Kicsit korábban érkezett a folytatás, mint terveztem, remélem, nem bánjátok:)

 

 

A szobában minden szanaszét hevert, amikor Ginny belépett. A földre dobált ruhadarabok látványától megdermedt az ajtóban. Nem tudta mire vélni ezt a rendetlenséget. Körülbelül két percig ácsoroghatott a küszöbön, amikor észrevett egy szürke zoknis lábat kikandikálni a hatalmas tölgyfa szekrényből, majd kisvártatva egy csomag álompor hullott a szekrényben térdelő mögé.
- Harry? – köszörülte meg a torkát.

Nem jött ki hang a megszólított torkán, így a nő tett egy lépést előre.
- Harry? – próbálkozott erősebb hangon.
A férfi a meglepetéstől olyan hirtelen egyenesedett fel, hogy beverte a fejét a szekrény tetejébe. Harry felszisszent, majd a feje búbját markolászva eltávolodott a szekrénytől.
- Voltaképpen mit csinálsz?

- A láthatatlanná tevő köpenyemet keresem.

- Ahogy elnézem a szobát, nem nagyon jársz sikerrel.

Harry körbeforgatta fejét, s zavartan megdörzsölte az orrát.

- Nem tudtam, hogy ekkora rumlit csinálok – vallotta be kisfiús szégyenlősséggel.
Ahogy Ginny a férjére nézett, nem tudott nem elolvadni. A bál óta először érzett valami meleget a férfi iránt. Ijedten ébredt rá, hogy legszívesebben megcsókolná Harryt. A gondolatot gyorsan elhessegette magától. Nem, Harry Potter nem ússza meg ilyen könnyen. Nem adhatja be a derekát! Pedig a haragja füstje már elszállt.
- Miért kell a köpeny?

- Először is, mert szükségem van rá ahhoz, hogy bejussak a roxforti birtokra.

- Most már arra is képes vagy, hogy láthatatlanul leskelődj utána? – szaladt ki Ginny száján.

Harry elfehéredett magától a gondolattól is, hogy annyira Anabella rabja legyen, hogy képes legyen a köpenyt felhasználni annak érdekében, hogy a közelébe férkőzhessen. Emellett nagyon sajnálta, hogy a felesége még mindig ennyire ellenséges vele. Még mindig csak a rosszat látja a tettei mögött. Úgy döntött, hogy tesz egy utolsó kísérletet arra, hogy jobbá tegye a kapcsolatát a feleségével. A nőhöz lépett, és a kezébe vette a nőét.

- Ginny, már sosem fogsz megbízni bennem? – kérdezte lágy hangon. – Sosem fogod elfeledni a múltat? Sohasem leszünk már újra békességben?

Ginnyt meglepte Harry reakciója, így egy pillanatig csak a férfi szemeibe meredt, majd tűnődő hangon így felelt:
- Nem tudom, Harry. Szeretném azt hinni, hogy minden olyan lehet, mint régen, de egyszerűen nem tudom hová tenni a tetteidet néha. Azt mondod, hogy már nem érdekel az a nő, de mégis képes voltál leütni Mr. Ordert, csakhogy átvehesd a helyét.

- Azért tettem, mert szükségem volt arra, hogy törleszthessek neki. Ginny, értsd meg kérlek, hogy a sárba tiporta a büszkeségem. Azt hittem, hogy ha én is játszhatok vele egy kicsit, akkor majd jobb lesz.

- Megaláztál ezzel, Harry, ismét megaláztál – mondta a nő csendesen. – El sem tudod képzelni, hogy mit éreztem akkor, amikor rájöttem, hogy te csókolóztál vele. Az előző botlásodat valamilyen szinten még megértettem, hiszen én is hibás voltam. Elhanyagoltalak, most teljesen mindegy, hogy ez is Anabella műve volt. De ez a mostani… semmi szükség nem volt erre.

- Nem azért tettem, mert vágytam arra, hogy vele lehessek, hanem azért, mert önmagam előtt egy nagy nulla vagyok. Bizonyítanom kellett… bosszút akartam.

- És bejött?

- Nem. Egyáltalán nem lettem jobban tőle… ez a bosszúállás nem az én világom. Azt hittem, hogyha megteszem, akkor rendbe jövök, de tévedtem. Amikor láttam, hogy Anabella mennyire vágyik Dantéra, akkor elégtételt éreztem, hiszen tudtam, hogy én nem vagyok Dante. De ez csak egy kis ideig tartott. Ráadásul megbántottalak téged, pedig megfogadtam magamnak, hogy sosem teszem újra. A feleségem vagy, a gyermekeim anyja, és nem szeretnék neked fájdalmat okozni. Kérlek, bocsáss meg, ha mégis megtettem.

- Azt mondod, hogy én vagyok a feleséged, és a gyerekeid anyja, s, hogy nem akarsz megbántani, de azt egy szóval sem említed, hogy szeretnél.
- Nem akarok hazudni. Szeretlek téged, szeretet érzek, ebben biztos vagyok, de arról fogalmam sincs, hogy szerelmes vagyok-e beléd.

- Miért nem tudod? Ezt érezned kellene, Harry.

- De nem érzek semmit.

- Akkor majd térjünk vissza erre, ha mindennek vége – javasolta Ginny. – Eddig tíz körömmel ragaszkodtam a házasságunkhoz, de be kell látnom, hogy apának igaza volt: ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Most össze vagy zavarodva, annyi minden történik, ha túléljük ezt, majd megbeszéljük, hogy akarjuk-e folytatni. Van egy ajánlatom a számodra, Harry.

- Mi lenne az?

- A csata végéig nem fogok beszólogatni neked, s úgy teszek, mintha csak afféle barátok lennénk. Nem fogom tovább játszani a megsértett feleséget. Adok időt, hogy átgondolhasd, hogy rendezhesd magadban a dolgot. De cserébe azt kérem, hogy amint minden újra világos, légy velem őszinte. Nem akarom az életem hátralévő részét olyan mellett leélni, aki csak megszokásból, vagy még rosszabb, kötelességből van velem. Mit szólsz ehhez?

- Legyen így – egyezett bele Harry.

- Így legalább Rufus Order nem vádolhat azzal, hogy az agyadra megyek – jegyezte meg a nő szemtelen mosollyal.

- Valóban nem mondhatja – mosolyodott el Harry. – Szerintem mindenkinek jobb lesz, ha nem marjuk egymást tovább.

- Most pedig térjünk vissza a köpenyre. Miért akarsz bemenni a Roxfortba?

- Mert vissza kell szereznem a Pálcák Urát.

- A Pálcák Urát?

- Szükségem van rá, hogy győzhessünk.

- Azt hittem, hogy nem akarod használni.

- Nem is akartam, de Dumbledore azt javasolta, hogy használjam.

- Dumbledore? Hogyan?

- Álomutazással behatolt az elmémbe, és elbeszélgettünk. A köpenyt is ő ajánlotta, így megmenthetem Albust.

- Micsoda? Megmenteni? Hát van rá esély? – Ginny szemében remény csillant.

- Az egyik Peverell testvér azért kérte a köpenyt, hogy elbújhasson a halál elől… - kezdte Harry.

- Akkor ezért kérdezted, hogy hogy volt a mesében! – vágott a szavába Ginny.

- Igen – bólintott Harry. – De most sehol sem találom.

- Segítek megkeresni – ajánlkozott Ginny. – Muszáj megtalálnunk, ha ez segíthet Albuson.

- Rendben. Itt nincs, átkutattam az összes holmimat, de eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el.

- Menjünk át az én szobámba, hátha ott van valamelyik láda alján.

Így gyorsan átszaladtak a nő szobájába, amely nem messze volt Harryétől. Átkutattak mindent, de legnagyobb csalódottságukra a köpenyt sehol sem találták.

- Nem tűnhetett csak úgy el – dőlt fásultan az ágy lábának Harry. – Vagy talán a házunkban maradt? Jaj, ne! Akkor elégett…

- Nem, csak nem… Biztosan nem maradt ott, ekkora pechünk nem lehet! Talán Rufus Order tudja, hogy hol van… vagy Teddy, hiszen egyszer kölcsönadtad neki!

- Igen, kérdezzük meg őket – állt fel Harry.

Teddy éppen a nappaliban üldögélt egy fotelban, és a kandallóban lobogó vidám lángokba veszett tekintete.
- Minden rendben, Ted? – lépett hozzá Harry homlokráncolva.

- Persze, keresztapu – vágta rá a fiú, s még egy megnyugtató mosolyt is erőltetett az arcára.

- Nem úgy nézel ki – mondta Harry. – Történt valami?

- Semmi, csak a szokásos.

- Megint veszekedtetek Victoire-ral? – kérdezte Ginny.

- Mást sem csinálunk már hetek óta. Most meg kitalálta, hogy nekem bejön Morgan Malfoy. Kész agyrém.

- Nem is tudtam, hogy Victoire ennyire féltékeny – jegyezte meg Harry bujkáló mosollyal. – Ha féltékeny, akkor az azt jelenti, hogy szeret téged.

- Vagy, hogy nem bízik meg bennem.

- Ha nem bízik meg benned, akkor elég buta. – Ginny leült a fiú foteljának támlájára. – Te sosem tennél semmi olyat, amivel megbánthatnád.

- Sosem adtam neki okot arra, hogy ilyen féltékeny legyen, mégis kiakadt, ha csak szóba állok egy lánnyal. Morgan csak azt kérdezte meg, hogy nem láttam-e a bátyját. Victoire annyira kibukott ezen, hogy hatalmas patáliát csapott. Csoda, hogy ti nem hallottátok. Még a sárkányosztagosok is beszaladtak az udvarról, mert azt hitték, hogy valami nagy baj van.

- A szobánkban voltunk, és a láthatatlanná tévő köpeny miatt feltúrtuk az egészet. Biztosan ezért nem hallottunk semmit sem.

- És megtaláltátok?

- Abban bíztunk, hogy még mindig nálad van – vallotta be Ginny. – Harry egyszer kölcsön adta neked.

- De én vissza is adtam, nem emlékszel keresztapu?

- Nem, sajnos nem.

- Hát persze! – csapott a fejére a fiú. – Hiszen nem is neked adtam oda, hanem Jamesnek. Emlékszem már, beugrottam, hogy visszaadjam neked, de csak James volt otthon, így megkértem, hogy továbbítsa.

- Mikor volt ez?

- Úgy egy éve.

- James – nézett egymásra Ginny és Harry.

- Akkor ezek szerint nem adta oda – állapította meg Teddy cinkos vigyorral. – Biztos kellett neki a Roxfortba, hogy csajozhasson.

- Csak jóra használd… neki is megmondtam, hogy a köpeny nem játékszer – mérgelődött Harry. – Melegen ajánlom neki, hogy nála legyen.

- Biztosan vigyázott rá – nyugtatta meg Teddy. – Kint van az udvaron, a sárkányosztagosoktól vesznek órát.

- Köszönjük, Ted – biccentett Ginny. – És ne aggódj, csak rendeződnek majd a dolgaitok.

- Hát én már lassan nem reménykedem ebben.

- Talán csak egy kis szünetre van szükségetek – vélte Harry.

- Lehet.

- Szerintem menjünk Jameshez – állt fel Ginny.

 

James, Albus, Lily és a kastély többi fiatal lakója a gyakorlótéren párbajozott a Sárkányosztag két tagjával, Layla Liúval és Brian Maxwell-lel. A nő idős kora ellenére hihetetlen fürge volt, olyan gyorsan változtatta a helyét, hogy a gyerekek nem tudták szemmel követni, Brian pedig egy cseppet sem törődött azzal, hogy az ellenfelei csak tizenévesek, agresszíven küldte rájuk az átkokat.

- Tedd közelebb egymáshoz a lábaidat, fiú – utasította Brian Hugót.

- Miért? – értetlenkedett Hugo, mire a férfi elgáncsolta.

- Ezért.

Hugo a fenekét markolászva feltápászkodott, s vetett egy csúnya pillantást nővérére, aki jót mulatott öccse esetlenségén.

Brian fintorogva Rose-ra pillantott, majd egy rontással gennyes keléseket varázsolt a lány arcára.

- Nehogy kimaradj a mókából, te lány.

Most Hugón volt a sor, hogy nevessen.

- Mi olyan vicces, te troll? – förmedt öccsére Rose.

- Csak az, hogy ilyen fejjel tutira egy srác sem hívna el randizni. Nem mintha most tolonganának érted.

 Lily az unokanővére segítségére sietett, s eltűntette a keléseket a lány arcáról.

- Köszönöm, Lily. Te meg menj a pokolba, Hugo! Stupor!

Hugo még épp időben hasalt félre az átok elől, így az a közeledő Harry felé szállt tova.

- Protego! – A férfi pálcájából előbukkanó pajzs elnyelte Rose átkát. – Azt hittem, hogy az aurorok ellen harcoltok, nem egymással.

- Ne haragudj, bácsikám! – kiáltotta Rose.

- Semmi gond.

- Csak nem akar csatlakozni, Mr. Potter? – tudakolta negédes mosollyal Layla Liu.

- Nem, csupán a fiammal szeretnék néhány szót váltani.

- Kár, pedig megnéztem volna, hogy Rufus újabb kegyeltje tényleg olyan ügyes-e, mint amilyennek Rufus mondja – morogta Brian.

- Talán majd legközelebb – ígérte Harry.

James éppen Albust segítette fel a földről, amikor Layla elordította magát:

- Tartunk egy rövid szünetet, hogy Mr. Potter beszélhessen a fiával. Aztán folytatjuk a játszmát.

- A francba – dobbantott egyet mérgében James. – Éppen most akartam kipróbálni azt az átkot, amit Dantétól tanultunk a vén Maxwellen. Erre most miattad szünet van.

- Miattam? – csodálkozott Albus. – Ki mondta, hogy velem akar beszélni?

- Kivel mással? Te vagy a jóslat főszereplője.

- Attól még lehet, hogy hozzád jött.

- Hozzám? Ugyan! Hiszen tök mintagyerek lettem, semmi stikli már jó ideje.

Ekkor ért hozzájuk Harry.

- James, beszélhetnék veled?

- Na? – vigyorodott el Albus. – Mégis csináltál valamit?

James kelletlenül követte apját, aki Ginny mellé vezette a fiát.

- Nem csináltam semmit! – kezdte James. – Ha a konyha miatt jöttök, akkor én esküszöm, hogy nem direkt áztattam el…

- Te eláztattad a konyhát? – kérdezte meglepetten Ginny.

- Nem ez miatt jöttetek?

- Nem, nem is tudtunk erről.

- Akkor csak vicceltem! – James erőltetetten felnevetett. – Nem is én voltam ám.

- De a láthatatlanná tévő köpenyemet te vitted el.

- Ja, igen, az nálam van. De én csak vigyáztam rá – füllentette James. – Eltettem és nagy becsben tartottam.

- Akkor itt az ideje, hogy visszaadd nekem.

- Oké, fent van a szobámban az ágy alatt. Felmenjek érte?

- Veled tartunk.

- Tehát, mi történt a konyhával? – tért vissza a konyha ügyre menetközben Ginny.

- Honnét tudjam? Nem én voltam – ismételte James.

- James! – Ginny szeme vészjóslóan megvillant.

- Jól van, na! – adta be a derekát a fiú. – Csak reggelit akartam csinálni, de véletlenül odaégettem a tojást, és megpróbáltam eloltani a pálcával, amit Teddy az asztalon hagyott, és hát az megbokrosodott, és nem akarta abbahagyni a vizelést.

- A vizelést?

- Hát egyfolytában jött belőle a víz.

- Miért használtad egyáltalán más pálcáját? Miért nem a sajátodat?

- Mert azt fent hagytam az ágyamban.

- Engem inkább az érdekelne, hogy miért nem kérted meg Rámert, hogy elkészítse a reggelidet. Még egy szendvicset sem tudsz megcsinálni – csóválta a fejét Ginny.

- Mert én akartam csinálni.

- De miért?

- Csak, mert. – James összefonta a karjait jelezve, hogy nem kíván többet elmondani erről.

Már a lépcső tetején jártak, amikor összefutottak Ronnal.

- Minden készen áll, Harry.

- Rendben, Ron, hozom a köpenyt, és indulhatunk.

- Hová mentek? – kíváncsiskodott James.

- Miért álltál neki reggelit csinálni? – kérdezett vissza Harry.

- Nem ér a kérdésre kérdéssel felelni.

- Szóval nem mondod el. Oké, akkor én sem – vont vállat Harry, majd folytatta útját felfelé.

James szobájában hatalmas rendetlenség uralkodott. Minden ruhadarabja ott hevert, ahol éppen levette magáról. Ráadásul orrfacsaró bűz terjengett az egész helyiségben. Ginny befogta az orrát, majd az ablakhoz sietett, s kitárta mind a két szárnyát. A beáramló friss, hideg levegő élénkítően hatott rájuk.

- Miért nem tesz rendet Rámer?

- Mert én megtiltottam neki, hogy a szobámba jöjjön.

- Miért?

- Mert ez az én birodalmam. Végre nem Albusszal meg Frankie-vel vagyok együtt.

- A saját szoba felelősséggel jár – mondta Harry. – Rendbe kell tartanod. Mikor szellőztettél utoljára?

- Mért kellene?

- Te nem érzed ezt a bűzt?! – csattant fel Ginny.

- Ez nem bűz, hanem James-illat – javította ki sértődötten anyját James.

- Ez kérlek, bűz.

Harry eközben lehajolt, és benyúlt az ágy alá. Az első dolog, ami a kezébe akadt, az egy fénykép volt, amelyen Morgan Malfoy mosolygott rá.

- Hát ez meg? – lepődött meg.

James egy ugrással apja mellett termett, s elvette tőle a képet.

- A fene egye meg, kiesett a párnám alól – szaladt ki a száján. Amikor eljutott a tudatáig, hogy ezt hangosan mondta, azonnal a szája elé kapta a kezét.

- Szóval a párnád alatt tartod – nevetett fel Harry. – Ezzel alszol?

- Mi az? – kérdezte Ginny.

- A fiúnk új szerelme.

- Nem a szerelmem! – tagadta James hevesen, vörös fejjel.

- Már megint? – Ginny fásultan sóhajtott. – Ki az a szerencsétlen?

- Már mért lenne szerencsétlen? – hallatszott a James-Harry kórus.

- Mert úgyis csak pár hétig tart, mint minden kapcsolatod.

- Hát képzeld, hogy már hónapok óta oda vagyok érte.

- Hónapok óta? – kerekedtek el Ginny szemei. – Még a Roxfortból?

James bólintott.

- Akkor hogyhogy nem mutattad be nekünk?

- Mert ő nem akar engem – felelte James lehorgasztott fejjel.

- Ahhoz képest a múltkor olyan jól el voltatok a kádban.

- Az tényleg csak totál véletlen volt. Nincs köztünk semmi sem, apa.

- Pedig én meg voltam győződve róla, hogy ti ketten… - kezdte Harry.

- Ő nem akar engem.

- Talán hozzá is elért a szívtörő híred – vélte Harry.

- A lányok nem szeretik a csélcsap fiúkat – tette hozzá Ginny.

- Tudom.

Harry a James kezében tartott fotóra nézett, s ekkor vette észre, hogy a fénykép jobb oldala olyan, mintha úgy tépték volna le valahonnét.

- Miért olyan a kép széle, mintha eltépték volna?

- Mert így is történt. Nekem csak ő kellett, nem akartam Scorpius képét is bámulni.

- Scorpius? – horkant fel Ginny. – Csak nem? Csak nem Morgan Malfoy az?

- Csak de – grimaszolta James. – Tudom, hogy elég ciki, de mit tehetnék?

- Hát egyik gyerekem részéről sem lesz normális nászom és nászasszonyom?! – fakadt ki Ginny. – Lily Scorpiust akarja, Albus meg összekeveredett egy olyannal. Csak benned bíztam! Erre neked is egy Malfoy kell?

- A szerelem vak.

- De, hogy mind a három gyerekem ilyen vak legyen! – hüledezett Ginny.

- Szerintem nem a szülők a fontosak, hanem az, hogy a gyerekeink párjai rendes emberek legyenek – vélte Harry.

- Ebben igazad van, végül is.

- Szóval tényleg szereted ezt a lányt?

- Bármire képes lennék érte, azt hiszem.

- Még arra is, hogy reggelit készíts neki? – sandított a fiára Harry.

James nem felelt, csak elvörösödött.

- Szóval igen. – Harry mosolyogva benyúlt ismét az ágy alá, s ekkor egy papírgalacsin került a kezébe. – Ez meg?

- Nehogy kihajtsd! – szólt rá James.

Harry érdeklődve elkezdte kihajtani a papírt.

- Ne olvasd el! – könyörgött James. – Bevallom, hogy vagy száz ilyet találsz odalent, szerelmes levelek… neki.

- Te tényleg komolyan gondolod – döbbent meg Ginny.

- Egyszer ennek is be kellett következnie, nem? – Harry félretette a galacsint, és újra benyúlt az ágy alá. – Egyszer Jamesnek is meg kell tapasztalnia a szerelmet. Áh, megvan.

- Látod, vigyáztam rá – terelte a szót James.

- Inkább nem akarom tudni, hogy mire használtad – állt fel Harry. – Csak egy jó tanács, James: ha tényleg ő kell neked, akkor udvarolj neki. Ne félj kimutatni az érzelmeidet. De, ha őt semmi sem hatja meg, akkor nem való hozzád. Akkor nem érdemel meg téged.

- Köszi, apa.

Harry elindult az ajtó felé, Ginny is sarkon fordult, de a nő az ajtóból még visszafordult a fiához:

- Rakj rendet, vagy elpletykálom a nagyinak, hogy az unokája szerelmes.

- Ne, csak a nagyit ne! – sápítozott James. – Akkor ennyi erővel be is mondhatnád a hangosba. Folyton ölelgetni fog, és duruzsolja, hogy végre találtam egy rendes lányt. Nagyon gáz lenne.

- Akkor ragyogjon ez a szoba! – Ginny becsukta maga mögött az ajtót. Harry a folyosón várta már. – Azért elmondhattad volna ezt a kádas dolgot.

- Nem akartam pletykálni.

 

***

 

Ron csak a roxforti birtok bejáratáig kísérte el Harryt. A kaputól két méterre hopponáltak, s az ott terjengő sűrű köd eltakarta őket.

- Szerencsénk van végre – suttogta Ron egy akácfa mögül.

- Semmi köze a szerencséhez, ez Anne műve.

- Anne-é? – kérdezte Ron.

- Ködszállító-bűbáj – magyarázta Harry. – Mr. Order tanította meg neki.

- Bezzeg az Auror Főiskolán ilyet nem tanított nekünk – jegyezte meg duzzogva Ron. – Minden menő dolgot a sárkányosztagosok tudnak.

- Ha csatlakozol hozzájuk, akkor te is megtanulsz majd mindent. – Harry elővette a tarisznyájából a köpenyt.

- Én szívesen beállnék közéjük – tűnődött el Ron. – Te nem?

- Fogalmam sincs. – Harry magára terítette a köpenyt. – Várj meg itt, és ne keveredj zűrbe.

- Hé, nem szoktam!

- Bármit is láss, ne gyere utánam.

- Oké, de te se hősködj.

- Nem fogok, csak kiveszem a pálcát, és már mehetünk is haza.

- Sok sikert.

Harry óvatosan kinyitotta a roxforti birtok kapuját, s elindult a Fekete tó felé. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi történhet a kastély falain belül, s, hogy vajon a szerettei is itt vannak-e valahol a birtokon, de nem engedhette meg magának, hogy kielégítse a kíváncsiságát. A Pálcák Uráért jött, nem állhat meg kémkedni. Nem sodorhatja veszélybe az akciót. Nem akart okot adni Rufus Ordernek arra, hogy megint közveszélyesnek és önzőnek nevezze, vagy Ginnynek, hogy ismét féltékenységi jelenetet rendezzen. Igaz, hogy a nő megígérte, hogy visszafogja magát, de Harry jól tudta, hogy Ginny lobbanékony, előbb cselekszik, minthogy gondolkodna. Így szélsebesen a tó felé vette az irányt, s úgy tíz perc múlva meg is pillantotta Dumbledore márvány kriptáját. Csodálkozott azon, hogy Anabella megtűri a sírt a birtokán, hiszen Dumbledore az apja főellensége volt. Talán tartott volna a földdel egyenlővé tenni az ősz mágus végső nyughelyét? Nem volt ideje ezen gondolkodni, mivel megpillantott egy szürke köpenyt viselő férfit. A varázsló a kripta előtt üldögélt egy sámlin, s úgy tűnt, hogy nagyon unatkozik. Amikor közelebb settenkedett hozzá (ügyelve, hogy eltűntesse maga mögött a hóban keletkező lábnyomait), felismerte benne az egyik aurorját, Ramadant. A férfi most már Draco aurorjai közé tartozott, s Harry tudta, hogy hiába volt az ő embere, most már egy másik parancsnok utasításait kellett követnie, s az Auror-eskü kötelez. Így meg sem próbált beszélni vele, hanem elővette a varázspálcáját, és a férfira szegezte:
- Stupor! – Ramadan a váratlan átoktól zsákként hullott a hóba.

Harry a sírhoz lépett, és varázslattal felnyitotta azt. A szíve a torkában dobogott, amikor a márványfedő felemelkedett a koporsóról. Vett egy nagy levegőt, és benézett a koporsóba. Dumbledore mit sem változott azóta, hogy utoljára látta őt, amikor visszahelyezte a Pálcák Urát, de mégis összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy hiába fest úgy, mintha csak aludna, ez csupán egy élettelen test. Majd másfelé terelődtek a gondolatai. Eszébe jutott a múltkori álma Dumbledore-ral, s az, hogy a férfi figyelmeztette arra, hogy vele is szembe kell majd néznie. Mérhetetlen düh áradt szét a lelkében a miatt, amit Anabella tett azokkal az emberekkel, akik a legtöbbet jelentették neki. Hogy volt mersze Anabellának meggyalázni a szerettei sírját és emlékét?! Hogy fordíthatja őket ellene? Ezért meg fog fizetni. Merengéséből léptek zaja riasztotta fel. Gyorsan elvette a pálcát az ősz mágustól, majd visszahelyezte a sír fedelét. Kisvártatva felcsendült egy ismerős hang:

- Ramadan, minden rendben van?

Habár a sűrű köd miatt nem láthatta a jövevény arcát, biztos volt abban, hogy Draco Malfoy közelít feléjük.

- Ramadan?

Harry a saját torkához szegezte a varázspálcáját, majd Ramadan hangján válaszolt:
- Minden rendben, parancsnok úr. Miért kérdezi?

- Csak, mert Watkins paranoiás. Azt hiszi, hogy a köd mágia műve. Vigyázz Dumbledore sírjára, mert a nőnek szüksége van a holttestére, hogy feltámaszthassa.

- Rendben van, parancsnok úr. A többi inferussal minden rendben?

- Mért ne lenne rendben? A Tiltott Rengetegben van, mint mindig. Csak akkor jönnek elő, ha Steinhauser kiképzi őket.

- Jól halad a kiképzés?

- Jól. – Draco ekkor már annyira közel került, hogy észrevette Ramadan ájult testét. – Ez meg mi?

- Petrificus Totalus! – rikkantotta Harry immár a saját hangján. Harry varázslata telibe találta volna Dracót, ha az nem von pajzsot maga köré.

- Potter? – Draco a fejét forgatta, hogy megtudja, hol áll az ellenfele.

Harry levette a köpenyt, hogy farkasszemet nézhessen Dracóval.

- Látom, tanultál valamit, Malfoy.

- Én meg azt látom, hogy már megint keresed a bajt, Potter. – Draco szeme megvillant, a pálcáját Harryre szegezte.

- Csak beugrottam.

- Minek jöttél ide, Potter?

- Az előbb mondtad, Dumbledore testéért.

- Akkor sajnos üres kézzel kell hazamenned, mert nem engedem, hogy elvidd. Locomotor mortis!

- Protego! Stupor!

- Deprimo! – Draco varázslata eredményeként egy nagyobb darab letört Dumbledore kriptájáról.  – A francba! Állj félre a sírtól, Potter, mert a végén felrobbantom.

Harrynek be kellett látnia, hogy Dracónak igaza van, ezért a tó felöli oldalra sétált át.

- Erecto! – szegezte pálcáját a tóra Harry, mire abból kiemelkedett egy hullám. Ezután a pálcáját ellenfelére szegezte, mire a hullám Draco felé suhant.

Dracót meglepte a támadás, éppen hogy csak félre tudott ugrani előle.

- Incarcerandus!

- Protego!

- Stupor!

- Stimula!

Draco egy hirtelen jött ötlettől vezérelve Ramadan mellé ugrott, és a férfire szegezte a pálcáját:
- Finite!

A férfi feltápászkodott a hóból, s lerázta magáról a köpenyére ragadt havat.

- Mi történt?

- Köszönj a régi főnöködnek, Ramadan – fröcsögte Draco.

Ramadan ekkor vette csak észre Harryt. Amikor tekintete találkozott Harryével, kék szeme fájdalmasan szűkült össze.

- Parancsn… - kezdte, de hirtelen észbe kapott. – Mr. Potter…

- Üdvözöljük méltóképpen Harry Pottert – utasította Draco.

Ramadan kényszeredetten felemelte a pálcáját, s Harryre szegezte:
- Capitulatus!
Kezdetét vette a ketten egy ellen küzdelem. Harry szívét melegséggel töltötte el, hogy egykori aurorja nem akart neki ártani. Ezt onnét tudta, hogy Ramadan saját magához képest nagyon alul teljesített. Harry ismerte minden embere képességeit, s tudta, hogy a férfi visszafogja magát. Csak alap átkokat használt, olyanokat, amelyeket a Roxfortban is tanítanak. Semmit sem alkalmazott az Auror Főiskolán tanultak közül.

- Te meg mi a fenének vigyorogsz?! – förmedt Harryre Draco.

- Csak élvezem a harcot – füllentette Harry.

Amikor Ramadan Draco háta mögé került, Harry látta, hogy a férfi tisztelettel fejet hajt, majd Dracóra küldi az átkát. Draco a hóba roskadt.

- Ezért még megütöm a bokám, de nem baj. Egy főnököt ismerek csak el, és az Harry Potter.

- Köszönöm, Ramadan – mondta Harry. – Nem kellett volna kockáztatnod miattam.

- Mint már mondtam, csak egy embert ismerek el főnökömnek.

- És az esküd?

- Az esküm érvényét vesztette, amikor egy idiótát ültettek a parancsnoki székbe. Az esküm megszűnt, amikor ártatlanokat kellett börtönbe zárnom. Ott akartam hagyni a parancsnokságot, amikor azt mondták, hogy meghaltál, uram. De Anne meggyőzött, hogy szükség van tisztességes emberekre ott is. Aztán hallottam, hogy itt voltál a bálon. Annyira mérges voltam, hogy pont az Azkabanba osztottak be aznap.

- Az Azkabant nemcsak dementorok védik?

- Nem, sok ott az auror is.

- Minek ekkora felhajtás?

- Mindenkit oda zárnak, aki ellenkezik. A miniszter azt hiszi, hogy a börtön majd ráveszi őket, hogy átálljanak.

- És ha nem állnak át?

- Azokat, akik régóta ott vannak, és hajthatatlanok, azokat nyilvánosan ki fogják végezni a hétvégén a minisztérium előtti főtéren.

- Kiket fognak megölni?

- Azok közül, akik téged érdekelhetnek, uram, McGalagonyt, Charlie Weasleyt… és Alan Ordert, Mr. Order testvérét. Pillanatnyilag ennyi jut az eszembe, de vannak ott még sokan. Főleg a minisztérium egykori osztályvezetői.

- Ezt nem hagyhatom.

- Szerintem ők is tudják, hogy nem fogod hagyni. Fél füllel hallottam, hogy Miss Watkins elsősorban Rufus Ordert akarja előcsalogatni, és persze téged is, uram.

- Melyik nap lesz a kivégzés?

- Szombaton hajnalban, uram.
- Köszönöm, Ramadan. – Harry a férfira szegezte a pálcáját. – Nem engedhetem, hogy bajba kerülj miattam. Szívesen magammal vinnélek, de szükség van belső emberekre is. Mondd azt, hogy Ron támadott hátulról, Draco ezt be fogja venni. Stupor!

Ramdan eszméletét vesztette, Harry pedig magára kanyarintotta köpenyt, és sietve távozott. 

Vissza a bloghoz