Egy rövidebb lélegzetvételű fejezet következik. Dante Steinhauser a pálcákról okítja a srácokat. 

A gyerekek egy cseppet sem örvendeztek annak a hírére, hogy Dante Steinhauser rajtuk szeretné kipróbálni Gregorovics pálcaelméletét, de az kétségkívül legyezgette a hiúságukat, hogy az északi mester őket választotta elsőnek. Ez azt jelenti, hogy megbízik bennük, s habár Dante sosem ismerné el, érdemesnek tartja őket arra, hogy ilyen nagy tudás birtokába segítse mindannyiukat.
Arról fogalmuk sem volt, hogy mi is játszódik le a férfi fejében. Dante jól tudta, hogy a módszer működik, hiszen ő maga is kipróbálta, de kíváncsi volt arra, hogy vajon továbbítható-e az eljárás olyanoknak, akik nem Gregorovicstól vették a pálcáikat, s akik nem voltak olyan képzettek, mint ő. Tisztában volt azzal, hogy sok mindent taníthatna a gyerekeknek, kiváltképp azoknak, akik nem vettek részt nála a kiképzésen, de úgy gondolta, hogy az a tudás eltörpülne emellett. Mellesleg szerette volna, ha olyanok viszik tovább ezt a tudást, akiket nem fertőzött meg a világ romlottsága, akik – habár annyi mindenen keresztülmentek, amely egy felnőttnek is sok lett volna – gyerekek maradtak. Nem volt utóda, akire rábízhatta volna a titkot, így kénytelen volt megbízni ezekben az apró hősökben. Az északi nem azért választotta őket, mert ők lennének a legméltóbbak, a legalkalmasabbak a feladatra, hanem azért, mert nem talált jobbat helyettük. Keirával tervezték, hogy családot alapítanak, de amire a fia – mert természetesen csakis vérbeli északi fia születhet - felnőne, ő már nem akarna ezzel foglalkozni. Amint végez a gyerekek okításával, felhagy az egész varázslóvilággal, mindennel, ami a harchoz, párbajokhoz kötődik, s hosszú és békés életet fog élni a nővel, akit szeret.
Ezen indokok miatt fordult Dante Steinhauser először James Potterhez az udvaron, s kérdezte meg tőle, hogy mi a pálcájának a magja. James azonnal rá akarta vágni a választ, de szégyenkezve döbbent rá, hogy valójában fogalma sincs. A pálcáját tizenegy éves korában vásárolta, s még ha mondták is neki, hogy mi a pálca magja, ő még arra sem emlékszik, mi történt egy hete, nemhogy nyolc évvel ezelőtt!
- Nem tudom, mester.
Szavait döbbent csend követte. Társai egy emberként fordultak felé, még Morgan is meglepettnek látszott. Komolyan fogalma sincs arról, hogy mi rejlik a fegyvere belsejében? Tudta, hogy a fiú nem volt sosem a tanulás vagy a mágia mestere annak idején, de hogy egy ilyen alapvető dolog se foglalkoztassa!
- Nem tudod?
- Nem, uram.
- Arról egyáltalán van fogalmad, hogy milyen mag lehet egy varázspálca belsejében?
James megvakarta kócos üstökét. Mag a pálcák belsejében… homályosan felderengett előtte, hogy az apja egyszer arról mesélt Albusnak, hogy az ő pálcája és a Sötét Nagyúré testvérek voltak, mert mindegyikben…
- Főnixtoll.
- És még?
James már kevésbé érezte magát tudatlannak, sokkal kellemetlenebb lett volna, ha egyet sem tud felsorolni a pálcamagvak közül, akkor aztán szégyenkezhetne Morgan előtt. Agya lázasan dolgozott, legalább egy jutna még az eszébe! Tekintete a férfi mögött magasodó szökőkútra tévedt, amelyet egy sárkány díszített. Sárkány? Miért is ne lehetne? Hiszen egy sárkányt mi sem irányíthatna jobban, mint egy olyan pálca, amelyben egy sárkány… valamije van benne? És Dantéhoz sem tudott elképzelni más magvú pálcát, mint amelynek van valami köze a sárkányokhoz. De eme nemes bestiák melyik része lehet benne? A főnixnek a tolla… a sárkánynak…
- Sárkányfarok-pikkely – mondta ki végül meggondolatlanul.
- Úgy értetted, hogy sárkányszívizom-húr? – helyesbített Dante.
- Úgy – felelte James piros arccal. Érezte magán a többiek mosolygó tekintetét. Gyűlöletes volt számára még a gondolat is, hogy Morgan nevet rajta. Pedig a lány egyáltalán nem találta viccesnek James tudatlanságát, ahogyan a többiek sem, csupán a fiú próbálkozása mosolyogtatta meg őket, a tény, hogy James Potter sosem adja fel.
- Van még tipped, Potter? – nézett rá keményen Dante. Nem is értette, hogy miért is lepi meg, hogy a fiú nincs tisztában ilyen alapvető dolgokkal. Hiszen mindig is tudta, hogy James Potter nem egy mintadiák, hogy a boldog békeidőkben csak a kviddics érdekelte.
- Nem, uram. – James jobbnak látta nem folytatni a találgatást, mert a végén még mélyebbre süllyed Morgan szemében, már ha van lejjebb annál, mint ahol most áll.
- Többiek?
- Egyszarvúszőr, de vannak olyan népek, amelyek például vélahajat is felhasználnak, viszont ez nálunk, Angliában nem tanácsos, mivel szeszélyessé teszi a pálcát.
- Csak ennyit tudsz, Albus?
- Ennyit, mester. – Albus is leszegte a fejét. A mester szerint még az ő tudása is hiányos.
Emily bátorításként megfogta a kezét, s ezt suttogta:
- Én sem tudok többet erről.
- Senki többet harmadszor? – nézett körbe a férfi.
A gyerekek lehajtották a fejüket, jelezve, hogy nincs hozzáfűznivalójuk. Dante már nyitotta is volna ki a száját, amikor Scorpius Malfoy hirtelen felemelte a fejét. A férfi érdeklődve fordult a fiú felé, aki halkan, de annál határozottabban törte meg a kínos csendet:
- Ahány nemzet, annyiféle mag található a pálcák belsejében. Vannak olyan helyek, ahol thesztrálszőrt alkalmaznak, vagy éppen griff-tollat. Véleményem szerint nincs is tudomásunk minden pálcát erősítő magról.
- Tud valamit arról, Mr. Malfoy, hogy az északi népeknek mi a legkedveltebb pálcamagja?
- Úgy tudom, hogy az északiak a legtöbb esetben a jégkoboldok körmét alkalmazzák.
- Egy kobold körmét? – fintorodott el James. És egyáltalán, mi a csuda az a jégkobold?
Dante mintha kitalálta volna a gondolatait.
- A jégkoboldok vadon élő kis bestiák. Nem olyan fejlettek, mint más kobold társaik, nem élnek közösségben, nincsenek kapcsolataik, csupán vadállatok. Az erejük a körmükben rejlik, éppen ezért használják fel a pálcákban. És igen, az északiak valóban ezt a förtelmet használják. Honnan tud maga ennyit a pálcákról, Mr. Malfoy?
- Utána olvastam… otthon van egy könyvtárszobánk tele ősrégi kötetekkel, ott találtam egy könyvet a pálcakészítésről.
- Talán volt valaki a felmenői között, aki érdeklődött a pálcák mibenléte után?
- Nem tudom, uram.
- Mindegy is, a lényeg az, hogy a pálca magja sokféle lehet, s ebből kiindulva a pálcáddal végezhető varázslat is elüthet egy másik magvú pálcával kapottól. Én azt feltételezem, hogy a Gregorovics-féle pálcaelmélet nem végezhető el minden pálcával. Az egyik oka a kísérletemnek ez. Ismertem egy varázslót és egy boszorkányt. A varázsló pálcájában egyszarvúszőr volt, míg a boszorkányéban vélahaj. Mind a ketten roppant szorgalmas és tehetséges mágusok voltak, ámde a boszorkány képtelen volt teljesen tökéletes varázslatot alkalmazni, mert a pálcája megbokrosodott, uralkodott fölötte. A vélahaj tényleg szeszélyessé tesz, ebben igaza volt Albus kollégánknak. Persze ebben az is közrejátszott, hogy a pálca uralkodott a tulajdonosán. Ez az, amit nem engedhetünk meg magunknak, a pálcánkat nekünk kell birtokolnunk, a szolgánkká kell tennünk, s ehhez nem kell más, mint megfelelő lelki edzettség. Erre is sort fogunk keríteni a kiképzés során. Most pedig, Malfoy fiam, gyere ide!

Scorpius kilépett társai takarásából, s tett előre három lépést. Az arca határozottságot tükrözött, de a nyakán végigfutó kis piros csík arra engedett következtetni, hogy valójában zavarban van. Nem az zavarta meg, hogy a férfi kihívta, hanem az, hogy most már nem magázta, mint eddig. Furcsának találta, hogy az északi az egyik percben távolságot tart, vagy éppen tiszteletet akar adni a magázódással, míg a másikban bizalmaskodó hangnemre vált.
- Vedd elő a pálcád. Úgy, ha jól sejtem, te tisztában vagy azzal, hogy mi teszi a pálcádat különbözővé egy egyszerű fabottól.
– Igen, uram. A pálcám magja sárkányszívizom-húr.
– Nagyon helyes. Most meglátjuk, mennyire tüzes. Emeld fel a pálcád, majd hunyd le a szemed, és gondolj valami megnyugtatóra, valami szépre.
Scorpius becsukta a szemét, majd azonnal Lily alakja ötlött fel előtte. Neki ő jelentette a megnyugvást, s minden szépet. Nem is volt kérdés egy percig sem, hogy őrá gondol majd.
Látta maga előtt bájos arcát, a csillogó szemeit, elbűvölő mosolyát…
A fiú nem láthatta kívülről magát, így nem tudhatta, hogy egy szemtelen mosoly jelent meg az ajkán, amint teljessé vált előtte a lány alakja, mint ahogyan azt sem láthatta, ahogyan arany fény veszi őt körül, s ez a fény a pálcájából kipattanó szikrákból keletkezik. Egyszerűen csak Lilyre gondolt, s érezte, hogy felmelegedik a teste.
– Na jól van, kinyithatod a szemed – szólalt meg Dante. – Azt inkább meg sem kérdezem, hogy mire gondoltál, mert tudod – itt nyomatékosan Jamesre nézett- vannak itt gyerekek is.
– Én esküszöm, hogy semmi rosszra nem gondoltam! – magyarázta Scorpius most már lángvörös fejjel. – Semmi rosszra!
– Ki mondta, hogy az rossz? – Dante arcán kaján vigyor futott végig, majd amikor már minden gyerek megértette a burkolt célzást és mosolygott, hirtelen elkomorult az arca. – Különben, felőlem az tesz boldoggá, amit csak akarsz. Nekem teljesen mindegy, hogy egy szép nyári tájra gondoltál, vagy a kis vörös barátnőnkre, vagy arra, hogy kitekered valaki nyakát, ha a kívánt eredményt kapjuk. Állj vissza a sorba. Amit láthattak, az egy igazi sárkányadalékkal ellátott pálca reakciója volt. Abból ahogyan a pálca összekapcsolódik a mágussal, meg tudjuk állapítani, hogy mi a magja. Jöjjön ide a hugica.
Morgan kelletlenül előrelépett, nem tetszett neki az, ahogyan a férfi kihívta. Elővette a pálcáját, s morcosan felemelte.
– A feladat ugyanaz, Miss Malfoy.
Morgan lázasan kutatott olyan emlék után, amely boldoggá teszi, de semmi olyat nem talált, amikor igazán boldog volt. Ez a felfedezés kicsit megijesztette. Nem lehet, hogy neki egy szívmelengető emléke sincs! Aztán szépen lassan felrémlett előtte az a nap, amikor megtudta, hogy James életben van. Már a puszta gondolat is átragyogta a szívét, majd hirtelen makacsul elhessegette magától a képet. Nem, nem lehet számára ilyen fontos ez az egész! Hiszen a fiú semmit sem jelent neki!
Morgan sem tudhatta, hogy akkor amikor eszébe jutott James, akkor a pálcája ezüst szikrákat kezdett szórni, majd a gondolat elűzésével a szikrák is tovaszálltak.
– Ne kergesse el az emlékeit, hölgyem, akármily szégyenletesek is azok – mondta Dante. – Szükség van arra az emlékre, hogy megmutatkozzon pálcájának mibenléte, bár lenne egy-két tippem.
– De én… - kezdte Morgan zavartan, de a férfi kifogást nem tűrő arcát látva elhallgatott. Nem mondhatta ki, hogy az egyetlen pillanat, amikor igazán boldognak érezte magát az volt, amikor megtudta, hogy James Potter visszatért a halálból. Hiába gondolkozott már el azon, hogy ad egy esélyt neki, akkor sem akarta, hogy mindenki megtudja, s azt sem szerette volna, ha valóban ezt az emléket kellene felidéznie valahányszor gyakorolnak.
– Csak idézze fel nyugodtan, Miss Malfoy, mert különben itt fogunk ülni egész nap, egészen addig, míg nem látom elégségesnek a teljesítményét.
– Csak nem lehet olyan gázos – szólalt meg Lily. – Gyerünk, Morgan! Különben is, úgysem tudjuk, hogy mire gondolsz.
Tudta, hogy Lilynek igaza van, s azt is, hogy Dante nem túlzott, amikor azt mondta, hogyha kell, egész nap itt lesznek. Nem akarta feltartani a többieket, így úgy döntött, hogy most az egyszer megadja magát, aztán később csak elő tud bányászni egy másik emléket.
Morgan pálcája ismét ezüst szikrákat szórt, majd ezüst fény vette körül.
– Látja, megy ez. Remélem, nem halt bele az erőlködésbe – gúnyolódott Dante. – Egyszarvúszőr, igaz?
– Igen, uram.
– Tehát akkor a fény színéből lehet megállapítani a magot? – kérdezte Albus.
– Nagyjából igen. S ha már ilyen jó kedvedben vagy, akkor gyere szépen.
Albus egy percig sem gondolkozott az emléken, s a pálcáját narancsvörös szikrák hagyták el.
– Egy főnix ejtett tollat érted, fiacskám.
– Igen, főnixtoll, mester.
– Maga jön Miss Watkins.
Emily Albus helyére lépett, elővette a pálcáját, majd azon gondolkozott, hogy a sok kedves emlék közül, amely Albushoz fűzi, melyiket is emelje ki. Talán azt kellene, amikor a fiú megkérte a kezét. Jól emlékezett arra a napra, szinte ismét érezte az őket körülvevő orchideák illatát… Engedte, hogy átjárja az emlék mámorító érzése. Boldog volt, ismét boldog. De azt még rémálmában sem gondolta volna, hogy a pálcája nem ad jelet. Hogy nem történik semmi sem.
– Ez roppant érdekes – törte meg a csendet az északi. – Lehet, hogy keresnie kellene egy másik eseményt, egy másik érzést, mert ez nem elég erős.
– Ne elég erős? – nyitotta ki a szemét Emily. – Nem történt semmi?
– Az égvilágon semmi sem – csóválta a fejét Dante, a szemében érdeklődés csillant. – Kiválasztotta a legboldogabb emlékét?
– Igen, uram – felelte a lány, mivel nem is tudott elképzelni szebb pillanatot az életében, mint ezt.
– Akkor gondolkozzon, kutasson még. Te jössz, ifjú Lily.
Lily az Emilyvel történtek okozta első döbbenetből hirtelen felébredt, majd gyorsan engedelmeskedett a férfinak. Őt is ezüst fény lengte körül, csakúgy, mint Morgant.
– Köszönjük, Miss Potter. És végül a nagy kérdés: vajon mi rejlik kedvenc Jamesünk pálcájában? Felkészültél a nagy igazságra, fiacskám?
James szégyenkezve lépett ki a sorból. Egyszerűen nem értette, hogy a férfi miért cikizi ilyen kis semmiség miatt. Mert azért, lássuk be, annyira nem fontos ez a mag-téma, nem az élete múlik rajta. Felemelte a pálcáját, majd keresgélni kezdett az emlékei között. Sok szép emlék borította a múltját, de vajon mikor volt a legboldogabb? Amikor az első seprűjét megkapta? Amikor véget ért a háború? Vajon mikor? Lassan felderengett előtte az, hogy az édesapja és az édesanyja ismét remek kapcsolatban vannak. Sosem mutatta, mert maga sem gondolta volna, de nagyon fontos volt neki, hogy a szülei együtt legyenek. Kétségkívül ez egy roppant erős emlék. Látta maga előtt az anyját és az apját, ahogyan otthon turbékolnak, mint egy gerlepár.
Jameset is olyan fény zárta körül, mint Scorpiust, ugyanaz az arany ragyogás. Dante elmosolyodott. Lám, mégsem véletlen a sárkányokhoz való rajongás.
– Felkészültél a nagy pillanatra, Potter? – recsegte Dante. – Ha ezt most megtudod, többé már semmi sem lesz ugyanaz. Ettől leszel férfi.
– Jaj, ne gúnyolódjon már! – kelt ki magából James. Nagyon elege volt már abból, hogy folyton egy kis tudatlanságért cikizik, kiváltképp Morgan előtt. – Tudom., hogy tudnom kellett volna a pálcám magját, de azért nem az életem múlik rajta!
– Az életed is múlhat rajta akármikor. – Dante szeme megvillant. – A tudás hatalom, a tudás az egyetlen, amely elkísér a sírig. Ezt jól jegyezd meg.
James vitába szállt volna, de eszébe jutott a Danténak tett ígérete.
– Értem, uram. Akkor megtudhatom, hogy mi alkotja a pálcám?
– Nem is tudom, hogy megérdemled-e. A többieknek mi a véleménye?
– Hadd tudja meg, szegényke – vigyorgott Scorpius. – A végén még álmatlanul fog hánykolódni egész nap.
– Akkor ossza meg vele a nagy titkot, Mr. Malfoy.
– James, a pálcád magja sárkányszívizom-húr.
– Sárkány…? – James csodálkozással vegyes örömmel vette tudomásul, hogy tizenegy éves kora óta közeli kapcsolatban van egy sárkány egy darabkájával. Bárcsak tudta volna eddig! Akkor nem hiába olyan tüzes ő! – Ez szuper!
– Örülök, hogy ennyire örülsz – legyintett fásultan Dante. – Nos, most, hogy tanúi lehettünk eme történelmi pillanatnak, lépjünk tovább. A pálcák magjait ismerjük… á, mégsem mindet. Miss Watkins, ha lenne szíves.
Emily eddig csak merengve meredt maga elé, s azon gondolkozott, hogy mi lehet a baj vele.
– Em, szólt a mester – lökte meg finoman Albus.
– Elnézést, mit is kérdezett, Lord Steinhauser?
– Azt, hogy mi a pálcájának a magva?
– Tudtommal thesztrálszőr.
– Thesztrálszőr? – Dante megvakarta az állát. – Ez roppant érdekes. Elképzelhető, hogy a thesztrálszőrrel ellátott pálcák nem is mutatnak olyan reakciót, mint a hagyományos társaik. Meglátjuk. Na, de most, tovább kell lépnünk, hiszen rengeteg tennivalónk van. Részt fognak venni egy alapozó kiképzésen, ahol a fizikai erőnlétüket fogom fejleszteni, hiszen ép testben ép lélek.
– De mester mi már részt vettünk ezen – jegyezte meg Lily, akinek semmi kedve sem volt ismételten köröket róni a sáros arénában, miközben a férfi akadályokat gördít eléjük.
– Szerintem nem fog megártani, ha újrakezdi.
Lily ellenkezett volna, de Scorpius lágyan megfogta a kezét. Nem szólt semmit, de a szeme azt ígérte, hogy jó móka lesz a közös edzés, így inkább csukva tartotta a száját. Végülis, a fiúval együtt biztosan sokkal kellemesebb lesz.
– Most pedig…
- Dante! – hallatszott egy csengő hang a kastély felől. Kisvártatva megjelent Keira légies alakja. Zafírkék talárt viselt, szőke haja selyemként lengedezett a szélben, s olyan kecsességgel járt, hogy úgy tűnt, mintha siklana a levegőben. James látva a nőt teljesen megértette, hogy Dantéra ilyen nagy hatással van: olyan volt akárcsak egy tündérhercegnő a mesék könyvéből.
Dante vonásai ellágyultak a hang hallatán, megfordult, s igazi mosollyal, mindenféle gúny nélkül, hajolt meg a nő előtt.
– Édesem, hát felkeltél?
James észre sem vette eddig, hogy már felkelt a nap, annyira el volt foglalva Dante tanításával.
– Fel, bizony, és szeretném, ha jönnétek reggelizni.
– De drágám, most éppen óránk van.
– Dante, kell egy kis szünet, kérlek.
Nem kellett többet mondania, a férfi a gyerekek felé fordult:
- Hallottátok, nyomás enni, de utána itt folytatjuk!
A kis társaság örömmel kezdte meg útját vissza a kastélyba, egyrészt, mert éhesek voltak, másrészt, mert meg kellett emészteniük a pálcákról hallottakat. James a kastély ajtajából még visszapillantott az északi párra, s jó érzéssel töltötte el annak a látványa, ahogyan Dante magához öleli élete szerelmét. Bárcsak ő is már itt tartana, bárcsak olyan lenne, mint ő. Nagy és gazdag mágus, egy szerető asszony párja.
 – Te nem jössz? – lépett vissza az ajtóból Morgan.
– De – biccentett James, majd nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze: - Mi volt az az emlék, amit nem akartál látni?
Morgan a feje búbjáig elvörösödött.
– Hát nem te, az biztos – vágta rá ridegen, majd beviharzott az épületbe.
– Egyszer majd engem fogsz ott látni – fogadta meg James. – Egyszer mi is olyanok leszünk mint Dante és Keira, vagy ne legyen a nevem James Potter!