Dante próba elé állítja Jameséket. A kérdés már csak az, hogy sikerül-e túljutniuk rajta. 

 

James és Lily egy árva szót sem szóltak a többieknek Anabella látogatásáról, szorgalmasan tanultak Dantétól, s minden napjuk ugyanúgy telt. Már azt sem tudták, hogy milyen hónapot írnak, úgy összemosódtak a hetek. Gyanították, hogy december havában járhatnak, mivel három méteresre nőtt a hótakaró, de itt északon nehéz volt megállapítani csak a hó alapján. Dante kőkemény és könyörtelen mesternek bizonyult, a gyerekek minden áldott nap hullaként zuhantak az ágyukba, s csupán pár órát aludhattak, mert a férfi meg sem várta a hajnalt, már éjjel három órakor ébresztette őket. James és Albus minden nap az étkezést várták, nem a förtelmes diétás étek (Dante szerint ép testben ép lélek, s az eddig fogyasztott ételeik egészségtelenek voltak), hanem Jade miatt, ugyanis csak az asztal mellett találkozhattak a lánnyal. Jade általában az apjával tartózkodott a kastélyban, a Koránt és népük hagyományait tanulmányozva, vagy éppen a távolból figyelte a kiképzést. Lenyűgözte az a fegyelem, amellyel James magába szívta a tudást. Eddig a fiút lobbanékony, s szinte irányíthatatlan embernek ismerte meg, de az utóbbi egy hónapban tényleg rengeteget fejlődött. Úgy tűnt, mintha hajtaná valami belső tűz. Jade ezt nem is tartotta különösebben furcsának, ugyanis az édesapja elmondta neki, hogy amikor visszatért a Steinhauser birtokra, látta, hogy Dante Anabellával beszél, majd azt is észrevette, amikor James és Lily a semmiből bukkantak fel a folyosón, s siettek a szobájukba. Jade biztosra vette, hogy James és Lily látták a nőt, s most Jamesben újjáéledt a bosszúvágy. A lány nem tartotta helyesnek a lelket felőrlő, negatív érzelmeket, de a lelke mélyén nagyon is megértette a fiút és a testvéreit. Az a nő megalázta őket, tönkretette az életüket.

- Szia – ébresztette fel révedezéseiből egy hang.

Jade, aki eddig az egyik ablakpárkányon ücsörgött és kibámult a hófedte tájra, most megfordult. Albus állt előtte kábult, csupa piszok arccal, verejtékezve.

- Vége a mai edzésnek?

- Igen, hála az égnek. Ma különösen kemény volt a Lord. Veled minden rendben?

- Ó, igen, hát hogyne. Meglep, hogy ezt kérdezed, Albus, hiszen nem én veszek részt nehéz kiképzésen.

- Ez igaz, de olyan hallgatag vagy mostanában… csak tudni akartam, hogy nem-e az miatt, amit mondtam?

A lány értetlenkedve nézett rá.

- Tudod, hogy mit érzek irántad.

- Nem, az egyáltalán nem zavar. – Jade a feje búbjáig elvörösödött, őszintén örült annak, hogy még a száját is eltakarta tört fehér kendője, így a fiú nem láthatta zavarát. – Csak mostanában gyakran merengek az életről.

- Az életről? És mire jutottál?

- Arra, amit már régen megmondtak a bölcsek. Allah útjai kifürkészhetetlenek.

- Nem igazán értelek.

- Ne gondolj semmi eget rengetőre, Albus, csupán ráérek gondolkozni. Tudod, sosem hittem volna, hogy egy úgynevezett hitetlen kelti majd fel az érdeklődésem, s felmerül bennem, hogy talán a másik kultúra közelebb áll a szívemhez, mint a sajátom.

- És én lennék az a hitetlen? – kérdezte a fiú reménykedve.

- Igen valamilyen szinten.

- Mi az, hogy valamilyen szinten?

- Albus, kérlek, ne faggass erről. Még magam sem tudom, hogy mennyivel érzek többet irántad, mint az iránt a másik iránt, akinek a nevét nem mondom el a te érdekedben.

Albus összeráncolta a homlokát, majd suttogva ejtette ki a szavakat:

- James az.

- Albus…

- Csak ő lehet, mert más hitetlen fiú nincs itt. Hacsak nem a mester tetszik neked, de nem hinném, hogy az idősebbekre buknál.

- Könyörgöm, Albus, Allahra! Ne kérdezz.

- Megérteném, ha vonzódnál a bátyámhoz, minden lánynak tetszik. Nem zavar engem – mondta Albus, de érezte, mint zsugorodik össze a szíve. – Tényleg megértem. Akkor inkább beszéljünk a hitedről és a kultúrádról. Szerintem csak azért gondolod azt, hogy a mi világunk jobban tetszik neked, mert a miénk szabadabb. Viszont azt nem értem, hogy miért ébredtél most rá erre, hiszen Franciaországban végezted a boszorkányképzőt.

- Arab külön iskolába jártam, nem érintkezhettem a külvilággal. Szigorú szabályok szerint éltünk.

- Így már világos. De én akkor sem hinném, hogy hitet szeretnél váltani. Ha ez vigasztal, nekem meg a ti világotok a szimpatikusabb. Azt hiszem, csak az újdonság varázsa vonz minket.

- Meglehet – mosolyodott el a lány.

Léptek zaja ütötte meg a fülüket, éppen James sétált a fürdőszobából visszafelé barna köntösben, a vállán nyugtatva a fürdőlepedőjét.

- Mi ez a kupaktanács itt?

- Csak beszélgettünk – mondta Albus, de amikor látta, hogy a bátyja milyen pajzán tekintettel méricskéli a lányt, flegmán hozzátette: - Miért? Talán tilos?

- Nem, nem tilos. Rád férne egy kis fürdő, öcsém – fintorodott el James. – Csoda, hogy a hölgy nem ájult el a szagodtól.

Albus elvörösödött.

- Szerintem Albusnak nincs szaga – kelt a fiú védelmére a lány. Jadét bántotta James megjegyzése, ezért gyorsan tovább fűzte a mondatot: - Viszont te csak úgy illatozol. Allahra, még a halottak is felkelnének a sírjukból.

- Ezt bóknak veszem – James a lány feje melletti falrésznek támaszkodott, így az arcuk nagyon közel került egymáshoz.

- Szerintem inkább ne beszéljünk feltámadt hallottakról. – Albust kirázta a hideg. – Olvastad apa levelét, James?

- Amelyben arról ír, hogy a szülei és a többi hulla visszatértek?

- Nagyobb tiszteletet is tanúsíthatnál a családtagjaid iránt – jegyezte meg Jade. Gyűlölte, ha valaki nem bánt kellő tisztelettel a felmenőivel.

- Még apám se ismerte őket, nemhogy én! – védekezett James. – Hogy tisztelhetném őket, ha nem is tudok róluk semmit sem?

- A nagymama nagyon bátor asszony volt – tájékoztatta Albus. – Ő és a többiek feláldozták magukat. Ha ők nincsenek, s kiváltképp a nagyi, akkor most te sem lennél itt. Ennyit azért tudhatnál.

- Jól van, na. Bocsesz!

- Akkor ezt megbeszéltük – konstatálta Albus, majd arra gondolt, hogy tényleg el kellene mennie fürdeni. Oda is akart menni, amikor meglátta a lányt, és minden tervéről megfeledkezett. Viszont nem akarta kettesben hagyni Jadét a bátyjával.

- Na, akkor nem mész fürdeni? – nézett rá James várakozva. – Nemsokára vacsora, és nem jöhetsz le ilyen piszkosan.

Jade is kérdő tekintettel nézett rá. Nincs mese, el kell mennie fürdeni. Egyedül kell hagynia Jamest a lánnyal. A gondolatra egyszerre lett mérges és szomorú.

- Megyek – jelentette ki, s elindult a fürdőszoba felé.

- Tudod, Jade, azon gondolkodtam, hogy tudod én olyan szabad vagyok, mint a madár, és tudtommal neked sincs senkid. Szóval mi lenne, ha a te meg én mi lenne?

- Tessék?

- Ha összeraknánk azt, amink van.

- Tessék? – Jade arca elfehéredett. A fiúról alkotott pozitív képe darabokra hullott. Most ő tényleg arra céloz? – Arra gondolsz, hogy legyünk együtt úgy?

- Így, úgy, amúgy, mindenhogyan – kacsintott rá James, majd közelebb hajolt, hogy megcsókolja a lányt.

Jade agyában a gondolatok vészjóslóan cikázni kezdtek, nem akarta elhinni, hogy James tényleg ennyire szemtelen.

Már az ajkán érezte a fiú leheletét…

Van képe meg sem várni a válaszát!

Micsoda szörnyű, szörnyű modor!

Jade egy jól irányzott mozdulattal pofon vágta a fiút, hogy csak úgy visszhangzott az ütéstől a folyosó. Albus éppen akkor ért a fürdőajtóhoz, amikor a csattanás visszhangzott, gyorsan visszafutott Jadéhoz és a bátyjához. Amikor megpillantotta a piros tenyérnyomot a bátyja arcán, rögtön tudta, hogy mi is történhetett. Éktelen haragra gerjedt, s megragadta Jamest a köpeny gallérjánál fogva.

- Mi a fenét mondtál neki?!

- Albus – fogta meg a kezét Jade. – Hagyd.

- Mit mondtál?!

- Csak megkértem, hogy járjon velem.

- Ezért nem üthetett meg. Mit mondtál még?

- Semmit… na, öcskös, engedj már el!

- Mit mondott, Jade? – kérdezte a lánytól békésebb stílusban.

- Hogy rakjuk össze azt, amink van – bökte ki Jade enyhe pírral az arcán. – És meg sem várta a választ, meg akart csókolni.

- Mi rossz van abban? – értetlenkedett James. – Gondoltam, nyomatékosítom az ajánlatomat.

- Ajánlatot? AJÁNLATOT?! Hogy mondhattad azt neki, hogy rakjátok össze azt, amitek van?

- Ez csak egy tréfás verziója a „leszel a barátnőm” – nek – védekezett James. – Nem akartalak megbántani.

- Én azt hiszem – kezdte a lány. – Albus, azt hiszem, félreértettem. Kérlek, ne bántsd őt. Én azt hittem, hogy valami olyasmire gondol.

- Olyasmire? Mire? – kérdezte Albus.

- Hát afféle testi érintkezésre. – Jade belepirult a mondatba. – Félreértettem, sajnálom.

- Nem a szexre céloztam, Jade – mondta James. – Csak olyan ártatlan kis járásra.

- Már tudom, és sajnálom. – Jade az arcára szorította a kezét. – Ez annyira kínos!

- Megbocsátok, szépségem – gügyögte James. – Rád nem tudnék haragudni.

- Jól van. – Albus elengedte a bátyját.

- Én most inkább megyek! – Jade úgy futott el, mintha kergetnék.

- Ő másik világból jött, te agyalágyult. Nem csókolhatod meg csak úgy!

- Jól van, na. – James arra a helyre tette a kezét, ahol a lány megütötte. – Erős keze van, az már egyszer biztos. De figyelj, Al, egy valamit nem értek. Miért véded úgy, mintha a csajod lenne?

Albus zavartan elkapta a tekintetét.

- Hát, mert… mert…

- Csak nem tetszik neked? – sandított rá James.

- Kicsit.

- Annyira nekem is. Akkor, győzzön a jobbik!

- Hogyan? – képedt el Albus.

- Csak nem képzelted, hogy lemondok egy ilyen dögös csajról?

- Nem is az eseted, James. Te a mutatós lányokat szereted. Jade nagyon szerény.

- Egy talány az a lány, és én szeretem a rejtélyeket. Akkor, megmérkőzünk érte?

- És Morgan?

James arcáról lehervadt a vigyor. Arra a visszatérő álomra gondolt, amelyben találkozik a lánnyal, s amikor férfiként bizonyítania kellene, ő kudarcot vall. A gyomra görcsösen összerándult. Gyűlölte ezt az álmot, s majdnem minden héten előjött, csak nem értette, hogy miért.

- Az a csaj rám sem bagózik, és amúgy is a rossz oldalon áll az apja.

- És?

- Mi és? Szerinted apa mit szólna, ha összekavarodnék Draco Malfoy lányával?

- Ne tégy úgy, mintha valaha is érdekelt volna, hogy apa mit szól a dolgaidhoz.

James megnyalta az ajka szélét. Felderengett előtte az apja képe. Nem, sosem törődött azzal, hogy Harry mit tart jónak vagy rossznak.

- Fiúk, örülök, hogy itt vagytok mind a ketten – csendült egy hang a hátuk mögött.

- Mester! Hát visszajött Angliából?

- Igen, átadtam a hajszálat Rufusnak – felelte az arab mágus. – Figyeljetek rám, Dante Steinhauser tájékoztatott, hogy holnap vizsgázni fogtok.

- Mi? – döbbent meg James. – Nekünk egy szót sem szólt erről.

- Talán nem is fog, ezért mondom el én. Nem tudom, hogy mi lesz a próba, de a Lordtól ne számítsatok túl sok jóra.

A fiúk nagyot nyeltek.

- Rendben, köszönjük, mester. Van valami új hír az inferusokról?

- Nem, azóta nem látták őket.

 

***

Ron a földön feküdt, s nyakig havas volt, a pálcája pedig a magasban repült egy finom női kéz felé. A hölgy elkapta a pálcát, s arcán diadalittas mosoly terült szét. A körülöttük állók lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenetet.

- Ím a tanítvány legyőzte a mesterét – szólalt meg Rufus Order a ring széléről. – Gratulálok, Mrs. Weasley.

- Köszönöm, uram – bólintott Hermione.

Ron feltápászkodott, s szégyenkezve lemászott a ringről.

- Hát, bátyuskám, téged alaposan helybenhagytak – kuncogott Ginny gonoszkásan.

- Dugulj be, Ginny – morogta Ron.

- Hé, nyugalom, ez nem szégyen, Ron – nyugtatta Harry. – Nem gáz kikapni a jobbtól.

- De Hermione mióta jobb nálam?! – csattant fel Ron. – Hiszen amióta auror vagyok sokkal jobb vagyok nála. Én tanítottam az elmúlt hetekben is!

- Hermione nagyon tehetséges, mindig is az volt – emlékeztette Harry. – Ne morogj már, inkább örülj a feleséged győzelmének.

- Ron, nagyszerűen harcoltál – ért melléjük Hermione.

- De te jobb voltál.

- Ugyan! Csak sokat gyakoroltam.

- Papi, legyőzött a mami? Ez nagyon gáz! – jelent meg Rose is.

- Ne akard, hogy szobafogságra ítéljelek! – fenyegetőzött Ron.

- Most tényleg ennyire kibuktál? – komorodott el Hermione.

- Te nem buknál ki a helyemben? Legyőzött a tulajdon nejem!

- Sajnálom, ha szerinted csak a feleségszerepre vagyok jó. – Hermione sértődötten elvonult Ginny kíséretében.

- Még neki áll feljebb? – képedt el Ron. – Engem aláztak meg!

- Ne hisztizz már – szólt rá Harry. – Inkább menj, és kérj bocsánatot.

Ron a felesége után bámult, majd így szólt:

- Igazad van, megyek is már.

- Mr. Weasley mindig is lobbanékony volt – lépett Harry mellé Rufus. – Ez afféle Weasley vonás lehet, mert a felesége is lobbanékony, a fiáról, Jamesről nem is beszélve.

- Igen, ebben igaza van. Hallott valamit a gyerekeimről mostanában?

- Szorgalmasan tanulnak, ne aggódjon miattuk, Harry. Apropó, megszerezték Dante barátunk hajszálát, így el tudjuk készíteni a Százfűlé főzetet.

- Ki fogja meginni?

- Az itt jelenlévők közül sokat magammal szeretnék vinni a főzet segítségével. Számos halálfaló kivonatát megszereztem már, de Dantéé a legfontosabb, mert Anabella különös figyelmet fordít rá. A bál alatt fogjuk visszaszerezni a Halál jogarát, s magának és a barátainak az lesz a feladata, hogy elterelje Anabella figyelmét.

- Nem lesz nehéz Danteként, ha Anabellát annyira érdekli.

- Én leszek Dante, Harry, nem maga.

- Én azt hittem…

- Jobbnak látom ezt a feladatot nem magára bízni. Magában forr a bosszúvágy, ide higgadt fej kell.

- Miért olyan fontos Anabellának Dante?

- Egyrészt, hogy kiképezze a hadseregét, másrészt, véleményem szerint lángra lobbant északi barátunk iránt.

- Lángra lobbant? – Harry hangjában gúny csendült. – Ő képtelen szeretni, olyan, mint az apja.

- Ez majd kiderül – mondta a mágus. – Már csak pár nap és új szakaszba ér a harcunk.

Rufus lassú léptekkel elindult vissza a kastély felé, Harry pedig merengve nézett utána. Meg volt győződve arról, hogy neki kell majd felvennie Dante Steinhauser alakját, s már megbékélt a gondolattal, sőt! Örült is annak, hogy végre móresre taníthatja Anabellát.

 

***

 

Hatalmas jégfal tornyosult előttük, s hiába vettek fel bundás talárt, érezték, amint a hideg átjárja a testüket. Lily felnézett a jégfal tetejére, s arra gondolt, hogy vajon mi vár rájuk azon túl.

- Alohomora! – rikkantotta Dante Stainhauser, mire a jégfalból egy ajtó körvonalazódott ki.

- Mi a feladat? – kérdezte James.

- Túlélni – vigyorgott a mágus.

- Az roppant egyszerű – dörmögte James, és átlépte az ajtó küszöbét. Amint a lába a jégpadlóra ért, megcsúszott és hanyatt esett.

- Remélem, hogy ez a kezdet nem fogja tükrözni a vizsgátok eredményét – jegyezte meg Dante megvetően.

James egy vállrándítással reagált a férfi mondatára, majd megpróbált felállni, de újra elesett.

- Menjetek ti is be – parancsolt a többiekre a férfi.

Albus és Lily kelletlenül elindultak befelé, óvatosan, a jégfalnak támaszkodva. Amikor mind a ketten az ajtó másik oldalán voltak, az becsukódott mögöttük, majd eggyé vált a fallal. Lily tett egy lépést előre, amelynek az lett az eredménye, hogy a bátyja ölébe zuhant.

- Nagyszerű, itt minden csupa jég, felállni sem tudok! – dohogott a fiú. – A múltkor a sivatag, most meg ez, egyáltalán nincs fantáziájuk! És egyáltalán mit kellene túlélnünk? A jeget?

- Először is, találjuk ki, hogy hogyan indulhatunk el ezen a folyosón anélkül, hogy lépésenként seggre esnénk – kezdte Albus. – Majd úgyis kiderül, hogy mit értett túlélés alatt.

Lily a jégpadlóra szegezte a pálcáját:

- Immotus! – A pálca hegyéből barna fénycsóva borult a padlóra, mire arról eltűnt a jégtakaró. – Most már járhatunk rajta.

- Klassz ötlet, Lily! – veregette meg a hátát Albus.  – Ha a végére értünk a folyosónak, csak újra megszilárdítjuk az utunkat, s így nem fogunk elesni.

- Csodás, induljunk.

Így a három gyerek elindult a hosszú jégfolyosón előre. A folyosó végén két továbbhaladási lehetőség tárult a szemük elé.

- Most jobbra vagy balra? – kérdezte James.

- Mondjuk jobbra.

- Miért pont arra?

- Mert a bal nem szimpatikus nekem – vonta meg a vállát Lily.

- Akkor menjünk jobbra.

Tíz percen keresztül menetelhettek, amikor a semmiből előtűnt egy jégfal.

- Hát erre nem megyünk tovább.

- Hacsak át nem törjük a falat – kapta elő a pálcáját James. – Partis Temporus!

A tűzörvény elolvasztotta a falat, így folytathatták útjukat.

- Elég gyenge próbálkozás volt ez a fal a mester részéről – gúnyolódott James.

- Valami azt súgja, hogy ez csak a kezdet – vélte Albus.

- Na, tessék, ismét egy fal – tette a csípőre a kezét Lily.

- Ne félj, amíg engem látsz – kacsintott James. – Partis Temporus!

Lily vidáman figyelte a lángnyelveket, de azok nem olvasztották meg a falat.

- Hát ez meg? – hőkölt hátra James.

- Ez a fal nem csak úgy előtűnt a semmiből, ez mindig is itt volt, tehát az eredeti fallal szemben semmi esélyünk a tűzzel – állapította meg Albus. – Forduljunk vissza.

- Akkor mégis balra kell mennünk – konstatálta Lily egykedvűen. – Rossz előérzetem van.

- És nem is alaptalanul – torpant meg Albus.

Előttük hatalmas hóvihar kerekedett. A gyerekek az arcuk elé tették a kezüket, hogy védjék arcukat a hótól.

- Lelassít minket ez a szar – dörmögte James. – Nem tudnánk megállítani valami varázslattal?

- Meteoronto recanto! – kiáltotta Albus, de semmi sem történt. – Csináljuk együtt!

A három testvér felemelte a varázspálcáját, s egy emberként mormolta a varázsigét:

- Meteoronto recanto! Meteoronto recanto!

- Ez az! – James ugrott egyet örömében. – Vége van.

Albus is mosolygott, de amikor hátrapillantott a válla fölül, az arcára fagyott a mosoly.

- Valaki követ minket.

- Mi? – fordultak hátra a többiek, de senkit sem láttak.

Amint visszafordultak, hatalmas lökést éreztek a gyomrukban, és hátrarepültek egyenesen neki az egyik jégfalnak.

- Ez meg mi a kénköves ménkű volt? – könyökölt fel James, majd előkapta a pálcáját, és az előttük álló férfira szegezte. – Maga meg honnan került ide?

- Nem az a fontos, hogy honnét jöttem, hanem az, hogy hová tartok – mondta az idegen sejtelmesen. Hosszú fehér köpenyt viselt, s arcát ezüstmaszk takarta.

James hirtelen a levegőbe emelkedett fejjel lefelé.

- Tegyen már le! – ordította.

- Liberacorpus! – kiáltotta Albus, mire bátyja ismét szilárd talajra került.

- Mi a fészkes fenének lógatott fel?!

- Diffindo!

- Protego maxima! – Albus pajzsot húzott maguk elé.

- Finite! – A pajzs szertefoszlott.

- Tehát meg kell küzdenünk magával, le kell győznünk és csak akkor mehetünk tovább.

- Jól látod, kisfiam, bár nem volt nehéz kitalálni. Látod ezt? – Elővett a köpenye alól egy réz rudat. – Ha legyőztök, megkapjátok ezt.

- Rendben. – Albus felvette a párbajállást.

- Locomotor mortis!

- Protego!

- Obstructo!

Albusék félreugrottak az ártás elől, amely a falba csapódott, s egy vágásnyi lyukat teremtett rajta.

- Ez fájt volna, ha eltalál, mi?

- Nem, James, csak elkábított volna. Protego! – Albus kivédett egy újabb hátráltató ártást.

Ekkor a férfi eltűnt, majd közvetlenül mellettük bukkant fel. James – hála a kitűnő reflexeinek – még éppen időben rántotta a földre Lilyt, majd megragadta a férfi bakancsát, és maga felé rántotta. A férfi a padlóra esett, majd köddé vált.

- Álljunk egymásnak háttal – javasolta Albus. – Így oda tudunk figyelni minden helyzetre.

Ismét feltámadt a szél, s újult erővel tört ki a hóvihar.

- Köszi, Dante bácsi, most tutira semmit sem fogunk látni! – üvöltötte James dühösen.

Ellenfelük konfúziós bűbájt próbált rájuk szórni, de Albus még az átok megérkezése előtt pajzsot húzott maguk köré.

- A pajzsot nem tudom a végtelenségig fenntartani. Próbáljátok meg legyőzni, James.

- Rendben! – James hunyorogva próbálta kivenni a férfi alakját, de az beleolvadt fehér köpenyével a viharba. – A fene azt a fehér köpenyét! Hogy miért nem tudott feketét felvenni?!

- Pont azért, hogy ne láss, fiacskám – csendült a már ismerős hang nagyon közelről.

- Stupor! – James átka nem érte el a kívánt célt.

- Everten static!

- Protego!

- Ezt a fazont nem lehet legyőzni – mondta James, miközben idegesen tekintgetett körbe.

A varázsló James háta mögött bukkant fel, és a fiú megérezte annak parfümjét. James sebesen megfordult, s fordulás közben gyomorszájon vágta ellenfelét, aki a döbbenettől hirtelen szólni sem tudott.

- Stupor – hangzott James ítélete, mire a férfi ájultan rogyott össze, a vihar pedig elült.

- Szerintem ez nem volt éppen szabályos húzás – vélekedett Albus.

- A lényeg ez, nem? – emelte fel James a réz rudacskát. – Szerintetek mi lehet ez? Olyan pici.

- Nem tudom – rázta a fejét Albus. – Szegény ember, jól megütötted.

- Mindig azzal harcolj, amid van – idézte Dantét James. – Nekem az öklöm volt kéznél.

- Azt hiszem, lefagytam – szólalt meg Lily, az egész arca kék volt a hidegtől.

James zsebre vágta a rudat, majd a húgához lépett, és felemelte annak a kezét.

- Tartsd így kinyitva a tenyered – utasította a lányt, majd így szólt: - Pirocus!

- De jó, egy kis meleg – mosolyodott el a lány a lángnyelvet látva. – Köszönöm, Jimmy.

Miután mind a hárman megmelegedtek James pálcájánál, folytatták útjukat tovább. Legnagyobb bánatukra sehol sem találták a kijáratot, ráadásul úgy negyed óra bolyongás után megtalálták az elkábított férfit.

- Szerintem csak bolyongunk itt össze-vissza – mondta Albus. – Ez egy labirintus…

- Akkor jelöljük meg az utat, hogy merre voltunk már – vetette fel Lily.

- Jó ötlet. – Albus a pálcáját a padlóra szegezte. – Erecto! – A mutatott helyből kinőtt egy jégbucka. – Így tudni fogjuk, hogy erre már jártunk.

- Vele mi legyen? – mutatott a férfira Lily. – Azt hittem, hogy a Lord majd felébreszti, de még mindig itt van. Nem hagyhatjuk itt, mert halálra fog fagyni.

- Akkor élesszük fel. Finite!

A férfi mocorogni kezdett, a gyerekek pedig figyelték, ahogy magához tér.

- Szép ütés volt, fiacskám – nyögte.

- Kaphat még egyet, ha nem mondja el rögtön, hogy mire való az a rúd! – fenyegetőzött James.

- James! – hüledezett Albus. – Hogy lehetsz ilyen modortalan?

- Simán.

- Agyon is üthetsz, kisfiam, én akkor sem mondom meg – felelte a férfi elszántan.

- Ezzel nem lettünk okosabbak.

- Ez is egy próba! – csapott a fejére Albus. – Rá kell jönnünk arra, hogy mire is tudjuk használni. Afféle rejtvény ez, amit meg kell oldanunk.

- Szerintem növesszük meg, és másszunk ki a segítségével innét – ajánlotta James.

- Próbáljuk meg.

James Albusnak adta a rudat, de amikor az meg akarta növeszteni, semmi sem történt.

- Bűbáj védi – tájékoztatta őket csalódottan Albus.

- Akkor nem maradt más csak a baktatás – fintorodott el James.

Útjuk újabb jégfolyosókon keresztül vitt, nem találkoztak senkivel és semmivel hosszú órákon át.

- Kezdek besokallni! Elegem van ebből! Történjen már valami! – üvöltötte a semmibe James.

- Nyugalom, azt hiszem, hogy direkt nem történik semmi. Tűréspróba.

- Csak jussunk ki innét, úgy meg tűréspróbázom, hogy arról kódul!

Ebben a percben útjukat vagy tíz fehér köpenyes, pálcát markoló zárta el.

- Tessék, most van egy kis izgalom. Örülhetsz – vetette a szemére Albus.

- Örülök is! – vidult fel a fiú arca. – Elbánunk velük.

Piros fénycsóvák szálltak a gyerekekre, akik jobb híján kénytelenek voltak visszafordulni a sarkon arra a folyosóra, amelyről jöttek. Hallották, amint a fénycsóvák a jégfalba ütköznek, s jégdarabok potyognak a padlóra. Albus megfordult, s a falra szegezte a pálcáját:

- Bombarda! – Hatalmas hótömeg zúdult üldözőik nyakába.

- Forduljunk be ezen a sarkon! – mutatott az előttük heverő elágazásra Lily.

A fiúk megfogadták a tanácsát, de az elágazás folyosóját jégpáncél fedte, így elestek.

- Immotus! – kiáltotta gyorsan Lily, s már futottak is tovább.

Albus megállt a folyosó közepén, s ismét elővette a pálcáját:

- Erecto! – Az üldözők előtt jégfal jelent meg, de azok egy robbantóbűbájjal áttörtek rajta.

Átkokat zúdítottak a gyerekekre, s csak a jó szerencsén múlott, hogy az egyik rontás nem találta el James lábát.

- Hiába rohantok, úgyis szembe kell néznetek velünk! – kiabálta utána az egyik mágus. – Nálunk van az, amely nélkül innét sosem juthattok ki.

Albus hátrapillantott, s látta, amint az egyik férfi meglenget egy pici tárgyat. Nem tudta kivenni, hogy mi is lehet az.

- Le kell győznünk őket.

- Túlerőben vannak – emlékeztette James.

- Akkor osszuk meg a figyelmüket.

- Mi? – lihegte Lily, aki éppen most ért a fiúk mellé.

- Erre már jártunk – mondta Albus, amikor átugrotta a maga varázsolta buckát. – Emlékszem, hogy lesz egy elágazás. Ti menjetek balra, én meg jobbra. Csak szétválnak.

- Ez veszélyes, tetszik – lelkendezett James. – De mért te menj egyedül?

- Most nincs idő vitatkozni! Itt van az út vége, akkor csináljuk! – Így a három testvér külön vált.

Albus várakozásainak megfelelően, az üldözőik is kétfelé oszlottak. Albus nyomába négyen szegődtek, akik közül kettőt maga alá is temetett a fiú lavinája. Albus rohant tovább előre, majd támadt egy ötlete. Ha az emlékezete nem csal, akkor a következő sarkon zsákutca lesz. Szélsebesen elkezdett rohanni előre, majd hirtelen megtorpant, s az ellenfelei nekiütköztek a falnak. Albus gyorsan elkábította őket, majd átkutatta a zsebeiket. Az egyiknél meg is találta azt a picike tárgyat, amely olyan volt, mint egy kulcs feje. Akkor hát ezért kellett a rúd. Össze kell illeszteni a kulccsal, biztosan az nyitja az ajtót. Ekkor sikoltásra lett figyelmes, s azonnal eszébe jutottak a testvérei. Elindult hát visszafelé, meg is találta őket a szemben lévő folyosón. Lily a padlón feküdt, s a lábát markolta, amelyből spriccelt a vér, James pedig az utolsó ellenfelükkel küzdött, mivel a többi a földön feküdt.

- Mi történt? – térdelt le a húga mellé a fiú.

- James átka véletlenül engem talált el – válaszolta Lily, a fájdalomtól eltorzult az arca.

- Vulnera sanentur.

Miközben Albus Lily sérülését gyógyította, James torkát megragadta a köpenyes, s az alig kapott levegőt. Utoljára akkor érezte így magát, amikor Anabella Watkins ráuszított egy kígyót a Titkok kamrájában. Fény gyulladt a fiú elméjében, a pálcáját az őt markoló férfira szegezte, majd így motyogott:

- Serpensortia! – A férfi lábára rátekeredett egy kígyó, mire az elengedte a fiút.

James a térdére támaszkodva levegőért kapkodott, majd elgáncsolta a férfit a kígyóval együtt.

- Stupor! Vipera ivanesca!

- Szép volt, James, egy újabb szabálytalanság – vigyorgott Albus, akinek a vállára Lily támaszkodott.

- Már nem is fáj, Al, elengedhetsz.

- Ne haragudj, Lily. – James bűnbánóan lesütötte a szemét.

- Nagyon fájt ez az izé.

- Elhiszem, de amint hazaértünk, kiengesztellek – ígérte James. – Akkor keressük meg azt az izét.

- Már meg van – mutatta fel Albus. – Odaadnád a rudat?

Miután James eleget tett a kérésének, a fiú összeillesztette a darabkákat, majd így szólt:

- Reparo! – Ebben a percben egy ajtó bukkant elő a falból, s Albus betette a kulcsot a lyukba.

- Végre vége van – sóhajtotta fásultan Lily.

Az ajtó mögött azonban Dante Steinhauser várta őket, de ezen nem is lepődtek meg. Sokkal inkább attól maradt tátva a szájuk, hogy a férfi háta mögött egy zöld sárkány magasodott büszkén.

- Merlin szakállára! – nyögte James. – Most ezzel a bestiával kell megküzdenünk?

Dante arcán diadalittas mosoly ült.

- Ő itt Storm, gondoltam, meg szeretnétek ismerni.

- Hát én nem – vágta rá Lily.

- Én sem tulajdonképpen…

- Én pedig nagyon is! – lépett egyet előre James.

- Storm nem más, mint egy finn hegyisárkány, ha nem tudnátok. Mivel átjutottatok a labirintuson, a következő állomás nem más, mint egy kis legendás lények gondozása.

- Meg kell küzdenünk vele? – képedt el James.

Dante nem felelt csak sejtelmesen mosolygott. 

Vissza a bloghoz