Új fejezethez új design, és új videó dukál. Az új design totál egyszerű lett, és nekem személy szerint jobban tetszik, mint az előző, az új videó pedig a roxforti csatát mutatja be az egyik kedvenc együttesem a 30 seconds to mars dalával, a This is warral. :)
Ami pedig az új fejezetet illeti, ahogyon a cím is elárulja, Harry végre színt vall Ginnynek, vagy legalábbis színt kell valljon, s kiderül az is, hogy mi a baja a nőnek a férjével. Rövid fejezet lett, de fontos lépés Harry életében. 

„Lángolt a tűz, volt szenvedély,
 Ha a vágy nem fűt, nincs te meg én.
 Volt úgy, tudod a mindenem voltál,
 De ha bosszúból másra vágysz.” (T.G)

Lily Potter álmosan törölte meg a szemét, s mikor végre sikerült kinyitnia azt, azt hitte, hogy még mindig álmodik: a mellette lévő ágyon James feküdt begipszelt fejjel, és kézzel. Lily kimászott az ágyából, és a bátyja mellé lépett, mikor odaért finoman megérintette az arcát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem képzelődik.
- Hát veled meg mi történhetett, Jimmy? – suttogta.
Hamarosan választ kapott kérdésére Madame Emeraldtól, aki azért jött, hogy a betegek állapotát ellenőrizze.
- Leesett a lépcsőn, és eltörött a karja? Szegénykém!
- Rosszabbul is járhatott volna – magyarázta a boszorkány. – Amikor az édesapja felhozta ide, először arra gondoltam, hogy eltörhetett a gerince, amely akár bénulást is okozhatott volna, de szerencsére nem így történt.
- Jimmy mindig is mázlista volt – mosolygott Lily, majd visszafeküdt az ágyába.
Nem maradt sokáig egyedül, amint elkezdődött a látogatási idő, megérkezett az apjuk is, aki úgy festett, mintha egész éjjel dementorokkal küzdött volna: sápadt volt, s mindenféle életvágytól mentes. Lily a szája elé kapta a kezét, amikor megpillantotta az apját, annyira megijedt attól amit látott, hogy kis híján felsikoltott. Ahogy elnézte Harry arcát, az a benyomása keletkezett, hogy apja legalább tíz évet öregedett egy nap alatt.
- Apa… jól vagy?
- Őszintén? Nem igazán – felelte Harry rekedten. – És te hogy vagy?
- Egész jól, apa. Ne aggódj, Jimmy is rendbe jön hamar.
- Remélem – mondta Harry, de igazából érezte, hogy ez már nem jöhet rendbe, hiszen James meggyűlölte őt, amin igazából nem is lehet csodálkozni. Megcsalta az anyját egy másik nővel, megütötte őt, most pedig miatta fekszik törött karral a Gyengélkedőn. Még sohasem furdalta ennyire a lelkiismeret, még sohasem érezte ennyire nyomorultul magát. Nem tudta, hogy mitévő legyen, s biztos volt abban, hogy amint James felkel, mindent el fog mondani a testvéreinek, s ők is utálni fogják. Talán meg kellene előznie ezt, és saját magának bevallania mindent. El kell mondania, de nem volt ereje hozzá. Hogyan közölje a lányával, hogy James azért fekszik itt, mert rajtakapta őt egy másik nővel?
- Apa, minden rendben? – ráncolta a homlokát Lily.
„Hát hogyne, édes lányom, lefeküdtem a bájitaltantanárral, és a bátyád meglátott minket, el is fogom hagyni anyádat, de amúgy minden rendben. „
- Persze, most mennem kell – képtelen volt tovább James ágyánál maradni.
Nyugodt helyet kellett keresnie, hogy gondolkodhasson. Lehet, hogy előbb Ginnyvel kellene beszélnie, és bevallani mindent, így el is indult haza. Eljött az idő, hogy befejezzék ezt a házasságnak nem nevezhető kapcsolatot. 

Harry sejtése beigazolódott, amint James kinyitotta a szemét, mindenre fény derült.
- Hogy vagy, James? – kérdezte Albus, aki nemrég érkezett meg a Gyengélkedőre, s most éppen a bátyja ágya melletti széken ült.
- Már hogy lennék, szerinted? – csattant fel James. – Tudod, mit láttam, drága öcsém?
- Nem.
- Akkor most jól nyissátok ki a fületeket, és a képzelőerőtöket.
- Ilyen súlyos, Jimmy? – kérdezte Lily.
- A súlyosabbnál is súlyosabb, eltudjátok képzelni, hogy a mi derék, becsületes apánk mit művelt a szobájában? – James hangja tele volt maró gúnnyal, és sértődöttséggel.
- Nem, mit? – kérdezte Lily rosszat sejtve.
- Anabella Watkinsszal hempergett.
- Hogyan? – Albus kis híján hátraesett a székével. – Mit mondtál?
- Jól hallottad, ugye milyen hihetetlen?
- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Lily, miközben hevesen megrázta a fejét. – Nem, nem, és nem! Apa sosem tenne ilyet, rosszul láttad, vagy csak szórakozol.
- Ne legyél már ilyen lüke! Így van, Lily, apánk, vagyis a ti apátok, megcsalta anyánkat.
- Mi az, hogy a ti apátok? – kérdezte Albus.
- Én kitagadtam – felelte James hetykén, de a szeme elárulta fájdalmát.
- Kitagadtad?
- Igen, mert amikor kérdőre vontam – itt a hangja elcsuklott – megütött.
- Mit csinált? – kérdezte kórusban Albus és Lily.
- Megütött, mert repedtsarkúnak neveztem a szeretőjét.
- Ez komoly?
- Igen, Al, megütött, hogy a nőjét védje, jó, mi? Sosem emelt rám kezet, még akkor sem, amikor heccből felrobbantottam a trágyagránátokkal a vécét.
- Ez rettenetes – nyögte Lily, majd sírva fakadt. – Hogy tehette? Hogy árulhatta el anyát? Miért csinált ilyet?
- Mert egy szemét alak.
- Én beszélni fogok vele, tudnom kell, hogy miért – állt fel Albus.
- Mi értelme van? Majd téged is megüt.
- Szerintem megbánta, hogy kezet emelt rád. Ma reggel bejött, és nagyon rossz állapotban volt.
- Na, persze, biztos fél, hogy anya kitekeri a nyakát.
- Én akkor is beszélek vele.
 

Albus nem találhatta meg Harryt a szobájában, mivel az édesapja már a Potter házban volt, hogy beszéljen Ginnyvel, de a nőt nem találta otthon, így elment hát az Odúba, de Ginny nem volt ott. Gondolta, biztosan bevásárolni ment, így leült a nappaliba, és várt. Nem is sejthette, hogy amíg ő otthon várakozik, addig Ginny már a Roxfortban siet a Gyengélkedő felé, mivel Madame Emerald értesítette arról, hogy most már a fia is odakerült.
- James, drágám! – Ginny forró csókot nyomott a homlokára.
- Anya… te hogy kerülsz ide? – kerekedtek el a fiú szemei.
- Madame Emerald szólt nekem, hogy idekerültél, így eljöttem, megnézni hogy vagy, meg persze, hogy meglátogassam a húgodat is. Lily, édesem, jobban vagy már?
- Igen, anya.
- És te, fiam?
- Hát megvagyok, leszámítva azt, hogy az apám… - kezdte, de a húga hozzá vágott egy párnát. – Mi van?
Lily semmit sem szólt, csak szúrós szemmel meredt bátyjára.
- Ejnye, gyerekek, mi történt?
- Semmi extra, mami, csak Jimmy mérges, amiért apa még nem jött be hozzá.
- Mi van? – vonta fel a szemöldökét James, de a húga egy szemvillanással jelezte, hogy jobb, ha hallgat. – Ja… ja.
- Biztosan bejön majd, csak dolga van.
- Ja, biztosan lélegeztet… - jegyezte meg félhangosan a fiú.
- Tessék?
- Semmi, anya.
 

Ginny felkelt, és az ablakokhoz sétált.
- Olyan sötét van itt, elhúzhatom a függönyt?
- Persze! – sietett a válasszal Lily, majd kicsit lehajolt az ágyról, hogy az anyjuk ne hallhassa, mit mond: - Nem a mi dolgunk elmondani neki, úgyhogy légy szíves hallgass.
James eleresztett egy undok fintort, majd bólintott.
- Nos, akkor elmondhatnád, hogy hogyan estél le a lépcsőn, fiam – ült vissza a nő a székre. – Hogyan lehettél ilyen ügyetlen?
- Ügyetlen? Én?
- Tudod, milyen Jimmy, sosem néz a lába elé – nevetett fel Lily.
- Ja, sosem.
- Nagyon fáj a karod?
- Nem, anya, a csontforrasztó hamar hat, csak szörnyű az íze.
- Hoztam nektek valamit, ami sokkal finomabb – Ginny a táskájában kezdett el kotorászni, és elővett két darab csokibékát. – Tessék, ez a tiéd, James, ez pedig a húgodé.
- Kössz, anya – a fiú letette az éjjeliszekrényre az édességet, nem volt étvágya.
- Ej, hát mi van veled, máskor azonnal befalod…
- Jaj, nagyon fincsi! – Lily hamar betömte a csokibékát, habár neki sem volt kedve enni. – De jó, hogy hoztad! Edd meg te is, bátyó!
James kelletlenül kibontotta az édességet, majd megnézte a csokibékához tartozó kártyát: Harry Potter, a varázsvilág megmentője stb, stb. Mérgesen összegyűrte a lapot, és a kórterem másik végében lévő kuka felé hajította, de ezúttal elhibázta, és a galacsin nem talált célt.
Ginny felállt, hogy felvegye.
- Hagyd csak anya! – nyögte James. – Majd felveszem.
Már késő volt, Ginny felvette a galacsint, és James legnagyobb bánatára széthajtotta.
- Ez az apád… - szólt megdöbbenve. – Miért dobtad ki?
Lily mérgesen a bátyára nézett, legszívesebben megfojtotta volna.
- Mert már van vagy száz darab belőle – vakarta a fejét idegesen a fiú.
Ginny fürkésző tekintetet vetett a fiúra.
- Biztos, hogy csak ezért?
- Hát persze… - James lesütötte a szemét.
- Nincs valami, amit el szeretnél mondani nekem?
- Hát…
- Mi lenne, anya? – vágott közbe Lily kétségbeesve.
- A bátyádat kérdeztem, Lily – mondta lágyan Ginny. – Tehát, James Potter?
- Anya, én – kezdte James, de ekkor belépett valaki a terembe, s a fiú elméjét elárasztotta a düh. – TE MEG MIT KERESEL ITT?!
- Fiam, én… Ginny, te itt? – Harry biztos volt abban, hogy a felesége már mindent tud.
- Igen, eljöttem meglátogatni a gyerekeimet, de inkább arról beszéljünk, hogy mi a bajod az apáddal, James.
- Hogy mi a bajom? Kérdezd meg őnagyságától, hiszen ide merészelte dugni a képét. Lám, jó vastag bőr van a képeden.
- Na, de James! Hogy beszélsz apáddal?! – csattant fel Ginny.
- Ahogy megérdemli ez a… - elharapta az utolsó szót, mert nagyon csúnya lett volna.
- James, megértem, hogy haragszol rám. - Harry tett egy tétova lépést a fiú felé.
– Én nem haragszom rád, hanem gyűlöllek! – fröcsögte James.
– Na, de James! Mi folyik itt? Miért beszélsz így?
James lángoló tekintettel biccentett az anyja felé.
– Gyerünk, mire vársz még? Mondd el neki, ha mered!
– Jimmy, ez nem a mi dolgunk! – szólt közbe Lily.
– Miről kellene tudnom? – fordult a férje felé Ginny.
– Gyerünk, mondd csak el. Mondd el neki.
– De mit?
– Mondd már el! – üvöltötte a fiú.
– Harry?
Harry csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, egyszerűen úgy érezte, hogy a torkára fagyott a szó, pedig már vagy százszor elképzelte, hogy hogyan fogja közölni Ginnyvel azt, hogy el akar válni tőle. Persze az nem szerepelt a tervei között, hogy a fia rajtakapja őt a tanárnővel, s így minden ki fog derülni. Hol Ginnyre nézett, hol pedig a gyerekeire. Lily is tud már az ügyről, ez biztos, de vajon ő is annyira haragszik rá, mint James? És mi a helyzet Albusszal? Nem veszíthet el hirtelen mindent.
– Mi lesz már? – csattant fel James. – Miért nem beszélsz? A nagy Harry Potternek elvitte a cica a nyelvét? Ez elég szánalmas!
– James, most mondom utoljára, hogy ne beszélj így az apáddal. Akármi is történt köztetek, ilyen hangnemet nem üthetsz meg vele szemben.
– Ő már nem az apám!
– Miket beszélsz? – kapott a szívéhez Ginny.
– Jól hallottad, de most inkább neki kellene beszélnie. Mire vársz még? Mondd el anyának, mondd el neki, hogy hogyan hemperegtél a szobádban a szeretőddel!
– James! – sikoltotta Lily, majd rémülten az anyjára nézett.
Ginny arca falfehér lett egy másodperc alatt, s a kezéből a földre hullott az összegyűrt kártyagalacsin.
– Ginny, én… - kezdte Harry, de nem tudta folytatni, nem tudta, hogy mit mondjon, s képtelen volt a nő szemébe nézni a szégyenérzetétől.
– Igaz ez, Harry? – kérdezte Ginny szárazon.
Harry lassan bólintott, mire a nőnek meg kellett kapaszkodnia a legközelebb eső ágy támlájában, nehogy elessen.
– Ginny, kérlek beszéljük meg négyszemközt.
– Ezen nincs mit megbeszélni! A tény, az tény, ne menj vele, anya!
– James, ebbe ne szólj bele, ez ránk tartozik. – Ginny lassan, szaggatottan beszélt, majd elindult az ajtó felé.
Harry vetett még egy fájdalmas pillantást a gyerekei felé, majd követte. Amíg a folyosón sétáltak nem esett szó közöttük, olyanok voltak, mint két idegen.
– Csak utánad – nyitotta ki az irodája ajtaját Harry. – Foglalj helyet.
– Köszönöm, inkább állok.
Sokáig csak némán meredtek maguk elé, majd Ginny szólalt meg először:
- Ki az?
– Tessék? – Harry hirtelen tényleg nem értette, hogy mire céloz.
– Ki az a nő, akire képes voltál lecserélni huszonöt év után?
- Fontos ez most?
– Igen, tudni akarom, vagy nincs jogom tudni, hogy kivel hetyeg a férjem a hátam mögött? – Ginny hangjában maró gúny volt.
– Természetesen van jogod tudni, de nem hinném, hogy ismered, itt tanít.
– Talán Anabella Watkins az?

Harryt meglepte a feltételezés, nem hitte volna, hogy Ginny ismeri a nőt.
– Miért őt mondod?
– Mert ő az egyetlen roxforti tanár, aki felkelthette az érdeklődésed, szép, intelligens, és roppant dekoratív. Találkoztam már vele a fogadóórákon, roppant meggyőző egyéniség. Remek választás, mindig is jó ízlésed volt.
– Ginny, ez azért nem ilyen egyszerű. – Harry fülét sértette az a hangnem, amit a nő ütött meg. – Ez nem csak két emberen múlik.
– Szóval én vagyok a hibás? – csapott az asztalra Ginny. – Nehogy már azt mondd, hogy én löktelek annak a nőnek a kezébe!
Harry próbálta visszafojtani az indulatait, inkább nyelt egyet, és nyugodt hangon így szólt:

- Lesarkítva a dolgokat, voltaképpen így történt.
– Tessék?!
– Ginny, már nagyon régóta úgy élünk, mintha nem is lennénk házasok, ezt nyilván te is észrevetted. Folyton elutasítasz, olyan vagy, mint egy jégcsap, és ezt nem tudja egy férfi sem elviselni…
Ginny hátat fordított Harrynek, és ölbe tette a kezét.
– Áh, szóval neked arra kell csak egy nő, hogy kielégítse a vágyaidat, tehát neked ágyas kell.
– Ginny, kérlek ne forgasd ki a szavaimat. Arra céloztam, hogy folyton ellöktél magadtól, és én még mindig nem tudom, hogy miért, holott ezerszer kérdeztem már tőled, de te sosem mondtál semmit sem. Ennek a magatartásnak egyenes következménye volt, hogy…
- Hogy keresel másik vigaszt? Hogy összefekszel az első nővel, aki szembe jön?!
- Hogy eltávolodunk egymástól. Tudod, hogy mennyire szerettelek téged, de valamiért megváltoztál.
– Tehát én vagyok a rossz, te meg a szegény áldozat? Mindjárt megsajnállak. Igazad van, teljesen jogos, hogy megcsaltál, jól tetted, édesem!
– Ginny, kérlek! – emelte fel a hangját Harry. – Próbáld már beleképzelni magad az én helyembe. Nem volt szép, hogy megcsaltalak, de ha te nem lettél volna olyan rideg, akkor sosem fogadom el Anabella közeledését. Ki voltam éhezve, és nemcsak a testiségre, hanem arra is, hogy végre foglalkozzon velem valaki, hogy érezzem, hogy fontos vagyok, hogy végre újra férfinek érezhessem magam.
– Szóval én nem foglalkozom veled? Szóval mellettem nem vagy férfi?! – fordult Harryvel szembe Ginny.
– Őszintén? Nem igazán. Ha foglakoznál velem igazából, akkor elmondanád, hogy miért nem akarod, hogy rendes házas életet éljünk.
Ginny idegesen elkapta a tekintetét.
– Látod, most sem mondasz semmit sem. Úgy érzem magam, mint egy szerencsétlen pojáca valahányszor találkozom veled. Egy férfi, aki nem tudja, hogy mi a baja a nejének, az nem is férfi, csak egy gyerek.
– Azért ne fogd rám az egészet!
– Nem akarok rád fogni semmit sem, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy mégis mi vezetett idáig. Tudom, hogy nem lett volna szabad megcsaljalak, de ebben a dologban nem csak én vagyok a hibás.
Ginny nagyot sóhajtott, majd végre ismét belenézett Harry szemébe, s a szemében olyan fájdalom jelent meg, ami még Harryt is szíven ütötte.
– Tudni akarod, hogy miért nem fekszem le veled? Valóban tudni szeretnéd?
– Igen, erre várok már egy jó ideje.
Ginny mélyet sóhajtott, majd így szólt remegő hangon:
- Nem tudom.
– Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Harry. – Mi az, hogy nem tudod? Mit nem tudsz? Azt, hogy miért nem kívánsz, hogy miért undorodsz tőlem?
Ginny lassan bólintott, majd szemében könnycseppek jelentek meg.
– Nem tudom, hogy miért érzem ezt valahányszor a közelembe jössz. Fogalmam sincs, hogy miért viszolygok még a gondolattól is, hogy hozzám érj, vagy megcsókolj. Nem tudom, Harry.
A férfi meghökkent, ilyen válaszra nem számított, egyszerűen nem értett semmit sem.
– Ginny, mindennek megvan az oka.
A nő zokogásban tört ki, s Harry nem állhatott tovább az asztal másik oldalán, a nő mellé sietett, és átölelte.
– Nem tudom, Harry, én tényleg nem tudom… annyit törtem a fejemet rajta… Hermionéval is beszéltem már erről, de ő is tanácstalan. Az az igazság, hogy valamiért nem érzek irántad semmit sem. Érted ezt? Egyszerűen kiszerettem belőled.
Harry kiérezte a nő hangjából a kétségbeesést, és a mérhetetlen fájdalmat. Finom mozdulattal megsimogatta Ginny selymes haját, s hosszú idő óta először érezte újra a nárcisz illatú parfümje illatát.
- Harry, nem tudom, hogy miért történt ez meg…
- Talán keveset foglalkoztam veled, talán mindig a munkámmal foglalkoztam – vetette fel Harry.
- Nem, egyáltalán nem hanyagoltál el, sosem éreztem úgy, hogy nem foglalkozol eleget velem. Nem benned van a hiba, hanem bennem.
- Figyelj, Ginny, szerintem minden okkal történik, fel fogok tenni egy kérdést, és azt szeretném, ha őszintén válaszolnál. Megerőszakoltak?
Ginny eltolta magától a férfit, és elkerekedett szemmel nézett rá.
- Honnét veszel ilyen hülyeséget?
- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megtörtént-e.
- Nem, Harry, de tudod, lehet, hogy jobb lenne, ha megerőszakoltak volna.
- Hogy mondhatsz ilyet? – hökkent meg Harry.
- Akkor legalább tudnám, hogy mi a bajom veled, de így fogalmam sincs.
- Ginny, szerintem meg inkább ne tudd, minthogy ilyen szörnyűség áldozata légy. Figyelj, ne szívd mellre, de nem lehet, hogy beleszerettél valakibe?
Ginny arca lángvörösre gyúlt a méregtől.
- Hogy kérdezhetsz ilyet?! Ne magadból indulj ki!
- Nem azért, csak lehet, hogy megismertél valakit, és beleszerettél – mondta Harry, s titkon azt remélte, hogy bárcsak így lenne, mert akkor kicsit enyhülne a lelkiismeret-furdalása.
- Nem, Harry. Nem is nagyon mozdulok ki otthonról, nem érzek semmit sem senki iránt sem. Nem tudom, hogy mi a baj velem, de inkább térjünk vissza a tárgyhoz, ahhoz, hogy te már nem szeretsz, és ahelyett, hogy ezt megmondtad volna nekem, megcsaltál.
Harry lehorgasztotta a fejét, ismét belemart a szívébe a szégyenérzet.
- Igen, hibát követtem el, de olyan gyorsan történt minden, én el akartam mondani neked, csak nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele, és féltem a srácok reakciójától is.
- A gyerekeidre gondoltál volna azelőtt, amikor az ágyadba engedted azt a nőt – Ginny hangjába visszatért a gúny, és egy nagy adag sértődöttség is érződött belőle. – Szerintem pedig azt hitted, hogy ezt büntetlenül csinálhatod a végtelenségig.
- Ilyen aljasnak ismersz?
- Már nem tudom, hogy milyen is vagy valójában – felelte a nő szárazon. – Sosem hittem volna, hogy elárulsz, még akkor sem, ha valóban eltávolodtunk egymástól, és ez az én hibám volt. Ha mindez fordított esetben történik, nem lett volna olyan férfi, akivel megcsaltalak volna. Én sosem tennék veled ilyet, nem az fáj, hogy már nem szeretsz, hanem az, hogy elárultál, Harry. Sosem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyen húzásra, mélységesen csalódtam benned, és az csak hab a tortán, hogy mindezt a fiamtól kellett megtudnom.
- Annyira sajnálom, Ginny, elgyengültem, és összezavarodtam, nem tudtam, mit tegyek, rettegtem a reakcióitoktól. Amikor először megtörtént a dolog, mentségemre szóljon, részeg voltam…
- Amikor először? – vonta fel a szemöldökét Ginny. – Akkor ezek szerint azóta teljesen józanul, hideg fejjel csalsz meg? Vagy talán már együtt is éltek itt, a szobádban?
- Nem, dehogyis, csak…
- Csak mi? Ne magyarázkodj, Harry Potter, inkább arról beszéljünk, hogy hogyan tovább?
- Tegnap még tudtam volna, de ma már fogalmam sincs – vallotta be Harry, s valóban nem tudta, hogy mit is szeretne. Egy nappal ezelőtt még el akarta hagyni Ginnyt Anabelláért, de a történtek után nem volt biztos abban, hogy megéri felborítania a családi fészket, vállalnia a gyerekei megvetését, azért, hogy ő férfinek érezhesse magát.
 

Ginny vett egy mély levegőt, majd kimondta azt, amit tegnap még Harry akart kimondani:
- Ez így nem mehet tovább, el akarok válni tőled.
Harry egy napja még bármire hajlandó lett volna azért, hogy ezt hallhassa a felesége szájából, de az események után, és azután, hogy megtudta, hogy mi a baja a nejének vele, s amilyen fájdalommal, és keserűséggel ejtette ki Ginny az utolsó szavakat, úgy érezte, hogy valami eltörött benne. Eszébe jutott az a sok hosszú év, amit boldogan töltöttek együtt, s nem bírta elhinni, hogy egyszerre így vége szakad.
- El akarsz válni?
- Miért, mit vártál? Még szép, hogy ezek után nem maradok veled, megyek, beszélek Hermionéval, biztosan ismer egy jó ügyvédet. Ne aggódj, a srácokat nem akarom eltiltani tőled, feltéve, ha még egyáltalán szóba állnak veled ezek után.
- Ginny, várj, nem beszélhetnék meg még egyszer?
- Nincs mit mondanom – jelentette ki Ginny szigorúan, s magára hagyta Harryt.

Hát vége van, a függöny legördült, el fognak válni. Örökre kettéágazik a sorsuk, s nincs remény arra, hogy ismét egybeforrjon. Boldognak kellett volna lennie, vagy legalábbis megkönnyebbültnek, de nem volt az. A legcsekélyebb mértékben sem.