Assana volt a legelső, aki elküldte nekem a Fanfic versenyre a pályaművét. Ezennel közzéteszem a Jól válaszd meg, kiben bízol! című novellát. 
Lehet véleményezni nyugodtan, és miután mindegyik mű felkerült az oldalra, fel is teszek egy szavazást, hogy melyik tetszik nektek jobban. Jó lenne, ha elolvasnátok őket, kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

"Remus Lupin idegesen járkált fel-alá a Griffendél klubhelyiségben található hálószobájukban. Nem bírt nyugton maradni, agya folyamatosan a rá váró feladat körül járt. Egyik barátja, aki az ágyáról nézte Remus tanácstalanságát, nem bírta tovább. Felkelt a párnák közül, és megállásra késztetve, a barátja elé állt.

• Ezt fejezd be, kezd nagyon idegesítő lenni! – két kezét a szőke hajú vállára tette, nehogy tovább folytathassa a fel-alá járkálást. Lupin csak értetlenül nézett a kócos hajú fiúra.
• A fel-alá rohangálásod kikészít! – finoman hátrafelé tolta a borostyánszeműt, hogy leültethesse, aki nem tanúsított semmiféle ellenállást.
• Nézd, nem kell izgulni, nem mindenki olyan, amilyennek képzeled. Rólunk is azt hitted, hogy megutálunk emiatt, de nem így lett. - James leguggolt barátja elé, úgy próbálta tovább csitítani a másik viharos lelkivilágát.
• Ehelyett szoros barátságot kötöttünk és kitanultuk miattad az animágiát, és megszülettek a Tekergők. Szerintem, álmodban sem képzelted volna, hogy ilyen sok jó dolgot is eredményezhet a betegséged.

Úgy tűnt, célba értek a Griffendél fogójának szavai, hiszen Holdsáp kezdett nyugodtabb lenni és arcszíne sem volt már a fal színével egyenlő, ráadásul egy gyér mosoly is feltűnt az arcán.

A szoba ajtaja váratlanul kivágódott és a Black család idősebb fiúgyermeke masírozott be rajta, feltűnően jókedvűen. A szobában tartózkodók mind rászegezték a tekintetüket, és James felállt az ágy mellől, hogy megérdeklődje legjobb barátja örömforrását.

• Minek örülsz ennyire, Tappikám?"

 

Sirius nyugodt léptekkel a szoba közepére sétált, és meghajolt a többi Tekergő előtt, mint aki egy színdarab előadására készül. A többiek érdekfeszítve várták a folytatást, hisz Tapmancs hosszú-hosszú percekig csak állt egyhelyben, mintha várt volna valami jelre a folytatáshoz. Végül Peter türelmetlenül nyafogós hangja törte meg a várakozással terhes csendet.

• Naaaa, lééégysziiiiiii, mondd már el! Mi történt?

Sirius nem váratta tovább barátait, azt nem tudni, hogy Peter fülsértő hangja vagy James türelmetlen lábdobogása késztette a műsor folytatására, de megtörtént. Háta mögül előbányászta az eddig rejtegetett kincset, amit nagy büszkén lóbált a többi Tekergő szeme előtt.

• Találjátok ki, kié ez a gyönyörű trófea? – közben kidüllesztette mellkasát, büszkeségét kifejezve és felöltötte huncut nézését, és kaján vigyorát, miközben végignézett a barátain.

Remus jelenleg nem volt olyan állapotban, hogy azonnal reagálni tudjon a trófea láttán, így Jamesnek adatott meg a lehetőség, hogy elsőként kérdezzen.

• Csak nem…? – tette fel a kérdést, de befejezni nem tudta döbbenetében, hiszen hangja eltűnőben volt, a felfedezés miatt.
• Miért olyan nagy dolog az a melltartó? – értetlenkedett Peter, szegény nem tudta beazonosítani a M. M. monogrammal ellátott ruhadarabot.
• Hogy miért? Hogy miért? – kérdezett vissza Black tettetett dühvel a hangjában.

James még mindig a sokk hatása alatt állt, míg Remus csak néma szemtanúja volt az eseményeknek.

• Mert ez itt – kicsit ingerlékenyen lóbálta a kivételes fehérneműt Féregfark felé fordulva -, nem másé, mint a hollóhátas Melania Mecmilliané.

A hollóhátas Melania hetedéves tanuló volt, akinek népszerűsége Potter-Black páros népszerűségi indexével vetélkedett. A roxforti diáklányok rá akartak hasonlítani, az ő stílusát próbálták utánozni, és minden lány az ő baráti köréhez akart tartozni. Méltán mondhattuk a Roxfort akkori legszebb, legokosabb és legnépszerűbb hölgyének, aki ráadásul iskolaelső is volt.

Köztudott volt a fogadalma, miszerint csak a férjével fog testi kapcsolatot létesíteni, ennek ellenére minden fiú az ő kegyeiért harcolt, és próbált neki udvarolni. Ráadásul még egy fiúnak sem sikerült a lánynál tovább menni, mint a csókolózás. Így már érthető, hogy miért is volt olyan nagy szenzáció, eme ruhadarab a Tekergő kezében. Ráadásul még jogosan volt büszke magára a lányok álmainak főszereplője, hiszen eddig csak ő jutott a drága Melania ruhája alatt lévő tájakra. Bár nem sok esélye volt a Black fiúnak, hiszen egy évvel fiatalabb volt a hetedéves szépségnél, aki eddig még egy alsóbb évessel sem jött össze, mégis sikerrel járt.

James is észrevette a különleges leányzót, a Lily-imádata mellett, akiről egy ízben így nyilatkozott a Tekergők körében, szigorú titoktartás mellett:

• Ha Lilyvel összejönnék és Melania rám hajtana, tuti engednék neki. Pár ajtócsapkodást megérne, de Lily ellen, természetesen semmi esélye sem lenne!

Így már mindenki számára teljesen érthető, mekkora hatással is lehetett a férfi nemre eme csodás leányzó. A titkát senkinek sem sikerült ez idáig megfejtenie, talán jobb is, ha titokban marad.

A hatodéves fiúk szobájában James végre túljutott a kezdeti sokkon, és egy gyors mozdulattal kikapta barátja kezéből A Melltartót, és szagolgatni kezdte, miközben ezt dünnyögte a bajsza alatt:

• Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el! De hogy lehetséges? – ehhez hasonló gondolatok jártak a kviddics sztárjátékosának a fejében.

Sirius észrevette Remus némaságát, és közelebb ment hozzá. Megállva előtte, alaposan végigmérte, majd elkönyvelte magában Remus zavarodottságát.

• Neki meg mi a baja? – kérdezte Peterre nézve, és rábökött a vérfarkasra.
• Azt hiszem, most készül bevallani a barátnőjének a szőrös problémáját. Elég ideges volt egy órája, de Jamesnek sikerült egy kicsit lenyugtatnia – hebegte kicsit értetlenül a vizslató tekintet fogságában a pufók fiú.
• Oh – jött a felelet a fekete hajútól, akit kicsit meglepett a válasz, de hamar felfogta a jelentőségét.
• Remus! – fordult barátja felé, és megvárta, míg tekintetét rászegezi a megszólított.
• Ugye tudod, hogy nem muszáj neki most elmondanod. Ha nem érzed, hogy itt az idő, vagy nem bízol benne, akkor felesleges – jött a jó tanács a női szívek tiprójától.
• Nem halogathatom tovább! – felelt kicsit hangosabban Remus jó pár perc elteltével, de még mindig az idegesség beszélt belőle. – Bízok benne, és itt az ideje, már korábban el kellett volna neki mondanom, de nem mertem, ahogy most se merem. – Egyre kétségbeesettebb hang jött elő a torkán.
• Miért pont most kell neki elmondanod? – értetlenkedett a csillag nevet viselő barát.
• Tudod, ott van az a fogadalmam, miszerint ha már OTT tart a kapcsolatom, akkor még előtte elmondom a barátnőmnek az igazságot. Joga van tudni, miféle vadállattal osztaná meg az ágyát. Már öt alkalommal majdnem megtörtént, de az utolsó pillanatban… – magyarázkodott letörten.
• Most figyelj jól, Holdsáp – Sirius leült a barátja mellé mialatt beszélt -, te nem vagy vadállat, hanem egy varázsló, egy ember, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved. Erről nem tehetsz, ezért ne is alázd meg magad azzal, hogy lebecsülöd önmagad – nézett komolyan a borostyánsárga szemekbe, amikből hitetlenséget olvasott ki. – Ha nem lehetne téged szeretni, mindez nem lenne itt – mutogatott körbe a szobába és a jelenlévőkre. Remus hálás szemekkel nézett a kék szempárba, amikben őszinteséget és egy kis féltést látott.
• Szerintem, nem okoz neki problémát a betegséged, de persze megvan a lehetőség arra is, hogy végleg otthagy. De az nem a te hibád, hanem a barátnőd ostobasága, és akkor nem is érdemelt meg valójában – szólt közbe Peter is, akitől ritkák az ehhez hasonló hozzászólások.

Remus egy nagyot sóhajtott, és felkelt az ágyról. Határozott léptekkel az ajtó felé ment, de mielőtt kilépett volna, hátrafordult a barátaihoz.

• Kösz, skacok, mindent! – nem várta meg a többiek reakcióját, gyorsan a klubhelyiség felé vette az irányt, hogy mielőbb megtalálhassa a barátnőjét.

Már több, mint fél éve voltak hivatalosan is együtt a leányzóval, és Remus nem volt még ilyen boldog soha. Igaz, nem nagyon volt a lánynak közös témája Lupin baráti körével, de ez nem volt gond. A lányból hiányzott a humorérzék, de okos volt, bátor és a barátaiért a legvégsőkig is kiállt. Ezen tulajdonságaiért is szeretett bele még az ötöd év végén a vérfarkas, név szerint, Avid Jonyaba. Ő is szintén griffendéles volt, aki Lily Evanshoz hasonlóan nem szerette a Tekergőket. Szerencsére Remussal kivételt tett, így viszonzásra leltek az érzések.

Holdsáp azonnal meg is találta a keresett személyt, aki a kandalló körül üldögélt barátnői körében. Először azt hitte, hogy tanulnak, hisz mindegyik lány ölében egy-egy könyv volt, de mihelyst közelebb ért, megcsapta a fülét a beszédtéma, ami nem volt más, mint a legújabb roxforti pletykák.

Jonya egyből észrevette szerelme közeledtét, és már a párja nyakában is termett, rácuppanva a másik ajkára. Remus viszonozta a csókot, hisz nem tudta, lesz-e még benne része.

A lányok persze ámuldoztak a szerelmes pár láttán, és egy kicsit el is fogta őket a sárga irigység, hisz nekik nem volt olyan jó pasijuk, mint Avidnak.

• Fél óra múlva tudnánk találkozni a Szükség szobájában? – suttogott a lány fülébe, két szenvedélyes csók között.

A lány csak nagy lelkesedéssel bólintott és fel is szaladt a szobájába készülődni egy búcsúcsók után. Remus hosszasan nézte, amíg a lány eltűnik a lépcsők mögött. Rosszul érezte magát, hisz egy nehéz vallomás előtt állt, de ha már belekezdett nem fogja feladni. Lassan indult meg a találkahelyre, mintha a saját kivégzésére tartana. Végső soron, kicsit így is lehet fogalmazni, de próbált pozitív dolgokra gondolni. Ha Avid elfogadja a betegségét, akkor már tényleg boldogok lehetnek, hisz nem lesz semmi, ami közéjük állna, de mindez a lány hozzáállásán múlik.

Lassan felért a hetedik emeletre, a megfelelő folyosószakasz megfelelő falához. Háromszor elsétált előtte, miközben egy gyertyafényes, romantikus szobát kívánt. Talán a kellemes hangulatú helységben kevésbé fogja váratlanul érni a lányt a vallomása – ebben reménykedett a vérfarkas.

Lassan elütötte a toronyóra a megbeszélt időt, de az ajtó nem nyílt ki. Remus egyre jobban szorongott, és ahogy teltek a percek egyre idegesebb lett. Fel-alá kezdett rohangálni a szobában, miközben hangosan szidta betegségének okozóját.

Váratlanul kinyílt az ajtó, és megjelent Remus álmainak szereplője, egy szorosan begombolt talárban. Avid halkan becsukta maga mögött az ajtót és szétnézett a hangulatos szobában, ahol ezernyi gyertya adta a hangulatfényt. Nem szólt egy szót sem, csupán kecsesen barátja elé sétált, aki megigézve bámulta a lány minden egyes mozdulatát. Mikor Remus elé ért, egy mozdulattal megszabadult a talárjától, ami alatt egy igen csak lenge öltözék volt. Egy nyári miniszoknyának beillő ruhadarabot viselt, ami nagyon csak sokat sejtetett a lány formás alakjából. Remus végignézett a lányon, de szó nem jött ki a torkán, hangosan nyelt egyet. Nem is volt szükség szavakra, hiszen Jonya megértette a griffendéles mindegy egyes rezdülését, és elégedett volt a reakciókkal. Teljesen le akarta nyűgözni Holdsápot, hogy még véletlenül se tudjon ismét megszökni, hiszen a lány már eggyé akart vele válni.

Avid lágyan elkezdte cirógatni a másik tarkóját, aki egy halk nyögéssel adta tudtára a jóleső érzését. Felbátorodva, a nyakát kezdte apró puszikkal kényeztetni. Nem is ütközött ellenállásba hosszú perceken keresztül, de végül Remus megrázta magát, majd gyengéd mozdulatokkal lefejtette magáról a lányt. Hátrált tőle pár lépést, és hátat fordított neki, hisz nem tudta elviselni a másik csalódott pillantásait.

• Mielőtt folytatnánk, be kell, hogy valljak valamit – kezdett bele elég nyugtalanul a vallomásba.
• Szeretlek, Remus. Nekem bármit elmondhatsz – lépett közelebb Avid és lágyan megcirógatta a másik hátát, aki enyhén megremegett az érintése alatt.
• Kérdezted már, hogy mért vagyok annyit a gyengélkedőn… - nem tudta befejezni, mert a lány a szavába vágott.
• Már elmondtad, hogy gyógyíthatatlan a betegséged, de nem kell aggódnom, mert nem halálos – emlékezett vissza a vérfarkas korábbi szavaira.
• De jogod van tudni a teljes igazságot – megfordult és komolyan nézett a lány zöld szemeibe.
• Oké, hallgatlak, ha neked ez ennyire fontos – adta meg magát a lány és leült a kanapéra, lábait keresztbe tette és várakozóan nézett.

Remusra megint rátört az idegesség és fel alá kezdett járkálni. Szüksége volt pár perce, míg összeszedi a gondolatait.

• Tudod, rég el kellett volna már mondanom, de féltem… féltem, hogy meggyűlölsz!
• Megcsaltál? – vágott hirtelen a másik szavába a lány.
• Mi? – nézett pár percig zavartan Holdsáp. – Dehogy is – rázta a fejét válaszának még több hitelt adva. – Soha, egy percig se fordult meg a fejemben.

Avid lassan barátjához sétált és megfogta a kezeit, nyugalmat és bizalmat mutatva a másiknak, ezzel segítve őt.

• Akkor nem tudsz olyat mondani, amiért meggyűlölnélek – közben lágyan simogatta a másik arcát.

Holdsáp két keze közé fogta a lány szép arcát, és lágy csókot hintett a kívánatos ajkakra.

• Tudod, a betegségem havonta egyszer tör rám – kezdett bele a rögtönzött beszédbe, miután lenyugtatták a lány szavai -, és összefügg a holdtöltével. – Nagyot sóhajtott és minden figyelmét a lány reakcióira összpontosította.
• Vérfarkas vagyok! – bökte ki végül.

A lány hosszú percekig csak némán meredt a fiúra, mint aki nem tudná elhinni és felfogni a szavak jelentését. Végül hátrált jó pár métert a fiútól, míg bele nem ütközött a kanapéba, amire lecsüccsent döbbenetében.

• Te vérfarkas vagy – hangosan is elismételte az előbb elhangzott szavakat. – És az igazgató tud róla? – kezdett kissé pánikba esni az átsuhanó gondolatok miatt a lány.

Remus csak bólintott egyet, nem szólalt meg. Torkában gombóc keletkezett, egyre nyugtalanabb lett. Igaz, a lány nem utasította még el, de még nincsenek túl a nehezén.

A lány felkelt az kanapéról és megkereste a talárját, fázósan maga köré tekerte. A szerelmi vágy, ami eddig fűtötte, már tovaszállt, egyre jobban kezdett fázni annak ellenére, hogy a szobában meleg volt. A fejében lázasan keringtek a vérfarkasokról szerzett ismeretek, amiket még harmadikban tanultak. Rosszabbnál rosszabb gondolatok lepték el, melyektől nem tudott szabadulni. Lelki szemei előtt látta, amint Lupinból vérfarkas lesz, őt pedig szétmarcangolja apró darabokra. Kezdett elhatalmasodni rajta a félelem, ránézett az esetlenül álldogáló fiúra, de többé nem tudta ugyanolyannak látni. Már nem az ember, a szeretett fiút látta benne, hanem a gyilkolásra kész, megfékezhetetlen bestiát. Szemeibe könny szökött, de nem a fájdalomtól, amit a másik titkolózása miatt kellett volna éreznie, hanem a félelemtől. Félt, hogy Remus szétszaggatja, megrágja, és megöli, mindannak ellenére, hogy nem volt átváltozva.

Remus egyre jobban megijedt, és már ötlete sem volt, hogy mi fog mindebből kisülni. Csupán egy dologban volt magabiztos, Avid reakcióit figyelemmel kísérve észrevette a szemeiben, az egyre növekvő félelmet. Nem tudta eldönteni mitévő legyen, hisz elüldözni sem akarta. A hezitáló lány felé tett pár tétova lépést, de a lány egyre inkább hátrált az ajtó felé.

• Ne gyere közelebb! Te… te… te gyilkos vadállat! – Avid egyre jobban kétségbe esett, míg hisztériás állapotba nem került. Az oly nagyon híres griffendéles bátorsága most teljes mértékben csődöt mondott.

Rémus szíve ketté tört az elhangzott szavak hallatára, hiszen amitől a legjobban félt, megtörtént. A szeretett lány nem tudta elfogadni vadállati részét, sőt fél tőle, annak ellenére, hogy fél éve együtt voltak már.

• Szeretlek! – lágy dallamként hangzott a kettejük közé beálló, feszült csendben. Remus vallomás őszinte volt és egyben szívfacsaróan szomorú, hiszen tudta, ma este vége van köztük mindennek.
• Gyűlöllek! – jött az újabb dühkitörés, de egyből visszább vett a lány, amint észbe kapott kivel is áll szemben. – Csak hagyj engem békén, ne szólj hozzám, semmi közünk egymáshoz – hangzott tétován a kérés, nem akarta feldühíteni a vérengző farkast.
• Úgy lesz, ahogy szeretnéd – érkezett a válasz a megsebzett fiútól, majd lábai felmondták a szolgálatot, és a földre kényszerült ülő pozícióban. – Most menj, kérlek! – A lánynak nem kellett kétszer mondani, a lehető leggyorsabban feltépte az ajtót és ki is rohant rajta, hangosan becsapva maga mögött azt.

Lélekszakadva futott végig a folyosón, hátra sem nézve, minél messzebb akart lenni az exétől. De egyszer csak egy furcsa gondolat furakodott az agyába. Ha egy vérfarkas szaladgál szabadon az iskolában, akkor a többieknek is joga van tudni róla, hiszen csoportosan nagyobb eséllyel szállhatnak szemben vele. El is határozta magában, a legelső szembejövő diákkal már meg is fogja osztani a felfedezését, így minél gyorsabban fog elterjedni a hír. Ezt végiggondolva már csökkent is valamennyit a félelme, és biztonságérzete is növekedésnek indult.

Azonban szegény lány racionális gondolkodását teljesen megakadályozta a félelem. Nem jutott eszébe, hogy ha fél éven át nem bántotta Remus, ezután sem fogja, vagy, hogy az igazgató tudtával van jelen a diákság között, vagy amióta az iskola tanulója, egy farkastámadást sem jelentettek, pedig az ilyen pletyka nagyon gyorsan szárnyra kapott volna. Figyelmen kívül hagyta, azt a tényt is, hogy Lupin legjobb barátai is mind sértetlenek évek óta. Sajnos, a pánik teljesen eluralkodott rajta, de lehet, hogy a racionális gondolatok is ehhez a következtetésre jutatták volna.

Jonya meghozta a döntését, így mikor meglátott a folyosó túloldalán egy mozgó pontot, ész nélkül rohanni kezdett felé.

Egy mardekáros leányzó sietett éppenséggel a csillagvizsgáló toronyba, ott volt találkozója a legjobb barátjával. Meglepődött, amikor észrevette a felé igyekvő griffendélest, pálcáját elő is vette, nem akart védtelen lenni egy támadás során. Avid lefékezett a előtte pár méterre, és fújtatott a nagy rohanástól pár másodpercig, de egyből belecsapott a mondandójába.

• Figyelmeztetni kell a diákságot, egy vérfarkas van köztünk.

Krishana Quinn kíváncsisága egyből felébredt, hiszen tisztában volt ezzel a ténnyel, csupán eddig nem tudta kideríteni ki is az. Kék szemei egyből felcsillantak, és közelebb lépett a pihegő diáktársához.

• Ez egy komoly vád – kezdte hangosan, de a végére már csak suttogott -, meséld el, mi történt! Ennél több információra lenne szükség.
• Az előbb vallotta be nekem, hogy vérfarkas! – kezdett bele a mesélésbe Lupin volt barátnője. Avidnak persze meg sem fordult a fejében, hogy normális körülmények között szóba se állna egy mardekárossal.
• De kicsoda? – faggatózott egyre nagyobb izgalommal a hangjában a fekete hajú démon.
• Hát Lupin! A griffendéles Remus Lupin az, ő a vérfarkas – adta meg Jonya azonnal a választ. – Menj, figyelmeztesd a többi diákot, én is ezt teszem – adta ki az utasításokat a rémült griffendéles.
• Jól vagy? Nem bántott? – szólt még utána Krishana, aggódást színlelve.
• Persze, jól vagyok – felelt, majd hátat fordítva futott tovább.

Nem jutott el a következő kanyarig, mivel egy átok hátulról telibe találta, és mozdulatlanul terült el a padlón, egy hatalmas puffanás kíséretében. Quinn gúnyos mosollyal a száján odasétált a mozdulatlan testhez. Avid csak szobormerevvé vált az átoktól, az agya és érzékszervei teljesen jól működtek.

• Ostobaságod és tudatlanságod határtalan! – vágta a rémült zöld szemekbe, miközben leguggolt a test mellé. – Köszönöm szépen az információt, már hónapok óta kutatok a vérfarkas kiléte felől. Nem gondoltam volna, hogy elég, ha kivárom míg, az ölembe pottyan a megoldás. – Finoman végigsimított a lány kipirult arcbőrén, elgondolkozott egy kicsit. – Nem tudom mit látott benned Lupin, de te nem érdemled meg őt. Talán jobb is, hogy így alakultak a dolgok – nézett hosszasan a semmibe a mardekáros.

Avid a szemeit ide-oda mozgatta, valami kiutat akart keresni, de nem talált. Reménykedett, hogy valakik csak rájuk talál, de eddig egy árva lélek sem akart erre jönni. Krishana figyelmét nem kerülte el, a másik heves szívdobogása és rémült tekintete.

• Ne aggódj, kézbe veszem a dolgokat. Nincs mitől tartanod! – próbálta egy kicsit megnyugtatni a másikat, kicsit megsajnálta Avidot.

Felállt a lány mellől és rászegezte a pálcáját, pár percig koncentrált, végül kimondta a varázsszót: Exmemoriam!. Jonya bamba képe bámult vissza a Quinn csemetére, aki elkönyvelte varázslata sikerességét.

• Gyűlölöd Remus Lupint, és soha többé nem akarsz vele beszélni miután, rajta kaptad, hogy velem, a mardekáros Krishanával csókolózott. – Mondandója után feloldotta az átkot, és ott hagyta az összezavarodott lányt, aki már nem is emlékezett Lupin vérfarkasságára, csupán a megalázottság érzésére. Sírva rohant el a klubhelyiség biztonságába, a barátnői körébe.

Quinn elégedetten sétált tovább az úticélja felé, végre megtudta a titokzatos vérfarkas kilétét. Meglepte ugyan az információ, hisz őróla nem képzelte volna, de örült a felfedezésnek. Gondolatmenetét egy árnyék mozgása zavarta meg.

Lupint vette észre, aki az egyik fal tövébe roskadva, a két kezébe temette az arcát. Megállt a szenvedő mellett és hosszasan nézte. Remusnak nem tűnt fel a másik jelenléte, vagy csak azt remélte, nem veszik észre és békén hagyják.

Végül a lány tovább indult, de egy hirtelen ötlettől vezérelve megtorpant és hátrafordult.

• Hé, Lupin! – szólította meg váratlanul, könnyednek szánt hangon. Az említett csupán egyik szemével nézett rá, enyhén megemelve a fejét. – Legközelebb jobban is megválaszthatnád, kiben bízol meg! – Kék szemű nem várta meg a reakciót, tovább sétált, és pár perc múlva el is tűnt a kanyarban.

Lupinnak nem volt elég ereje, hogy végiggondolja a segítőkész szavakat. Valahogy visszavánszorgott hajnaltájt a hálókörletébe és bedőlt az ágyába, hogy nyugtalan álomba merüljön.

Másnap reggel a Tekergők borús hangulatban turkálták a reggelit. Nem értették, hogy mi történt, hiszen hallották a pletykát, de ezt nem akarták elhinni barátjukról. Viszont Remus nem akart a történtekről beszélni. Végül Avid legjobb barátnője, Ingrid volt az, aki pálcát tört szegény, meggyötört fiú felett.

• Hogy tudtad ezt tenni szegény Aviddal? Ő tényleg szeretett téged! – Remus csupán lehajtott fejjel hallgatta a lány kirohanását, igazat adott a szavainak. – Nem hittem volna rólad, hogy ennyire gerinctelen vagy! – kezdett egyre dühösebb lenni a lány. – Hogy tudtad megcsalni azzal a mardekáros cafkával, Quinnel?

Remus ennél a résznél emelte fel szomorú szemeit az asztalról, és értetlen képet vágott. Nem tudta elképzelni, hogy jutott a lány erre a hülyeségre, és Avid miért találna ki ilyet. Megkereste tekintetével az említett mardekáros lányt, aki észrevette a rá szegező szempárt, és rákacsintott. Remusnak egyből eszébe jutott, hogy látta a lányt, és mondott is neki valamit. De vajon, mit is?

Legközelebb jobban is megválaszthatnád, kiben bízol!

***

A szakítás óta eltelt jó néhány nap mire sikerült a fiúknak egy kis lelket önteni a csalódott vérfarkasba. Nem számítottak ilyen fejleményekre, de még inkább nagyobb rejtélyt okozott nekik ez az egész ügy. Rémust nem nagyon érdekelték a pletykák, amik róla és a mardekáros leányzóról terjengtek Roxfort szerte. Rémus nagyon szűkszavúan számolt be a barátainak az Aviddal történő szakításról. Így érthető, hogy miután megemésztette a szerelme miatt érzett csalódást, utána tudott csak a barátainak erről a témáról beszélni.

Március lévén még elég hideg levegőbe burkolózott a kastélyt körülvevő park, de a tavaszi napsütés már éreztette magával a közelgő tavasz hírét. Az iskola egyik legnépszerűbb társasága kint sétált a lágyan ringatózó tó körül. Kevés diák lézengett kint, de ők négyen minél távolabb akartak kerülni a többiektől, hogy végre igazán elbeszélgethessenek Holdsáp barátjukkal. Már nem tudták tovább elviselni az önsajnálatba és önutálatba fürdőző barátjuk viselkedését, így közös erővel próbálták végre szóra bírni.

• Holdsáp, a barátaid vagyunk! Merlin szerelmére! – kezdett egyre türelmetlenebb lenni Sirius, de nem folytathatta monológját, mert egy fekete hajú közbe szólt.
• Nyugodj meg, Tappikám! – tette a másik vállára a kezét nyugtatás ként, hiszen a Black fiú alig tudta magát már türtőztetni: nem bírta tovább nézni a barátja szenvedését.
• Rémus – fordul a búskomor fiúhoz James, és aggodalmas tekintettel nézett a szemébe -, mindhármunk nevében mondom, hagyd ezt abba. – A megszólított értetlen képpel bámult az arcába, magyarázatra várva. – Egyszerűen nem tudjuk tovább nézni amit csinálsz magaddal. A legjobb barátok vagyunk, haver! – enyhén megszorította a vállát mondandója megerősítése gyanánt. – Kérlek, magyarázd el, mi történt pontosan: hogy lett ekkora kavarodás, de leginkább hogy jön a képbe ez a Quinn? – tárta szét a kezeit a szemüveges Tekergő.

Lupin egy nagyot sóhajtott, mintha a világ súlya nehezedne a vállára, majd végignézett a többi társán. Sirius karba tett kézzel állt előtte, és a jobb lábával dobolt a latyakos talajon, türelmetlensége miatt. James kérdőn nézett rá, tekintetéből féltést és aggodalmat olvasott ki, ami még ennyi év barátság után is meglepte néha. Végül a mellette fagyoskodó Peteren állapodott meg a tekintete, aki egyik lábáról a másikra ugrált zavarában vagy, mert túlságosan is vacogott. Arca gondterheltnek tűnt, mégis őszinte kíváncsiságot vélt felfedezni a köpcös kölyök szemeiben.

Pár pillanatig lehunyta tekintetét, hogy összeszedje zavaros gondolatait, majd körbekémlelt a tájon. A nap finom sugarai már latyakosra varázsolta a tájat, megnehezítve ezzel a roxforti lakók életét. Miután meggyőződött, hogy nem zavarhatják meg őket és nem is hallgathatják ki, belekezdett.

• Tudom, hogy aggódtatok értem, az elmúlt pár napban, és ezért elnézést kérek – nézett sajnálkozva a Black csemetére, hisz tudta, ő vette leginkább magára az elutasító viselkedését. Tapmancs nem változtatott kissé sértett hozzáállásán, de a szeme villanása jelezte, hogy semmi haragot nem táplál már.
• Mi történt pontosan? – kotyogott bele a túlzott kíváncsiságtól Peter és Rémus száját halk nyögés hagyta el, jelezvén, hogy megadta magát, így bele is kezdett.
• A Szükség szobájában találkoztunk. Miután megérkezett nagy nehezen, de kiböktem végül… - nem akarta hangosan is kimondani, hisz emiatt a szó miatt ért véget a boldogsága.
• A pamacsproblémádat? – segítette ki James szomorkás hangon, mire csak bólogatást kaptak válaszul.
• Először csak hátrált pár lépést és leült döbbenetében – emlékezett vissza elszoruló szívvel -, akkor azt hittem, hogy elfogad, és csak próbálja felfogni a dolgokat, de pár pillanat múlva rám nézett és… – elcsuklott a hangja, túl fájdalmas volt számára folytatni.

Pár perces szünet állt be köztük, és úgy tűnt nem fogja tovább folytatni a vérfarkas a mesélést, de mégis megtörte a feszült csendet.

• A lényeg, hogy félni kezdett tőlem, majd a szememre vette, hogy gyűlöl és ezután hagyjam békén. Ekkor megkértem, hogy menjen el. Avid pedig kirohant a szobából. Aznap már nem találkoztam vele – a történet végére már zsebre kellett tennie a kezét, hisz annyira remegett. Próbálta győzködni magát, hogy csak a hideg az oka, nem pedig az elvesztett szerelme miatt.
• Ezután mit csináltál? – vallatta tovább megenyhülve Sirius.

Lupin összehúzta a szemöldökét, és erősen kellett koncentrálnia, hisz nem nagyon tudta pontosan elmondani, de megpróbálta.

• Én nem nagyon emlékszem, zavarosak egy kicsit a dolgok – nézett maga elé és próbálta felidézni az emlékeket. – Sötétedésig maradhattam a szobába. Mikor ráeszméltem, hogy még mindig ott vagyok, egyből kirohantam. Futásnak eredtem, azt hiszem fel is löktem egy alsóbb évest, de nem tudom, hogy kit. Addig futottam, míg kifulladva az egyik eldugottabb folyosón le nem roskadtam a fal tövébe – feszülten hallgatták a borostyánszemű beszámolóját, hisz eddig erről semmit nem tudtak.
• Következő, amire emlékszem, hogy lábdobogást hallottam messziről, de nem néztem fel. Egy idő után aztán elhalt a messzeségben, de aztán pár perc múlva ismét visszhangot vert a folyosón, majd a nevemen szólított valaki – gondolkodott tovább a megsebzett szívű. – Jól emlékszem, első pillanatban akkorát dobban a szívem, hisz azt hittem, hogy Avid jött vissza hozzám, de mikor felnézem Krishana volt az. – Ismét szíven ütötte a csalódás keserves érzése, mikor abban a pillanatban rájött, hogy a képzelete játszott csak vele. Elmerengett, hagyta, hogy gondolatai elkószáljanak rövid időre.

James kérdése zavarta meg, hirtelen nem is tudta mi volt a kérdés, így elismételték neki.

• Ekkor vigasztalódtál vele? – tippelt egyet, de kevés esélyt látott erre a maradék Tekergő, hiszen nem úgy ismerték meg Holdsáp barátjukat, mint aki egy másik nő karjaiba keresi a vigaszt. Annak idején, ha ők nem erőszakolják ki tőle, hogy hívja el egy randira Avidot, akkor magától nem is tette volna meg. Most elnézve barátjukat, talán tényleg jobb lett volna így.
• Mi? – döbbent le a kérdést meghallva. – Dehogy is! – háborodott fel a felvetésen, mikor is eljutott a tudatáig eme borzalom. – Valami olyasmit mondott, hogy jobban is megválaszthatnám, kiben bízom, majd tovább is ment. Később pedig visszamentem a klubhelyiségbe. A többit meg ti is tudjátok. – Hadarta el egy szuszra az eseményeket, már túl akart lenni ezen a beszámolón. Igazán ő sem értette, hogy történhetett, hogy összekombinálták ezzel a mardekáros lánnyal. Ráadásként mikor beszélni akart az ex-barátnőjével, nem sikerült. A barátnői nem engedték a közelébe, és mindenféle jelzőkkel illették szerencsétlen Lupint.

Értetlenül meredtek az események előtt, azt hitték, hogy választ kaphatnak a kérdéseikre Rémustól, de azok csak újabbakat eredményezett. A Tekergők igazán furcsállották a lányt, hisz ebben az évben váratlanul megjelent a többi hatodévessel együtt és beosztották a Mardekárba. Igazán senki nem tudja pontosan ki ő és honnan jött. Akár hányszor kérdezték a lányt, az mindig mást mondott. Ugyan ilyen kérdés volt a származása is, hisz nem egyszer hangoztatta aranyvérűnek magát az elmúlt fél évbe, más esetekben meg félvérként hivatkozott magára. Igazán a Black-Potter páros ellenszenvét vívta ki azzal, hogy leginkább a főellenségükkel barátkozott össze, Perselus Pitonnal. Igaz, látható volt, hogy a lány kerüli Piton többi barátját, mintha tartózkodna Voldemort leendő híveitől, és csak emiatt nem átkozták meg minden alkalommal mikor meglátták. Bár esetenként Lupin heves tiltakozás is sokat nyomott a lapban.

• Rémus, nem gondolod, hogy ki kéne derítenünk mi folyik itt pontosan? – tette fel a mindegyikük fejében motoszkáló kérdést Tapmancs.
• Dehogynem! – rikkantotta el magát Potter és a vérfarkast maguk után húzva a mardekáros keresésére indultak. Próbáltak minél előbb visszaérni a kastélyba, de a latyakos-sáros talajon lassabban haladtak. Sirius párszor el is káromkodta magát, hiszen nem sok híjja volt, hogy elessen. Bezzeg Peterrel szemben, aki egyszer hasra vágódott egy csúszósabb részen. Mire beértek térdig sárosak lettek, de pár hasznos bűbájjal kezelték ezt a problémát.
• De merre keressük? – tette fel a kérdést Peter, tanácstalanul körbenézve. A megoldás a szerelmi bánatban szenvedő Rémustól jött.
• Könyvtár! – kicsit furcsán néztek rá, de nem kérdezték honnan jött ez az ötlet így a bejárati csarnokból a negyedik emeletre rohantak. Menetközben már teljesen megfeledkeztek, hogy Holdsápot a kastélyig vonszolni kellett. A fiúk kíváncsisága és lendülete őrá is ráragadt, és már tudni akarta az igazságot. Hiszen egy mardekáros sem jótékonykodott csak úgy, főleg nem egy griffendéles miatt.

A könyvtárhoz érve nem tudtak idejében lefékezni, így a kivágódó ajtón csapatostul rontottak be, kivívva ezzel Madam Cvikker felháborodását. Miután rendbe szedték magukat, és a könyvtáros is helyre rakta őket, csendesen megindultak a sorok között a célszemély keresésére. Eltartott egy negyed óráig mire az egyik eldugottabb sarokban, James meglátta a keresett személyt. Egyből mind a négyen a lány asztalához csődültek, bár Lupin kissé kételkedni kezdett a terv helyességét illetően, mikor meglátták a lány társaságát. Potter szeme egyből kikerekedett szíve választottja láttán. A vörös hajú Lily Evast egy asztalnál ült Krishanával, és közös barátjukkal, Perselussal. Mind a hárman felkapták a fejüket az előttük heverő könyvről, amint megjelent az asztaluk mellett a négyes-fogat.

Piton egyből a pálcája után nyúlt és már készült is elküldeni a váratlanul felbukkanó griffendéleseket, de Lily keze, és nyugodt, de kimért hangja megakadályozta ebben.

• Nem, Potter, nem megyek el veled randira, és ha párbajozni kezdetek, esküszöm, hogy fejenként 30 pontot fogok levonni!

Quinn a szemébe lógó fekete haját egy finom mozdulattal a háta mögé simította, majd kezeit maga előtt összekulcsolva nézte a kibontakozó jelenetet. Igazából sejtette, hogy most kivételesen ő miatta jöttek ide a fiúk, de nem akarta megkönnyíteni a dolgukat, ráadásul egy kis szórakozás neki sem árt. Így kissé gúnyos félmosolyra húzta a száját és hátradőlve a székében kíváncsian várta a folytatást. Perselus most hagyta, hogy a barátja állítsa le Pottert, és a bandáját, így is eleget veszekedett vele emiatt a vörös hajú griffendéles.

• Most nem miattad jöttünk, Evans – ripakodott rá a lányra Sirius, mindenféle udvariasságot mellőzve, de Evans felvette a kesztyűt és közbekotyogott.
• Párbajozni sem fogtok azt garantálom - és már ő is a pálcája után nyúlt, ahogy a mardekáros barátja is, biztos, ami biztos alapon.

Rémus kezdett egyre idegesebb lenni, ráadásul nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Krishana milyen jól is szórakozik ezen a kis jeleneten, így a tettek mezejére lépett. Előrefurakodott az asztalhoz, hogy szót tudjon váltani prefektustársával.

• Most nem ezért vannak itt – bökött a két barátja felé Lily-nek intézve a szavait -, nyugodtan tedd el a pálcát. – Piton hitetlenségének hangot adva horkantott egyet. – Igazából Krishanával akarunk beszélni – magyarázkodott tovább Lupin. Evans szúrósan méregette őt és a társait, hisz ha együtt látni a Tekergőket, akkor ott bizony készül valami.
• AkarTOK? – vette át a szót a keresett mardekáros, hisz ezzel nem számolt. Azt feltételezte, hogy majd Lupin felkeresni magyarázatért könyörögve. Nem hitte, hogy az egész bagázzsal kel majd számolnia, főként miután csak egy bólintást kapott válasz gyanánt a borostyánszeműtől.
• Beszélhetnénk veled egy kicsit? – szólalt meg most először Pettigrew, mióta beléptek a könyvtárba, meglepve ezzel mindenkit maga körül.

Krishana hamar magához tért, majd gyorsan bedobálta könyveit a táskájába, és már útra készen is volt. Fel is ugrott a székéből, hogy elköszönhessen a barátaitól, de egy kissé aggodalmas hang szakította félbe.

• Biztos vagy benne? – szólt utána Piton végignézve a griffendéleseken. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy az egyik barátja egyedül menjen a legádázabb ellenségeivel, még ha önszántából teszi, akkor sem.
• Nem lesz semmi baj – nézett lágyan a fekete szempárba -, egy óra múlva jövök – azzal elsétált a Tekergőkkel, egy üres termet keresve a beszélgetéshez.

Krishana lépett be elsőként a használaton kívüli 11-es tanterembe, majd az egyik poros pad tisztábbá varázslása után helyet foglalt rajta, majd kiszórt egy hallgatózás elleni bűbájt. Pár percig csönd telepedett közéjük, míg végül Black türelmetlensége szakította félbe.

• Mi a … - befejezni már nem tudta, mert James türelemre intette. – Ez nem a te feladatot, haver.

Így is volt. Nem neki fellett feltennie a kérdéseit a lánynak, hanem az érintett személynek, Lupinnak. Rémus hosszú ideig farkasszemet nézett a lánnyal, mintha ködös emlékiben veszett volna el. Nem mozdul, nem is szólalt meg. A többiek helyet foglaltak az egyik sarokban, az egyedüllét hamis érzetét biztosítva a két fél számára. Nem akarták megtörni a két diák között kialakult enyhe feszültséget.

Krishana nagyon is tisztában volt vele, hogy mit akarnak tőle, de nem akarta könnyen kiadni az információt. Szenvedjenek csak meg érte. Bár amikor a borostyánsárga szemekben mély fájdalmat fedezett fel, már elbizonytalanodott, és inkább megvárta, míg felteszik neki a kérdéseket. Hosszú percek után, mintha tisztázott volna magában valamit a vérfarkas, közelebb ment a lányhoz, és leült a vele szemközti pad tetejére.

• Mi történt azon az estén? – egyből a lényegre tért, nem kérlelte a mardekárost vagy könyörgött neki. Nem, mintha még az év elején lennének és egy baráti beszélgetés folyna kettejük között, olyan könnyedén beszélt hozzá a fiú.

A tanév elején jóban volt ők ketten, hiszen a nyár utolsó hetét ugyanabban a faluba töltötte Krishana, mint ahol a Lupin család is lakott. Így már az iskola kezdete előtt megismerkedtek, bár csak a Roxfortban jöttek rá, hogy mindketten ugyanahhoz a világhoz tartoznak. Az első hónapokban még valami barátságféleség is kialakult köztük, hisz Remus segített beilleszkedni a lánynak, és sokat is beszélgettek az élet ügyes-bajos dolgairól. De idővel Lupin egyre szerelmesebb lett és egyre több időt töltött az akkori kedvesével, magára hagyva a lányt. Így márciusra már beszélő viszonyban sem voltak.

Meglepte hát a Quinn csemetét a fiú eme barátságos viselkedése, könnyed hangneme, ami egyben fel is dühítette. Nem tetszett neki egyáltalán, hiszen lehet, barátok lennének, ha nem távolodnak el egymástól, de ez inkább a vérfarkason múlott.

• Ne csinálj úgy, mint ha év eleje lenne még mindig – fortyan fel, nem kímélve egyáltalán beszélgetőpartnerét. – Már egyáltalán nem vagyunk jóban, Lupin! – mintha mérget köpött volna ki a lány, úgy hagyták el a száját eme szavak.

Az érintettet hideg zuhanyként érte Quinn mondata, de belegondolva igazat adott neki. Már nem voltak jóban, magára hagyta. Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor kereste a lány társaságát utoljára. Talán novemberben lehetett?

• Sajnálom – csak ennyit mondott válasz gyanánt és most belegondolva, tényleg sajnálta. Krishana zavarba jött egy kicsit a szomorúságtól csillogó borostyánszemek láttán. Zavarában leugrott az asztalról, majd elsétált a mögötte húzódó ablakhoz. Kifújta a bent tartott levegőt, majd visszaült az asztal tetejére.
• Már nem számít – legyintett egyet, de Holdsáp figyelmét nem kerülte el a lány szemében megvillanó fájdalom. Bűntudata is támadt, amiért nem kereste a társaságát, hagyta elveszni a barátságukat, de akkor annyira boldog volt. Önző módon volt boldog.
• Elmesélnéd? Kérlek! – tette fel ismét a kérdést, ami miatt lényegében itt voltak. Krishana hosszan végignézett rajta, és nem tudta eldönteni mitévő legyen. Beavassa e mindenbe, vagy csak a lényeges dolgokat árulja el neki. Végignézett a sarokban ülő izgatott társaságon. Végül majd lesz, ami lesz alapon, belekezdett a történetbe.

 

• Azon az estén a vacsora után épp a Csillagvizsgáló toronyba indultam, hogy találkozzak… - itt elhallgatott, hisz az lényegtelen, hogy kivel volt találkozója – egy diákkal. – A sarokból egy horkantás hallatszott, de Rémus egy figyelmeztető pillantást vetett oda.
• Valahol a hetedik emeleten járhattam mikor a drágalátos ex-barátnőd – maró gúnnyal hangsúlyozta ki eme két szót-, Avid velem szembe rohant. Zavart volt a tekintete, és mint ha valamitől nagyon megijedt volna. Rettegett. – A lány mélykék tekintete a semmibe veszett, úgy emlékezett vissza a jó pár nappal ezelőtti eseményekre. – Lefékezett előttem, és fejvesztve magyarázni kezdett.

Rémus és a többi Tekergő egyszerre összenézett. Remus pillanatokon belül elsápadt és a legrosszabbra gondolt. Nem az nem lehet – gondolta magában. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta a folytatást, de az nem akart jönni.

Krishana figyelmét nem kerülte el az iménti közjáték, így sejtése beigazolódni látszott, a Tekergő tagjai tudják az igazságot Lupinról, de ténylegesen meg akart erről bizonyosodni.

• Mondd csak, Lupin, van titkod a barátaid előtt? – Shana roppantul élvezte volna ezt a helyzetet, de mivel Remus volt az, aki vele szemben ült, így egy kis bűntudatot érzett, amiért így játszadozik az előtte ülő fiúval.

A kérdés hallatán, ha lehetséges még fehérebbé vált a vérfarkas, és meg kellett támaszkodnia az asztal szélében, hogy le ne szédüljön róla. Némán megrázta a fejét, de egyből meg is bánta, enyhe hányinger kerülgette, és már most félt attól, amit hallani fog.

• Akkor jó. A mélyen tisztelt Avid – itt már egyáltalán nem leplezte a lány iránt érzett mérhetetlen ellenszenvét – volt olyan kedves és figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mivel egy vérfarkas kószál a kastélyban. – Lupin ledermedt a szó hallatán, és nem mert a lány szemébe nézni. Újult erővel tört rá az, ahogy Avid gyűlölettel és félelemmel teli pillantással vágja a képébe, hogy egy vadállat. Nem akarta ismét átélni ezt, de képtelen volt megmozdulni.
• Megkérdeztem mégis honnan veszi ezt, és elhadarta, hogy Lupin bevallotta neki, hogy igazából ő egy vérfarkas.
• Ez után mit csináltál? – kotyogott közbe feszülten James és Sirius egyszerre.

Quinn villámló szemekkel nézett rájuk, nem szerette, ha a szavába vágnak. A levegő megfagyott a levegőben. Remus már zihált a benne lévő feszültségtől. Nem tudta, vagy nem akarta észrevenni, hogy a mardekáros egyáltalán nem elutasító vele.

Megunva a vérfarkas szenvedését melléült, mozdulatlanná dermesztve ezzel Lupint, aki a világ minden kincséért sem nézett volna a tengerkék szempárba. Pedig nagyon meglepődött volna, hisz bennük csupán megértés tükröződött, semmi más. Finomam Rémus reszkető kezére simította az egyik kezét, így önkéntelenül is találkozott a borostyánsárga és a mélykék szempár.

• Semmi baj – csupán ennyit mondott a megrökönyödött fiúnak, aki nem tudott reagálni semmit, mintha kisebb sokkon esett volna át. Miután a lány ráeszmélt, hogy mennyire kifejezte érzelmeit, visszavonulót fújt, de nem mozdult a vérfarkas mellől, így fejezte be a történetét.
• Tovább indult, hogy mielőbb figyelmeztesse a többi diákot – válaszolt később mély undorral. - De mielőtt eltűnt volna a folyosó végén, egy szép kis Exmemoriam-ot ráküldtem és töröltem az emlékeit, elhintve azt a hírmorzsát, ami most a Roxfotban terjed.
• Mért? – jött egy halk megdöbbenéstől terhes hang a lány mellől.
• Mert a vérfarkasok nem oktalan bestiák, ahogy a könyvek állítják. Egyszerűen nem ezt érdemled – érkezett a sokkoló felelet.
• Nehezemre esik elhinnem, hogy egy csupaszív mardekárossal akadtunk össze. – jött egy enyhe gúnyos megjegyzés Siriustól. - Te mért nem kürtölted világgá?

Krishana mintha csak most tudatosult benne, hogy van közönsége lehuppant a padról, és táskájáért nyúlt.

• Igazad van, mardekáros vagyok – nézett diadalmasan az idősebb Black fivérre. – Így az adósaim lettek a Tekergők. Ez mindenképp megért pár szabálysértést, és hogy befogjam a számat.

Az ajtóból még visszafordult, és végignézett az összezavarodott társaságon.

• Nem kell aggódnotok, a titok titok is marad.  - Kisétált az ajtón magára hagyva egy teljesen lesokkolt vérfarkast.

* * *

A március lassan tovaszállt az elolvadó hóval együtt a Roxfort birtokán, és az április kellemes tavaszi pompába öltöztette a parkot. Kellemes tavaszi napsütésben fürdött a lemenő nap sugaraiban a Tiltott Rengeteg, mikor egy kisírt szemű diák rohant a vadőr háza felé.

Hagridnál vendégeskedett a Griffendél ház legcsibészebb tanulói. A házikó ajtaján kilépve még egyszer megköszönték a vendéglátójuknak a szíves vendéglátást, és elbúcsúztak a barátjuktól. Mivel sötétedett már, szép lassan visszaindultak a biztonságot nyújtó kastély felé. Az elmúlt hónapban sokat beszélgettet a Tekergők egymás között, próbáltak segíteni Holdsáp barátjukon, hogy mielőbb túltegye magát a szerelmi csalódáson. Sok minden átértékelődött a vérfarkasban, felismerte a hibáit, hisz olyan lány miatt hanyagolta a barátait, aki nem is érdemelte meg a figyelmét. Így szép lassan gyógyulni kezdtek a sebei, és mostanra egyre több alkalommal lehetett mosolyogni látni, ismét kezdtek egyre több csínyt elköveti. Ráadásul újra barátkozni próbált a mardekáros lánnyal, aki nehezen ugyan, de kezdett ismét szóba állni vele. Rémus utólag jött rá nagyon sok dologra vele kapcsolatban: mindig könnyen tudott vele beszélgetni, és sose érezte magát zavarba a lány előtt betegsége végett, vele mindig egyenrangúnak érezte magát, és Krishana közelsége elfeledtette vele mindig az vére miatti aggályait. Érthető hát, hogy Rémus Lupin talpra állt, és ismét kezdte boldognak érezni magát. Lassan minden visszatért a régi kerékvágásba.

Jókedvű beszélgetés közepette sétálgattak át a parton, mikor a fátyolos tekintetű tanuló tűnt fel a semmiből, és termett Sirius Black előtt. Griffendélesek legnagyobb döbbenetére egy hatalmas pofonnal üdvözölte Krishana szenvedésének okozóját, majd puszta kézzel esett neki a fiúnak. Ott ütötte ahol érte, karmolt, rúg-kapált. Sirius próbálta lefejteni magáról és lefogni a kapálózó lányt, de elvesztette az egyensúlyát, és a páros a földre került.

• Hogy tehetted ezt? Szikrányi tisztesség sincs benned, Black? – ordibált magából kikelve a lány, és tovább ütötte-vágta az áldozatát.

A többi jómadár értetlenül állt az események előtt, és várták, hogy leszedje magáról a mardekárost, de nem ment neki. Holdsáp mozdult először, és a lányt a derekánál fogva felrántotta a földről, de megdöbbent a lány erején, hisz majdnem sikerült kiszakítania magát az ő fogásából is. Pedig vérfarkas vére miatt sokkal erősebb az átlagnál.

• Mi a franc ütött beléd? – értetlenkedett Sirius is, hiszen nem értette mit tett a lány ellen, ami így felzaklatta. Hiszen március óta nem párbajoztak, nem ellenségeskedtek, és nem is tettek egymásnak keresztbe. Megtartották a három lépés távolságot, és elégedett volt ezzel mindenki.
• Van képed tagadni? Te felfuvalkodott hólyag! – ordított a lány, most már Lupin kezei között. Hiába próbált kiszabadulni, az erős karok vasmarokkal tartották.
• Krishana, nyugi! – próbálta csitítani Holdsáp, de nem sokat ért el vele, Quinn nem figyelt rá. -James! – szólt barátjának, aki felsegített a földről Siriust – menjetek, én ezt elintézem. - A dühödt Blacket terelgetve elindultak a klubhelyiség felé, míg Lupin kint maradt, karjai közt a hisztérikus mardekárossal.
• Azonnal gyere vissza! Még nem végeztünk, Black! – próbálta még magára vonni a figyelmét, de nem figyelt már rá.

Rémus penderített egyet a lányon, hogy a szemébe nézhessen. Krishana épp lehunyni készült a sírástól fáradt szemeit, mikor még a fogva tartója látta, amint íriszei sárga színben ragyogtak? Lupin döbbenetében pislogott is párat, de mire újra a lány szemébe nézett, a jól ismert mélykék szempár meredt rá.

• Eressz! – parancsolt rá, de Lupinnak esze ágában sem volt eleresztenie őt. Sőt mi több, nagyon jól esett a karjai közt tartani a lányt, bár más körülményeknek jobban örült volna.
• Mért támadtál rá Siriusra?
• Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – dörrent rá Krishana – És engedj el! Hadd kaparjam ki a szemeit annak a mocsoknak!
• Ebből elég! – megrázta a mardekárost a vállainál fogva, hogy kissé észhez térítse.
• Te tényleg nem tudod mit tett? – Közben Krishana kezdett lecsillapodni, és most vette csak észre, hogy már egy jó ideje Lupin karjai közt van.
• Nem, tényleg nem.
• Egy hete megint párbajoztak a drágalátos barátaid Perssel, és az ostoba haverjaival – kezdett bele a mesélésbe, hisz ő is ott volt az egy héttel ezelőtti eseményeknél-, már egy ideje ment a harc és pár ember ki is feküdt mikor Black – csak úgy köpte a nevet-, egy ismeretlen átkot küldött felé. Nem tudta kivédeni, így nekivágódott a kőfalnak – Krishana tekintete kezdett fátyolos lenni az emléktől -, és egyből összecsuklott. – Quinn megint vagdalózni kezdett, de ezúttal Lupin mellkasa esett áldozatául, aki békésen tűrte, míg kiadta magából a lány a dühét.
• Már egy hete kómában van, és ha jövő héten sem ébred fel, átviszik a Szent Mungóba… - a végére már elhalkulta a szavai és szabad utat engedett a könnyeinek, hisz neki, Perselus a legjobb barátja lett az elmúlt hónapok során, ő állt hozzá a legközelebb.

Holdsáp óvón átölelte Krishanát és hagyta, hogy kisírja magát a vállán. Nem csitítgatta olyan közhelyekkel, hogy biztos jobban lesz, ne aggódj minden rendbe jön majd.

Teljesen besötétedett már, mikor a lány zokogása alábbhagyott, és a lelke is megnyugodott. Szemeit törölgette, teljesen feldagadt a könnyeitől.

• Jobban vagy? – érdeklődött Rémus miközben a lány hátát simogatta, aki a vállába temette az arcát. A kérdésre csupán aprót bólintott.
• Piton erős varázsló, aki nagyon makacs is. Nem adja fel egy könnyen.

Krishanának hihetetlenül jólestek ezek a szavak, hisz emlékeztették őt Perselus igazi énjére, aki tényleg igazi harcos típus volt. Nem adja fel egykönnyen.

• Köszönöm! – Csupán ennyit suttogott a nagyon is kellemes illatú vállgödörbe. Rémus meghallotta a gyenge suttogást, és ösztönösen egy csókot lehelt a hullámos tincsek közé.

Krishanát meglepte ez a gesztus és akaratlanul is felnézett a borostyán szempárba. Egyből vissza is fordította a tekintetét, hisz nem akarta, hogy ilyen állapotban lássa bárki is. Főleg nem Lupin, aki a szívének annyira kedves volt.

Rémus gyengéden az álla alá nyúlt, így késztetve hogy viszonozza a szemkontaktust.

• Nem akarom, hogy így láss – kezdett ellenkezni, de a fiú a szavába vágott.
• Pedig gyönyörű vagy – és a lány elveszett, amint belenézett a borostyán szemekbe, mely számára a mindenséget ígérte. Egyszerűen önmagától mozdul a keze, és Rémus szíve fölé helyezte, hogy érezhesse a szívverését. Rémus szép lassan megcsókolta, ő pedig beleremegett az erős karok biztonságába.

* * *

A júniusi napsütésben hempergett a tó vize egy csendes szombat délután. Egy pár üldögélt a tó partján. A fiú a hátát egy hatalmas tölgy törzsének döntötte, ölébe pedig a barátnője foglalt helyet.

• Képzel, legutóbbi két átváltozásom alkalmával egy igen érdekes illatra bukkantam – kezdett bele egy régóta őrlődő gyanú igazolására Rémus.
• Igen? Milyen illat? – érdeklődött teljes nyugalommal Krishana. Nem válaszolt egyből, hanem kisimította a lány szemébe lógó pár hajszálát, és egy csókot lehet a hullámos tincsek közé.
• Pont olyan illata volt a másik farkasnak, mint a te hajadnak – nézett érdeklődve a lány mélykék szemeibe. Krishana felvillantott egy huncut mosolyt, majd belekezdett a mesébe.
• Tudod, el akartam mondani, de túl nagy volt a kísértés, hogy hagyjam, magadtól gyere rá. - Majd engesztelés gyanánt egy gyors csókot lehelt párja ajkaira. Rémus nem akadt ki, de nem is lepődött meg.
• Tudod, régóta sejtettem, de mintha csak most akartam volna tudomást venni róla.
• Lehetséges – gondolkodott el a lány.
• Akkor igaz? Te is olyan vagy, mint én? – nézett kissé feszülten a lányra megerősítésként.
• Ha a pamacsproblémára gondolsz – mosolyodott el, és végigsimított Holdsáp arcán-, akkor igen, olyan vagyok, mint te. – Lupin hosszan és szenvedélyesen megcsókolta a barátnőjét, majd a másik vállára hajtotta a fejét. Pár percig gondolkodott majd megosztotta a gondolatait.
• Olyanok vagyunk, mint a farkasok? Egy életre választunk párt? – Krishana csak mindentudóan elmosolyodott és csak ennyit felelt.
• Mit szólnál, ha ennek együtt járnánk utána?

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés