James és a barátai abban a tudatban ébrednek fel a Steinhauser birtokon, hogy kemény munka vár rájuk, azt álmukban sem gondolták volna, hogy a mester váratlan meglepetést tartogat a számukra...

James Potter korábban ébredt, mint a többiek. Az óra éjjeli kettőt mutatott, s ő úgy érezte, hogy teljesen kipihente az utazás fáradalmait, s, hogy egyébként sem tudja lehunyni a szemét. Felöltötte fekete edzőruháját, és felfedező útra indult a Steinhauser kastélyban. A folyosókat csak a lobogó fáklyák fénye borította sejtelmes félhomályba. James elővette a varázspálcáját, s a falra függesztett képhez emelte. A pálca apró fényénél látta, hogy a festmény egy szibériai hósárkányt ábrázolt, amint éppen egy jeges hegycsúcsról mered lefelé a hófedte tájra. James elragadtatva vizsgálta a természet csodálatos teremtményét, s eszébe jutott a zöld, méltóságteljes Storm, Dante saját házisárkánya. Dante megígérte neki, hogy egyszer megtanítja, hogyan is kell bánni egy ilyen varázslatos bestiával. Agya lázasan zakatolni kezdett, ajkai mosolyra húzódtak, hiszen még emlékszik az útra, amely Storm terméhez vezet. A kérdés már csak az, hogy vajon át kell-e verekednie magát a jéglabirintuson újra, vagy az csak addig állt fent, amíg ők kiállták Dante próbáját. Erre a kérdésre viszont sosem kaphat választ, ha nem jár a végére. Hatalmas vigyor terült el a fiú arcán, majd gyors léptekkel végigszáguldott a folyosón, keresztül verekedte magát az udvart beborító havon, majd negyedóra múlva már ott állt, ahol csaknem egy évvel ezelőtt a labirintus magasodott. Most nem állt ott semmi más, csupán egy hatalmas vasajtó. A bejáratot egy sárkány motívum díszítette, amely mögött két pálca keresztezte egymást. A Sárkányosztag jelképe díszítette az ajtót, James ezt legutóbb észre sem vette. Most tüzetesen megvizsgálta a motívumot, s valami furcsa vágyakozás kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy minél előbb szeretne ehhez az osztaghoz tartozni, valami hihetetlen büszkeség töltötte el már csak azért is, mert olyan emberekkel harcolhatott együtt, mint eme fantasztikus osztag aurorjai. Az pedig külön legyezgette a hiúságát, hogy Dante Steinhauser vállalta őket ismét. Igaz, hogy visszaadta neki élete szerelmét, de az északi már csak északi marad: rideg és magának való. S ő éppen ezért tisztelte, pontosan emiatt érzett nagyobb tiszteletet Dante iránt, mint példának okáért Rufus Order irányában. Mert Dante nyers volt és nagyon kemény karakter.
A kilincsre tette a kezét, de természetesen az ajtó zárva volt. Egy percig sem gondolkozott azon, hogy talán nem lenne okos döntés, csak úgy bemenni a sárkány barlangjába, így a pálcáját a kilincsre szegezte, s már mondta is volna a varázsigét, ha egy hang nem állítja meg a háta mögött:
- Én a helyedben nem tenném.
James összerezzent a jól ismert hangra. Megpördült a tengelye körül, s kivont pálcával nézett szembe a birtok urával.
- Én csak… - kezdte a fiú, a nyakán végigfutott egy vörös folt a zavartól.
- Csak be akartál menni egy zárt ajtón. – A férfi szeme szikrákat szórt.
- Én… - James egy jó kifogáson törte a fejét, de valahogy semmi sem jutott az eszébe. Semmi használható.
Dante fürkésző tekintettel méregette a fiú arcát, majd tekintete James pálcájára tévedt.
- Meg akarsz átkozni, fiatalember? – Hangja egyszerre volt szigorú és gúnyos.
- Nem, dehogy! – James gyorsan a zsebébe süllyesztette a fegyvert.
- Szóval, minek köszönhetjük, hogy az éjszaka közepén itt sündörögsz, mikor hajnaltól kemény nap vár rád?
- Én… tudja, mester, én csak szerettem volna… nem tudtam aludni…
- Álmatlanság? – Dante arca komoly volt, de James észrevette, hogy a szeme nevet. Jót mulatott a fiú dadogásán, kimondottan szórakoztatta a helyzet. – Te csak szeretted volna meglátogatni a jó öreg Stormot. Az első perctől kezdve láttam a vonzódásodat a sárkányok után. Nos, akkor bemegyünk?
- Bemehetek? – csillant meg James szeme.
- Ha annyira szeretnéd látni, akkor természetesen. Storm úgyis éhes már.
James hátán végigfutott a hideg. Hogy érti azt, hogy éhes? Amikor a férfi arcára nézett, úgy érezte, mintha arra célozna, hogy ő lesz az éjszakai étek. A mágus tökéletesen értett ahhoz, hogyan hozza a frászt az emberekre.
Dante egy ezüst kulcsot vett elő hatalmas zöld köpenye zsebéből, majd a zárba helyezte, és halk nyikorgással kinyílt az ajtó. Odabentről tűz fénye szűrődött ki. Dante szélesre tárta az ajtót, majd színpadiasan meghajolt James előtt:
- Csak ön után, Mr. James Potter.
James egy pillanatig habozott, s ezt a mester azonnal megérezte.
- Eddig tartott a nagy érdeklődés? Miért keltél fel éjnek évadján, ha nem mersz belépni?
- Én bemerek lépni! – csattant fel James, s már cselekedett is.
Odabent nem volt más, csak Storm halkan szuszogó alakja és az egész termet megvilágító hatalmas kandalló, amelyben vidám lángok között ropogott a tűzifa, no meg a sárkányt körülvevő csontok, az elfogyasztott ételek maradványai.
Dante elégedett mosollyal követte a fiút, aki tisztes távolságban megállt a sárkánytól.
- Gyönyörű, nem igaz? – Szemében apai büszkeség csillant. – A legszebb teremtmény a világon, az egek és a mindenek ura.
- Honnét szerezte? – kérdezte James.
- Egy sárkányt nem lehet megszerezni, csak elnyerni a bizalmát. Engem méltónak talált önmaga számára, s azóta az enyém.
- Mennyi idős volt akkor?
- Alig voltam több mint te. Storm a Sárkányosztag jelképe volt. Az osztaghoz mindig tartozott egy sárkány, amelyet a Sárkánypálcával lehetett irányítani. Én elnyertem őt, s a pálca sem tud rá hatással lenni, mert ő már az én kicsikém.
- Jelenleg nincs az osztagnak sárkánya, ugye?
- Nincs, Storm óta nincs nekik, s nem is kell. Úgyis hozzám rohannak, ha valami baj van. – Dante arcán keserédes mosoly futott végig.
James is elmosolyodott, majd közelebb lépett a fenséges bestiához. Storm orrától az egész testén hófehér tüskék futottak végig, amelyeket eddig észre sem vett. Ahogyan kifújta a levegőt, enyhe szellő borzolta fel James haját. Elmélázva nézte az állatot, s arra gondolt, hogy most olyan békésen alszik, mintha a világ legszelídebb teremtménye lenne.
- Szeretnéd megérinteni?
- Nagyon – nyögte James rekedten.
- Akkor gyere velem. – Dante a sárkányhoz sétált, majd mintha csak egy háziállat lenne, megérintette. A bestia hatalmasra tárta sárgászöld szemeit, de nem mozdult. Úgy tűnt, hogy kifejezetten élvezi, ahogyan gazdája simogatja.
Jamest egy kicsit megrettentette az, hogy a bestia felébredt. Kezdeti bátorsága tovaszállt. Csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, mert attól félt, ha megmozdul, Storm tüzet okád rá.
- Na, ne állj ott, mint valami márványszobor, gyere ide!
- De…
- Csak semmi de! Gyere ide, ha mondom, vagy hord el magad! – Dante szeme felvillant a kandalló fénye pedig csak megerősítette lobogó tekintetét. – Nem szoktam ám minden jöttmentnek felajánlani ezt. Tetszel nekem, fiacskám, és úgy gondolom, hogy jól kijönnél Stormmal. Nem fog megenni, ne aggódj. Teljesen uralom őt.
- De nem azt mondta, hogy el kell nyerni a bizalmát? Nem kell meghajolni, mint a hippogriffeknél, vagy ilyesmi?
- Minek nézed te az én kis édesemet? Hippogriffnek? – Dante éles hangját visszhangozták a falak is. – Azt engedi magához közel, akit én hozok ide. De ahhoz, hogy mondjuk a hátára szállj, már valóban több kell. De most ugyebár csak meg szeretnéd érinteni, nemde?
- De igen – bólintott James, majd lassú léptekkel a mester mellé sétált.
Dante a sárkány füléhez hajolt, s valamit belesúgott finnül, így James még akkor sem értette volna, ha hallja. Storm érdeklődéssel emelte a fejét James felé, aki egy pillanatra ismét megszeppent. Hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd a sárkány visszahelyezte fejét a földre, s úgy tűnt, hogy már nem tartja érdekesnek a fiút. James erőre kapott, s megérintette az állatot közvetlenül Dante keze alatt. Először csak a mutatóujját érintette a sárkány bőréhez, majd egész tenyerét helyezte rá, s jóleső érzéssel töltötte el az állat érdes bőrének érintése. Érzelmeit ahhoz lehetett volna hasonlítani, amikor először vette a kezébe Harry Tűzvillámját.
- Milyen érzés? – szólalt meg hosszas csend után Dante.
- Leírhatatlan – vallotta be James lenyűgözve. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szuper lehet megsimogatni egy sárkányt.
- Hát az, amikor felszállsz vele a magasba! – nevetett fel Dante. James először hallotta őt szívből, jóízűen nevetni. Ebben a percben olyan volt, mintha a férfi egy lenne közülük.
- Lehet majd egyszer? – kérdezte James reménykedve.
- Lehet, ha kiérdemled. Maradjunk annyiban, hogy segítek neked abban, hogy elérd a célod.
- Köszönöm mester! – ujjongott James.
- Visszaadtad nekem azt, ami Storm mellett a legfontosabb a számomra, Keirát, így az a legkevesebb, hogy egyengetem az utad, ifjú Potter. De ha lazsáláson kaplak! – Dante hangja egyik pillanatról a másikra változott hálálkodóról fenyegetőre.
- Mindent megteszek, amit csak mond, uram – ígérte James komolyan. – Ha azt mondja, hogy ugorjak le egy hegyről, akkor azt is megteszem.
- Ha leugrasz egy hegyről a parancsomra, akkor elég nagy bolond vagy. Ne essünk túlzásokba, Mr. Potter, én csupán az edzések alkalmával követelek feltétlen engedelmességet.
- Rendben van.
Dante arcán elégedett mosoly futott végig.
- Akkor menjünk, és aludjunk még egy keveset.

Az a kevés alvás, amelyről az északi beszélt összesen egy óra volt. Fél négykor fülsiketítő zajra riadtak a kastély ifjú tanoncai, kivéve Jamest, aki a Stormmal való találkozás után még kevésbe volt képes lehunyni a szemét. Amint felhangzottak a csengők, vidáman pattant ki a takaró alól, és a hatalmas tölgyfa szekrényt díszítő tükörhöz lépett, hogy megigazítsa össze-vissza álló haját. Mégsem mutatkozhat Morgan előtt úgy, mint egy csöves!
A többiek már nem voltak ilyen ügyesek az ébredésben. Albus a fejére húzta a takaróját, hogy ne is hallja az ébresztőt, éppen valami csodálatosan békés dologról álmodott, s nem akart felkelni, a húga ugyanígy tett. A Malfoy-gyerekek is csak nehezen tudtak kikászálódni a puha és meleg ágyból, s Morgan fejében az is megfordult, hogy biztosan csak egy rossz álomba csöppent. Kinézett az ablakon, s odakint még sötét éjszaka honolt.
- Ez most komoly? – morogta. – Nálam a hajnal a nap első sugaraival kezdődik. Hát persze, ez Finnország, nemcsak hideg, hanem sötét is.
Lassú mozdulatokkal kereste elő a bőröndjéből az edzésre szánt sötétlila ruháját, s már bánta, hogy tegnap nem pakolt be a szekrénybe, jobban mondva, hogy nem engedte meg a koboldnak, hogy kipakoljon helyette. Nem szerette, ha más nyúlkált a dolgai között. Mikor végre megtalálta a ruhát, nagy ímmel-ámmal belebújt, kezébe vette a fésűjét és a fogkeféjét, majd elindult, hogy megkeresse a folyosó végén elhelyezett fürdőszobát. Ásítozva haladt el a becsukott ajtók mellett, s az egyiknél hallotta, hogy Emily éppen Albust keltegeti:
- Al, kelj már fel! Ne butáskodj, indulnunk kell!
Albus nyöszörgő hangját nem hallotta, de sejtette, hogy valami hasonlót felelhetett menyasszonyának:
- Hagyj már, Emily, csak még egy perc.
Morgan elmosolyodott, de ez a mosoly hamar az arcára fagyott, amikor arra gondolt, hogy milyen jó is Albusnak és Emilynek, hogy megtalálták egymást, s, hogy neki nincs senkije, s nem is talált eddig senki megbízhatót. Bárcsak az ég küldene neki is valakit, aki legalább olyan megbízható, mint Albus.
Míg ezen töprengett, észre sem vette, hogy valaki a háta mögül figyeli. Ez a valaki, a falnak dőlve, éhes tekintettel nézett végig rajta, s úgy gondolta, hogy ez a nap máris jól kezdődik.
- Szép reggelt – szólalt meg végre James.
Morgan összerezzent a hangra olyannyira, hogy kiesett a kezéből a fésűje. James egy ugrással ott termett, s amikor egyszerre nyúltak érte, a kezük összeért. Egy végtelennek tűnő másodpercig megszűnt körülöttük a világ, amint tekintetük egybeforrt. James lélegzetvisszafojtva nézett a lány szemeibe, s mikor az elkapta a kezét, elvörösödött. Felemelte a fésűt, s átnyújtotta Morgannek.
- Kösz.
- Szívesen – egyenesedett fel a fiú, s próbált mosolyt erőltetni az arcára. – Hogy aludtál?
- Jól, egészen addig, míg fel nem riasztottak.
- A mester már csak ilyen, szereti a durva módszereket. – James tekintete a lány fogkeféjére esett. – A fürdőbe készülsz?
- Aha – bólintott Morgan, s ahogyan végignézett a fiún, észrevette, hogy annak is fogkefe van a kezében. – Látom, te is.
- Igen, de menj csak előre.
- Köszi – mondta a lány, s már folytatta is útját a fürdőbe.
James követte, mert úgy határozott, hogy a fürdő előtt várja meg, amíg a lány végez. Semmi kedve sem volt visszamenni a szobájába. Morgan hátrafordult, s kérdő tekintettel nézett rá.
- Megvárlak idekint, ha nem baj.
- Á, nem, dehogy – rázta a fejét Morgan, majd bement a fürdőszobába. Odabent kellemes meleg vette körül, nem volt olyan hűvös, mint a folyosó. Beletette a fogkeféjét a mosdókagylón elhelyezett ezüsttartóba, majd megengedte a vizet, s megmosakodott. Mikor felemelkedett, látta a tükörben, hogy a szemközti falon is van egy mosdókagyló. Azonnal az odakint várakozó fiúra gondolt, aki kint ácsorog a hűvös folyosón, s arra vár, hogy megmosakodhasson. Megsajnálta. Így történt meg az, hogy Morgan Malfoy kinyitotta az ajtót, s így szólt:
- Bejöhetsz nyugodtan, van még egy mosdókagyló.
- Most komolyan? – lepődött meg a fiú.
- Persze, nehogy nekem megfázz.
- Ez kedves tőled – indult el James, s mikor elhaladt az ajtóban álló mellett, hatalmas mosolyt villantott rá.
Morgant zavarta ez a mosoly, valahogy a régi, szemtelen Jamesre emlékeztette.
- Nem kedvességből, csak látni akarom, ahogy szenvedsz az edzéseken – közölte gonosz vigyorral. Csak félig volt igaz, amit mondott, hiszen tényleg kíváncsi volt arra, hogy James valóban megváltozott-e, vagy visszatért régi, lusta önmagához.
- Én ugyan nem fogok szenvedni – jelentette ki James, s a mosdókagylóhoz lépett. – Én bírom a strapát.
- Hát majd kiderül – vont vállat Morgan, s elkezdte kifésülni a haját.
James ámuldozva figyelte, ahogyan a lány végighúzza a fésűt hosszú, szőke haján. Elképzelte, ahogyan az ő keze érinti ezt a selymes hajat, ahogyan simogatja azt.
- Most meg mi van? – förmedt rá Morgan. – Nem fogat mosni jöttél?
- De – fordult a tükör felé James.

Dante az udvaron várta őket, hosszú zöld köpenyében. Mikor a gyerekek felsorakoztak elé, szigorú tekintettel nézett végig rajtuk. Hosszú percekig, csak a tekintetét hordozta egyik gyerekről a másikra, s ez kezdte őket zavarni. Még a Potter-gyerekek is izgatottan fészkelődtek, pedig ők már jártak itt.
- Jól van, tubicáim, kezdjük a pálcák próbájával.
- A pálcák mijével? – kérdezte James.
- Először arra vagyok kíváncsi, hogy a pálcátok melyik elemet uralja.
- Ezt hogy érti, mester? – tudakolta Albus. – A Gregorovics-féle pálcaelméletre céloz?
- Pontosan arra.
- Ki a fene volt az a Gregorovics? – vakarta meg a fejét James.
- Hogy te tényleg ilyen tudatlan légy! – csóválta a fejét rosszallóan Morgan. – Gregorovics pálcakészítő volt, méghozzá az egyik legjobb.
- Ő a legjobb volt – javította ki Dante. – Ő volt az egyetlen mágus, aki tényleg ismerte a pálcák természetét, előtte és utána sem született senki, aki nála zseniálisabb lett volna. A Gregorovics-féle pálcaelméletről is hallott már, Miss Malfoy?
- Arról nem, uram.
- Na, akkor te sem tudsz sokkal többet nálam – súgta oda James gúnyosan. De amint a lány égő tekintettel felkapta a fejét és rámeredt, azonnal megbánta a meggondolatlanságát. „Hogy mondhattál ilyet annak a lánynak, akit meg akarsz szerezni?! – korholta magát. – Most aztán még inkább fújni fog rám!”
- Én már hallottam egy keveset róla – szólalt meg Albus. – Gregorovics szerint a mindegyik pálcában rejtőzik egy különleges erő, amely lehetővé teszi, hogy a négy alapelem közül az egyiket teljes mértékben uralni tudja. De sosem tudta bebizonyítani az elméletét, és más pálcakészítők szerint is zagyvaság.
- Más pálcakészítők maradiak – mondta Dante megvetően. – Gregorovics olyan felfedezést tett, amely alapjaiban változtatta volna meg az egész felfogást a pálcákról és a pálcahasználatról. Az elmélet napvilágot látott, de feltevésének bizonyítása már valóban nem, ugyanis egy kellemetlen esemény közbeszólt, örökre elhallgattatta őt.
- Mi? – érdeklődött Scorpius, akit az első perctől kezdve nagyon lázba hozott a történet.
- Hogy Voldemort kiirtotta az egész családjával együtt. – A férfi tekintete itt Emilyre vetődött, aki a nagyapja nevének hallatán szégyenkezve sütötte le a tekintetét. – De szerencsére ez nem szab gátat nekünk, ugyanis Gregorovics feljegyezte a kísérleteit, s a Sárkányosztagra bízta.
- Akkor hát az osztagnál van az elmélet bizonyítása? – Albus már meg sem lepődött ezen, hiszen valahogy az osztag mindig mindenről tudott.
- Nem, az osztag tagjai dajkamesének tekintették az öreg állításait. Kiváltképp Rufust hagyta hidegen az egész elmélet.
- És igaza is volt – morogta James. – Kit érdekel, hogy uralhatjuk-e az elemeket, ha úgyis mindent elérünk a pálcánkkal?
- Ők is pont olyan szűklátókörűek voltak, mint te – nézett rá kicsit megvetően Dante. – Pont ezt mondták, s nem akarták folytatni Gregorovics művét. Az öreg érezte, hogy közeleg a vég, pontosabban megjósolták neki, s ő egy évvel a halála előtt hívta el magához a Sárkányosztag épp ráérő tagjait, vagy inkább egykori tagjait, mert ugye akkor már feloszlottunk. Nem szívesen szívtam egy levegőt Rufusszal, de az öreg volt az, akitől a pálcámat kaptam. Kedveltem Gregorovicsot, így elmentem. Nekünk adta azt a megtisztelő feladatot, hogy kísérletezzünk tovább, s tapasztaljuk ki, hogyan is lehet felszínre hozni a pálcában rejlő erőt. Mert ha képes vagy uralni valamelyik elemet a tűz, a víz, a föld és a levegő közül, akkor véleménye szerint igazi pusztító erő van a birtokodban.
- Pusztító erő? – suttogta James.
- Az, bizony. Mert vizet varázsolni, vagy uralni azt, két különböző dolog. Én már csak tudom, hogy mennyivel másabb uralkodni az elemed fölött.
- Akkor ezek szerint maga tudja, hogyan lehet ezt elérni? – esett le Albusnak a tantusz, a többiek közül legelsőként.
- Hosszú évek munkájával igen. – A férfi arcán diadalittas mosoly ült. – Én pontosan tudom, hogyan hozhatod ki a fegyveredből a maximumot. Nagyon nehéz és roppant veszélyes, kiváltképp pedig nagyon fárasztó mutatvány ez, de rendkívül hasznos. Ti vagytok az elsők, akikkel megosztom a közös felfedezésemet Gregoroviccsal, s ti lesztek az elsők, akiknek megtanítom, már ha méltóak vagytok rá.
- Honnét fogja tudni, hogy méltóak vagyunk-e? – tudakolta Scorpius idegesen. Sosem szerette azt a szót, hogy méltó. Mindig azt juttatta eszébe, hogy nem fogadták be az iskolatársai nagyon sokáig a családja régi bűnei miatt.
- Egy kis próbával megnézem, hogy milyen a kapcsolat köztetek és a pálcátok között. A mágus és fegyvere egybeolvad, ha jó harcos vagy, ha úgy bánsz vele, ahogyan kell. A pálca olyan, mint egy háziállat: ha megfelelően bánsz vele, akkor ő is úgy reagál majd, a szívedhez nő. De ha lusta gazda vagy, akkor ő is az lesz. A pálcákat tréningezni kell ahhoz, hogy eljussanak az elemek uralásának szintjére.
- Hogyhogy nem mondta el senkinek sem ezt? – szólalt meg Emily, akinek nem fért a fejébe, hogy a férfi miért nem ossza meg a varázsló társadalommal ezt a forradalmi felfedezést.
- Mert szerintem túl nagy hatalom ez ahhoz, hogy bárki kezébe juthasson, hogy a rá méltatlanok is megtanulhassák használni. Gondolja csak el, Miss Watkins, hogy évek múltán már zsinórban erre oktatnák a diákokat, s mindig voltak és mindig lesznek sötét lelkű lények, akik rosszra használnák ezt a tudást. Nem, kedvesem, ezt csak annak tanítom meg, aki érett rá. Semmi kedvem egy újabb világméretű harchoz.
- Nekünk miért akarja megtanítani?
- Mert kíváncsi vagyok. Még sosem oktattam rá senkit, érdekel, hogy tényleg el lehet-e sajátítani, s ha igen, akkor mennyi idő alatt.
- Kísérletezni akar velünk?
- Ó, így is mondhatjuk, James barátom. Ti lesztek a kísérleti patkányaim.