2012.08.14. 09:48, Aurora Midnight
- Mondd el még egyszer! – kérte Ron Harryt már vagy századszorra. Az Abszol úton siettek az Auror Főparancsnokság felé.
– Ron, már elmondtam. Trelawneyt azért kínozták meg, és kergették az őrületbe, mert rájött, hogy Voldemort visszatért. Egy nő tette, ez biztos, mint ahogyan az is biztos, hogy én láttam már valahol. Hallottam már a hangját… az álmomban Siriusról. De bánom, hogy nem láttam az arcát!
Ron megtorpant, aztán idegesen a combjára csapott.
– De hogy a kénköves ménkűbe tudott visszatérni? Elpusztítottuk az összes nyavalyás, átokverte horcruxát! – Ron állapota lassan a hisztéria határát súrolta.
– Ne feledkezz meg arról, hogy hét plusz egy horcruxa volt. Én is az voltam, és nem tudott rólam. Talán létrehozott meg egyet a tudtán kívül.
– Nem, Harry – csóválta a fejét a barátja lemondóan. – Ha így lenne, akkor nem hiszem, hogy várt volna huszonöt évet a visszatérésével. Előbb felbukkant volna.
– Talán nagyon gyenge volt… - Harry a homlokára csapott, majd Ront behúzta Madam Malkin szabászatának a bejáratához, azért, hogy ne állják el az utcán közlekedők útját. – Most jut csak eszembe! Ron, találtam egy unikornist az erdőben, Voldemort annak idején is az egyszarvúak véréből nyerte az életerejét.
– Arra célzol, hogy ez a szemét átokfajzat az iskola környékén, netán a Tiltott Rengetegben bujkál?
- Előfordulhat, sőt! – Harry hangja izgatottá vált, érezte, hogy a rejtély megfejtése már nagyon közel van, s ez elborította adrenalinnal az agyát. – A fejembe mászik, és szerintem nem lehet olyan erős, hogy ezt kilométerekről meg tudja tenni, tehát a közelemben kell lennie és Trelawney is a suliban leplezte le.
– Ez logikus, hiszen annyira szétkaszabolta már a lelkét, hogy olyan gyenge lehet, mint a harmat, és ezért van szüksége az egyszarvúak vérére is – Ron elégedetten elmosolyodott, őt is boldogsággal töltötte el a tudat, hogy megfejtették a rejtély egy részét. Pár percig csak büszkén vigyorgott Harry mellett, majd falfehérré vált az arca, és megragadta barátja vállát: - Harry! Tudod, hogy mit jelent ez?! Azt, hogy a gyerekeink veszélyben vannak!
Harry arcáról is lehervadt a mosoly, szíve vadul kalapálni kezdett, s a hideg futkosott a hátán, de nem azért, mert olyan hűvös lett volna ezen a szép márciusi napon
- Vissza kell mennünk a Roxfortba. Meg kell találnunk mielőtt ő találna a srácokra.
Ron egyetértően bólintott, már éppen hopponálni akart volna, amikor megpillantotta Neville-t és Hagridot, akik nekik integettek az utca túlsó feléről.
– Ezek meg mit keresnek itt? – csúszott ki Ron száján.
– Mindjárt úgyis megtudjuk.
Neville sietős léptekkel elindult feléjük, de minden igyekezete ellenére az óriás mellett szinte futnia kellett, hogy tarthassa a lépést Hagriddal. Harry a szemével követte őket, s végig is mérte mindkettőjüket. Neville az évek során semmit sem változott, leszámítva néhány ősz tincset a hajában, de ugyanolyan kölyökképű maradt, mint amilyen volt, s most is a kedvenc bíbor színű esőköpenyét viselte, amit Luna készített neki. Harry nagyon kedvelte Neville-t , mert ő az a fajta ember volt, aki mindig örömet hozott az életébe. De ahogyan most a férfira nézett, érezte, hogy valami súlyos dolog történt, mivel a mindig vidám Neville arca gondterhelt és keserű volt. Harry gyorsan Hagridra nézett, akinek a feldagadt arca azt jelezte, hogy a vadőrnél eltörhetett a mécses. Rossz érzés kerítette hatalmába Harryt. Nagyon rossz előérzete támadt.
– Neville, Hagrid, hogy vagytok? – kérdezte Ron.
– Ne is kérdezd… - kezdte Hagrid, de hirtelen bömbölni kezdett, akár csak egy kisóvodás. Minden szem rájuk szegeződött, az emberek kíváncsian fordultak a négyes felé, s mivel Harry nem bírta tovább a szánakozó pillantásokat, karon ragadta őket, és az irodájába hopponálta magukat.
– Itt nyugodtan beszélhetünk, foglaljatok helyet.
Neville fáradtan lehuppant a Harry íróasztala előtti székre, Hagrid pedig meg sem hallva Harry szavait, folytatta a sírást.
– Én állok – jelentette ki Ron.
Harry elővette a pálcáját és a másik szabadon álló székre szegezte:
- Baziteo! – A szék háromszorosára nőtt. – Tessék, Hagrid, ülj le, kérlek.
Hagrid még mindig nem hallotta Harry kérését, továbbra is sírt, és szemeit egy nagy, lila-fehér pöttyös zsebkendőbe törölte. Ron megfogta az óriás karját, és a székhez vezette. Hagrid olyan hirtelen ült le, hogy Harry hálát adott az égnek, amiért nem tört össze a szék alatta. Látván az óriás állapotát, Harry Neville-hez intézte a kérdését:
- Mi történt?
– Ó, Harry, el sem tudod képzelni… éppen az órámat tartottam és a mandragóra gyógyító hatásairól beszéltem a másodikasoknak, amikor megjelent McGalagony és közölte, hogy ki vagyok rúgva.
– Mi a kénköves ménkűs istennyiláról beszélsz?! – csattant fel Ron. – Mért rúgott volna ki McGalagony pont téged?
– Hagridot is elbocsátotta, ahogy elnézem – bökött az óriás felé Harry.
– Elküldtek minket! – bömbölte Hagrid. – Kidobtak, mint egy rühes kutyát ennyi év után!
- Én ezt nem értem, mi oka lenne McGalagonynak kirúgni pont titeket? Teljesen megőrült?
– Én azt hiszem, hogy értem, Ron. – Harry szemei vékony réssé szűkültek össze kerek szemüvege mögött. – Nem McGalagony bocsátotta el őket, hanem a miniszter. Nem tudom, hogy miért, de abban biztos vagyok, hogy nem McGalagony volt. Nem ő találta ki, ő ezt nem akarhatná.
– Igazad van, Harry. Biztosan az a rohadék Dubble volt az! – Ron keze ökölbe rándult. – Az az alávaló, mocskos gennyláda! Hogy ülne rá egy kifejlett hegyitroll!
Harry elengedte a füle mellett Ron szitkozódását, igaz ő is hasonló jókat kívánt az újdonsült főnökének.
– Neville, mivel indokolták meg a felmondást?
– Hát nekem azt mondták, hogy nem vagyok elég felelősségteljes a munkámban. Mert ugye elutaztam egy kis időre gyógynövények után kutatni, és szerintük ez a munkám elhanyagolása volt.
– Mondvacsinált baromság! – csapott az asztalra Ron. – Mindenki tudja, hogy milyen fontos a kutatómunka is, és azt is, hogy téged szeretnek a diákok. Én megyek és megfojtom Dubble-t!
– Azzal csak azt érnéd el, hogy téged is elküld – tájékoztatta teljes nyugalmat mímelve Harry. – És akkor kit fogsz mondani Hermionénak? Nem hinném, hogy meg fog dicsérni érte…
Ron szeme előtt egy pillanat előtt lejátszódott a jelenet. A felesége bizonyára nagyon megszidná és biztosan nem szólna hozzá egy pár napig. Mondjuk ez nem is lenne rossz, úgyis állandóan fecseg. De mi van, ha hetekig duzzog? Nem éri meg kockáztatni, olyan nehéz kibékíteni ezt a nőt. Ron nyelt egyet, majd valamivel nyugodtabban Hagridra nézett:
- És téged milyen indokkal küldtek el?
– Azt mondták, hogy… hogy!
– Azt mondták neki, hogy már rég nem gyerekek közé való, hogy nem beszámítható. Ugye a tanári posztját is azért vették el, mert az egyik gyerekre rátámadt egy kiméra.
– Egy kiméra? Hagrid, te bevittél az órádra egy kimérát?! – hüledezett Harry. – Az nagyon veszélyes!
– Nem volt az, Harry! - szipogta Hagrid. – Idomított volt, születése óta neveltem… szelíd, kedves állat volt! Sosem támadt volna rá senkire sem, hiszen ismertétek Aragogot is, őt is megvádolták azzal, hogy meggyilkolta azt a szegény lányt, pedig a légynek sem tudott volna ártani.
– Na, persze – köhintett Ron.
Hagrid Ron felé fordult, s szemében értetlenség csillogott. Ron válaszra nyitotta a száját, de Harry egy szemvillanással jelezte, hogy ne menjenek bele a témába. Tudta, hogy barátja azzal akar érvelni, hogy Aragog akármennyire is barátságos volt az óriás közelében, ha Hagrid messze járt, akkor bizony még a vadőr barátaira is képes volt rátámadni. Harry nem tartotta célravezetőnek belemenni egy szócsatába pont most, amikor eléggé kritikussá vált a helyzet.
– Hagrid, a kiméra roppantó veszélyes bestia a természetétől fogva, nagy hiba volt az órádra vinni. Ráadásul Anabella mesélte, hogy megtámadott egy fiút is, és kis híján megszabadította a bal kezétől.
– Watkins professzor egy angyal, ő mellém állt, ő nem akarta, hogy elküldjenek.
– Egy angyal ördög szarvakkal – jegyezte meg Ron félhangosan arra célozva, hogy a nő elcsábított egy nős férfit.
Harry elnyomta magában azt a mondatot, amit Ronnak szánt volna, mert nem akarta Anabella védelmével húzni az időt.
– Nos, nagyon sajnálom, ami veletek történt – mondta Harry, s itt nyomatékosan Neville-re nézett, hiszen a leginkább az ő elbocsátásával nem értett egyet. – Sajnos én nem tehetek semmit sem, és most vissza kell mennem a Roxfortba.
– A Roxfort az otthonom! – törtek ki ismét Hagridból a könnyek. – Én mindig ott éltem, hová mehetnék most ilyen öregen? Ennyi év után?
– A birtokot is el kell hagynod? – kerekedtek el Ron szemei.
– Miért, Ron? Mit gondoltál? Hogy Dubble hagyja had éljen Hagrid továbbra is ott? – forgatta a szemeit Harry.
– Igaz… - Ron pironkodva lehorgasztotta a fejét. – Van egy ötletem! Gyere hozzánk, Hagrid addig, amíg nem találsz más munkát.
– Nem szeretnék alkalmatlankodni ott.
– Ugyan! Nem zavarnál! Sőt, örülnék, ha eljönnél.
– Komolyan? Ez annyira nagylelkű tőled, Ron! Megígérem, hogy észre sem fogjátok venni, hogy ott vagyok! – Hagrid arca felragyogott a boldogságtól. – Nagyon jó óriás leszek!
Harry el sem tudta képzelni, hogy Hagrid, aki történetesen félig óriás volt, hogyan tudna úgy viselkedni, mintha láthatatlan lenne. Nagyon örült neki, hogy Ron magához invitálta Hagridot, mert tudta, hogy ott jó helye lesz. Igazság szerint ő is haza hívta volna, de mivel Ginnyvel nem állt valami rózsásan a helyzet, inkább nem akarta, hogy Hagrid egy felborult családi fészekben lakjon.
– Harry, hazaviszem hozzánk, Hagridot, találkozzunk a Roxfortban!
Harry beleegyezően bólintott, majd figyelte, amint Ron és Hagrid eltűnnek az irodából. Ezután az íróasztalára tévedt a tekintete, amelyen két sürgősnek bélyegzett boríték pihent. Kíváncsian felvette az elsőt, majd hirtelen eszébe jutott, hogy Neville ott ül még előtte. Várakozóan Neville-re nézett, aki olyan picire húzta össze magát, mintha Harry le akarná szidni.
– Hogyan mondjam el Lunának?
– Neville, nem a te hibád, Luna meg fogja érteni – nyugtatta meg Harry.
– Nem, Harry, Luna sok mindent megért és meg is értené egy másik helyzetben, de most nem veszíthetem el az állásomat. Felvettünk egy koboldhitelt a lakásunk tatarozására, de az egekbe emelkedtek a galleonok és kell a fizetésem. Szükség van a tanári fizetésemre, hogy állni tudjuk a törlesztést. Ki fognak lakoltatni, Harry. Hogy mondjam el neki? Hogy mondjam el neki pont most?
– Ne aggódj, Neville, majd én segítek nektek – ajánlotta fel Harry őszinte szívvel.
– Köszönöm, Harry, de nem fogadhatom el. Neked is nagy szükséged lesz a galleonjaidra, hiszen válni készültök és az sokba kerül. Nem is beszélve a gyerektartásról.
Szóval már Neville is tud róla. Hát persze, nyilván az egész baráti körük tudja már, hogy Ginnyvel elválnak az útjaik.
– Azzal ne foglalkozz, Neville. Te mindig mellettem álltál, akkor is, amikor a nagymamádat fenyegették, sosem tudom elégszer meghálálni azt, amit értem tettetek. Kérlek, engedd meg, hogy segítsek egy régi barátnak, különben megsértesz.
– Merlin mentsen meg attól! Én nem akarlak megsérteni, Harry, de kihasználni sem.
– Tudom, Neville. Akkor elfogadod?
– Igen, de csak azért, mert nagyon kell a pénz, és csakis kölcsönbe. Amint lesz munkám, visszaadom – állt fel Neville. - Köszönöm, Harry.
– Nagyon szívesen. Viszlát, Neville.
Neville biccentett, majd az ajtóban megállt:
- Sajnálom, hogy vége van Ginnyvel. Nekem ti voltatok mindig is az álompár, annyi mindent átvészelt a szerelmetek. Nagyon sajnálom, Harry.
Harry nem tudott mit mondani, nem mondhatta azt, hogy ő is sajnálja, mert akkor hazudott volna. Nem bántotta, hogy válnak, egyedül a gyerekeket sajnálta. De magát a tényt nem, hiszen ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Miután végre magára maradt felnyitotta a borítékokat. Az elsőben tájékoztatták arról, hogy Ginny beadta a válókeresetet házasságtörés okával, a másodikban pedig a roxforti igazgatói kinevezése lapult. Hát hivatalossá vált, őt akarják az iskola új vezetőjének. Harry keserédes érzésekkel vette tudomásul a minisztérium akaratát, mert egyrészről megtiszteltetésnek érezte, hogy őt tartják a legalkalmasabbnak a posztra, másrészről pedig fájó szívvel hagyta el a parancsnokságot és az embereit. Tudta, hogy habár sokszor nagyon unta az itt töltött időt, az aurorok nagyon hiányozni fognak neki. Már csak arra volt kíváncsi, hogy kit neveznek ki a helyébe. Ha rajta múlott volna, akkor Ron kapja meg a kinevezést, mert barátja keményebben dolgozott az elmúlt években, mint akárki más, és mert Ronban megvolt minden, ami egy auror főparancsnokot auror főparancsnokká teszi. De mivel eléggé a feje tetejére álltak a dolgok kételkedett abban, hogy ez megtörténhet.
Viszont most nem ért rá ilyen dolgokon gondolkozni, azonnal vissza kellett mennie a Roxfortba. Meg kellett találnia Voldemortot.
***
Lily, James, Albus, Frankie és Scorpius csalódottan baktattak lefelé a második emeleti lépcsőn. Legnagyobb bánatukra nem találták meg Harryt, Flitwick professzor közölte velük, hogy a tanár úr elutazott. Pedig nekik halaszthatatlanul beszélniük kellett vele arról, amire rájöttek.
- Szerintetek mikor jön vissza? – törte meg a csendet Lily.
- Ki tudja azt? Lehet, hogy nemsokára, de az is lehet, hogy csak holnap. A kérdés az, hogy vajon van-e időnk megvárni.
- Ezt hogy érted, James? – fordult bátyjához rosszat sejtve Albus.
- Úgy, drága öcsém, hogy lehet, hogy az az izé nemsokára újra akcióba lendül, és megint kinyiffant valakit.
- És mit tehetnénk mi?
James megállt, kihúzta magát és átszellemült arccal ezt mondta:
- Le kell menünk a kamrába. Nekünk kell lemennünk oda.
Szavait egy perc döbbent csend fogadta, aztán Scorpius megszólalt:
- Te hülyébb vagy, mint hittem. Hogy mehetnénk le valahová, amiről azt sem tudjuk, hogy hol van?
- Nem vagyok hülye, csak segíteni szeretnék! – csattant fel James vörös fejjel.
- Én tudom, hogy hol van a bejárata – tájékoztatta őket Albus.
Mindenki kérdő tekintettel nézett rá.
- Honnan?
- Anya egyszer elmesélte, hogy hogyan mentette meg apa az iskolát másodikas korában a baziliszkusztól, ami a kamrában lapult. A kamra bejárata Hisztis Myrtle vécéjében van.
- Mi van? Egy lányvécében? Hát semmi fantáziája nem volt ennek a Mardekár Malazárnak, az már egyszer tuti fix! – kelt ki magából James, és folytatta is volna, ha Lily nem löki jól oldalba. – Mi a gond?
Lily Scorpius felé biccentett a fejével, jelezve, hogy talán nem a legjobb ember előtt sértegeti Mardekár Malazárt.
- Hoppá, elfelejtettem, hogy egy echte mardekáros is van köztünk – vakarta meg a feje búbját James.
- Attól, hogy mardekáros vagyok, még nem értek egyet a nagy Mardekár tetteivel, mondd mindjárt, hogy Voldemort ténykedéseit is helyeslem! – sziszegte Scorpius vészjóslóan.
- Scorp, James nem úgy gondolta – próbálta oldani a feszültséget Albus. – A kérdés az, hogy most mitévők legyünk, mert szerintem szólnunk kellene apa aurorjainak.
- Ez remek ötlet, én támogatom! – Frankie most először szólalt meg.
- Nem, arra nincs időnk – jelentette ki James határozottan. – Mire azok ideérnek, már késő lesz. Emlékeztek, hogy az erdőben is későn érkeztek meg?
- Én csak arra emlékszem, hogy te meggárgyultál – gúnyolódott Scorpius.
James egy ugrással a fiú előtt termett, de Albus megelőzte, kettőjük közé állt, megakadályozva ezzel az esetleges verekedést.
- Együtt kell működnünk. Ha most elkezdjük marni egymást, akkor végünk, értsétek meg.
- Alnak igaza van, hagyjátok abba! – mondta Lily ellentmondást nem tűrő hangon.
A két fiú szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Jól van, nem bánom, menjünk le a kamrába – suttogta Albus. – De állítólag nagyon mélyen van, és oké, hogy lecsúszunk oda, de hogy jövünk fel?
- Ezt bízd csak rám – felelte James izgatottan, aztán elkezdett rohanni lefelé. – Találkozzunk a vécénél!
Hisztis Myrtle vécéjének a folyosóján éppen az alacsony Kinglon volt őrségben. Amikor a gyerekek meglátták a szigorú arcú, csupa szemöldök aurort visszafojtott lélegzettel folytatták az útjukat. Albus a férfihez lépett:
- Jó napot, Mr. Kinglon, hogy van?
- Áh, Albus Potter! – A férfi vonásai megenyhültek. – Mit keresel te errefelé?
- Hát csak úgy sétálgattam… - Albus intett a szemével Lilyéknek, hogy maradjanak ott, ahol vannak, aztán ismét az aurorhoz fordult: - Miért kérdi?
- Hát csak azért, mert erre még a madár sem jár, nem szeretik ezt a folyosót, ami azt illeti, én is messziről elkerülném.
- De miért?
- Mert itt van az az őrült szellemlány, az a Myrtle. Egyfolytában itatja az egereket, elég lehangoló.
Albus jól értette, hogy miről beszél a férfi, ezt a folyosószakaszt a diákok rendszerint csak végszükség esetén használták, mivel senki sem akart Hisztis Myrtle-lel találkozni.
- Uram, mi az ott az ablaknál?
- Tessék? – Kinglon gyors mozdulattal a szemközti oldalon lévő ablakhoz sietett, Albus pedig jelezte Lilyéknek, hogy siessenek be a vécébe.
Kinglon precízen körülnézett, de semmit sem látott se az ablakban, se pedig az udvaron, leszámítva néhány pókot, illetve az udvaron tanuló diákokat.
- Én nem látok semmit sem.
- Öööö… akkor biztosan csak káprázott a szemem. – Albus megpróbált olyan ártatlan arcot vágni, amilyent csak tudott, de közben mardosta a lelkiismeret, amiért hazudott.
Kinglon vastag szemöldöke egészen a homloka tetejéig szökött fel, majd megpaskolta Albus hátát.
- Rendes fiú vagy te. Csak maradj is ilyen.
- I-igyekszem… - nyögte Albus szégyenkezve. – Most mennem kell.
- Jól van, ifjú Potter.
Albus sebes léptekkel elindult a vécé felé, minél messzebbre kellett kerülnie a vizslató szemektől. Már éppen lenyomta a kilincset a vécén, amikor felcsendült Kinglon hangja:
- Hékás, az egy lányvécé!
Albus a feje búbjáig elvörösödött, majd lassan megfordult.
- Áhá, tényleg… nem tudom, hogy mi van velem ma…
Kénytelen volt elhagyni a folyosót. Éppen azon törte a fejét, hogy hogyan is juthatna át a Kinglon-féle felügyeleten, amikor megjelent James, kezében három seprűvel.
- Hát ezek?
- Ezekkel a kicsi édesekkel fogunk kijutni a kamrából – magyarázta James büszkén.
- Te elloptad őket a szertárból?
- Nem loptam, kölcsönvettem – helyesbített a fiú sértődötten. – Ha van jobb ötleted, akkor szívesen veszem.
- Per pillanat nincs, de mért csak hármat hoztál?
- Nem azért, mert nem tudok számolni, hanem azért, mert Lily és Frankie nem igazán jók a repülésben, így nekik valaki mögé kellene ülniük.
- Értem, igaz, de van egy kis gond. Kinglon árgus szemekkel figyel a vécé előtt. Lilyék be tudtak osonni, amíg én eltereltem a figyelmét, de mi hogy jutunk át?
- Ne izgulj, amíg engem látsz! – James elővett a talárja zsebéből egy trágyagránátot. – A szerelmem nélkül egy tapodtat sem lépek!
- Jaj, ne, ugye nem akarsz felrobbantani valamit?
- Mért, van jobb ötleted? Mit csináljunk az öreggel, he? Kábítsuk el? Tuti, hogy kilométerekről kiszagolja a Stuport! Ez a legjobb.
Albus kelletlenül igazat adott a bátyjának, befogta a fülét, és így szólt:
- Csináld, de kérlek, légy óvatos!
James elfutott a lépcső tetejéig, majd meggyújtotta a gránátot, és visszasietett az öccséhez.
- Három… kettő… egy! – A trágyagránát felrobbant, orrfacsaró bűzzel elárasztva a folyosót.
- Mi volt ez? – jelent meg Kinglon előreszegezett pálcával. – Jól vagytok?
- Mi igen, de onnét jött! – mutatott a lépcsőre James.
Az auror elindult a lépcső felé, a fiúk pedig ezt kihasználva berontottak a lányvécébe. Még az ajtóban hallották az auror felkiáltását:
- Átkozott kölykök! Azt hiszitek, hogy ez jó móka?!
- Mi történt? – pattant fel Lily a padlóról.
- James trágyagránátot robbantott.
- De miért?
- Hogy eltereljük Kinglon barátunk figyelmét. – James a hasát fogta a nevetéstől. – Ha láttátok volna, hogy sietett!
- Te tényleg veszélyesen hülye vagy – jegyezte meg fejcsóválva Scorpius.
James már válaszra nyitotta volna a száját, de Frankie megelőzte:
- És most merre?
Minden szem Albusra szegeződött, de többet sajnos ő sem tudott.
- Siethetnénk, mielőtt megjelenik Myrtle – mondta James, a név hallatán kirázta a hideg.
- Mi a bajod szegény Myrtle-lel? – értetlenkedett Scorpius.
- Á, semmi, csak az, hogy állandóan utánam leskelődik a fürdőben!
- Szóval a nagy James Potter, a lányok bálványa szégyenlős? Szegény, szegény Jimmy – duruzsolta Scorpius. – A csúnya Myrtle megleste, amint füröcskézik!
- Nem tudom, hogy neked hogy állna a szád széle, ha egy perverz szellem téged lesne – sziszegte James.
- Áldom az eget, hogy én nem vagyok ilyen népszerű a lányok körében.
- Na jó, hagyjátok abba! – csapott közéjük Lily. – Van ennél fontosabb dolgunk is.
Albus eközben vagy háromszor végigjárta a vécét, de semmit sem talált.
- Hol lehetsz? Hol lehetsz?
- Talán jobb lenne, ha megvárnánk Myrtle-t, ő talán meg tudja mondani, hogy hol van a bejárat – vetette fel Frankie.
- Én ugyan meg nem várom! Van még pár ilyen remek ötleted, Frankie?
A fiú bűnbánóan leszegezte a fejét.
- Frankie-nek lehet, hogy igaza van – kelt a fiú védelmére Lily. – Elvégre is, ez itt az ő lakhelye.
James sóhajtozva a falnak támaszkodott, majd hirtelen végig futott a hideg a hátán.
- Én mutatom az utat – csendült meg egy hang a fejében.
- Én mutatom az – ismételte James gépiesen.
- Hogyan? – nézett rá Albus.
James egy szemvillanás alatt megtalálta a kígyó jelet a mosdókagylón.
- Egy kígyó – mondta Lily halkan. – A többin nincs ilyen jel.
- Megvan! Biztosan ez az! – lelkendezett Albus, aztán egy szemvillanás alatt elkomorult az arca. – Most jut csak eszembe, hogy csak az tudja kinyitni, aki beszéli a kígyók nyelvét.
- Ezt nem tudtad volna előbb mondani?! – vesztette el a lelki nyugalmát Scorpius. – Mondjuk az előtt, hogy beszöktünk egy átkozott, büdös lányvécébe!
- Sajnálom, eszembe sem jutott.
- Nyílj ki! – parancsolta James, de a többiek számára egy teljesen idegen nyelven beszélt, s kisvártatva ott tátongott előttük a Titkok kamrája.
Lily ijedtében megragadta Scorpius karját, aki gyengéden átölelte a lányt. Ez volt az első alkalom, hogy hozzáérhetett a roxmortsi incidens óta.
- James, mi a fene volt ez? – kérdezte Albus.
James megpördült a tengelye körül, s a többiek ekkor szembe nézhettek üveges tekintetével, amely pár másodperc múlva visszanyerte régi színét.
- Mi történik veled?
- Semmi, jól vagyok.
- Honnét tudtad, hogy hol van a bejárat?
- Honnét tudtam volna? Nem tudtam! És most sem tudom…
- De kinyitottad és párszaszájú vagy! – erősködött Scorpius.
- Hogy mi vagyok?
- Párszaszájú, értesz a kígyók nyelvén… igaz, aki nem tudja, hogy mi az a Titkok kamrája, az nyilván még ezt a szót sem hallotta…
- Ne kóstolgass, Malfoy, mert nagyon megbánod! – fenyegette meg James.
- Hagyjátok abba! Erre most nincs időnk, de akkor is furcsa ez az egész… James, jól vagy?
- Igen, Al.
- Szerintem megszállták – fejtette ki a véleményét tömören Scorpius. – Nem láttátok a szemét?
- Igazad lehet, valaki azt akarja, hogy lemenjünk – Albus nagyot nyelt.
- Akkor ne várassuk sokáig – Scorpius beugrott a lyukba.
- Scorp! – üvöltötte Lily. – Scorp!
- Jól vagyok, lejöhettek – kiabálta fel a fiú.
- Akkor menjünk – indítványozta Albus, s ő is követte lefelé barátját.
- Csak utánad – remegte Frankie Lilynek.
Amikor már mindannyian leértek, James az egyik falnak támasztotta a seprűket.
- És most merre?
- Egyenesen.
Az útjuk aprócska csontvázakon és pókokon keresztül vezetett egészen egy újabb ajtóig, amelyet kígyók díszítettek.
- Hogy itt milyen retkes minden! – fintorgott James, miközben egy pókhálót rázott le a pálcájáról.
- James, ki tudod nyitni?
- Honnan tudnám?! – méltatlankodott a fiú.
- Valahogy odafent is ment – jegyezte meg gonoszan Scorpius.
- Hagyjátok abba, mielőtt elkezdenétek! – jelentette ki Lily ellentmondást nem tűrő hangon.
James az ajtónak dőlt, mire az megmozdult, ő pedig beesett rajta.
- Látod, mondtam én, hogy menni fog – lépett át rajta Scorpius.
James mérgesen felpattant. A következő teremben még nagyobb volt a sötétség, mint az előzőben, így elő kellett venniük a pálcájukat:
- Lumos maxima!
Hamarosan a szemük elé tárult a terem, s tátva maradt a szájuk. Nem erre számítottak, nem egy zöld bársonnyal borított szobára.
- Ez meg mi a Merlin üstöke? – kérdezte James elképedve.
Albus tett egy tétova lépést előre, mire hirtelen a falakon lévő fáklyákban fellobbant a tűz, s fénnyel árasztotta el a hatalmas szobát.
- Hát tuti, hogy nem itt üdül a lethifold – állapította meg James.
A gyerekek körülnéztek a szobában, s elborzasztotta őket a látvány: a terem közepén egy kőasztal kapott helyet, amelyhez láncokat és bilincseket erősítettek, a fal mentén pedig mindenféle kínzóeszköz sorakozott fel az ostoroktól a lándzsákig volt ott minden.
- Te jó ég, mi lehet ez a hely? Talán egy kínzókamra? – kérdezte Lily.
- Eltaláltad, édesem – csendült egy ismerős hang a hátuk mögött.
Egyszerre megfordultak, s Anabella Watkins állt előttük személyesen, de valahogy mégsem ő volt az. Az arcáról eltűnt az a mosoly, amellyel mindenkit megnyert magának, hosszú, térdig érő fekete csizmát viselt és hosszú, fekete bőrkabátot, s a kabát alatt nem az egyik elegáns kosztümjét, hanem egy mélydekoltázsú fekete topot, és egy szintén fekete miniszoknyát viselt. Haját egyszerű lófarokba fogta, s a szemében olyan gyilkos tűz lobogott, hogy Albus azonnal a pálcájához kapott, de a nő egy csettintéssel elvette tőle.
- Maga? – hunyorított James.
- Én, személyesen. Tehát rájöttetek az én kis titkomra. – A nő kéjesen felkacagott. – Innét már nincs visszaút.
Ez a barinős rész nagyon üt! Szerintem tök jó barátnők lennétek ;)
A miniszternek megvoltak a saját sötét indokai,majd minden idővel kiderül.
Remélem, hogy hamarosan fel tudom tölteni az utolsó előtti fejezetet, csak most sok a dolgom :S :P Hogy mit csinál a srácokkal? Hát az biztos, hogy nem sakk-partira hívja őket ;)