Hát, kedves Olvasóim, nehéz szülés volt, de végre elkészült:) Elérkeztünk az inferusokkal való harchoz. Mindenkinek jó olvasást hozzá!

 

 

Sűrű köd vette körül őket a long barrow-i sírkamrák bejárata előtt. Néhány másodperce érkeztek meg, s a szívük összefacsarodott annak a gondolatára, hogy ilyen közel állnak ahhoz a helyhez, amely elválasztja a túlvilágot az ő világuktól. Olyan közel voltak hozzájuk a szeretteik, de nekik fogalmuk sem volt erről.
- Évtizedekig kutatott anyám a temető után – törte meg a csendet Emily. – Hosszú éveken keresztül utazgatott ide-oda a világban, holott itt volt a szomszédban.

- Gyakran a megoldás nálunk van – emlékezett vissza James Samir tanítására a sivatagban, amikor az elrejtett rizsszemet kellett felkutatniuk.

- Halljátok ezt a furcsa hangot? – kérdezte Albus.

- Ez bizony a föld alól jön – tájékoztatta Otgon.

- Te már csak tudod, hogy mi van a föld alatt, hiszen onnan jöttél – pimaszkodott Heinrich.

Otgon eleresztette a füle mellett a megjegyzést, s fülét a földre tapasztotta.

- Hall valamit? – kérdezte Harry.

- Valami mozgolódik odalent.

- És valami mozgolódik idefent is – dőlt neki egy nyírfának Heinrich.

- Honnan veszi? Lát valakit? – nézett rá Ginny.

- Bizonyára lesz fogadóbizottságunk.

- Lát valakit? – hunyorított James.
- Még senkit – szegezte előre a pálcáját a német mágus. – De jobb, ha szorosan magunk előtt tartjuk a pálcát.

A kis csapat tagjai egy emberként emelték a magasba pálcáikat. Otgon felállt, arca elsötétült.

- Bármelyik percben megnyílhat a föld alattunk.

- Errefelé nem szoktak földrengések lenni – mondta Anne.

- Nem is a földrajzi sajátosságokból adódik, hanem a felborult egyensúlyból. Mongóliában a vízözön váltakozik a földrengésekkel.

- De Mongólia nagyon messze van, az egyensúly itt borult fel, s Nagy-Britanniában ennyire nem vészes a helyzet – csóválta a fejét Albus.

- A természetfeletti dolgok útjai kifürkészhetetlenek – magyarázta sejtelmesen Otgon.

- Mennyire van messze a temető bejárata? – fordult Emilyhez Harry.

- Körülbelül ötpercnyire lehet tőlünk, Mr. Potter, de innét nem látom a ködtől.

- Ideje nekivágnunk – tett egy lépést előre Harry. – Mindenki tartsa nyitva a szemét és a fülét, és szorosan maga mellett a pálcát.

A kis csapat elindult azon az úton, amely valószínűleg életük leghosszabbnak tűnő útja lesz. James véletlenül rálépett egy ágra, mire az apja, Teddy, Anne, Kinglon és a két aurortanácstag egy emberként fordult meg, és szegezte rá a pálcáját. James felemelte a tenyerét, hogy jelezze: megadja magát.

- Sose tedd el a pálcád – morogta Otgon.

- Csak nem szegezek pálcát a saját apámra? – nevetett fel James.

- Eljöhet annak az ideje, hogy a saját nagyapádra kell pálcát fognod – emlékeztette Harry.

- Az nem lesz nehéz, úgysem ismertem – csúszott ki a fiú száján, mire Morgan hitetlenkedve felhorkant.

- Nem hiszem el, hogy ilyen érzéketlen vagy!

- De most miért? – értetlenkedett James vörös fejjel.

- A nagyapád!

- De nem ismertem… az apám sem ismerte! – védekezett James.

- Akkor is a nagyapád! Az ősöd. De hát, mit is várhattam tőled? – Morgan gőgösen felszegte a fejét, és beállt az elől lévők közé.

Ginny összenézett Harryvel, mindkettőjük fejében ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg: James miért nem veszi észre, hogy ez a lány észre sem veszi, sőt egyenesen unszimpatikusnak tartja? A szerelem vak. Harry a fiához lépett, és a vállára tette a kezét bátorításként.

- Jól vagyok – motyogta James.

- Akkor folytathatnánk az utat? – kérdezte Heinrich, piperkőc mozdulattal a hajába túrt. – Minél előbb végezni akarok, ugyanis ez a párás levegő nem tesz jót a hajamnak.

- A te hajadnak az tenne jót, ha levágnák kopaszra – jegyezte meg Otgon.

- Legalább nekem van mit levágni – fintorgott Heinrich.

Ebben a percben mindenfelől színes fénycsóvák érkeztek feléjük. Harry egy mozdulattal Lily és Albus előtt termett, hogy pajzzsal védje meg őket; Heinrich a Malfoy gyerekeket és Emilyt vette oltalmába; míg Anne és Otgon a többiek elől verték vissza az átkokat. Hatalmas csattanással találkoztak az átkok a Protego bűbájjal, majd James kilépett Anne takarásából, és hunyorogva próbálta megkeresni támadóikat.

- Nem volt bölcs dolog kilépned a nyílt terepre, Jimmy – mondta Anne.

- Nem azért szenvedtem hónapokig a kiképzésen, hogy ne lépjek a tettek mezejére, ha eljön az ideje.

- FÖLDRE! – mennydörögte Otgon.

- Mié…? – kezdte James, de Morgan lerántotta maga mellé.

Ebben a percben kék fény söpört végig azon a helyen, ahol az előbb még a fejük volt úgy, mint egy kasza a fűben.

- Te jó ég… - suttogta Lily. – Ez le is vághatta volna a fejünket.

- Még szerencse, hogy nem így történt – fogta meg a kezét Scorpius.

James lassan Morgan felé fordult, szemében a hála fénye csillant meg.

- Megmentettél – nyögte áhítattal.

- Ugyan! – Morgan zavartan eltűrte a füle mögé egyik szőke hajtincsét.

- Köszönöm.

A lány Jamesre nézett, tekintetük összefonódott, de nem élvezhették ki a pillanatot, ugyanis a ködben emberi alakok kezdtek kibontakozni. Harryék feltápászkodtak, a gyerekeket körbevéve a jövevényekre emelték fegyverüket. Hamarosan jól látták az őket körbezáró csuklyásokat. Harry számtalanszor állt már szemben halálfalókkal, de most valahogy a hideg is kirázta, ahogy rájuk nézett. A csuklyások megálltak, majd a Harryvel szemben álló levette a csuklyáját. Harry keze megremegett, amikor az apja szemébe nézett.

- Hát nem is örülsz, hogy látsz? – szólalt meg James gúnyos mosollyal. – Ejnye, hát így kell köszöntened apádat?

- Nem tanulta meg az illemet – tolta hátra a csuklyáját Lily Potter is. – Pedig azt hittem, hogy az iskolában megtanították az alapvető illemszabályokra, ha már arra nem tanították meg, hogy tisztelje a halottait.

- Én tisztellek titeket – felelte Harry, a szíve összeszorult, ahogyan az agyatlan bábokká varázsolt szüleire nézett.

- Hát nem úgy néz ki.

- Egyáltalán nem. – Lily szemében rideg fény csillant. – Elfelejtettél minket, nem törődtél velünk.

- Harry nem ülhet örökké a temetőben! – csattant fel Ginny.

- Meg sem próbáltál minket visszahozni.

- A halottakat semmi sem hozza vissza – mondta Harry csendesen.

- Igen? Akkor Anabellának hogy sikerülhetett? Ő legyőzte a halált, új életet adott nekünk. – James hangjából csak úgy áradt a rajongás. – Ő bátor volt, te pedig gyáva vagy.

- Ő meglopta, nem pedig legyőzte a halált – javította ki Harry. – Ha lett volna arra egy szemernyi esély is, hogy vissza tudlak hozni titeket, akkor megtettem volna.

- Hazudik – csendült Sirius jól ismert baritonja. – Nagyon is jó volt neki úgy, hogy feláldoztuk magunkat érte.

- Hálátlan gyermek – sziszegte Lily. – És most is azért jöttél, hogy visszaküldj minket a sötét halálba. De ez nem fog sikerülni. Büntessük meg. Crucio!

- Protego! – küldött pajzsot keresztapja elé Teddy. – Keresztapu, szedd már össze magad!

Harry földbe gyökerezett lábbal állt csak egy helyben, s halálra vált arccal nézett hol a szüleire, hol a keresztapjára. Tudta, hogy a szerettei sosem vádolnák ilyesmivel, hogy ezek az emberek nem azok, akiknek kinéznek, de most döbbent csak rá arra, hogy igazuk van. Sosem próbálta meg visszahozni őket. Egyszerűen elfogadta a tényt, hogy a halálból nincs visszaút. Pedig a világon annyi mindent el lehet érni mágiával, de ő belenyugodott ebbe. Ebben a pillanatban mérhetetlenül szégyellte magát, s feltámadt lelkében a kínzó lelkiismeret-furdalás. Lehet, hogy lett volna megoldás arra, hogy visszahozhassa őket az élők sorába, de ő meg sem próbált utánajárni a dolognak.

- Harry! – rázta meg Ginny. – Jól vagy?

Ekkor már javában zajlott az ütközet az inferusokkal és a többi csuklyással. Kész szerencse, hogy Teddy pajzsa kitartott.

- Igazuk van, Ginny.

- Már hogy lenne igazuk? Ezek nem is ők!

- Én meg sem próbáltam.

- Harry, vigyázzatok! – rikkantotta Neville, aki egy tagbaszakadt halálfalóval küzdött.

- Stupor! – mondta Harry, majd visszafordult a feleségéhez. – Elfogadtam, hogy meghaltak, nem is próbáltam meg életre kelteni őket.

- A halálból senkit sem lehet visszahozni, nem tehettél semmit. Harry, ezek csak manipulálni akarnak!

- Igazuk van… Protego!

- Akkor igazuk van, és? Vissza kell tennünk a jogart, ez a feladat. Teljesítsük, aztán ráérünk életünk hátralévő részében az után kutatni, hogy életre lehet-e őket kelteni, vagy sem.

- Azt mondtad, életünk, többes számban – sandított a feleségére Harry.

- Ha együtt folytatjuk tovább.

- Csináljuk meg – biccentett Harry.

Így ők is csatlakoztak a harcolókhoz. Harry igyekezte nagy ívben elkerülni a szüleit és Siriust, s olyan ellenfeleket választott, akik nem a szerettei közül kerültek ki. Egy ideig két halálfalóval küzdött egyszerre, de miután elkábította őket érezte, hogy valaki hátulról Zsibbasztó-rontást küldött rá, ugyanis szinte alig érezte a lábát.

- Csak nem zsibbad a lábad, Harry?

Harry megfordult, s Remus Lupinnal találta szemben magát. A férfi pont olyan volt, mint amilyennek utoljára látta, azzal a különbséggel, hogy gonoszan csillogott a szeme.

- Finite – nyögte Harry, mire újból érezte a lábát. Csakhogy öröme nem tartott sokáig, mivel Remus egy pálcasuhintással úgy átkozta meg, hogy Harry úgy érezte, mintha kezek tapadnának a torkára és fojtogatnák. Fulladozni kezdett, s térdre rogyott.

- Könnyebb eset vagy, mint hittem – magasodott fölé Lupin.

- Ha megölsz… Anabella dühös… lesz.

- Már nem ő akar megölni téged, Harry. Engedélyt kaptunk, hogy végezhessünk veled.

- Lehetőleg minél előbb – lépett hozzájuk Tonks hatalmas vigyorral. – Hogy téged is visszahozhasson inferusként, és megölesse veled a saját gyerekeidet.

- Meg szeretnéd tenni, vagy öljem meg én a nagy Harry Pottert? – kérdezte Remus.

- Öljük meg együtt – csapta össze a tenyerét Tonks.

- Itt senki sem fogja megölni Harryt – tűnt fel mögöttük Teddy alakja. A fiú arca elszántságot tükrözött, de Harry látta, hogy remeg a kezében a pálca.

- Nocsak, pálcát tartasz a saját szüleid ellen? – pördült meg a tengelye körül Tonks. – Ez nem szép dolog.

- Ti nem a szüleim vagytok. Ők sosem lennének ilyen ridegek.

- Áruló gyermek. – Már Remus is a fia felé fordult.

Teddy látta, hogy James észrevette őket, s elindul az apja felé, hogy segítsen neki.

- Na, mi lesz? Nem mertek kiállni egy áruló gyermekkel?

- Életre szóló leckében lesz részed – ígérte Remus, s a kínzó átkot küldte a fiára.

Amíg a Lupin házaspár Teddel volt elfoglalva, addig James levette az átkot az apjáról, s felsegítette a földről.

- Jól vagy? – aggodalmaskodott.

- Igen, köszönöm, fiam.

- Ugyan, csak erre jártam!

Időközben a köd felszállt, s csillogó napsütés vette át a helyét, holott éjszaka volt. A szemük elé tárult a Long Barrow domb, a hely, ahol minden elkezdődött, s ahol mindennek véget kell érnie. A domb északi oldalán egy lyuk tátongott, amelyet hatalmas kődarabok vettek körül, s amelyből zöld fény áradt kifelé. Ahogy Harry közelebb jutott hozzá, ki tudta venni a zöld fényben úszó lelkek alakjait, s hallotta fájdalmas hangjukat. Anabella tényleg elvetette a sulykot. Tekintetével megkereste Albust, aki éppen a nagyapjával küzdött. Harry vett egy mély lélegzetet, s úgy határozott, hogy ideje szembenéznie a szüleivel. Nem hagyhatja segítő kéz nélkül a fiát, akkor sem, ha az olyannal harcol, akivel neki nagyon nehéz kiállnia. Nehéz szívvel sietett feléjük, majd közéjük ugrott, s egy suhintással hátrarepítette az apját. Először megijedt, hogy a férfi talán nagyon megütötte magát, amikor az egyik fának csapódott, de amikor az egy csatakiáltással felugrott, s ismét átkot szórt rá, elhessegette magától a lelkiismerete hangját.

- Be kell vinnem a jogart! – kiáltotta Albus az apjának.

- Nálad van a köpeny? – kérdezte Harry.

- Igen!

- Hogy voltál képes megtámadni apádat?! – bukkant fel Albus mögött Lily. – Hogy voltál képes megtámadni apádat, te hálátlan?!

- Al, hasra! – kiáltotta Harry, s az anyjára szegezte a pálcáját. – Protego!

Albus látta ahogyan a védőbűbáj fénye és a zöld fény összecsap nem messze Harry előtt. Négykézlábra emelkedett, átlesett a lábai között, s ekkor vette észre, hogy nagyanyja nagyon közel áll hozzá. Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve elgáncsolta a boszorkányt. Lilyt meglepetésként érte unokája övön aluli ütése, s hatalmasat esett. Annyira Harryre volt koncentrálva, hogy a földön fekvő Albusról teljesen meg is feledkezett.

- Átkozott kölyök! – ordította James, s már röpítette is Albus felé a robbantó átkot.

- A fiamat nem hagyom! – Harry szemében harci tűz gyúlt, s megátkozta az apját. Párbajuk során először küldött olyan rontást a férfira, amely nagy károkat is képes okozni. Tudta jól, hogy ez az ember már nem az, akinek látszik. Ők itt mindannyian Anabella gyilkos bábjai.

Albus Harry hátának támaszkodott, hogy vállvetve tudjanak küzdeni. Ez kimondottan jó taktikának bizonyult, ugyanis így két oldalról is védve voltak. Harryt keserédes öröm töltötte el. Egyfelől szomorú volt az inferusok miatt, másfelől viszont nagyon büszke volt a gyermekeire. Tényleg sokat fejlődtek.

Amíg ők Harry szüleivel harcoltak, addig Morgannek és Jamesnek veszélyesebb ellenfele akadt Sirius Black személyében, aki egyáltalán nem kímélte őket.

- Szóval ő a keresztpapád? – kérdezte Morgan, miközben sajgó derékkal próbált feltápászkodni, miután a férfi a földhöz vágta.

- Igen – lihegte James kitérvén egy piros fénycsóva elől.

- Tudod, örülök, hogy az én rokonaim halálfalók voltak – jegyezte meg Morgan, majd esetlenül a lefegyverzőbűbájjal próbálkozott.

- Látod, annak is… Protego! … meg van az előnye. Ferula!

Sirius kacarászva hárította minden átkukat, s úgy tűnt, hogy ez már így is marad. Képtelenek voltak felül kerekedni rajta. James arra gondolt, hogy esetleg Albusszal sikerülhetne legyőznie Siriust, hiszen az öccse is olyan kiképzést kapott, mint ő, de látta, hogy Albus éppen el van foglalva a nagyszüleikkel. Így csak Morgan maradt neki, akivel csak annyira ment, hogy sikerült nem belehalniuk Sirius támadásaiba.

- Expulso! – dörrent a férfi pálcája, s James Morganre ugrott, maga alá temetve a lányt.

Morgan Jamesre pillantott, aki viszont a lány száját figyelte teljesen megfeledkezve a feléjük tartó veszedelemről.

- Most visszaadtad a szívességet.

- Milyen szívességet? – lehelte James teljesen elvarázsolva.

- Hogy megmentettem az életed. – Morgan arrébb húzta a száját a fiúétól. – Most már nem tartozol.

- Miről beszélsz? – James még mindig a lány száját vizslatta.

Ekkor ismét felharsant Sirius hangja:

- Avada Kedavra!

Morgan gyorsan ellökte magától a fiút, így az átok kettőjük közé esett. James a lökéstől magához tért, s már készült is az ellentámadásra. Ahogyan körbenézett, s látta az elkeseredett küzdelmet, ráébredt, hogy milyen hosszú éjszakának néznek elébe.

 

***

 

Anabella Watkins idegesen járkált körbe-körbe az irodájában, s azon morfondírozott, hogy hová induljon el először: az Azkabanba, ahonnét tömegesen szöktették ki a rendszer ellenségeit, vagy az aurorokhoz, akik képesek voltak a legrosszabb időpontot kiválasztani arra, hogy tüntetni kezdjenek. A legszívesebben megölte volna az összes semmirekellő árulót, de először is Draco Malfoyjal végzett volna, aki teljesen alkalmatlan mindenre. Ő kiemelte a mocsokból, megtette auror főparancsnoknak, erre egyfolytában csak a gond van vele. Meg kellett volna ölnie, végeznie kellett volna az egész áruló Malfoy családdal. Az átkozott gyerekei pedig a Potterek oldalán állnak, ők sem tudják, hogy hol a helyük. De neki gondja lesz mindegyikükre. Olyan élményben lesz részük, hogy megemlegetik. Anabella megtorpant az apja fekete naplója előtt, végigsimított rajta a kezével, s földöntúli kacagásban tört ki.

- Ostoba, szerencsétlen, vesztes idióták! Nálam van minden erő, s hamarosan a jogar is visszakerül hozzám.

Ebben a percben Dante nyitott be az irodába. Testre feszülő, olajzöld bőrruhát viselt, oldaláról ezüsttőrök lógtak le, hátát egy szintén olajzöld palást takarta, szőke haját hátrafűzte, szemében harci tűz lobogott.

- Látom, mindenre felkészültél.

- Én pedig azt látom, hogy te nem. – Dante Anabella lila kosztümére mutatott.

- Ráérek még.

- Szerinted tényleg nem lesznek olyan bátrak, hogy a Roxfort ajtaján kopogtassanak? – dőlt az ajtónak a férfi. – Szerinted tényleg megvárják, hogy te menj el hozzájuk? Ennyire nem lehetsz ostoba!

- Ha ostoba lennék, nem jutottam volna el idáig – tette ölbe a kezét sértődötten Anabella. – Csupán arról van szó, hogy nincsenek elegen. Kétfelé oszlottak: az egyik csapat az Azkabanba ment, a másik a temetőbe. Ki fog eljönni ide? Tíz emberrel semmire sem mennek a seregemmel szemben.

- És a lázongó aurorok?

- Majd lenyugszanak, elküldtem Malfoyt, hogy ígérjen nekik fűt-fát, csak üljenek el a fenekükön.

- Nem félsz attól, hogy ez nem lesz elég? Hogy gazdát váltanak?

- A félelem elég erős motiváló erő. Rettegnek a haragomtól.

- De a gyűlölet még erősebb – emlékeztette Dante. – Nem elég a fizetésük, nem adsz elég pénzt nekik, de jócskán megnőtt a dolguk. Követelsz, de nem nyújtasz többet. Haragudhatnak rád.

- Nem érdekel. Nem fogom magam pár gyengeelméjű miatt halálra idegesíteni.

Dante Anabella mellé sétált, kezét a nő vállára tette.

- Hiszen majd megöl az idegesség. Szorul a hurok a nyakad körül, drága Anabellám, s te kezdesz összeomlani. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezted.
- Szerintem menj a fenébe! – söpörte le magáról a férfi kezét a nő gőgösen.

Dante megragadta Anabella állát, és maga felé fordította, kényszerítve ezzel azt, hogy a nő nézzen rá.

- Ejnye, nem szoktál ilyen hisztis lenni velem. Hát így hálálod meg a múlt éjszakát? Ezt érdemlem tőled?

Anabella dacosan lesütötte a szemét, nem volt hajlandó válaszolni.

- Szedd össze magad, szépséges szörnyetegem, különben mi fogunk mindent elveszíteni.

- Még, hogy mi? – horkant fel a nő. – Csak én! Te semmit sem vesztesz, nem akarod a világuralmat.

- Vannak fontosabb dolgok is, mint a világuralom – felelte Dante sokat sejtetően.

- Azt mondtad, hogy majd kérni fogsz tőlem valamit a segítségedért. Igazán elmondhatnád, hogy mire van ilyen égetően szükséged.

- Emiatt ne fájjon a szép kis fejed. – Dante egy puszit nyomott a nő feje búbjára.

- Ha elmondanád, akkor jobban meg tudnálak érteni – kötötte az ebet a karóhoz Anabella, miközben a férfi mellkasára helyezte a tenyerét. Tettetett szégyenlőséggel folytatta: - Én igazán tudni szeretném, hogy mibe kerülnek a szolgálataid. Lehet, hogy nem is tudom majd kiegyenlíteni a számlát.

- Nem hiszem, hogy téged valaha is zavart, ha valakinek tartoztál. Meg fogod tudni adni, efelől ne legyenek kétségeid.

- De Dante, én mindent megosztok veled, de te titkolózol. Ez nagyon nem szép. – Anabella elfordult, hogy nyomatékot adjon siralmának.

Dante tekintete elsötétült. Jól tudta, hogy mire megy ki a játék. Tudta azt is, hogy valahol a nőnek igaza van, de ő akkor sem akarta elmondani neki, hogy mi lesz az ára annak, hogy a segítségére volt. Ha elmondja a kívánságát, akkor Anabella biztosan mindent elkövet majd, hogy ne teljesíthessék. Tartsd a barátaidat közel, de az ellenségeidet még közelebb – tartja a mondás, s ezzel Dante Steinhauser is maradéktalanul egyetértett. Átfogta Anabella derekát, s nyelve hegyével végigsimított a nő nyakán.

- Csak nem tereled a témát?

- Csupán eszembe jutott, hogy talán ma mind meghalunk. Ki kellene élvezni az utolsó óráinkat.

- És mivel szeretnéd kiélvezni? – A nő szembefordult a férfival, s felült az asztalra.

- Nincs valami ötleted? – Dante a nő lába közé lépett.

- Éppenséggel van ötletem, nem is egy. – Anabella szenvedélyesen megcsókolta a férfit, majd a kezével elkezdte lehámozni Dantéról a nadrágot.

Dante tűrte a nő minden érintését, de lelki szemei előtt nem Anabella arca lebegett, hanem egy szőke hajú szépségé. A nőé, aki mindent jelentett a számára. A nőé, akiért bármit megtett volna. Keirára gondolva tudta csak elviselni azt, hogy ez a velejéig romlott és erkölcstelen nő hozzáérjen. Muszáj volt megtennie azért, hogy visszakaphassa Keirát.

Időközben Anabella saját magát is megszabadította a kosztümtől, s ott ült előtte a fekete, csipkés fehérneműjében, buja mosollyal.

- Ennyire futotta?

- Tessék? – riadt fel gondolataiból Dante.

- Éjszaka ezerszer szenvedélyesebb voltál. Csak nem vagy fáradt? – Anabella hangjában enyhe gúny csillant.

Dante válaszként letolta a nadrágját, az asztalra döntötte a nőt, majd keményen belé hatolt. Anabella kéjesen felnyögött, s megmarkolta Dante haját. Kezdetét vette a közös utazásuk az öröm országába.

A légyottjuk nem tartott sokáig, ámde annál viharosabb volt. Miután végeztek a szemük elé tárult, hogy minden, ami az asztalon volt a padlóra hullott a ruhájukkal együtt.

- Miért hagyunk ekkora kupit magunk után folyton? – kérdezte Anabella viccesen.

- Mert mi magunk is kupik vagyunk – vélte Dante, majd leszállt a nőről, s az alsónadrágja után kutatott.

- Csak nem ezt keresed? – lengette meg előtte az alsóneműt Anabella.

- Csak de – nyúlt érte Dante.

Anabella átnyújtotta a nadrágot, majd ő is lemászott az asztalról, hogy felöltözzön.

- Csatasorba állítom a sereget odalent, azt ajánlom, hogy te is öltözz át.

- Komolyan azt hiszed, hogy van képük eljönni ide, a Roxfortba? – nézett rá Anabella hitetlenkedve. – Itt semmi esélyük, a vesztükbe rohannak.

- Ezek mind önfeláldozó barmok – dörmögte Dante. – Minden vágyuk, hogy hősi halált haljanak. Idejönnek vagy sem, én nem akarok felkészületlenül állni itt, amikor Rufus Order kopogtat az ajtón.

- Jól van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor átöltözöm. De akkor sem hinném, hogy ide merészkednének.

- A bálra is idejöttek, nem?

Anabella mérgesen az ajkába harapott. Fekete folt volt számára a bál, ugyanis akkor tényleg sikerült meglepniük. Gyűlölte a meglepetéseket.

- A temetőből semmi hír? – váltott témát Dante.

- Megérkeztek a halni vágyók – mosolyodott el Anabella. – Folyik a harc.

- És nem mész oda?

- Mért mennék? – értetlenkedett Anabella. – Az embereim és az inferusok elintézik őket. Alig egy maroknyian vannak.

- Azt hittem, hogy te akarsz végezni Potterrel.

- Már nem, támadt egy jobb ötletem. Visszahozom, és megöletem vele a gyerekeit. Azokat a minden lében kanál kis majmokat.

- Ahhoz, hogy visszahozhasd, kell a jogar.

- Tudom, és meg is szerzem. A halálfalóim elhozzák nekem, miután kiiktatták őket ott, mármint a Potter vakarékokat leszámítva. Ők élve kellenek.

- Értem. És a lányod?

Anabella szeme megvillant.

- Az a kis szajha azt is megbánja, hogy a világra jött.

- Igazi anyai érzések – jegyezte meg Dante vigyorogva.

- Utálom az árulókat.

- Én is.

- Akkor ebben is hasonlítunk – búgta a nő.

Miközben beszélgettek Dante teljesen felöltözött, s már el is indult az ajtó felé.

- Hamarosan én is csatlakozom hozzád – mondta Anabella, aki csak az alsóneműjét viselte.

Miután a férfi elhagyta az irodát, Anabella lehajolt a szoknyájáért, s ekkor a kezébe akadt egy fotó. Egy fénykép egy ismeretlen nőről.

- Hát ez meg? – kerekedtek el a szemei, majd megfordította a fotót. A fénykép hátulján olvasható szövegből világossá vált számára minden. Az agya lázasan zakatolni kezdett, tekintete elsötétült. Újra meg újra elolvasta az üzenetet. – Ölel és csókol a te Keirád. Ölel és csókol a te Keirád.  A TE KEIRÁD?! Az átkozott csaló! Hát téged akar visszahozatni velem… téged, Keira. Ezt akarja tőlem. – Anabella fúriamódra elindult az ajtó felé, ám ekkor a fekete könyv, amely már a padlón hevert a többi papírral együtt, mocorogni kezdett.

Anabella megtorpant, s felvette a könyvet a padlóról.

- Majdnem ostobaságot követtem el. Majdnem hűtlen lettem a tanításaidhoz, apám. Nem úszod meg ilyen egyszerűen, Dante Steinhauser. De nem ám! Én mindent megadtam volna neked, de neked ez nem volt elég. Neked ez a szőke ribanc kell. – Anabella szemei – életében először – megteltek könnyekkel. – Ezért még megfizetsz, nagyon drágán megfizetsz. Őt akarod? Őt akarod helyettem? Ezt a hullát?! Akkor megkapod!

 

***

 

Tikkasztó forróság uralkodott el a temetőn, a lábuk alatt elterülő hó lutyokká változott. James kis híján orra bukott, amikor átugrott egy nagyobb kődarabot. Még szerencse, hogy Teddy ott volt, hogy megfogja a karját.
– Kösz, testvér – mondta James, majd visszaverte a legközelebbi halálfaló átkát.
Teddy nem szólt semmit, csak biccentett, s elsietett Ginnyhez, akit éppen két inferus is a „kegyeibe” kívánt venni: Remus Lupin és Tonks. Teddy a keresztanyja mellett termett, és megfagyasztotta az apját.
– Apád ellen fordulsz, te áruló gyermek! – fröcsögte Tonks vérben forgó szemekkel. – Te mocskos kis szemétláda!
A fiú fásultan sóhajtott, elege volt már ebből az egészből. A sors nem adta meg neki, hogy ismerhesse a valódi szüleit, most pedig egy teljesen más oldalukat kellett látnia. A többiek sokat meséltek a szüleiről, kiváltképpen Harry, aki mindig áhítattal beszélt róluk. Elmondták neki, hogy a szülei tisztességes, bátor emberek voltak, akik a jó ügyért adták életüket. Hősként haltak meg. Az a Remus és Tonks, akikkel most szembe kellett néznie, nem a szülei voltak, s Teddy mérhetetlenül dühös volt, amiért Anabella Watkins ezt tette velük. Meggyalázta a szülei holttestét és az emlékét. Ezért felelnie kell majd.

- Te nem vagy az anyám – jelentette ki sajgó szívvel.

- Akkor talán ez a ribanc az anyád?! – bökött Ginnyre Tonks.
– Hé, én nem vagyok ribanc! – Ginny szeme szikrákat szórt.
– Sokkal inkább ő az anyám, mint te – felelte Teddy. – Stupor!
Tonks vihogva tért ki a varázs elől, Remus felé fordult, s megpróbálta hatástalanítani a fagyasztó átkot, de Ginny megakadályozta.
– Egyedül nem vagy olyan nagymenő? – kérdezte Ginny.
– Fél kézzel elbánok mindkettőtökkel.
– Akkor lássuk!
Tonks otthagyta férjét, és valóban egyedül szándékozott folytatni a harcot velük.
Amíg ők Tonksszal hadakoztak, addig James hatástalanított három halálfalót is. Mikor megfordult, hogy újabb ellenfelet keressen, észrevette, hogy Morgan egy fa előtt áll, s a térdére támaszkodva liheg. Bizonyára elfáradt, nem szokott hozzá ez ilyesfajta megterheléshez. James elindult a lány felé, útközben eltávolított még három csuklyást. Morgan csodálattal figyelte a fiút, aki egykoron a lefegyverző bűbájnál aligha tudott többet. James Pottert, az iskola sztárját, aki csak a kviddicspályán értett valamihez. A lányok bálványát, aki az utóbbi időben megváltozott. S ekkor döbbent rá arra, hogy már egyáltalán nem érez ellenszenvet iránta, sőt! Ahogy elnézte a griffendéles fiút, rádöbbent, hogy nagyon is tetszik neki az, amit lát. James már nem volt kisfiú többé, erős férfivá érett. Olyanná, akit ő szívesen látott volna maga mellett. Akivel biztonságban érezné magát. Talán beleszeretett? Gondolataiból egy jeges kéz ébresztette fel, amely a torkára feszült. Morgan ajkát halk sikoly hagyta el, ficánkolni kezdett támadója ölében, de nem bírta lerázni magáról.
– Engedd el! – üvöltötte James vészjóslóan. – Hé, téged már kiiktattunk!
– Engem sosem iktatsz ki! – nevetett fel Sirius Black, akit csak Anne segítségével sikerült elkábítaniuk.
– Ezt nem hiszem el – sziszegte James, s pálcát szegezett a férfira.
– Tedd csak el a pálcád, fiú, vagy a lány meghal.
– Engedd el! – parancsolta James, arca ellágyult, ahogy Morgan szemébe nézett. – Ne félj, minden rendben lesz.

- Milyen érzés hazudni, Potter? – kérdezte Sirius gúnyosan.
– Már megszoktam, nincs benne semmi újdonság. Engedd el Morgant.
– Beleestél, mi? – Sirius gonoszan elmosolyodott. – Bármit megtennél érte?
James fájdalmas arccal a lányra nézett. Jól tudta, hogy a férfi meg akarja zsarolni, ismerte az ilyen játékokat. Nem engedhette meg, hogy sarokba szorítsák.
– Nem vagyok szerelmes belé – nevetett fel olyan lazán, amennyire tőle telt. – Még, hogy én szerelemes? Ez nevetséges!
– Ne hazudj, látom, amit látok. – Sirius körmei belevájtak Morgan nyakába, aki felszisszent a fájdalomtól.
– Csak szórakozni akartam vele, mint a többivel – tájékoztatta James. Szerencsére a füllentést tökélyre fejlesztette az évek során.
– Szóval csak szórakozni akartál vele – ismételte Sirius hitetlenkedve. – Hallod, szépségem? Csak szórakozni akart volna veled?
James látta, hogy a férfi szorítása gyengül a lányon, így még rátett egy lapáttal:
- Csak meg akartam dönteni, hogy Scorpius idegesítsem.
Morgan szemébe könnyek gyűltek, majd szemében fellángolt a harag.
– Igazán? – gügyögte Sirius. – Hallottad ezt, kislány? Te tudtad ezt?
- Nem. – Morgan hangja kemény volt.
– Akkor, ha így állunk, gondolom nem bánod, ha eltávolítom az élők sorából. – Sirius az egyik kezével a talárja zsebébe nyúlt, s elővett egy tőrt.
James agya a fegyver látványától elborult, már nem tudott tisztán gondolkodni. Teljesen elveszítve önuralmát Siriushoz rohant, s behúzott neki egy hatalmasat. A férfit meglepte a fiú reakciója, kezei lehulltak a lányról, aki azonnal arrébb húzódott. James újra ütni készült, ám valaki megragadta a karját, s a hátához szorította. James felkiáltott a fájdalomtól, Sirius Black pedig a lány felé kapott.
– Hagyjon békén! – szegezte rá a pálcáját Morgan, majd az idősebb James Potterre villant a szeme. – Őt pedig engedje el azonnal.
– Azt nem tehetem.
– De nem ám – kontrázott Sirius. – Meg kell neveljünk titeket.
– Arra ott vannak a szüleik – csendült egy hang a hátuk mögött.
– Ugye nem magadra céloztál? – kacagott fel James Potter. – Te már megbuktál apaként.
– Te pedig férjként – mondta Harry lassan.
Az apja megfordult, s ekkor vette észre, hogy Harry maga előtt tartja Lilyt túszként.
– Képes vagy ezt tenni anyáddal? Képes vagy felhasználni őt? – képedt el James.
– A gyerekemért bármire képes vagyok – jelentette ki Harry elszántan. Kívülről roppant magabiztosnak tűnt, de odabent vihar dúlt a lelkében. Egyszerre érzett szánalmat, dühöt és reménytelenséget. Dühös volt, amiért ezt tették a szüleivel, szánta őket, amiért ilyenekké váltak, s elvesztette az abba vetett hitét, hogy megnyerhetik ezt a csatát. Már jó ideje küzdöttek, de az egész szélmalomharcnak tűnt. Mintha sosem lenne vége.
James Lilyre pillantott, aki kifejezéstelen arccal meredt maga elé.
– Nehogy elengedd a kölyköt! – kapta fel hirtelen a fejét. – Öljétek meg mindegyiket!
– Ha megteszed, én is végzek a feleségeddel – mondta Harry.
– Hiszen már halottak vagyunk – vont vállat Sirius. – Nem ölhetsz meg egy hullát.
– Az előbb még arról beszéltetek, hogy Anabella új életet adott. Akkor most új életetek van, vagy holtak vagytok? Nem mindegy.
– Elég a dumából, öld meg a kölyköt, James – csattant fel Lily.
– Engedd el a fiamat, apa, vagy esküszöm, hogy előbb végzek én anyával, mint egyet pislognál.
James hol Harryre, hol Lilyre nézett. Arcára tanácstalanság ült ki, s ez a habozás ébresztette rá arra Harryt, hogy az igazi apja valahol ennek az inferusnak a belsejében van. Ráébredt, hogy talán még nem menthetetlen a dolog.
– Nem akarod megölni a tulajdon unokádat – próbálkozott Harry. – Nem akarod, hogy megöljem a feleséged.
– Össze-vissza beszél, ne is hallgass rá! – morogta Lily.
– Nem vagy rossz ember, nem akarod ezt csinálni – folytatta Harry. – Egyikőtök sem akarja.
– Hallgass! – ordította Sirius.
– Tudom, hogy valahol a lelketek mélyén jók vagytok. Azok vagytok, akik régen voltatok.
– Régen gyengék voltunk, de most már nem győzhet felettünk senki! – Lily hangjából sütött a megszállottság. – Végezzetek már velük!
Sirius ismét Morgan felé fordult, a kezében megvillant a kése. Morgan hátrált egy lépést.
– Tudom, hogy ott vagytok valahol. Ott kell lennetek, csak átok ül rajtatok. Megmérgezett titeket Anabella, de ti erősebbek vagytok nála. Küzdenetek kell ellene.
Lily mérgesen rátaposott Harry lábára, aki kis híján elengedte a meglepetéstől.
– James, ne légy puhány, cselekedj!
– Nem akarhatod, hogy megöljön minket – mondta az anyjának Harry. – Te nem vagy gonosz, anya. Feláldoztad magad, hogy engem megments, te csodálatos asszony vagy.
– Nem hat meg a hülye dumád – ellenkezett Lily, de Harry kihallotta a hangjából, hogy elbizonytalanodott.
- Ti nemes lelkű, becsületes, bátor emberek vagytok, akiket csodálok és szeretek.

- Én is nagyon szeretek ám mindenkit – nyögte James, akinek már nagyon sajgott a karja.
– Semmire sem mész ezzel a nyálaskodással – tájékoztatta Lily. – Mi már mások vagyunk.
– Rendben – sóhajtott fel Harry, keze lehullott az anyjáról.
– Mi az ördögöt csinálsz?! – hüledezett James ijedten. – Nem engedheted el őket!
– Ez egy körforgás. Egyikünk sem győzhet, így legyen vége már egyszer és mindenkorra. – Harry hátrébb lépett az anyjától, de mielőtt ezt megtette volna, egy puszit nyomott az anyja arcára. – Szeretlek, anya.
Lily arca először undort, majd döbbenetet, végül pedig az arcán addig sosem látott érzést tükrözött. A szeméből egyszerre eltűnt az a sötét, rideg mélység, amely eddig jellemző volt rá, s zöld tekintetébe ismét visszatért az élet.
– Most már szabadon megölhettek. – Harry a sárba ejtette a pálcáját.
James a földre lökte az unokáját, s pálcát tartott Harryre. Sirius érdeklődve figyelte az eseményeket, teljesen megfeledkezve Morganről.
– Akkor megteszem én.
– Szerintem Lilynek kellene megölnie – vélte Sirius. – Ő adott neki életet, úgy dukál, hogy ő is vegye el tőle.
– Akkor tedd meg te, Lily – bólintott James.

A nő a férje mellé sétált, majd szembefordult Harryvel. Agyában lázasan kergették egymást az emlékek, lelkében pedig ismeretlen érzések bontakoztak ki: öröm, meghatottság, szeretet.
Ahogy a tekintete egybeforrt a fiáéval, megértett mindent. Azonnal a férjéhez fordult, s megcsókolta. James eleinte ellenkezni próbált, majd ellazultak az izmai.
– Szeretlek, James.
– Én is téged, Lily.
James Potter vonásai meglágyultak, szemében szeretettel nézett a fiára. Sirius feje egyre vörösebb lett a dühtől.
– Nem hiszem el, hogy ilyen gyengék vagytok! – Hangjából sütött a gyűlölet. – Ha ezt a mester megtudja!
- Sirius, ez nem te vagy – kezdte James lassan.
– De még mennyire, hogy én vagyok! – Sirius Harry felé hajította a tőrt, amely el is találta volna, ha James nem állítja meg a levegőben.
– Ezt nem is akartad igazán.
– Már, hogy ne akartam volna?! – Sirius hangja hisztérikussá vált. – Hogy merted megállítani?! Meg kell halnia!
- Sirius, ez nem te vagy. Nem akarod megölni az inferus mélyén ott van az igazi éned.
- A rossz oldalra álltál.
- Még mindig egy oldalon állunk…
- HAZUDSZ! – bömbölte Sirius. – Megint el fog árulni titeket!

- Nem fog, mint ahogyan el sem árult sohasem.
- De igen! – Sirius a fejét fogva a fa tövébe rogyott, egész testében remegett.
- Sirius, barátom… - James a férfi vállára tette a kezét. – Nem emlékszel a tekergőkre? Nem emlékszel a diákéveinkre? A Roxfortra? A vajsör ízére?
- Nem… emlékszem… semmire – dadogta Sirius, az arcán látszott, hogy odabent harcol magával. – Sem a Roxfortra, sem a diákéveinkre, sem a vajsör ízére. Csak arra, hogy meg kell ölnünk. Ez a parancs.

- Mióta engedelmeskedsz te holmi parancsoknak? – kérdezte szelíden James. – Az a Sirius, akit én ismerek, sosem hagyná, hogy valaki ugráltassa.

- Meg kell halnia – ismételte Sirius gépiesen.

- Nem akarsz megölni – térdelt le keresztapjához Harry.

- De igen! – erősködött Sirius lángoló tekintettel.

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülüket. Harry hátrapillantott a válla fölött (felkészülve az esetleges támadásra), de csak Albust látta közeledni.

- Ő a másik kisunokám – csillogott Lily szeme.

- Öleld is magadhoz mindjárt! – gúnyolódott Sirius.
- Tapmancs, térj vissza közénk – rázta meg James. – Erősebb vagy bármely inferusnál.

- Nem vagyok Tapmancs! – Sirius hangja síróssá változott. – Nem tudom, ki az a Tapmancs! Meg kell halniuk!

Albus kotorászni kezdett a zsebében, s átnyújtott nagyapjának egy régi pergament. James arca felragyogott, amikor a kezébe vette.

- Az hogy került hozzád, Albus? – kérdezte fiát Harry.
- Elhoztam James szobájából, hátha szükségetek lesz rá, amikor a Roxfortba mentek.

James kihajtogatta a pergament, majd megbökte a pálcájával:
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok. – Miután megjelent a Roxfort térképe, James Sirius orra alá dugta a pergament. – Erre csak emlékszel, Tapmancs.
- Mi ez?
- A Tekergők Térképe – suttogta áhítattal James.
Sirius remegő kézzel megérintette a pergament, amelyből vajszínű fény szállt fel. Sirius teste rázkódni kezdett, majd abbahagyta a remegést, s szeméből eltűnt a sötétség.
- A Tekergők Térképe.
- Bizony, a mi térképünk. Barátságunk záloga.
Sirius sírni kezdett, James pedig magához ölelve babusgatta akárcsak egy gyereket.
- Jól van, tudom. Már vége van, Tapmancs.
- Annyira sajnálom…
- Semmi gond – csóválta a fejét James. – A fő, hogy visszakaptunk.
- Bocsáss meg nekem, Harry – emelte tekintetét a keresztfiára Sirius.
- Inkább ti bocsássatok meg, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat.
- Nem tehetsz róla, kisfiam – vonta magához fiát Lily.
- Hogy térhettek vissza? – szólalt meg Morgan elképedve.
- Úgy vélem, azzal a mágiával, amely a legerősebb a földön – felelte James.
- A szeretet erejével – pontosított Lily.
- Akkor most már felkelhetek? – kérdezte James, aki még mindig a sárban hasalt.

- Te még mindig ott fekszel? – tette csípőre a kezét James. – Hihetetlen egy kölyök vagy! Képes vagy ott fetrengeni?
- Te meg képes voltál kis híján eltörni a karomat? – vágott vissza James.
- Szerintem rád ütött – jegyezte meg Sirius nevetve.

- Szerintem meg ráférne egy kis apai szigor. – James jelentőségteljesen Harryre nézett.

- Te sem voltál szigorú apuka, amíg éltél – mutatott rá Lily. – Harry is ilyen lenne, ha te nevelted volna.

Albus először az apjára, majd a bátyjára nézett, nem tudta elképzelni, hogy az apja olyan legyen, mint James.

Lily megjegyzése először elhallgattatta a társaságot, majd mindnyájukból kitört a nevetés.

- Dumbledore-nak igaza volt – állapította meg Sirius. – A szeretetnél nincs nagyobb erő.

- Ha már az öreg fószernál tartunk – kezdte James.
- Fiam! – szólt rá Harry. – Több tiszteletet.

- Oké, szóval, most nem valami szeretetteljes a tevékenysége. – James észak felé mutatott az ujjával.
A többiek követték a tekintetét, s azt látták, hogy az ősz mágus is csatlakozott a harcolókhoz, csakhogy éppen Lilyvel és Scorpiusszal küzdött, akik már csaknem megtörtek a tűzörvénye súlya alatt. Harry nagyot nyelt, semmi kedve sem volt megküzdeni a mágussal, de nem hagyhatta védtelenül a lányát.
- Dumbledore-t bízzátok ránk – szólalt meg Harry helyett James. – Vigyétek vissza a jogart.
- Rendben – egyezett bele Harry. – Induljunk.
Az útjuk a sírbarlangig nem volt zökkenőmentes, ugyanis a halálfalók észrevették, hogy merre tartanak, s rájuk összpontosítottak.

- Tartsd fel őket, apa! – kiabálta James, miközben hárított egy kínzóátkot.

Harry Albusra nézett, aki meglengette előtte a láthatatlanná tévő köpenyt.
- Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni az apját.
- Obstructo! – rikkantotta Harry. – Nekem kellene visszatennem a jogart.

- A jóslat nem… Stupor… rólad… Protego… szólt! – ellenkezett Albus. – Nekem kell megtennem, apa, te is tudod.

- Nem akarlak elveszíteni.

- Ezért van nálam a köpeny. – Albus sebesen elindult a temető bejárata felé.

James hátulról fedezte az öccsét, s miután hatástalanított egy alacsony halálfalót, tekintete ismét megtalálta Morgant, aki egy halálfaló elől menekült. Ekkor támadt egy ötlete.
- Várj egy kicsit, Al. Morgan! Használd a gombot!

- MI? – értetlenkedett a lány.
- Amit George adott!
A lánynak ekkor jutott eszébe a gombocska. Előkotorta a zsebéből, s úgy tett, ahogy a fiú tanította, majd hátrahajította a válla fölött. Az üldözőjét elnyelte a semmiből támadt gödör.

- Szívesen! – James színpadiasan meghajolt.

- Ez a legkevesebb azok után, amit mondtál, Potter – vágta oda a lány mérgesen.

- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a fiú szemei.
- Úgy, hogy egy hazug kis szemétláda vagy! – Morgan sértődötten elfordult, s elindult a bátyja felé.
James csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, amikor érezte, hogy valaki erősen megüti a tarkóját. Ebben a percben elhomályosult előtte a világ.
Albus a bátyjához rohant, elröpítette a Jamest megtámadó Remust,s rázogatni kezdte a bátyját, de az meg sem mozdult.
- Segíthetek, Albus? – lépett hozzá Emily.
A lány tiszta sár volt és vér, amely arra engedett következtetni, hogy bizony ő is kivette a részét a harcból. Albus körbenézett, s azt látta, hogy minden családtagja éppen el van foglalva a maga gondjával, neki pedig segítségre volt szüksége.
- Húzz pajzsot körénk. – Ez volt az első mondat, amit a lánynak célzott, mióta eljöttek a Roxfortból.
Emily boldogan eleget tett a kérésnek, Albus pedig megnézte, hogy bátyja él-e még. Legnagyobb örömére érezte az arcán James leheletét.
- Szerencsére nem esett komolyabb baja – fújta ki magát megkönnyebbülten.
- Talán ha vízzel locsolnád meg – vetette fel Emily halvány mosollyal az arcán.
- Jó ötlet. – Albus Jamesre szegezte a pálcáját. – Aquamenti!

James prüszkölni kezdett a víztől, de legalább magához tért.
- Jól vagy? – hajolt fölé Albus aggodalmas arccal.
- Morgan nem szeret… - dörmögte James még mindig csukott szemmel.
- Mi?
- Nem szeret…

Albus ismét megrázta a fiút, majd az arcába lövellt még egy sugár vizet.
- Hé! Azért nem akarok vízbe fúlni! – pattantak fel James szemei.

- Legalább tiszta lettél – nevetett fel Albus, miközben talpra segítette bátyját.

- Nagyon vicces! – tettetett sértődöttséget James, majd észrevette Emilyt. – Na, mi a helyzet, akkor megint ő lesz a sógornőm?
- Én ezt nem élem túl, Jimmy – vallotta be Albus csendesen.
- Dehogynem! Nálad a köpeny.

- De érzem, hogy meghalok, hogy nem segít.
- Ugyan! – vágta hátba James. – Nincs olyan szerencsém, hogy egyedül örököljek.

- Mért egyedül? Ott van még Lily is.

- De őt apa úgyis kitagadja Malfoy miatt.

- De hiszen apa elfogadta már Scorpot!

- Csak a háború miatt. Amint béke lesz, belátja, hogy csak rám számíthat. – James gőgösen kihúzta magát.

- Te hülye vagy – csóválta a fejét rosszallóan Albus. – Tényleg nagyon hülye vagy.

- Tudom, de ez visz előre! – kacsintott rá James.

- Majd én visszaviszem a jogart – szólalt meg Emily.

A fiúk egyszerre szegezték rá a tekintetüket.

- Én hoztam el, én viszem vissza.

- A jóslat rólam szól.

- De nem engedhetem meg, hogy meghalj. – Emily szemében furcsa fény csillant. – Miattam van ez az egész, legalább hadd próbáljam meg.

- Ha bemész oda, meghalsz – emlékeztette James. – Feláldoznád magad az öcsém trollszaros életéért, mikor nem is tudod, hogy sikerül-e?

- Igen.

Albus fürkésző pillantást vetett egykori barátnőjére, majd határozottan így szólt:
- Én viszem vissza, és kész. Értékelem az ajánlatod, Emily, de nem kockáztathatunk.

- Az egész egy nagy kockázat. Senki sem garantálja, hogy sikerrel jársz. Egy jóslatra nem alapozhatunk.

- Nincs más választásunk.

- Hadd vigyem vissza én. Jóvá szeretném tenni családom minden bűnét.

- Azzal már elkéstél, tubicám.

Emily rá sem hederített Jamesre.

- Értem nem kár, ha meghalok, úgysem hiányoznék senkinek sem. De neked ott vannak a szüleid, a testvéreid… és… az a lány.

- Engednéd, hogy mással legyek boldog?
- Csak mással lehetsz az, én már eljátszottam a bizalmadat. – A lány arcán végigfolyt egy könnycsepp, de gyorsan letörölte. – Nem akarok olyan világban élni, ahol te nem vagy.

Albus egy pillanatig habozott, majd súlyos léptekkel folytatta útját a bejárat felé.

- Nekem kell megtennem – kiabálta hátra. – Fedezzetek.

James arca megvonaglott, de azért teljesítette öccse kérését. Hála James, Emily, s a később csatlakozó Anne segítségének, Albus elérte a bejáratot. Hatalmas szélvihar próbálta visszafelé lökni, de ő megkapaszkodott az egyik hatalmas kőfalban. Még egyszer utoljára hátranézett, hogy egy utolsó pillantást vethessen a szeretteire, majd betette a bal lábát a nyíláson.

- Albus! – rogyott térdre Emily. Nem bírta tovább, kitörtek belőle a könnyek.

James megsemmisülten térdelt le a lány mellé, és ölelte magához.

- Visszajön. Vissza kell jönnie.

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés