„Füstfelhő, ködváros, eltűnő nemzedék,
romokban, ami szép volt, a harc már véget ért.
Az éjben, a szélben visszhangzik még a szó:
Szabadnak lenni jó, de túl sok vér az ára…
Vértócsa amerre jársz,

eltévedt árnyékként nyomodban kit találsz?

Az éjben, a szélben visszhangzik még a szó:
Szabadnak lenni jó, de túl sok vér az ára.”
(P.)

„Füstfelhő, ködváros, eltűnő nemzedék,
romokban, ami szép volt, a harc már véget ért.
Az éjben, a szélben visszhangzik még a szó:
Szabadnak lenni jó, de túl sok vér az ára…
Vértócsa amerre jársz,

eltévedt árnyékként nyomodban kit találsz?

Az éjben, a szélben visszhangzik még a szó:
Szabadnak lenni jó, de túl sok vér az ára.”
(P.)

Még holtában is gyönyörű volt, ahogyan kiemelkedett a hófedte sírból. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállaira, s egy fenyőzöld estélyi ruhát viselt. Ez volt az a ruha, amelyben először randevúzott élete szerelmével, ezért is helyezték örök nyugalomra ebben a viseletben. Anabella Watkins elismerően mérte végig, majd így szólt:
- Danténak csakugyan remek ízlése van, de nálam akkor sem vagy szebb, s most már okosabb sem lehetsz – szája gonosz vigyorra húzódott. – Ezentúl úgy ugrasz majd, ahogy én fütyülök.
A szőke nő nem szólt egy szót sem. A régen életteli tekintete most üres volt és kifejezéstelen. Anabella megragadta a nő kezét, és köddé vált.
Amíg ő a temetőben feltámasztotta Keirát, addig a férfi, aki mindkét nő számára fontos volt élete legfontosabb párbaját vívta a Roxfort varázslóképzőben. Storm megjelenése annyi előnyt adott neki, hogy sikerült meggyógyítania a lábát, mialatt Rufus Stormmal nézett farkasszemet.
– Ezt nem hiszem el – nyögte Rufus, s ebben a pillanatban nagyon öregnek tűnt. – Hogy van képed felhasználni őt ellenem? Á, mit is várhatnék valakitől, aki elfelejtette, hogy honnét jött. Mit várhatnék tőled, amikor Keira emlékét is meggyaláztad?
– Arania exlepso! – felelte Dante, mely hatására Rufus a torkához kapott. – Eredj, Storm, fűts be nekik odalent!
A sárkány megértette gazdája szavait, s eltűnt az ablakból.
– Elevenen akarsz elégetni… mindenkit? – fulladozott Rufus.
– Ha ez kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, akkor igen – tájékoztatta Dante.
– Hős vagy.
– Talán óriásokat alkalmazni elegánsabb megoldás?
– Evertestatim! – bökött Dante lábára Rufus, mire az északi hanyatt esett. Dante fojtogató átka megszűnt, Rufus levegőért kapott, majd ismét ellenfelére szegezte a pálcáját. – Jobban is koncentrálhatnál.
Dante a levegőbe emelte a körülöttük lévő asztalokat, majd Rufus felé repítette őket.
– Immobilus! – Az asztalok megdermedtek a levegőben.
– Finite! – Dante folytatta a megkezdett manővert.
– Bombarda! – Az asztalok apró darabokban szóródtak szanaszét. Rufus a szeme elé tette a kezét, nehogy belehulljon egy asztaldarabka. – Dante, nem győzhetsz le, még Stormmal sem.
– Csak figyelj – villant meg Dante szeme. – Exlukhops!
– Protego! – mondta Rufus automatikusan, mikor észrevette, hogy Dante nem rá, hanem a mennyezetre célzott. Rufus felnézett, s az időjárást mintázó mennyezeten gyors egymásutánban váltogatta egymást a napsütés és a rossz idő. Teljesen felborult az egyensúly. – Nem tudom, hogy mit akartál elérni a lövővarázzsal.
– Csak figyelj – bökött a mennyezetre Dante. Szavait hangos reccsenés követte, majd a mennyezetdarabkák gyors egymásutánban zuhanni kezdtek. Dante egy védőburkot vont maga köré. – Vigyázz, Order, nehogy elázz.
– Köszönöm a figyelmeztetést – morogta Rufus, majd az ablakhoz tántorodott. Ha már úgyis ott volt, lenézett az udvarra, hogy lássa, mi folyik odalent. Nem volt megelégedve a látvánnyal: Storm teljesítette ura parancsát, s lángba borította az egész udvart. Nem kímélt se ellenséget, se halálfalót. Rufus látta, hogy Samir a Sárkánypálcával próbálja megállítani a sárkányt, de az már annyira elszokott a pálcától, hogy egyszerűen nem fogta a varázs.
Dante követte Rufus példáját, és a másik ablakhoz sétált. Örömmel látta, hogy odalent kitört a káosz. Még az óriások sem tudták elkapni Stormot.
– Ügyes vagy, Storm. – Apai büszkeség sütött a hangjából.
A lent harcolók ennyire nem voltak elragadtatva a bestiától. Ron kimondottan dühöngött, amikor Storm egyik lángnyelve eltalálta a talárja szegélyét.
- Üsse már le valaki azt a dögöt!
- Ron, ő nem tehet arról, hogy ellenünk fordították–kelt a sárkány védelmére Hermione.
– Mindjárt alapíts az ő védelmére is egyletet! – vetette oda Ron, miközben lábával a talárja szegélyét taposta.
– Aquamenti! – fröcskölt vizet férje talárjára Hermione. – Így talán hamarabb elalszik.
Ron vörös fejjel tért ki Storm egy újabb támadása elől.
– Én is használtam volna.
– Ebben nem is kételkedtem – mondta Hermione elnéző mosollyal. – Hol vannak a gyerekek?
Ron és Hermione idegesen néztek körül, de mindenhol csak lángokat és füstöt láttak.
– Rose, Hugo!
– Megmondtam, hogy maradjanak mögöttünk – bosszankodott Ron.
– Rose, Hugo!
- Nem hiszem el, hogy eltűntek…
- Rose, Hugo! – ordította Hermione.
Ron a saját torkához szegezte a varázspálcáját.
– Sonorus. ROSE, HUGO!
Most Hermionén volt a sor, hogy elvörösödjön. Idegességében nem is gondolt a hangerősítő bűbájra.
– Én is ezt akartam tenni – próbálta menteni a menthetőt.
– Kétség sem férhet hozzá – mondta Ron szemtelen vigyorral.
Nem is sejtették, hogy gyermekeik éppen a Szükség szobájában vannak Frankie Longbottommal, s egy üstöt ülnek körbe.
– Ez biztosan az a recept? – aggodalmaskodott Rose.
– Nyugi, ellestem George bácsitól – kevergette a bájitalt Hugo.
– És ha mégsem?
– Nyugi, Rose – tette a lány kezére a sajátját Frankie. – Én is láttam, ahogy George bácsi készítette az égéskeltő löttyöt.
Rose elképedve Frankie kezére nézett, aki észre sem véve ezt még mindig a lány kezét fogta. Ellenben Hugo azonnal észrevette nővére hangulatváltozását, s annak kiváltó okát, majd meglökte Frankie-t.
– Mi az?
Hugo jelentőségteljesen a kezére nézett. Frankie követte a pillantását, s a feje búbjáig elvörösödve visszahúzta kezét a lányéról.
– Siessünk, nehogy véget érjen a csata, mielőtt még megbüntethetnénk pár halálfalót – tért vissza a tárgyra Rose.
– Csinálom, ahogy tudom, de nem olyan egyszerű – magyarázta Hugo. – Nem egyszerű bájital… csoda, hogy egyáltalán találtunk alapanyagokat hozzá a bájitalteremben.
– Inkább az a csoda, hogy Anabella Watkins nem kapott el minket – javította ki Rose. – Ne piszmogj már annyit!
– Ne idegesíts! – csattant fel Hugo.
– Nem csoda, hogy nincs csajod, amilyen lassú vagy…
- Neked sincs pasid, úgyhogy befoghatod!
– De nekem legalább volt, és kilátásaim is mindig voltak – egyenesedett ki Rose gőgösen.
– A kilátásaidat látom – nézett Frankie-re Hugo bujkáló mosollyal.
Rose követte öccse pillantását, és sértődötten megrázta a fejét. Még, hogy ő Frankie-vel? Azt soha!

***

James Potter a köpeny rejtekében belépett a sírkamra bejáratán. Odabent fülsüketítő, panaszos ének hallatszott, s lába között zöld fény úszott kifelé a barlangból. Ahogy a fiú közelebb hajolt a zöld fényhez, különböző emberek alakjait vélte kivenni belőle. Szóval ezek a felélesztett lelkek. Elszorult a szíve, ahogyan ezeket a szerencsétleneket nézte. Senkinek sincsen joga így kibabrálni a halottakkal. Még akkor sem, ha elméletileg már nem éreznek semmit sem, mivel meghaltak. Ökölbe szorult a keze, majd tett még egy lépést befelé. Véget kell vetnie ennek a rémálomnak. Szegény lelkek, ez nem volt szép Anabellától. Miközben a holtakat szánta, eszébe jutott saját nem túl rózsás helyzete.
– Én tényleg nem vagyok normális – csóválta a fejét, majd hátrafordult, s kinézett a harctérre. Az apja Albus mellett térdelt Emilyvel, s éppen vizet locsolt a fiú szájába, hogy új erőre kapjon. Emily holtsápadtan fogta Albus fejét, és rázkódott a sírástól. Tényleg szereti az öccsét, és Albus sem felejthette el, még akkor sem, ha időközben megismerte Jadét. Az arab szépség alakja felrémlett James lelki szemei előtt, s arca fájdalmas mosolyba torzult. Jade valóban a sivatag ékköve, de sem tőle, sem Albustól nem kaphatja meg azt, amit érdemel. Mert egyszerűen őket másnak teremtette az ég. Pedig milyen egyszerű lenne, ha beleszeretett volna a lányba! Jade gyönyörű, egzotikus, szexis és kedves. Ráadásul nem volt elutasító Jamesszel szemben. Ellenben neki egy jéghideg szépség kell. Egy olyan lány, aki rá sem bagózik. Valaki, aki sosem fogja szeretni. Eszébe jutott az, ahogyan a lány nézett rá. Az a megvetés, amely a szeméből áradt ráébresztette, hogy fejre áll, akkor sem fogja őt szeretni soha. Morgan sosem lesz az övé, pedig mindennél jobban vágyott rá. Szíve fáradtan összehúzódott, majd gyorsan elterelte a gondolatait, s tekintetével megkereste Lilyt. A húga Scorpius oldalán küzdött Remus Lupinnal, s Jamest elkapta az irigység, ahogy őket nézte. Scorpius Malfoy kiérdemelte a legnagyobb kincsét, a húgát, és az embernek fájt, ahogyan őket nézte, mert olyan édesek voltak. James biztos volt abban, hogy ha sikerül túlélniük a csatát, akkor örökké boldogan fognak élni. De ha esetleg Scorpiuson kijön a vére, akkor ő még szellemként is visszatér majd, hogy móresre tanítsa. Ahogyan elképzelte, hogy miként fogja megleckéztetni a hűtlen Malfoyt, rátört a nevetés. Még a halál küszöbén is képes volt nevetni egy elég képtelen ötleten.
– Én tényleg nem vagyok komplett – komorodott el. – De mikor voltam? – James az ajkába harapott. – Meg kell tennem értük, hogy boldogok lehessenek. Nekik még van esélyük a szerelemre, de nekem nincs. Szerelem? Ki hitte volna, hogy az öregfiú egyszer engem is megszívat? Ami azt illeti, ez nem túl fair tőle. Csak találkozzak vele a túlvilágon, biztosan kiherélem! Oda fogok állni elé, és kérdőre vonom. Azt fogom mondani neki, hogy vágná hátba egy troll a bunkósbotjával, amiért a szívemet egy Malfoy lányhoz kötötte. – James keserűen felnevetett. – Sosem akartam hősként meghalni. A hősök hülyék… erre most tényleg arra készülök, hogy életemet adjam értük. Áh, komolyan megőrültem. De egye a fene! Valamiben meg kell halni! – csapott a lábaira, majd belevetette magát a sírkamra sűrűjébe.
 

Amíg ő a kamrában haladt előre, addig Scorpius nyakát elkapta valaki hátulról. A fiú megragadta az idegen kart, s próbálta lefejteni magáról. Amikor rájött, hogy a férfi túl erősen tartja, rátaposott támadója cipőjére. Az elengedte, így szembe tudott fordulni vele. Legnagyobb döbbenetére ismerős arccal találta szemben magát.
– Csak nem akarsz harcolni velem, Scorpius? – csendült meg nagyapja hangja.
– Nagyapa… - nyögte Scorpius. Agya lázasan zakatolni kezdett, felderengtek előtte utolsó emlékképei a nagyapjáról. Lucius Malfoy már akkor sem volt jól, amikor ő még csak kissrác volt, de a férfi mindig azt hangoztatta, hogy ő viszi tovább a Malfoy nevet, s vissza kell szereznie a régi hírnevüket.
– Meglepődtél? Nem számítottál rám, igaz?
– Scorp, segíts! – hallatszott a fiú mögött Lily hangja.
Scorpius teljesen megfeledkezett a lányról a sokktól, s nem is tudott olyan gyorsan visszafordulni Remushoz, mint szerette volna, de szerencsére Heinrich a közelben volt, és a lány segítségére sietett.
– Te csak hadakozz a nagyapáddal, öcsi! – kiáltotta Heinrich. – Én segítek a hölgynek.
Scorpius Lilyre nézett, aki biccentett, majd hárította Remus átkát, így Scorpius visszafordult Luciushoz.
– Én nem akarok veled küzdeni, nagyapa.
– Csak nem vagy gyáva? – mennydörögte Lucius. – Nem csak véráruló, hanem gyáva is vagy? Mondhatom, szép teljesítmény.
– Nem vagyok sem gyáva, sem véráruló.
– Már hogyne lennél az? Átálltál egy másik oldalra! És ezért most megfizetsz, te rossz kölyök. Crucio!
– Protego!
- Capitulatus!
– Protego!
– Lám, mégis ellenszegülsz.
– Csupán nem hagyom, hogy megkínozz – pontosított Scorpius.
– Pedig meg foglak kínozni. Nyomorult kis életed legrosszabb élményében lesz részed.
Scorpiusnak kétsége sem volt afelől, hogy nagyapja igazat mond. Ahogy végignézett a férfin, éktelen dühre gerjedt. Most már átérezte Harry Potter fájdalmát, amikor annak szembe kellett néznie a szüleivel. Most neki kellett megküzdenie valakivel, aki olyan, mint a nagyapja, de bántani akarja őt.
– Akkor bizonyítsd be! – sziszegte Scorpius.
– Crucio!
 

***

Több mint két órája küzdöttek egymással, de egyikük sem bírt véglegesen felülemelkedni. Körülöttük szinte már csak falmaradványok álltak. Rufus zihálva az egyik ilyen maradványnak dőlt, megtörölte verejtékező homlokát, majd így szólt:
- Te nem unod még?
Dante lerogyott az egyik nagyobb kődarabra, haja már nem volt copfban, hanem izzadtan tapadt az arcára. Ő is lihegett a megerőltetéstől. Rufusra emelte a tekintetét, s a padlóra köpött.
– Rohadtul unom már.
– Van egy ajánlatom a számodra.
– Mi lenne az?
Rufus eltávolodott a faltól, s letette a padlóra a pálcáját, jelezve: nem készül semmiféle álnokságra, miközben beszél. Dante először gyanakodva méregette egykori mesterét, majd maga mellé helyezte a pálcát a kődarabra.
– Fölösleges ennyi vért ontani, amikor ketten is eldönthetnénk a harc végkimenetelét.
Dante érdeklődve állt fel.
– Nem kell azért a halálba küldenünk annyi tisztességes embert, mert nekünk vitánk van.
– Ez nem csak rólunk szól – emlékeztette Dante. – Nem én robbantottam háborút, és nem is te.
– De a szépséges Anabellánk szabotálja az ostromot – mutatott rá Rufus. – Fogadni merek, hogy a Lelkek temetőjébe ment, hogy visszaszerezze a jogart. Akárhogy is nézem, jelenleg te vagy itt a főnök, így veled kell tárgyalnom. Nem te robbantottál háborút, de a rossz oldalra álltál, ezt nem akarom tovább feszegetni, ha a lelkiismereted elviseli a döntésed, akkor nekem mindegy. Majd rendezd ezt magad előtt. Viszont a kettőnk konfliktusa régről ered. – Rufus hangja megbicsaklott. – Sosem leszünk olyanok, mint voltunk többé. Te bosszút akarsz állni rajtam, én pedig szeretnélek seggbe rúgni, és visszaadni a kölcsönt.
Dante tekintete a férfi arcán végighúzódó vágásra tévedt.
– Ha kérsz, adhatok a másik oldalra is egyet – jegyezte meg félig komolyan, félig viccelve.
Rufus ügyet se vetve a megjegyzésre folytatta:
- Idehoztad Stormot, ami nagy előny, de el fogod veszíteni őt. Legalábbis minden esély megvan erre, tekintve, hogy az osztag három tagja is odalent harcol. Tudod nagyon jól, hogy Samirnál van a Sárkánypálca, igaz, Storm elvadult tőle, de csak idő kérdése, hogy újra engedelmeskedjen, s itt van még Brian és Lalya. Tudod, milyen kiváló mágusok. Ők hárman majd legyőzik a sárkányt, s a szabályokhoz mérten meg is semmisítik, ha nem teszel ellene valamit.
Dante arca megrándult, jól tudta, hogy Rufusnak igaza van: a Sárkányosztag törvényei értelmében a megvadult, engedetlen bestiákat ártalmatlanná kell tenni örökre. Nem, ezt semmiképp sem engedheti meg.
– Folytasd – mondta mereven.
– Figyelj, Dante, láthatod, hogy nem bírunk egymással. Idebent játszadozunk, miközben odakint ártatlanok hullanak el. Én nem akarok több embert veszíteni, vagy arra kényszeríteni, hogy olyan fájdalmakban legyen része, amelyet nem érdemel. Így azt javaslom, hogy hívjuk vissza csapatainkat, és rendezzük le az egészet ketten, egymás közt.
– Sárkánypárbaj – rakta össze a képet Dante.
– Igen, csak te és én, ahogyan az ősi bestiák küzdöttek egymással. Csak te és én, és győzzön az erősebb pálca.
– A pálca erejének mércéje a lélek ereje.
– Így aki legyűri a másikat, az a legerősebb, csakúgy, mint a sárkányok tűzokádásnál – fejezte be a mondókáját Rufus.
– Legyen így – egyezett bele Dante.
– És Anabella?
– Mi van vele?
- Nem kellene először engedélyt kérned? – ugratta Rufus.
– Teszek Anabellára – fintorgott Dante. – Különben is, te mondtad, hogy a temetőben lehet. Nem zavarnám ilyesmivel.
– Akkor csináljuk ezt – húzta ki magát Rufus.
Dante a torkához szorította a varázspálcáját, majd rettentő hangosan kiabálni kezdett:
- IVADO DRACO! INVADO DRACONIS!
Parancsára megjelent a sárkány. Világos pikkelyein átkok nyomai látszottak. Dante együtt érzőn átkarolta a bestia állkapcsát.
– Ügyes voltál, drágaságom. De most vonulj vissza, nem engedhetem meg, hogy bajod legyen.
Storm egy kicsit meglökte Dantét, majd tovaszállt.
– Lenyűgöző teremtmény – jegyezte meg Rufus. – De ideje a halálfalókat és inferusokat is visszahívni.
– Igen – biccentett Dante, majd ismét a torkához tartotta a pálcáját. – MEGPARANCSOLOM, HOGY MINDANNYIAN VONULJATOK VISSZA!
Odalent először nem hallották szavait, de Dante újra és újra megismételte, így a csuklyások kénytelenek voltak leengedni a pálcáikat. Ron úgy vélte, hogy ez a megfelelő alkalom arra, hogy felül kerekedjenek ellenfeleiken, de kisvártatva felcsendült Rufus Order hangja is:
- GYÜLEKEZZETEK A TÖLGYFAAJTÓ ELŐTT, VISSZAVONULUNK!

Ron csalódottan eresztette le a pálcáját.
– Most kellene elkapnunk őket – dühöngött. – Mi a fene történhetett?
– Rufusnak biztosan nyomós oka volt ezt mondani nekünk – lépett mellé Layla.
 

Mialatt ők a Roxfort elé gyülekeztek, George Weasley véresen feküdt a Tiltott Rengetegben. Elméje zavarodott volt az elmúlt órák kínzásai miatt, amelyben testvére, Fred, és családi barátjuk, Mordon részesítették. George a hasára fordult, szájából vér bugyogott ki.
– Állj fel, és harcolj, George.
– N’hem.
– Ne legyél ennyire hülye – mondta undorodva Fred.
– Legalább próbáld védeni magad, fiú! – mennydörögte Mordon is. – Így túl hitvány préda vagy.
– D’he énh’ szereth’lek titek’het.
Fred, hogy viszonozhassa George érzelmeit, odalépett testvéréhez, és oldalba rúgta. George az oldalához kapott.
– Hagyd békén az apámat – üvöltötte valaki a fák rejtekéből.
– Nocsak, újabb játékos a pályán? – fordult érdeklődve a hang irányába Fred. – És mondd csak, melyik poszton játszol? Őrző vagy, vagy talán fogó?
– Egyik sem, én terelő vagyok! – Egy vörös hajú nyakigláb fiú ugrott ki az egyik fa rejtekéből, s már lendítette is a kezében lévő ütőt, s másik kezével feldobott a levegőbe egy vörös kis labdát. A kvaff pont gyomorszájon találta el Fredet, aki a meglepetéstől nem tudta hatástalanítani a labdát időben.
– Ki a fene vagy te? – kérdezte Fred.
– Az unokaöcséd, Fred bácsi.
Mordon egy ugrással a fiú mögött termett, és elkapta hátulról, kezével a torkához szorította a pálcáját.
– Még most sem harcolsz, George? Most sem, hogy a kezemben van a fiad?
George kelletlenül feltérdelt, szeme elsötétült, amikor a fiára nézett.
– Engedd el – józanodtak ki a gondolatai. – Engedd el Fredet, vagy esküszöm, megöllek újra.
– Na, kezdesz életre kelni, tesókám – egyenesedett ki Fred. – Akkor kezdődjön a mérkőzés!
– Nem baj, ha csatlakozunk? – csendült egy hang a fejük fölött.
Amikor felnéztek az égre, három gyereket láttak maguk fölött seprűn ülve.
– Ti meg kik vagytok? – förmedt rájuk Fred fásultan.
– További rokonok, és hoztunk meglepit is – felelte Hugo.
– Most, srácok! – rikkantotta Fred, mire a három gyerek kezéből egyszerre borult Mordonra és Fredre a türkiz folyadék.
– Mi ez? – üvöltött fel Fred a fájdalomtól.
Mordon azonnal elengedte Fredet, amikor a bájital a fejére hullott. Hugo és Frankie leszálltak George mellé, és a seprűre ültették.
– Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte George hálás tekintettel.
– Jöttünk megmenteni, Fred mondta, hogy itt vagy – hadarta Hugo.
George testvérére és Mordonra nézett, akiken hólyagok kezdtek megjelenni.
– Ez nem az én?
– De – válaszolta Rose.
– Honnét szedtétek?
– Ellestem, hogy csinálod – húzta ki magát büszkén Hugo.
– Gratulálok! – paskolta meg a fiú vállait George. – Nagyon szép munka, Hugo.
– Meddig fognak szenvedni? – tudakolta Rose borzongva.
– Remélem, hogy nem sokáig – sóhajtotta George. – Szálljunk fel, s majd a levegőből hatástalanítom a bűbájt. Gyere, Freddie!
Fred felpattant Rose mögé, majd mind az öten felemelkedtek. Miután kellő távolságba kerültek a szenvedő inferusoktól, George rájuk szegezte a pálcáját:
- Finite!
- Finite? – képedt el Fred. – Ilyen egyszerű hatástalanítani?
– Hát persze. Mindig a legbanálisabb megoldásra gondolnak utoljára – kacsintott rá az apja, majd megtörölte vérző száját. – Jól elintéztek, mit ne mondjak.

Amikor kiértek az erdőből, meglátták a roxforti ajtó előtti csoportosulást, így arrafelé vették az irányt.
– Hát itt vagytok! – rohant gyerekeihez Hermione. – El sem tudjátok képzelni, mennyire aggódtam miattatok! Hol voltatok?
– Megmentettek – mondta George.
– Megmenteni, kitől?
– Fredtől és Mordontól.
– Hát ők is visszatértek? – kapta a szája elé a kezét Hermione.
– Ők is, és nem a mi oldalunkra – sóhajtotta George. – Kis híján megöltek, de akkor jöttek a srácok és kihúztak a csávából.
– Miért nem szóltatok? – tette csípőre a kezét Hermione, hangja megrovóvá változott.
– Hát, mert nem volt rá időnk – nyögte Hugo félénken.
– Akkor is szólnotok kellett volna! Meg is halhattatok volna!
A gyerekek bűnbánóan egymásra néztek.
– Legalább neked lehetett volna több eszed – címezte szavait Frenkie-hez a nő.
– Neki? – döbbent meg Fred. – Hiszen én vagyok a legidősebb!
– De te is csak egy Weasley vagy – legyintett lemondóan Hermione.
– Hát ez szép. Megmentenek a gyerekeid, erre leszúrod őket – feddte meg George tettetett rosszallással.
– Meg is halhattak volna, szólniuk kellett volna nekem. És egyébként is, honnan szereztek seprűt?
– Hát a kviddics szertárból – vágta rá Hugo úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.
– Mi folyik itt? – tört utat magának melléjük Ron. Amikor megpillantotta a gyerekeit, felragyogott az arca. – Hát ti meg hol a kénköves ménkűben voltatok?
– Megmentettek – válaszolta George.
– Tényleg? – Ron szeme csillogott a büszkeségtől. – Ügyesek vagytok!
Hermione fejbe vágta a férjét.
– Most szidtam meg őket, erre te dicséretet adsz nekik?! Nagyon felelőtlenek voltak!
– Pont, mint mi annak idején – mutatott rá Ron. – Jaj, már, Hermione, a lényeg, hogy itt vannak épségben.
Hermione válaszolt volna, ám ekkor felcsendült Rufus Order hangja:
- Barátaim, bajtársaim, a csatának vége.
– Mi az, hogy vége? – üvöltötte be az egyik halálfaló.
– Rufus és köztem fog eldőlni a háború eredménye. Ti pedig csendben végignézhetitek, ahogy tűzifává aprítom – szólalt meg Dante önelégült vigyorral. – Rufus Order és én párbajozni fogunk, s a győztes mindent visz.
– Ez így nem fair! – mondta az imént megszólaló halálfaló. – Nem erről volt szó! Nyerésre álltunk… és különben is, Anabella Watkins biztosan nem egyezett bele ebbe!
– Te látod valahol Anabellát, Exon? – mutatott körbe Dante flegmán. – Mert én nem. Én vagyok a vezér, azt teszitek, amit mondok, különben Stormmal etetlek meg titeket.
Fenyegetése hallatán a halálfalók elhallgattak. Jobb is, ha ez a férfi viszi vásárra a bőrét, és nem ők.
– Sárkánypárbaj? – lépett elő a tömegből Samir.
– Igen.
– Ez nem jó ötlet – vélte Brian.
– Az adott körülmények között ez a legjobb ötlet – mondta Rufus keményen.
– Mi az a Sárkánypárbaj? – fordult Ron a feleségéhez.
– Nem tudom – válaszolta Hermione pironkodva.
– Van valami, amit nem tudsz? – kerekedtek el Ron szemei.
– Amint látod! – csattant fel Hermione.
– A Sárkánypárbaj azt jelenti, hogy mind a ketten ugyanazzal az átokkal támadnak, így a pálcájuk összeforr, s az erősebb legyűri a gyengébbet – magyarázta Charlie Weasley.
– Te is itt vagy? – lepődött meg Ron.
– Nemrég értem vissza. Még volt egy kis elintéznivalóm.
– És milyen átkot használnak? – Hermionét nem izgatta, hogy Charlie miért csak most csatlakozott hozzájuk, a Sárkányprábaj mibenléte izgatta.
– Csak egy átkot lehet használni, az Avada Kedavrát.
– Hogy? – sikította Hermione. – De hiszen ez nagyon veszélyes!
- A sárkányok elpusztítják egymást. Amikor megmérkőznek, csak egy maradhat. Innét is jön a párbaj neve.
– És hogyan győzhet valaki egy ilyen párbajban?
Charlie megvakarta az állát.
– Nem a pálca dönt, hanem a lélek. Az nyer, akinek erősebb a lelke, a jelleme.
– Ez roppant veszélyes – suttogta Hermione. – Ez őrültség, és egyáltalán nem igazságos!
– Az élet sem az. Egyébként én nagyon bátor döntésnek mondanám. Rufus Order és az az északi bizonyára nem tudnak felülkerekedni a másikon, ezért jutottak erre a döntésre. Szerintem nem akarnak több áldozatot.
– De Anabelláról megfeledkeztek. Ő nem fogja nekünk átadni a győzelmet, hiába állapodott meg Dante és Mr. Order – vélte Ron.
– Egyáltalán hol a fenében van az a nő? – nézett körbe Hermione.
– Remélem, nem Harryéknél – borzadt el Ron.
Ekkor ismét megszólalt Samir:
- Ezt nem tehetitek, ez öngyilkosság.
– Mit számít neked, ha meghalok? – kérdezte Dante.
– Nem akarlak elveszíteni egyikőtöket sem – vallotta be Samir. – A barátom maradsz te is, Dante. Nem akarom, hogy a barátaim így végezzék.
– Pedig ez elengedhetetlen – mutatott rá Rufus. – Megmérkőzünk, és kész.
Dante vett egy mély levegőt, majd eltávolodott Rufustól, s támadó állást vett fel.
– Jó volt veletek – nézett a Sárkányosztag tagjaira Rufus, majd pillantása a Weasley családra, és barátaikra vándorolt. – Büszke vagyok, hogy ismerhettem magukat.
– Ne búcsúzkodj, hanem dörgölj az orra alá! – szólította fel Brian morcosabban, mint valaha.
– Neki nem vagyok a barátja – nevetett fel Dante.
– Nem szeretem a taknyosokat – tájékoztatta Brian.
Dante készült volna valami csípős válasszal, de észrevette, hogy Rufus is felvette a támadópozíciót. Hát tényleg megmérkőznek. Itt a vége.
– Csak egyikünk élheti ezt túl – kezdte Dante. – Most van az utolsó alkalom, hogy beszélhetünk.
– Csak nem vallani akarsz? – vonta fel a szemöldökét Rufus.
Dante nagyon lassan, szinte szótagolva ejtette ki a szavakat. Nehezére esett kimondani azt, ami már régóta kikívánkozott belőle:
- Köszönöm, hogy kiemeltél a mocsokból, és tanítottál. Hálás vagyok, amiért apám helyett apám voltál, még akkor is, ha nem eszerint cselekszem. De tudnod kell, hogy nélküle nem tudok élni. Ha ő nincs, én sem vagyok. 
Rufus arca falfehér lett Dante szavai hallatán. Végre tisztává vált előtte minden, s lelkében feltámadt a részvét.
– Senki sem tudja őt visszaadni neked, Anabella sem.
– De ő igen. Te azt mondod, lehetetlen, de ő nem ismeri ezt a szót, és én sem.
– Anabella nem fogja megtenni ezt neked, hiszen kellesz neki. Nem fog átengedni egy másik nőnek.
– Már mindent elterveztem.
– Dante, még nem késő. Lépj sorainkba, s könnyíts a lelkeden. A bűntudat felemészt majd.
– Már így sem élek, amióta Keira meghalt – vallotta be Dante. – Nekem csak ő számít. Innét már nincs visszaút. Megküzdünk.

- Dante, kérlek…
- Nem, Rufus, meg akarok küzdeni veled.
– Ez az utolsó szavad? A végső döntésed?
– Igen.
Rufus a bal oldali belső zsebébe nyúlt, hogy elővegye a pálcáját. Amikor ujjai a fegyverhez értek, fellángolt lelkében a bűntudat. Ezt nem teheti Dantéval. Egyszerűen nem teheti ezt meg a férfival, akit fiaként szeret. Most már érti Dante minden döntését, tisztán látja a sérült lelkét. Nem egy rossz útra tért, menthetetlen ellenséggel áll szemben, mint korábban hitte, hanem egy szenvedő férfival.
– Dante, kérlek, dönts másként.
– Nem tudok, Rufus.
– Nem győzhetsz – bukott ki Rufusból.
– Majd kiderül.
– Biztosan tudom, hogy veszíteni fogsz.
– Akkor Keira után mehetek végre.
– Dante, én nem akarlak megölni.
– Rufus, ne kelljen szégyenkeznem amiatt, hogy te neveltél fel. Hadd legyek büszke a mesteremre. Te találtad ki a párbajt, de most, hogy tudod az igazat, s már értesz, visszalépnél? Azt már nem! Nem kell a szánalmad. Légy férfi, és csapjunk össze!
Rufus vett egy mély lélegzetet, majd Dantéra emelte a pálcát.
– Legyen, ahogy kívánod. Akkor háromra. Samir, visszaszámolnál?
Az arab mágus közelebb lépett barátaihoz, s számolni kezdett:
- Egy…
Dante előtt felrémlett Keira arca, a hangja, a nevetése.
– Kettő…
Rufus lelkét veszett szörnyetegként tépázta a lelkiismeret-furdalás. De mit tehetne, amikor Dante kényszerítette ilyen helyzetbe? Talán elővehetné a másik pálcát… De nem, már nem léphet ki a támadóállásból. Milliók sorsa a tét. Ő a Sárkányosztag jeligéje szerint cselekszik.
– Három – fejezte be Samir élete legnehezebb visszaszámolását.
Egy percnyi csend előzte meg a lelkek csatáját. Dante és Rufus tekintete egybefonódott. „Ezt érted teszem, kedvesem” – gondolta magában Dante. A közönség visszafojtott lélegzettel várta az összecsapást. Végül egyszerre harsant fel Dante Steinhauser és Rufus Order hangja:
- Avada Kedavra! – Zöld fénycsóva hagyta el pálcáikat, majd amikor találkoztak, egy vonallá olvadtak össze.

***

Perselus Piton a sárban térdelt, és teljes erőből zokogott. Lily Evans a karjaiba vonta, és úgy ringatta, mint egy kisgyereket. Csak néhány perce tért magához a férfi, s amikor látta, hogy milyen sérüléseket okozott a nőnek, teljesen összeomlott.
– Nyugodj meg, Perselus – súgta Lily.
– Én nem akartam…
- Tudom, Perselus. Egyikünk sem akarta ezt. Én a saját fiamat támadtam meg. Nem vagy bűnös.
– Mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge? – nézett a nő szemeibe Piton.
– Nem vagy gyenge, te egy nagyon erős férfi vagy, akit csodálok.
Piton hitetlenkedve nézett a nőre.
– Ne nézz így rám, komolyan beszélek – bizonygatta Lily. – Csodállak, Perselus.
– Azért ennyire ne melegedjetek össze! – lépett hozzájuk James, hangjában enyhe féltékenység csillant.
– James, kérlek. Perselus segített Harrynek.
– Tudom, ez az oka, amiért nem tekerem ki a nyakát, amiért az öledben fekszik.
– Én nem férek tőled, Potter – húzódott el Lilytől Piton, fejét úgy fordította, hogy James ne láthassa a könnyeit. – Bármikor legyőzlek.
– Szerintem inkább a halálfalókat kellene legyőznötök – mutatott körbe Lily.
– Akkor kössünk átmeneti fegyverszünetet – ajánlotta James, amit azzal nyomatékosított, hogy kezet nyújtott Pitonnak.
Piton egy másodpercig némán nézte a felé nyújtott jobbot, majd megrázta.
– Azt hiszem, Siriusnak elkél a segítség – bökött a barátja felé James.
– Dumbeldore-t bízzátok csak rám.
– Mi is ezt mondtuk Harrynek, de még mindig talpon van. Egyszerűen nem jutunk dűlőre vele… - csóválta a fejét James.
Piton sebesen Sirius mellé siklott, s pálcát rántott az ősz mágusra.
– Mi van, már te is a mi hajónkban evezel? – grimaszolt Sirius.
– Csak nehogy kiborítsalak abból a hajóból – sziszegte Piton.
– Fiúk, ne egymást marjátok! – szólt rájuk Lily.
– Jöhettek százan is ellenem, akkor sem győzhettek le! – mennydörögte Dumbledore kegyetlen hangnemben. – Én a nagy Anabellát szolgálom, és az ő ereje mindennél nagyobb.
– Már megint kezdi – sóhajtott fásultan Sirius. – Egy órája ilyen sületlenségekről papol.
– Szegény Dumbledore – csóválta a fejét Piton. – Rettenetes őt így látni.
– Te is hasonlókat mondtál – mondta Lily.
– De ahhoz már hozzászoktunk, hogy Pipo… Piton sületlenségeket hord össze – jegyezte meg Sirius.
Amíg ők felsorakoztak Dumbledore ellen, addig Scorpius egy fának repült a nagyapja jóvoltából. A derekát markolászva pattant fel, s hasalt le egy újabb csapás elől. Lucius rettenetesen gyors volt.
– Semmi esélyed, áruló kölyök. Stupor!
Scorpius gyorsan arrébb kúszott a sárban. Kezdte elhagyni az ereje. Nagyon mérges volt, amiért ő nem ment el olyan kiképzésre, mint Lily és a bátyjai. A lány nő létére jobban bírta a küzdelmet, mint ő.
– Megfizetsz az árulásodért, Scorpius – fogadkozott Lucius. – Crucio!
Scorpius továbbra is előre felé kúszott az átkok elől, ugyanis felkelni nem volt ideje. Addig mászott előre, amíg útját egy kőszikla nem állta el. Rémülten tudatosult benne, hogy az eddig alkalmazott módszere nem fog működni ezúttal. A kőre szegezte a pálcáját:
- Bom… - kezdte, de hallotta, hogy nagyapja ismét kínzóátkot küld rá. Scorpius reflexből a nagyapjára nézett, s látta, hogy valaki közéjük állt. Azonnal felismerte a kopott bakancsot, de nem akart hinni a szemének. Először azt hitte, hogy a fáradtságtól csak képzelődik.
– Hagyd békén a fiamat.
– Csak nem az ő pártját fogod? – tudakolta Lucius gúnyos hangsúllyal. – Ennek az árulónak a pártját?
– Ő megtette azt, amit meglépni mi ketten gyávák voltunk.
Scorpius nem akart hinni a fülének.
– Scorpius ismét jó színben tünteti fel a családunkat.
– Neked is elment az eszed, vagy mi történt?
– Nem, apa, neked ment el az eszed, ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy megkínozd őt.
– Szembeszállnál az apáddal? – Lucius vonásai megkeményedtek.
– A gyerekeimért bárkivel – jelentette ki Draco, s már támadott is.
Scorpius lenyűgözve nézte, ahogyan az apja élete során először jót cselekszik. Abban a pillanatban nagyon büszke volt, hogy Draco Malfoy fia. Minden gyerekkori mítosza az apjával kapcsolatban újraéledt. Hosszú évek óta először dicsőség volt Malfoynak lenni.
– Apa, segítek.
– Scorpius, inkább keresd meg a húgod, és védd meg.
Scorpiusba új erőt öntött az apja megjelenése, már szinte nem is érezte a kimerültséget. Felkelt, és elrohant Morgan után.
Ezalatt James már elérte annak a folyosónak a végét, amelyen elindult. Biztos volt abban, hogy most már a Lelkek temetőjében van, ugyanis a folyosó végén hatalmas szakadék tátongott, amelyből a zöld köd szállt felfelé. A fülsüketítő zaj még hangosabb lett, s a fülére kellett tennie a kezét ahhoz, hogy ne süketüljön meg.
– Minek nekem a fül a halálba? – kérdezte a semmitől, s jót nevetett a kérdésén. – A túlvilágon nem kell hallani.
Tekintetével észrevett egy közepes méretű ezüstből készült fáklyatartót a szakadék túloldalán.
– Minek ide fáklya? – értetlenkedett, majd szeme a kezében tartott jogarra esett, s meg is találta a választ a kérdésére. – Szóval az lehet a jogartartó? És, hogy a kénköves ménkűbe jutok oda? – James tett egy lépést a szakadékhoz, de ekkor egy fuvallat felborította. – Basszus! Mért fúj idebent a szél?! Mért kell megnehezíteni a dolgomat?!
Hosszú percekig csak üldögélt a szakadék szélén, és azon morfondírozott, hogy hogyan is tudna átjutni a másik oldalra, amikor nincs nála seprű.
– Emily hogy jutott át oda? – kérdezte fennhangon. Nem kapott választ, s kezdett elkeseredni, így úgy döntött, hogy valami kellemesre kell gondolnia, ha nem akar megőrülni idelent. – Olyan ez, mint a patrónus bűbáj. Csak valami szépre kell gondolnom. Mondjuk Morganre? Áh, az csak még jobban letörne, és a végén olyan lennék, mint egy troll, aminek elvették a bunkósbotját. – Ekkor felrémlett előtte a hastáncbemutató. Egy kis ideig engedte, hogy átjárja az a csodálatos élmény, majd hirtelen megvilágosodott: - Hát persze! Levitáció! Hiszen Lord Steinhauser meg is mutatta, hogy kell. Csak az a gond, hogy általában nem remekeltem benne… Mindegy, nem érek rá gyakorolni. Elsőre sikerülnie kell, nincs második lehetőség. – James a saját lábára mutatott a pálcájával. – Levitate!
Döcögősen bár, de felemelkedett. Ingadozva elindult a jogartartó felé, s közben erősen koncentrált. Tudta, hogy ha akár egy másodpercre is kijön az összpontosításból, akkor lezuhan a mélybe. Nem volt szabad hibáznia, ezúttal nem. Most nem volt mellette senki sem, hogy segítsen neki.
– Levitate maximus! – Még magasabbra emelkedett.

Már csak pár méter választotta el a túloldalról. Ebben a pillanatban egy hatalmas kődarab hullott alá a plafonról, s kis híján eltalálta a fiút. James elvesztette a koncentrációját, és zuhanni kezdett.
– Ne már, basszus! – ordította. Testét ellepték a vándorló, panaszos énekű lélekdarabok. James érezte, hogy kezd lecsúszni róla a láthatatlanná tévő köpeny. Megszorította a köpenyt, nem akarta elveszíteni. Mivel magyarázná meg az apjának, hogy elhagyta?
– Hiszen nem is térek vissza – nevetett fel hisztérikusan. A jogart tartó kezéből a jogar elkezdett lefelé csúszni. – Na, nem, te sem hagyhatsz itt! Mi lenne, ha? – Arca izgatottá vált. Pálcájával rámutatott a jogarra: - Baziteo!
Legnagyobb örömére a Lelkek Jogara megnőtt. James elismételte a varázsigét, mire a jogar újabb mérettel nőtt. Lassan már nem is látta a szakadék szélét. Gyorsan kellett cselekednie. Megfordította a jogart, úgy, hogy keresztbe legyen előtte, majd tett még egy utolsó próbát:
- Baziteo maxima! – A jogar pont elérte a szakadék két oldalát, és meg is akadt rajta, így a fiú zuhanása megszűnt. A jogarba kapaszkodva lógott a lelkek között. Kezdte úgy érezni magát, mint egy ködös kviddicsmeccsen. Akkor is gyakran előfordult, hogy lefelé lógott a seprűjéről. Nagy nehezen felmászott a jogarra, majd ismét megpróbálta a levitálást. Ezúttal nehezebben indult el, mint először, de legalább semmi sem állta útját felfelé, s szinte könnyekben tört ki, amikor újra szilárd talajt érzett a lábai alatt. – Hát sikerült! Itt vagyok. Basszus! Várjunk csak, valami hiányzik. Ja, megvan, a jogar. Finite! – A jogar visszanyerte eredeti méretét, s azonnal folytatta zuhanórepülését. – Invito jogar!
Miután ismét a kezében tarthatta, James óvatosan megfordult, s mély lélegzetet vett.
– Hát itt vagyok. Itt, ahol minden véget ér. Ennél szebb sírt is el tudnék képzelni magamnak, de hát ezt dobta a gép. – Amint a jogar vége hozzáért a tartóhoz, őrült sikoltás hallatszott. James a füléhez kapta a kezét, s kiesett belőle a jogar és a saját pálcája is. – Csaknem visszaejtettem a szakadékba! – kapott a fejéhez a fiú, s lehajolt a jogarért. Amikor újból megérintette a tartót, a sikoltás ismét felharsant. – Nem igaz már! Na, jó, gyorsnak kell lennem. – James felnevetett. – Azt hiszem, az menni fog.
Igaza lett. Tényleg sikerült két pillantás alatt visszahelyeznie a jogart eredeti helyére. Abban a percben, amikor elengedte a Halál tulajdonát, megszűnt a földöntúli ricsaj, s az odalent örvénylő lelkek abbahagyták vándorútjukat. A jogarból aranyszínű fénysarló úszott át a testén, majd tűnt el a barlang falaiban. James megkönnyebbülten ült le a jogartartó tövébe.
Hát sikerült.
– Hé, még élek – döbbent rá. – Az meg hogy lehet? Meg kellett volna halnom, vagy nem? ÉLEK! – James örömittasan ugrálni kezdett, amikor fekete palást borult a vállaira, s valami rettentő hideget érzett.
– Áldozat – suttogták a lelkek.
– Áldozat – visszhangozta a barlang.
Az utolsó kép, amit látott, a felé úszó lelkek arca volt, s amikor az első elérte a testét, elsötétült előtte a világ.

***

Rufus Ordernek igaza volt abban, hogy Dante veszíteni fog. Az ő pálcája már csaknem teljesen legyűrte az északiét. Rufus kezdte nagyon megbánni, hogy felvetette a Sárkánypárbaj lehetőségét. Nem akart végezni Dantéval, nem akarta elvenni az életét. Szerette Dantét, és roppant módon csodálta azért, amiért ennyi ideje kitart a párbajban vele szemben. Rendkívül erős lelkierőről tesz tanúbizonyságot, az már egyszer biztos. Vagy lehet, hogy csak azért nem győzte még le őt, mert Rufus nem jogos ura a pálcának. Ellopta Harrytől. Vajon Harry rájött már arra, hogy egy másolatot csempészett a talárjába? Biztosan. Rufus cseppet sem szégyellte magát, amiért ellopta Harrytől a Pálcák Urát, hiszen Harry is átverte őt, amikor felvette Dante alakját. Csaknem mindent elrontott. Az a legkevesebb, hogy visszaadja neki a kölcsönt. Egyedül amiatt szégyenkezett, hogy Dante ellen fordította. Ő igazából Anabellát akarta elpusztítani vele. Jobbnak látta felkészülni mindenre, amikor a nőről volt szó. S pont kapóra jött neki a Pálcák Ura.
Léptek zaja zökkentette ki a gondolataiból. Bal oldalra fordult, s ekkor megpillantotta Anabellát. A nő önelégült, s roppant kéjes mosollyal közeledett feléjük, nyomában valakivel, akit eltakart a háta.
– Milyen szép kis műsor – gúnyoldódott. – Apa és fia egymás ellen. Képesek voltatok kihagyni a családi melodrámátokból?
– Végre előkerültél, hol a francban voltál? – förmedt rá Dante.
– Ajándékért neked – lépett el kísérője elől Anabella.
Dante lemerevedett a látványtól: Keira állt vele szemben, pontosabban egy élettelen báb a szeretett nő testében. Mindene olyan volt, mint Keiráé, kivéve a tekintetét, amely üveges volt, csakúgy, mint egy halottnak. Rufust is sokkolta a látvány, s sajgott a szíve Dantéért és Keiráért.
– Tetszik a meglepetésem? – érdeklődött Anabella.
Dante kezéből kis híján kiesett a pálca. Egyszerűen képtelen volt hinni a szemének. Elvesztette az önkontrollját, s teljesen megfeledkezett a Rufusszal történő viadaláról. Közben a halálos átok zöld csíkja szinte teljesen felemésztette az övét. Rufus még pont időben rántotta félre a pálcáját, s a kapcsolat megszakadt. Dantét csak meglegyintette a halál szele, szerencsére nem érte el az átok, hanem a tölgyfaajtónak csattant. Rufus lihegve támaszkodott a térdére, de fél szemét Dantén tartotta. Dante még mindig Keirát bámulta mereven, kifejezéstelen arccal, majd köddé vált. Anabella mögött bukkant fel újra, s a földhöz vágta a nőt.
– Te aljas, szemét ribanc! Ezért nagyon megfizetsz.
– Te vagy az aljas, édesem! – kacagott fel Anabella sötét tekintettel. – Én hittem neked, de te kihasználtál!
– Mindjárt megsajnállak – gúnyolódott Dante, szemei vérben forogtak. – Ne add elő az ártatlan szűzlányt, mert nem áll jól neked.
– Nem értem, mi a bajod, hiszen megkaptad, amit akartál.
– Én nem ezt akartam! – dörrent rá Dante. – Ezért esküszöm, megöllek.
– Csak rajta, úgysem sikerül majd. Maradj, ahol vagy! – parancsolt rá az egyik halálfalóra Anabella, aki segíteni készült neki. – Ez csak kettőnkre tartozik.
– Úgy bizony – értett vele egyet Dante. – Most megtanítalak arra, hogy milyen az északi harag. Crucio!
– Protego maxima! Crucio!
- Crucio!
Anabella kecsesen hárította Dante minden átkát, s roppant gyors volt. A férfi kezdte megérteni, hogy miért is lett belőle vezér. De ő akkor is szét fogja morzsolni. Megbánja még azt, amit Keirával művelt. Körbejárták az egész udvart, de nem igazán sikerült fogást találniuk a másikon. Dante felemelte pálcáját az égre, s villámokat szórt a nőre, hasztalanul. Anabella tényleg félelmetes ellenfél volt.
– Miért vagyunk önzők? – tette fel a kérdést Anabella. – Miért nem vesszük be őt is a játékba?
– Ne merészeld – sziszegte Dante.
Anabella ügyet sem vetve rá magához rántotta Keirát.
– Ereszd el azonnal!
– Csak ha hagyod, hogy megkínozzalak – trillázta Anabella.
– Dante, ne légy hülye, az ott nem Keira! – szólt le neki az ajtó elől Rufus.
– Akkor sem hagyhatom, hogy szenvedjen.
– De hiszen nem is érzi!
– Akkor sem – rándult meg Dante arca.
– Ez a beszéd! – csapta össze a tenyerét a boszorkány. – Biztosan nagyon szeretheted. Akkor pálcát le.
Dante a földre hajította fegyverét, s ezzel megpecsételődött a sorsa.
– Crucio!
Éktelen fájdalom kerítette a hatalmába, a térdére esett, majd vergődni kezdett a földön.
– Szenvedj csak! – énekelte Anabella, majd földöntúli kacajban tört ki. – Naggyá tettelek volna, te idióta! Te pancser!
– Sosem maradtam volna veled.
Anabella abbahagyta a viháncolást.
– Rideg vagy és kegyetlen. Nem is vagy igazi nő.
– Igazán? Crucio!
Dante testét mintha újabb áramütés érte volna, ismét megremegett. Anabella boldogan táncolt körülötte.
– Hagyd abba! – kiabálta Hermione, aki nem bírta tovább nézni a jelenetet.
– Most nem érek rá veled foglalkozni, kicsikém. Majd később.
– Nem lesz később – állt neje elé Ron védelmezőn.
– Rád is gondom lesz, Weasley. Az egész büdös bagázsra gondom lesz.

- Alaszkában vihar van! – rikkantotta Rufus Order.
– És az kit érdekel? – fordult felé Anabella. – Mért akarja folyton, hogy maga legyen a középpont? Előbb elintézem ezt a kis belső ellenállót, aztán maga jön. Addig duguljon be!
– Alaszkában vihar van - ismételte Rufus.
Dante érezte, hogy valami hideg fém bontakozik ki a tenyerében. Lepillantott, s Rufus egyik tőrét látta maga előtt. Megértette a célzást. Sok-sok évvel ezelőtt, Alaszkában ugyanezzel a csellel győzedelmeskedtek ellenségeik felett. Egy pillanat erejéig elgondolkodott azon, hogy elfogadja-e Rufus segítségét, majd büszkesége felett győzelmet aratott a józanész. Megmarkolta a tőrt, s úgy helyezkedett, hogy jól lássa a célpontot.
– Csend legyen!
- Anabella… – kezdte Dante.
– Mi van, drágaságom? – pillantott le rá a nő.
– Meglepetés! – Dante Anabella hasába hajította a tőrt.
A nőt annyira váratlanul érte a támadás, hogy nem volt ideje védekezni. A fegyver a hasába talált, s ő összeesett. Vér buggyant ki a sebből, s forogni kezdett vele a világ. Az utolsó kép, amit látott Rufus Order arca volt, aki fölé hajolt, és a következőt mondta:
- Sose nyújtózkodj tovább a talárod szélénél. Sose végy magadhoz olyan erőt, amit nem tudsz irányítani.
– Sosem győztök le.
– Már legyőztünk. Szép álmokat, Anabella, talán odaát megtalálod a nyugalmat. Feltéve, hogy lesz odaát, s nem szüntetted meg végérvényesen.
– Lesz majd, aki bosszút áll értem.
Rufus arra a helyre nézett, ahol nemrég még csuklyások álltak. Amikor Anabella összeesett, szétszéledtek. Magára hagyták vezérüket.
– Nem látok senkit sem, aki bosszúért lobogna.
– A vér nem válik vízzé – nyögte Anabella, majd szeméből eltűnt az élet.
– Ezzel meg mit akart mondani? – tűnődött Hermione.
– Remélem, nem azt, amit jelent – szólalt meg Arthur Weasley. – Mert akkor az unokám nagy bajban van.
– Menjünk a temetőhöz – indítványozta Rufus Order. – Velünk tartasz, Dante?
A férfi Keira előtt állt, s elhomályosult tekintettel méregette a nőt.
– Szegénykém, nem is vagy magadnál…
- Velünk jössz, Dante?
– Hová?
– A temetőbe.
– Igen. – A férfi arcára elszántság ült ki, már tudta, mit kell tennie.