkemény csajszi vagy – kacsintott rá James, majd elment.

Jade a fürdőszobába sietett, és miután visszajött hideg borogatást tett a fiú homlokára.

- Tarts ki, Albus, rendbe fogsz jönni.

- Jade… a hajszál…

- Csüss! Ne beszélj, pihenj, majd én megoldom. – Jade elővette a pálcáját, és Albusra szegezte. – Hippokrax! Hippokrax maxima brahium mendo. Hippokrax maxima brahium mendo.

Albus érezte, amint a gyógyító varázslat lenyugtatja felhevült testét. Jade gyorsan kicserélte a borogatást a fiú homlokán, majd újra kezdte a kántálást. Albus már sokkal jobban érezte magát.

- Bárcsak tudnék szerezni egy kis gyógyfüvet – sóhajtotta Jade. – Olyan főzetet készítenék neked, amely egy perc alatt rendbe hozna. Jaj, szegény, szegény Albus! Hippokrax maxima brahium mendo.

- Jade, már jól vagyok - tolta el a pálcát Albus, s felült az ágyban. – Jól vagyok, köszönöm.

- Valóban? – csillant meg a lány szeme. – Biztos vagy benne? Nem émelyegsz vagy ilyesmi?

Albus megcsóválta a fejét, majd a kezébe vette a lány kicsi kezét. Gyengéden megsimogatta, majd így szólt:

- Annyi mindenhez értesz… és egy másodperc alatt meggyógyítottál, annyira csodálatos vagy.

- Ugyan – vörösödött el a lány. – Ne túlozz.

- Nem túlzok. – Albus hangja rekedtté vált. – Elbűvölsz nap nap után. Úgy érzem, hogy mindig tudsz meglepetést okozni.

- Ó, Albus – sütötte le a szemét Jade.

Albus megfogta a lány állát, s felemelte.

- Ha te nem lennél, már régen feladtam volna.

- Ezt miért mondod?

- Mert ez az igazság. Te erőt adsz nekem a kedvességeddel, a lényeddel. Köszönöm neked, Jade. – Albus felállt, s felsegítette a lányt is. – Elmegyek egy pillanatra a mosdóba, aztán mehetünk kutakodni.

 

Dante Steinhauser szobája a vár legfelső emeletén kapott helyet, s furcsa módon a folyosó összes szobája zárva volt, csak ez az egy nem. Albus és Jade könnyűszerrel bejutottak. A férfi szobája csupán annyiban különbözött az ő szobáiktól, hogy az északi falát egy hatalmas sárkányos festmény takarta, amely nem lepte meg a fiatalokat. Albus gyorsan a ruhásszekrényhez lépett, s elkezdte vizslatni a talárokat és köpenyeket, hajszál után kutatva. Jade a takaróját fésülte át, amikor a pálcája kicsúszott a kaftánja zsebéből, s az ágy alá gurult. A lány lehajolt, hogy felvegye, s ekkor megpillantott egy dobozt, amelyen arab nyelven írt szavak hirdették: Sárkányosztag. A lány nem bírt parancsolni a kíváncsiságának, habár tudta, hogy az, amit elkövetni készül, bűn. Vagyis haram, ahogy ők hívták.

Szépen megművelt fűzfadoboz volt, s meglepő módon nem volt teteje. Az első dolog, amit a lány megpillantott az egy fénykép volt. Egy fotó, amelyen rajta volt a Sárkányosztag összes tagja. Azonnal kiszúrta az édesapját, aki akkor még sokkal fiatalabb volt, és Rufus Ordert, valamint Dantét. Rajtuk kívül volt még a képen egy pocakos franciasapkás férfi, egy távol keleti boszorkány, egy morcos tekintetű varázsló, és egy égszínkék szemű férfi is.

Albus érdeklődve tekintett a lány felé, majd csaknem elejtette Dante egyik olajzöld köpenyét, amikor észrevette, hogy a lány a férfi ágyán ül, és egy dobozt tart az ölében.

- Hát te meg mit csinálsz?

- Én… én csak… - riadt fel révedezéséből a lány. Arcán halvány pír jelent meg. – Véletlenül találtam rá erre, a Sárkányosztag feliratot viseli.

Albus a lányhoz sétált, aki átadta neki a fotót.

- Én azt hiszem, láttam már őt valahol – bökött Albus az égszínkék szemű mágusra az ujjával. – Ő olyan, mint Albus Dumbledore, a mágus, akiről a nevemet kaptam. Mi van még a dobozban?

Jade félretette a képet, s belenyúlt a dobozba.

- Fényképek, levelek… ez pont az apámtól érkezett, és egy csomó újságcikk.

- Újságcikk? – Albus kiemelt egy cikket. – A Halál ereklyéi…

- A többi is azokról szól, olyan mintha Dante Steinhauser nyomozott volna utánuk.

- A kérdés nem az, hogy nyomozott-e, hanem az, hogy miért, és, hogy mi köze van az ereklyéknek a Sárkányosztaghoz.

- Gondolod, hogy… - A lány hangja elnémult.

- Csak annyit tudok, hogy Dumbledore professzor nyomozott utánuk, és azt se felejtsük el, hogy a Sárkányosztag feliratú dobozban vannak a cikkek.

- Ez lehet merő véletlen is, apám sosem hitt az ereklyékben. Ő biztosan nem nyomozott utánuk.

- Apropó, nyomozás, a hajszálat meg kellene keresnünk. Ráérünk később is ezen filózni. – Albus visszatért a ruhás szekrényhez.

Jade szépen visszatett mindent a dobozkába, és visszadugta az ágy alá, de valahogy furcsa érzése támadt.

- Nini! – örvendezett Albus, amikor egy kobaltkék taláron megtalálta azt, amit kerestek. Egy fiolába helyezte a szőke tincset, s amikor vissza akarta tenni a talárt, egy fénykép csúszott ki a szív fölötti zsebből.

Jade lehajolt a képért, amely egy életvidám aranyhajú nőt ábrázolt egy fehér hintaágyon. Jade tűnődve vizsgálta a nő finom vonásait, s megbabonázva ragadt meg az aranybarna szempárnál. Albus átvette a fotót, s megfordította. A fénykép hátulján szépen ívelt betűk hirdették:

„Örök emlékül életünk legszebb napjáról. Ölel és csókol a te Keirád.”

- Allah – nyögte Jade, amikor Albus mellett elolvasta az üzenetet. – A mester szerelme. Tedd vissza gyorsan, Albus, ez illetlenség.

- Tudom, Jade. Az egész behatolásunk illetlenség. Menjünk innét minél hamarabb.

Visszatették a képet a zsebbe, a talárt pedig a szekrénybe, s gyorsan elhagyták a szobát. Hosszú percekig csendben lépkedtek egymás mellett, majd végül Albus megszólalt:

- Valahogy sosem gondoltam bele abba, hogy a mester is férfi. Úgy értem, hogy ő is szerethet. Annyira magányosnak látszik, és olyan keménynek, megközelíthetetlennek.

- Néha te is ilyen vagy – szaladt ki a lány száján.

- Mármint megközelíthetetlen? – lepődött meg Albus.

- Magányos. Gyakran látlak magadba fordulva üldögélni az ablakpárkányon. Olyan érzésem van ilyenkor, mintha azon tanakodnál, hogy leugorj-e. Máskor meg annyira más vagy, olyan kedves és figyelmes. Nem tudom eldönteni, hogy mi megy végbe benned, hogy melyik is vagy valójában.

- Így látsz engem?

- Igen – ismerte be a lány szégyenlősen. – Olyan elveszettnek látszol.

- Talán, mert annak is érzem magam néha. Tudod történtek dolgok régebben, amelyeken azt hiszem, nem tudok felülkerekedni. Próbálkozom, de sokszor legyűrnek a rossz emlékek. És igen, valóban megfordult már párszor a fejembe, hogy leugorhatnék, de nem lehetek ilyen önző. Eszembe jut ilyenkor a családom, a szüleim belehalnának, ha megtenném, és a testvéreim, a nagyiék, és te.

- Én?

Albus nagy levegőt vett, s megtorpant. Összeszedte minden bátorságát, ki kellett mondania azt, ami már régóta fogalmazódott a lelkében, de még saját magának is félt bevallani.

- Jade, te olyan vagy nekem, mint egy valóra vált csoda.

Jade a vallomástól fülig pirult.

- Gyönyörű vagy, jólelkű és kedves, minden meg van benned, amelyre szükségem van, csupán azt nem tudom, hogy én vajon elég vagyok-e neked. Méltó vagyok-e hozzád.

- Miért ne lennél az? – kérdezte a lány bizseregve.

- Mert rengeteg hibám van.

- Mindenkinek vannak hibái, Albus. Te remek ember vagy, kívánhatnék többet?

Albus szeme felcsillant.

- Ez azt jelenti, hogy te és én esetleg?

Jade már majdnem igent mondott, de ekkor eszébe jutott egy másik fiú. Egy másik remek ember. A bizsergés elmúlt, helyette összefacsarodott a szíve.

- Nem fogok hazudni neked, Albus. Fogalmam sincs, hogy mit érzek irántad, hogy érzek-e úgy, ahogy te. Nem tudom, sajnálom.

Albus csalódottan sóhajtott.

- Értem, hát köszönöm, hogy őszinte voltál. Ez nagyon sokat jelent nekem. – Albus elindult a lépcső felé, s akaratlanul is összehasonlította Jadét Emilyvel, a lánnyal, aki átverte.

- Albus! – sietett utána Jade. – Nem szeretnélek megbántani. Hidd el, nagyon kedvellek.

- Semmi baj! – nyugtatta meg a fiú. – Meg fogok tenni mindent, hogy elnyerjem a szerelmed, feltéve, ha most beleegyezel abba, hogy küzdjek érted.

- Jó, legyen, de ígérj meg valamit előbb.

- Bármit.

- Jelen pillanatban minden figyelmedet a küldetésre összpontosítod.

- Rendben.

- Csak mert nem szeretném, ha bajod esne.

Albus elmosolyodott.

- Oda fogok figyelni.

 

***

Este hét óra is elmúlt, amikor az északi végzett az aznapi órával. Lily és James fáradtan engedte le a pálcát tartó kezét, s indult vissza a kúriába.

- Nagyon remélem, hogy Al jobban van és megszerezték azt a nyavalyás hajszálat – suttogta James.

- Én is – biccentett Lily.

Már a szobájukhoz vezető folyosón jártak, amikor James a homlokára csapott.

- Basszus! Lent hagytam a pálcámat.

- Hogy hagyhattad lent? – érdeklődött Lily. – Végig a kezedben volt.

- Letettem egy percre… mindegy, visszamegyek érte.

- Veled tartok.

Nem tettek meg hét métert, amikor észrevettek egy ismerős alakot, egy alakot, amely peckes léptekkel vonult végig az udvaron, s egyenesen Dante felé tartott, aki az egyik sárkányformájú szökőkút szélén ült.

- Anabella – szorult ökölbe James keze.

Lily elfojtott egy sikolyt.

- Látod, mondtam, hogy mellette áll! Lehet, hogy értünk jött ez a ribanc!

- Jimmy… - ráncolta a homlokát a lány. – Nem is tudom…

- Odamegyek és… és!

- És mi? A pálcád a gyakorlópályán van.

- Akkor beverem a képüket! – A fiú rohant is volna az összeesküvők felé, de Lily a falhoz nyomta.

- Inkább hallgassuk ki őket.

James sebesen a szobájukba rohant. Albus éppen az ágyban feküdt, s a meglepetéstől még a takarót is elfelejtette magára húzni.

- Áh, csak te vagy. Azt hittem, Steinhauser – ült fel.

James a bőröndjét kihúzta az ágya alól, s kidobálta belőle a még benne hagyott ruháit.

- Mi van?

- Itt van az a nő – lihegte Lily az ajtóban.

- Milyen nő? – értetlenkedett Albus.

- Az a rohadt kurva! – füstölgött James, majd előhúzott egy finomszövetű köpenyt. – Ez megteszi, apa köpenye.

- Honnét van ez meg neked?

- Kölcsön vettem – vonta meg a vállát James. – Siessünk, ki kell hallgatnunk őket!

- Hogy kerül ide Anabella? – kiáltotta utánuk Albus.

 

Anabella és Dante még mindig a szökőkútnál tartózkodtak, James és Lily pedig a köpeny rejtekében közeledtek feléjük.

- Jimmy, a cipőnk nyomot hagy a sárban!

- Akkor tüntesd el varázslattal.

Lily pálcája hegyéből halványkék fény szökkent, s a lábnyomuk eltűnt. Ahogy közelebb értek egyre tisztábban hallották a beszélgetést.

- Tehát meg szeretnél hívni egy bálra.

- Igen.

- És csak azért utaztál mérföldeket, hogy ezt átadd nekem? – Dante meglengetett egy borítékot a nő orra előtt.

- Személyesen szerettem volna átadni.

- Minden egyes vendégnek személyesen adod át?

- Csak annak, aki fontos. – A nő hangja buja volt.

- És én az lennék?

Anabella tett egy lépést a férfi felé, így csak pár centiméter választotta el az arcukat, majd végighúzta a mutatóujját Dante mellkasán.

- Ezek szeretők – súgta James undorodva.

Dante elkapta a nő csuklóját.

- Hagyjuk ezt a játékot – lehelte a nő arcába. – Bökd ki, hogy mégis mi a fenét akarsz az inferuskiképzésen kívül?

- Téged – szaladt ki a nő száján, majd felvont szemöldökkel hátrált egy lépést.

Dante érdeklődve mérte végig Anabellát.

- Úgy értem, csakis a szakértelmedre van szükségem.

- Hát persze.

- Tényleg így van –bizonygatta Anabella leginkább saját magának.

- Hát persze, kétség sem férhet hozzá. – Dante közelebb lépett a nőhöz, s a kezébe vette annak arcát. Élvezettel konstatálta, hogy a nő arca lángra gyúlt az érintésétől.

Anabella mérgesen lesöpörte magáról a férfi kezét, majd kihúzta magát és gőgösen így szólt:

- Számíthatok rád a bálon, vagy nem?

- Nem hinném, hogy bálozni támad kedvem egy hónap múlva.

Anabella felvonta a szemöldökét.

- Tehát nem jössz?

- Nem.

- Ezt vegyem válasznak a felkérésemre is?

- Azon még gondolkodom.

- Nem adok több időt – sziszegte Anabella. Kezdte kihozni a sodrából a férfi.

- Ó, dehogynem. – Dante magához vonta a nőt, és az ajkát Anabella nyakára tapasztotta. – Te is tudod, hogy bármit megteszel, amit csak kérek.

Anabella erőltetetten felkacagott.

- Nem vagy te olyan fontos!

- Az előbb még az voltam – búgta Dante. – Mindketten tudjuk, hogy engem akarsz. Nem kiképzőnek, hanem szeretőnek.

- Elment az eszed…

- Nem, én jól értek a nőkhöz. Te kívánsz engem, és nem fogsz nyugodni addig, amíg meg nem kapsz.

- A bálig adok időt, hogy eldöntsd, mit akarsz. Ha eljössz, akkor beleegyezésnek veszem, ha nem, akkor készülj fel, mert megöllek.

- Legyen így. – Dante elengedte a nőt, aki dühöngve távozott.

- Mégis mit képzel magáról ez a senkiházi?! – hallották Jamesék a füstölgését.

Dante elégedetten ült vissza a szökőkút szélére, s rágyújtott egy szivarra, amelyet a talárja zsebéből vett ki.

Vissza a bloghoz