Igen, igen, jól látjátok. Egy fejezetcím, ami nem szerepelt a vázlatban. Úgy alakult, hogy nem ez lesz az utolsó fejezet. Ez az utolsó előtti, amely a Halloween címet viselte volna, de megváltoztattam egy olyanra, ami jobban összefoglal. Sok minden történik a fejezetben, remélem, nem lett túl eseménydús. :)

Írás közben ezek voltak az ihletadó számaim:

Harry Potter homlokráncolva hajolt az ágyba fekvő sebesült mágus fölé. A férfi már egy napja lebegett élet-halál között, s ebben az állapotában teljesen védtelennek tűnt. Tovaszállt a belőle áradó magabiztosság és hatalmasság. Harry értetlenül állt a dolgok fölött, s rettegés kerítette a hatalmába. Talán egy újabb borzalom kapujában állnak.
- Harry, ne légy borúlátó – csendült egy szelíd hang a háta mögött. Nem kellett megfordulnia, jól tudta, hogy ki jött be hozzájuk.
- Hogyne volnék az, Dumbledore? Valaki fényes nappal megpróbálta megölni a Wizengamot főmágusát egy csapat diák szeme láttára. Maga szerint ez nem elég indok a borúlátásra a múlt eseményeinek tükrében?
Az ősz mágus fürkésző tekintetet vetett rá félhold alakú szemüvege mögül.
- A megérzéseim azt súgják, hogy ezúttal valami más állhat a dolog hátterében.
- Maga szerint ez nem fenyegetés?
- Már hogyne volna az, csakhogy nem a varázsvilág, hanem Rufus személye ellen.
Harry arca elkomorult. Valahogy meg sem fordult a fejében, hogy valaki személyes ügyét szerette volna ilyen módon elrendezni. Dumbledore mintha kitalálta volna a gondolatait:
- Az élet beléd ültette a gyanakvást. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen annyi csapdát állítottak már neked, drága Harry. De ezúttal, ha mondhatunk ilyet szerencsére csak egy ember életére törtek.
- Miből gondolja ezt?
- Abból, hogy a diákokhoz nem nyúltak. Ha valaki a régi rosszak közül a varázsvilágot fenyegetné, akkor nem hagyták volna sértetlenül a fiadat. Sem pedig Scorpius Malfoyt, vagy akárki mást a teremben.
- Ebben igaza lehet, professzor.
Ekkor a beteg mocorogni kezdett. Halk köhögés tört fel a mellkasából, s ennek nyomán vér szivárgott ki ajkai közül. Harry letörölte a vért egy ronggyal, majd megfogta a férfi kezét. Végtelennek tűnő percek múlva Rufus Order kinyitotta a szemét. Szürke tekintete homályos volt, mintha egy másik világból tért volna vissza. A keze remegett a gyengeségtől. Harry szíve összeszorult egykori mentora láttán. Még sosem látta őt ilyen elesettnek.
- É…élek?
- Igen, drága barátom, életben vagy – mosolygott Dumbledore.
- K…ká…kár.
- Ne mondjon ilyet, Mr. Order! – Harryt meglepte a varázsló kijelentése. Rufus Order sosem volt az a fajta, aki örömmel hagyná itt az életet.
- Szép… volt… odaát. – Újabb köhögés tört fel a férfi torkából, de ezúttal vér nélkül.
- Tudom, drága barátom, de rád itt van szükség – simogatta meg a férfi homlokát Dumbledore.
- Már… ne…m kellek…
- Hogy mondhat ilyet? – kelt ki magából Harry. Kezdett előtörni belőle az álmatlanság okozta fáradság és az ijedség. – Igenis szükség van magára. Nekem szükségem van önre.
A férfi már ellenkezésre nyitotta volna a száját, de Harry elhallgattatta:
- Ne beszéljen, uram, spóroljon az erejével.
- Ezt még… el kell… mielőtt meghalok.
- Nem fogsz meghalni – mondta Dumbledore. – A halál sem jár ám mindenkinek.
- Ő tette… ő…
- Kicsoda? – hajolt egy emberként a férfi fölé a két másik.
- Láttam a szemét.
- Kiről van szó, Mr. Order? Kérem, árulja el, hogy elkaphassuk.
- Eltűnik… mint a kámfor. Sosem… találjátok meg.
- Azért had tegyünk egy próbát – hajolt még közelebb a férfihoz Harry.
- Egy fejvadász tette.
- Hogy hívják? – sürgette Harry. Minél előbb a gyilkos nyomára akart bukkanni.
- Mo-Mortem – felelte Rufus Order valami mély fájdalommal a hangjában.
- Mortem? Az biztosan valami fedőnév – egyenesedett ki Harry. –Azonnal szólok Ronnak, hogy intézkedjenek. Senki sem nyugszik addig, amíg elő nem szedjük ezt az embert. Tud még valamit róla, ami segítheti a nyomozást?
- Nem… akarokh... nyomozásht… - Rufus szájából újabb adag vér szivárgott ki.
Harry annyira megdöbbent a férfi szavai miatt, hogy elfelejtette letörölni.
- Nem akar feljelentést tenni?
- Nem.
Harry zavartan megcsóválta a fejét, Dumbledore pedig nyomatékosan Rufusra nézett.
- Drága Rufus, mit tudsz még a hóhérodról? Mi a rendes neve?
Rufus Order hosszú percekig kifejezéstelen arccal bámult a kórterem ajtaja felé, majd alig hallhatóan, könnyezve kimondta:
- Desmond Order. A fiam.
Szavait döbbent csend követte. Legalábbis Harryt hidegzuhanyként érték a férfi szavai. Neki fogalma sem volt arról, hogy Rufus Ordernek van egy fia. Az meg még rémálmában sem fordult volna meg a fejében, hogy ez a fiú el akarta venni az apja életét.
- A tulajdon fia akarta megölni? – szólalt meg nagy sokára Harry. – De hát miért? És… és hogyan?
Rufus Order minden erejét összeszedve feljebb csúszott az ágyán. Nem akart fekve beszélni, gyengének tűnt volna. Nem mintha pont Harry és Dumbledore előtt kellett volna tartania magát. Azon kevesek közé tartoztak, akikben megbízott. Akik közel álltak a szívéhez.
- Úgy, ahogyan neked is… összeálltam egy nővel.
Harry értetlenül nézett a mágusra, Dumbledore pedig felnevetett.
- Látom, már jobban vagy, barátom.
- Én nagyon örülök, ha jobban érzi magát, de nem értem az előzőt.
- Azt kérdezted… hogyan lett fiam.
- Én nem úgy… én nem erre voltam kíváncsi – vörösödött el Harry.

- Tudom. – Rufus Order most először mosolyodott el, igaz nagyon halványan. – Beszéljük meg később… csak ne indíts hajtóvadászatot, kérlek.
- Mr. Order, ezzel egyáltalán nem értek egyet. Elő kell keríteni.
- Megtagadnád egy haldokló utolsó kívánságát? – Rufus tekintetében ravasz fény csillant. Ismét a régi önmaga volt.
- Az előbb beszéltük, hogy jobban van – emlékeztette Harry. – De jól van, egyelőre nem csinálunk semmit.
Rufus Order hálás tekintettel nézett egykori tanítványára, majd hagyta, hogy elnyomja az álom jótékony hulláma.
- Nem értem, hogy miért ne kereshetnénk meg a fiát.
- Te talán szeretnéd, hogy börtönbe vessék Jamest vagy Albust? – nézett rá Dumbledore.
- Ők sosem akarnának megölni.
- Rufusnak nem adatott meg annak az ajándéka, hogy igazi apja lehessen a fiának. Tiszteletben kell tartanunk a döntését.
- Mi történt közöttük, professzor?
- Csak Rufusnak van joga elmondani.

Több szó nem esett közöttük, egy ideig még némán figyelték, ahogyan az alvó férfi mellkasa fel-le hullámzik minden levegővételnél, majd Harry hazament, hogy tájékoztassa a családot Rufus állapotáról. James nagyon aggódott a férfiért, egész éjjel ő is virrasztott az apjával, de reggel Harry hazaparancsolta. Akármilyen nagyfiú is James, és akármennyi szörnyűséget is átélt már, akkor is a fia. És pihennie kell. Otthon örömmel fogadták annak a hírét, hogy a mágus rövid időre, de magához tért. Amikor a felől érdeklődtek, hogy van-e valami hír a gyilkosról, akkor Harry úgy döntött, hogy nem mondja el a teljes igazságot. Egyedül azt osztotta meg velük, hogy a támadás kimondottan Rufusnak szólt, a támadó kilétéről jobbnak látta hallgatni.
Azon a napon nemcsak Harry és Dumbledore jártak Rufusnál, hanem számos más barátja is. Mindenki értetlenül állt a dolgok felett és nagyon aggódott a férfi sorsa felől, de senki sem volt olyan zaklatott, mint az olajzöld köpenyt viselő látogató. A férfi végigsietett a Szent Mungó folyosóin, köpenye csak úgy lobogott mögötte, majd Rufus szobájának ajtajában megtorpant egy pillanatra. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Ott feküdt a mentora sebekkel tarkítva az ágyon. Letörölte a szeméből kigördülő könnycseppet, majd belépett az ajtón. Az ágyhoz lépett és óvatosan a kezébe vette a beteg csuklóját, majd helyet foglalt az ágy mellett elhelyezett fehér széken.
- Nem hiszem el, hogy veled mindig történik valami – suttogta mérgesen a csendbe. – Mért akar valaki mindig megölni?
- A hírnévvel jár.
Olyan hirtelen kapta el a kezét, hogy kis híján hátraesett a székkel, amin ült.
- A szívbajt hoztad rám – morogta.
- Ne nézz így rám, Dante – kérte Rufus.
- Hogyan?
- Mintha attól félnél, hogy bármelyik percben meghalhatok.
- Te fekszel összevagdosva egy ispotályban, nem én.
- Sokkal jobban vagyok.
- Nem kérdeztem.
- De kimondatlanul igen.
Dante felsóhajtott. Lassan lenyugodott háborgó lelke. Amikor megtudta, hogy Rufus kórházba került, mégpedig azért, mert megpróbálták meggyilkolni, azonnal ide sietett. Keira el akarta kísérni, hogy támogassa, de a férfi olyan hirtelen rohant el, hogy nem is foglalkozott azzal, amit a nő mond. Szégyellte magát egy kicsit, amiért ügyet sem vetett a mennyasszonyára, de Keira bizonyára megérti, hogy mi is játszódott le benne akkor, amikor megtudta, hogy a férfi, aki apja helyett apja volt haldoklik. Az évek során voltak nézeteltéréseik, s nem is olyan régen még végezni akartak a másikkal, de azóta rendeződött a kapcsolatuk. Kezdett minden visszaterelődni abba a mederbe, amikor még elválaszthatatlanok voltak. Nem volt mit szépíteni a dolgon, ragaszkodott Rufushoz és kész. Emellett pedig szüksége volt rá, mint egy fiúnak az apjára. Erre csak a bálon eszmélt rá akkor, amikor torkára forrt a szó, s Rufus segítette ki. Szerette volna, ha Rufus is részese lesz az ő boldogságának mégpedig azáltal, hogy oltár elé vezeti Keirát. Azt akarta, hogy a gyermekei nagyapja legyen. Erre pedig akkor döbbent rá, amikor a Szent Mungóba tartott. Amikor attól rettegett, hogy későn érkezik.
- Ezúttal ki akart megölni? – törte meg a csendet, mielőtt újra legyűrte volna az érzelmek áradata.
- A fiam – válaszolta Rufus Order olyan nemes egyszerűséggel, amitől a másik hirtelen fel sem fogta a szavaiban megbúvó gyötrelmet.
- A fiad halott, te magad mondtad – emlékeztette Dante szárazon.
- Csak számomra volt halott, a világ számára nem.
- Én tényleg azt hittem, hogy elveszítetted a gyermeked. – Dante megremegett a dühtől. Ő mérhetetlenül sajnálta a férfit, amiért az korán megfosztatott az apai örömöktől. Erre most kiderül, hogy hazudott.
- Mit számít az? Mit számít, hogy él-e vagy hal-e? A lényegen nem változtat: kitagadtam.
- Hogy tehettél ilyet? Á, tudod mit? Meg sem lep. Túl könnyen tagadod ki a fiaidat.
- Annak idején te magad döntöttél úgy, hogy kilépsz az életemből – helyesbített Rufus.
Dante nem szólt, tekintete elkomorult. Lelki szemei előtt megjelent az az ominózus nap, amikor Rufusszal hosszú évekre búcsút intettek egymásnak. Habár azóta rendeződtek az ügyeik, még mindig élénken élt benne annak a napnak a fájdalma.
Dante már válaszra nyitotta a száját, úgy gondolta, itt az ideje bocsánatot kérni, de Rufus megfogta a kezét és egy apa hangjával így szólt:
- Ne mondj semmit, Dante, mindketten hibásak voltunk. Csak az számít, hogy… - itt újabb köhögő roham kerítette hatalmába. – Csak az…
- Hallgass, Rufus, jól tudom, hogy mit szeretnél mondani.
A mágus megfogadta a tanácsát, s spórolt az erejével. Az alvás okozta erő lassanként kifogyott belőle. Azt hitte, hogy jobban van, de csak pillanatokig tartott ez az állapot. A beszéd nagyon kimerítette.
- Aludj, te vén róka, a végén még feldobod a talpadat itt nekem – mondta Dante a maga megszokott morcos hangján.
- Nem adom meg annak az örömét, hogy… hogy a temetésemre mehess.
- Eszem ágában sincs a temetésedre menni, barátom. – Az északi megigazította a férfi alatt a párnát, majd elindult az ajtó felé. – Aludj szépen, holnap is eljövök majd.
Rufus figyelte, ahogyan társa egyre közelebb ér az ajtóhoz, majd lenyomja a kilincset.
- Dante, nem tudod, mennyit jelent nekem, hogy itt vagy.
Az északi nem felelt, csak hátrapillantott, majd eltűnt az ajtó mögött. Azt ígérte Rufusnak, hogy másnap meglátogatja majd, de valójában esze ágában sem volt elmozdulni a kórterem ajtaja mellől. Küldött egy patrónusforma üzenetet Face-nek, hogy az majd tájékoztathassa szerelmét arról, hogy Dante egy ideig itt marad. Esze ágában sem volt megkockáztatni azt, hogy a gyilkos tékozló fiú esetleg megneszeli, hogy nem végzett jó munkát és visszatér, hogy befejezze. Nem fogja megengedni, hogy Rufusnak baja essen. Nem veszítheti el őt is.

***

Két hónap telt el a Rufus Ordert ért merénylet óta, s mindenki nagy örömére az idős mágus újra elfoglalhatta helyét a Wizengamot élén, valamint a varázsló egyetemen. A merénylőre azóta sem bukkantak rá, s Harry azt gyanította, hogy Rufus Order nagyon is jól tudja, hogy hol találhatnák meg a fiát, csakhogy nem akarja, hogy elkapják. Egyet nem értésének számtalanszor hangot is adott a hetek alatt, de süket fülekre talált, így egy idő után belefáradt, s feladta. Legalábbis látszólag. Titokban egy aurort rendelt ki Rufus Order védelmére, mert nem akarta, hogy esetleg a következő támadás halálos legyen. Mert sejtette, hogy lesz következő próba. A titokban kijelölt auror ötlete Dantétól származott, aki azonnal felkereste Harryt, amint Rufust kiengedték a Szent Mungóból. Harrynek meg sem fordult a fejében, hogy Mr. Order tudta nélkül jelöljön ki mellé testőrt, de Dante jobban ismerte a férfit Harrynél, s ő biztos volt abban, hogy sosem fogadná el a segítséget. Így esett meg, hogy a Sárkányosztag tagját, a Wizengamot főmágusát árnyékként követték a kijelölt aurorok.
Az egyetemen egy másik varázsló helyettesítette őt, akit Jamesék egy cseppet sem szívleltek ugyanis minden órát monoton hangon tartott meg, amitől őket az alvás veszélye kerülgette. James a fogadalma ellenére, miszerint tanulni fog, számos nemzetközi máguskapcsolatok órát kihagyott. Nem bírta elviselni őket. Elaludni pedig nem szeretett volna. Eleinte egy pici lelkiismeret furdalása volt, amiért szabotálja az óráit, de amikor Scorpius is vele lógott, megnyugodott. Még egy olyan éltanuló, mint Scorpius sem bírja elviselni az előadásokat. Így aztán határtalan öröm kerítette őket hatalmába, amikor megtudták, hogy Mr. Order visszatért. Két hónapot töltött a kórházban, időközben a nyári zöld tájat színes, vizes levélszőnyegbe vonta az ősz. Ez volt James életének két leghosszabb hónapja. Az új élete felettébb unalmas volt. Annak idején a mulatozások és a csajozások közepette csak úgy szárnyalt az idő, de amióta a legjobb szórakozása a könyvek bújása volt, valahogy mintha megdermedt volna minden. Az idő ólomsúlyú lábakon járt. Eleinte szokatlan volt számára az egész helyzet, ráadásul annyi szép lány próbálta megkísérteni, de ő ellenállt. Még Morgannek is. Mert néha összefutottak a folyosókon, s olyankor a fiú szíve fásultan facsarodott össze. Legszívesebben folytatta volna a megkezdett hadműveletet, de tudta, hogy semmi értelme. Morgan ha belehal akkor sem lesz az övé soha. Mert egy roppant makacs leány. Annyira csökönyös, hogy az már-már életveszélyes. De ő elfelejti, akkor is, ha fáj. Megfordult a fejében, hogy más lánnyal kellene vigasztalódnia, de történt egy eléggé kellemetlen baleset, ami után megfogadta, hogy előbb kitépi a szívéből Morgan Malfoyt. Úgy történt, hogy Jamesnek felkeltette az érdeklődését az egyik csoporttársa. A lány csinos fekete hajú szépség volt, csillogó kék szemekkel és elképesztően tökéletes idomokkal. Az év kezdete óta próbált közel kerülni Jameshez, s a fiúnak megesett rajta végül a szíve. Arra gondolt, hogy miért is ne mehetne-e el vele egy randira, még jól is elsülhet. Csakhogy egyáltalán nem sült el jól. Eleinte minden úgy ment, ahogyan a nagy könyvben írva vagyon: egy kis séta az őszi alkonyban (az egyetem udvarán bájos kis folyó futott végig), majd leheveredtek egy plédre, hogy kiélvezzék az őszi nap valószínűleg utolsó sugarait. A lány kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult, mindenféle téma után érdeklődött, s szerette a kviddicset, ami Jamesnél nagyon jó pontnak számított. Sokáig a kviddicsről beszélgettek, majd egyszer csak elhalt a beszélgetés. Sokáig ültek ott szótlanul a folyó sodrását bámulva, amikor a lány megkérte, hogy meséljen neki vicces történeteket, s akkor ő is vall majd a sajátjairól. A fiúnak nem volt nehéz dolga ilyen után kutatni az emlékeiben, ugyanis sok ilyenen átesett már. Jót nevettek együtt a kínos, vicces sztorikon, és akkor megtörtént. James szívét megmelengette a lány nevetése, és közelebb húzódott hozzá. Ott az egyetem udvarán, a folyóparton magához vonta a lányt és megcsókolta. A hölgy egy pillanatig sem ellenkezett, sőt! Nagyon élvezte a csókot, amely egyre hevesebbé vált. Egy másodpercig eltávolodtak egymástól, s egymás szemébe néztek, de Jamesre nem Amélia nézett vissza, hanem egy hűvös szépség. Morgan Malfoy. Őt látta maga előtt, s abbéli félelméből, hogy a pillanat tovaszáll, eltűnik, mint egy délibáb, ismét megcsókolta.
- Szeretlek – suttogta.
- Én is kedvellek, James.
- Ó, Morgan – csókolt a lány hajába James.
Ekkor valami hideget érzett, a lány eltávolodott tőle. A csillogó szempár helyén egy döbbent és csalódott szempár tekintett rá. Nem Morgan Malfoy ült mellette, nem neki vallott szerelmet, hanem valaki egészen másnak.
- Ki a fene az a Morgan?! – csattant fel a lány szemrehányóan.
- Öööö… - James megvakarta a füle tövét zavarában. Most ebből hogyan magyarázza ki magát?
- De egyszerre több lányt hülyítesz?! – pattant fel mellőle Amélia.
- Nem, dehogy! – térdelt fel James. – Figyelj, Amalia…
- A nevem Amélia!
- Izé… persze, hogy az, Amélia, sajnálom. Ez nem az, aminek látszik.
- Disznó vagy! – fröcsögte a lány, majd elrohant.
James belebokszolt a földbe, majd hanyatt feküdt a pléden. Csak ő lehet olyan balszerencsés, hogy csókolózás közben egy másik lány nevét suttogja. Egy lányét, aki meg sem érdemli őt. Aki nem akarja őt. Akit el kell felejtenie.
Így történt az, hogy a nők álma, James Potter partner nélkül készült a Halloween-i bálra. Megfogadta, hogy nem megy lányok közelébe addig, ameddig el nem feledte örökre Morgant. Nem akart senkit sem megbántani azzal, hogy esetleg Morgan nevét suttogja a fülébe. Igazából nem is értette, hogy mi tetszik neki a lányban. Szép volt, igen, de nem kimagasló szépség, és ráadásul hideg volt, akár egy kő. Vagy a gurkó. És ami azt illeti, a stílusa is hasonlított egy gurkóhoz. Mindig a földbe döngölte őt. Miközben a fekete dísztalárját húzta magára azon gondolkodott, hogy vajon a lánynak csak vele van baja, vagy az egész férfinemmel.
- Csodálkozom azon, hogy nem kerestél egy lányt, hogy elkísérjen – szólalt meg Albus a háta mögött. Ő már rég felvette sötétszürke dísztalárját. Habár Albus szaka az egyetem másik végében volt, egy szobát kaptak. Így ő, Albus, Scorpius és Hugo minden nap találkoztak. Frankie Longbottom egy emelettel lejjebb lakott, de szinte napi látogató volt a harmadik emeleten. James nagyon örült, hogy ilyen közel van azokhoz, akiket szeret. A lányok szálláshelye pontosan a fiúk épületével szemben helyezkedett el, így ha Albus látni akarta Emilyt, vagy Scorpius Lilyt, akkor nem kellett messze menniük. Emily végül úgy döntött, hogy gyógyítónak tanul, Lily pedig ragaszkodott a jog tekervényes útjaihoz.
- El vagyok én magam is.
- Azt látom – fintorodott el Albus. – Talán elhívhatnád… Morgant.
- Ne kezd megint, Al! – Jamesnek elege volt abból, hogy az öccse állandóan azon mesterkedik, hogy összeboronálja őket.
- Most nem azért, csak ő is egyedül megy. Nekünk mindannyiunknak van párja, csak te fogsz kilógni a sorból.
- És Hugo?
- Ő elhívta Emmát.
- Emmát?
- Charlie bácsi fogadott lányát.
- Hugo elmerte hívni Emmát? – A döbbenettől még a fésű is megállt a kezében. Hugo azóta vonzódott a szerény lányhoz, amióta először találkoztak. James sokat rágta a fülét, hogy hívja el randira, de unokatestvérének mindig inába szállt a bátorsága az utolsó pillanatban. És most tessék. Amíg ő a fekete mágia alapjaival volt elfoglalva, addig Hugo becsajozott. Elmosolyodott. – Ez klassz, ideje volt.
- Na, látod, neked is kellene egy csaj.
- Oké, de ott van még Frankie is.
- Ez nem mentség – vigyorodott el Albus.
- Azt ne mondd, hogy még neki is lesz párja!
- Rose elkíséri.
Jamesnek most már tényleg le kellett ülnie. Sosem fordult még elő olyan vele, hogy neki nem volt partnere, míg Hugónak és Frankie-nek igen. Nagyot sóhajtott. Talán mégiscsak el kellett volna hívnia valamelyik ajánlkozó lányt. Micsoda szégyen, hogy még Frankie is boldogul a fafejű és hisztérikus Rose-zal, amíg ő nem jut dűlőre Morgannel. Amíg arra sem képes, hogy kiverje a fejéből.
- Ez már tényleg gáz.
- Hívd el Morgant, biztosan szívesen elmenne veled.
- Sziasztok, bejöhetek? – kukkantott be az ajtón Emily. Hófehér estélyit viselt, hullámos fürtjeit laza copfba fogta. Csak úgy sugárzott a boldogságtól. Albus nagyon örült, hogy a lánynak ennyire tetszik az egyetem, ugyanis a Steinhauser birtokon történt csalódás után sokáig nagyon elkeseredett volt.
- Bújj csak be, már felöltöztünk – tárta ki az ajtót Albus, majd egy puszit nyomott párja arcára. – Fantasztikusan nézel ki.
- Te is nagyon fess vagy – mosolygott a lány, majd tekintete kérdőn Jamesre meredt, aki még mindig magába roskadva ült az ágyon.
Albus követte a lány tekintetét, majd magyarázattal szolgált:
- Most tudta meg, hogy még Frankie-nek is lesz párja a bulin.
- Miért nem hívsz el valakit, James? Annyi lány ölne is azért, hogy a kísérőd lehessen.
- Pont azért. Nem kell olyan csaj, aki könnyen kapható.
- Én mondtam neki, hogy próbálja meg Morgant, hiszen neki sincs párja. Ő sem akarhat egyedül menni a bálra.
Emily az ajkába harapott, lehorgasztotta a fejét. Kis ideig a halványkék szőnyeget bámulta, majd felemelte a fejét és sajnálkozó arccal így szólt:
- Morgannek már van párja.
- Hogy mi? – kapta fel a fejét James.
- Egy ideje barátkozik egy fiúval a gyógynövénykutatók közül.
- Ez nem lehet igaz – remegett meg James.
- Sajnálom, James. Morgan vele megy a bálba is.
- És csókolóztak is már? Együtt járnak? – James olyan hirtelen termett a lány mellett, hogy szinte észre sem vették. A két vállánál megragadta Emilyt és rázni kezdte. – Válaszolj már! Meddig jutottak el? Morgan szerelmes belé?!
- Én… én… - hebegte a lány.
- VÁLASZOLJ MÁR!
- James, engedd el! – rántotta le a fiú kezét Emilyről Albus ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem Emily tehet arról, hogy Morgan mással van.
James a kezébe temette az arcát, a földre rogyott. Elvesztette őt. Most már végleg.
- James, kérlek, higgadj le – hajolt le hozzá Emily. – Még csak dumáltak eddig. Nem csókolóztak még, legalábbis legjobb tudomásom szerint nem.
- Hol van most? – nézett fel a lányra, tekintetében őrült tűz lobogott.
- Kicsoda?
- Hát Morgan, ki más?
- A fiút várja a kollégiumok bejáratánál. A bál előtt elmennek sétálni kicsit az udvaron.
- Látnom kell! – pattant fel James, s már kint is lett volna az ajtón, ha Albus nem ugrik elé.
- Most komolyan bohócot akarsz csinálni magadból? Szerinted mit gondol majd, ha meglát ott?
James elgondolkodott. Igazat kellett adnia Albusnak.
- Meg kell oldanom, hogy ne vegyenek észre.
- Sokan vannak odakint, tudjátok feldíszítették az egész udvart, minden csupa gyertya meg töklámpás – magyarázta Emily. – Lehet, hogy észre sem vennének.
- Nem kockáztathatok. Ha meglát, tutira kiröhög. – A fiú fel-alá kezdett el járkálni a szobában. Tekintete véletlenül a nyitva hagyott szekrényére esett, s akkor megpillantotta a megoldást. – A köpeny.
- Elhoztad a köpenyt?
- Reflexből bedobtam a többi cuccom közé. – James már a szekrény aljába elhelyezett bőröndjében kutatott. Az emlékezete nem csalt, valóban eltette a láthatatlanná tévő köpenyt. – Így biztosan nem vesznek majd észre.
- James, nem azt mondtad, hogy már nem akarod Morgant? – emlékeztette Albus. Valahányszor szóba hozta előtte a lányt, a bátyja mindig elhessegette a témát azzal, hogy már nem szeretne tőle semmit. Albus sejtette, hogy James olyankor nem mondott igazat. És lám, most beigazolódott a gyanúja.
- Hagyj már! – hessegette el magától a kérdést James, majd belebújt a köpenybe. Ekkor azonban furcsa érzés járta át a testét. Furcsa hideg érzés, mintha egy jégverembe érkezett volna. De a felborzolt gondolatai hamar arra serkentették, hogy minél előbb induljon el megkeresni a lányt.
- A bálon találkozunk.
- Légy óvatos! – kiáltotta utána Emily. Ha ezt tudja, akkor nem árulja el, hogy Morgan mással randevúzik. Nem akart gondot okozni. Csak abban bízott, hogy leendő sógora uralkodik magán és nem teszi tönkre Morgan estéjét.
James sietősen vette a lépcsőfokokat lefelé. Félő volt, hogy egyszer majd nagyot hasal a köpenyben, de ez most egy cseppet sem érdekelte. Mint ahogyan az sem, hogy hány diáktársának ütközött neki lefelé menet. A diákok gyanakodva néztek körül, valahányszor Jamesbe botlottak. Azt hitték, hogy a képzeletük játszik velük, vagy a puncs, amit ittak. Még szerencse, hogy nem valami sötét dologra gyanakodtak. James kisebb-nagyobb botladozásokkal, de elérte az udvart. Azonban odakint dísztaláros diákok tengerét találta. A nyakát nyújtogatva próbálta megkeresni Morgant, de nem sok sikerrel járt. Ráadásul a bejárati ajtóban állni nem volt valami nagyon frenetikus ötlet, ugyanis egy másodpercen múlott, hogy az egyik fekete-piros ruhás pincér nem esik hasra a köpeny lelógó szélében, s nem önti nyakon a fiút forró mentás csokoládéval. James félreugrott, majd úgy döntött, hogy feláll az egyik agyag virágtartóra, hátha elég magasba jut ahhoz, hogy megláthassa Morgant. Hirtelen jött ötlete helyesnek bizonyult, ugyanis odafentről megpillantotta a lányt, amint egy zöld taláros, szőke üstökű fiúval indul el a folyópart felé. Nem kellett neki több, villámsebességgel rohant utánuk, hogy kihallgathassa őket és, hogy megnézhesse magának az ellenfelét. Jobban mondva azt a srácot, akit helyette választottak.
- Én igazából nem vagyok olyan nagy bálozó – hallotta meg Morgan hangját. A lány kedvesen beszélt a fiúhoz, nem úgy, ahogyan hozzá szokott.
- Nem tudom elhinni, hogy nem állnak sorba a kérők az ajtódnál – búgta a párja. Nyakigláb fiú volt, szőke hajjal és zöld szemekkel. Ezek a szempárok ravaszságról tanúskodtak. Ahogyan James végigmérte a fiút, iszonyatosan dühös lett. Morgan hogyan cserélhette le egy ilyen nyomorult bájgúnárra?! Erről a fiúról süt a megbízhatatlanság, James jól ismerte a fajtáját és volt valami a szemében, ami óvatosságra intett. Ami arról tanúskodott, hogy ne bízzon meg benne. Mivel érhette el, hogy a lány szóba álljon vele?
- Ugyan már, Félix – nevetett fel Morgan.
- Nem csak udvariasságból, vagy szédítésből mondom – fogta meg a lány kezét Félix. James legszívesebben levágta volna azt a kezet. – Te tényleg gyönyörű vagy és intelligens, nem tudom elhinni, hogy nem teper utánad senki sem.
- Pedig így van.
Még, hogy így van! És akkor ő micsoda? Levegő? Mert ő igenis tepert utána! James kezdett nagyon kijönni a sodrából. Morgan ezek szerint emberszámba sem veszi.
- Nem is nagy baj az, hogy nincsenek vetélytársaim – lövellt sármos mosolyt a lány felé Félix. – Így legalább senki sem csaphat le a kezemről, már ha megtisztelsz azzal, hogy a barátnőm leszel.
Morgan megtorpant egy pillanatra, s kis híján nekiütközött Jamesnek. „Ne mondj igent, könyörgöm, nem mondj igent!” – kérlelte magában James. A szíve a torkában dobogott, azt hitte, hogy menten infarktusa lesz, amíg arra várt, hogy a lány válaszoljon. És akkor kimondta a legrosszabbat:
- Mért is ne? Talán megpróbálhatnánk együtt, Félix.
- Nem is tudod elképzelni, hogy milyen boldoggá teszel – duruzsolta a fiú, majd karon fogta a lányt és folytatták útjukat a töklámpásokkal megvilágított úton.
James úgy állt ott, mint akit leforráztak. Hát megtörtént, Morgan valaki mást választott helyette. Így már a lelke mélyében pislákoló remény is meghalt. Sosem lesznek együtt. Üvölteni tudott volna elkeseredettségében, de nem jött ki hang a torkán. A köpeny lecsúszott a fejéről, de egy cseppet sem érdekelte, hogy diáktársai először ijedten felsikoltanak, majd vizsgálgatni kezdik, mintha ő is a dekoráció része volna. Mit számított már akármi is? Mit érdekelte őt ezután a bál, amikor élete szerelme elárulta? Miért ilyen kegyetlen vele az élet? Miért adott neki női szemeket gyönyörködtető testet a sors, ha az, akire szüksége lenne, észre sem veszi?
- Ez nem úgy néz ki, mint James Potter? – Lassan eljutottak a tudatáig a szavak. Egy kisebb tömeg gyűlt össze körülötte, s ez felébresztette. A diákok óvatosan az arcát tapogatták, mintha tudni akarnák, hogy egy szellemet látnak-e csak.
- Hagyjatok már békén! – rázta meg a fejét dühösen, mire a többiek elugrottak mellőle. – Nincs jobb dolgotok?!
Dühösen visszatette a fejére a csuklyát, majd visszavágtatott a szobájába. Emily és Albus éppen az ágyon csókolóztak, s ijedten ugrottak fel, amikor James előbukkant a semmiből.
- Merlinre, Jimmy, mi történt? – kérdezte aggodalmasan Albus.
- Felnőttem – felelte James szárazon. Eltette a köpenyt a szekrényébe, megigazította a talárját, majd elindult kifelé. – Ti nem jöttök bulizni?
- James, rendben vagy? – tudakolta homlokráncolva Emily.
- Naná.
A két szerelmes aggódó pillantásokat váltottak, majd követték az összetört szívű Jamest lefelé a bálterembe. A terem két szemben lévő széle roskadozott a sok finomságtól. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: tökös pite, denevérformájú sütemények, halpástétom, hogy csak néhányat említsünk a sok finomság közül. James útja azonban nem az ételekhez vezetett, hanem az azok mellett elhelyezett Lángnyelv-whiskys üvegekhez. Megragadott egy egész üveget, s nem bajlódott azzal, hogy poharat kerítsen. Letekerte a tetejét és nagyot kortyolt belőle. Az italt szinte leforrázta a nyelőcsövét, de nem érdekelte. Újra meghúzta. Ezúttal kicsit jobb volt.
- James, nem lesz ez egy kicsit sok? – fogta meg a kezét Albus.
- Nagyfiú vagyok már, Al, hagyj.
Albus vitába szállt volna, de Emily arrébb húzta.
- Biztosan látta őket csókolózni vagy ilyesmi – súgta Albus fülébe. – Hagyd, hadd tombolja ki magát. Talán ez segít majd, hogy továbblépjen.
- Aggódom miatta, Em.
- Tudom, én is, de szerintem ezúttal hagynunk kell.
James eközben az asztalnak dőlve nyakalta az italt. Lassan már kezdte érezni, hogy bizsereg a fejében. Körbehordozta a tekintetét a táncolók tömegén, s kicsit homályosan látott már. Nem foglalkozott vele, újra ivott. Részeg akart lenni annyira, hogy mindent elfelejthessen. Azonban azzal nem számolt, hogy ennyire hamar megüti az ital. Elszokott már az alkoholtól.
- Hello, nagyfiú, nem akarsz táncolni? – lépett hozzá két barna hajú lány. Felismerte őket, egy osztályba jártak, s ők is régóta hajtották őt.
Először azt akarta mondani, hogy nem. Hogy hagyják békén, mert csak inni óhajt, amikor látta, hogy az ajtón belép Morgan és újdonsült szerelme. Méreg árasztotta el. Miért is legyen hű hozzá, ha ő is elárulhatta?!
Letette az üveget az asztalra, majd beállt a két lány közé és a karját nyújtotta nekik.
- Mutassuk meg ezeknek, hogyan kell bulizni.
A lányok nevetve sétáltak be vele a táncparkettre, s nagyon elégedettek voltak magukkal, amiért ilyen tökéletes fiú a partnerük. Végre hozzáérhetnek vágyaik tárgyához. Azóta akarták ezt a fiút, amióta meglátták a Reggeli Próféta címlapján, mint nemzeti hőst. Egy ilyen sráccal randizni nagyon nagy szó. És most mennyien lehetnek féltékenyek rájuk! Miközben James felhevült testéhez simultak, gőgösen körbehordozták tekintetüket az irigyeiken. Akadtak bőven. Nemcsak az aurortanoncok, hanem más területek nebulói is meg akarták szerezni a híres James Pottert. Csakhogy nem sikerült nekik, viszont rájuk most rámosolygott a szerencse. Elégedetten konstatálták a rájuk tapadó gyilkos tekinteteket. Azonban senki sem nézett rájuk olyan megvetően, mint Morgan Malfoy. Amikor beléptek a terembe Félixszel, azonnal észrevette a táncparkett közepén tomboló Jamest és két csinos kísérőjét. Nem is téveszthette volna el, hiszen a lányok többsége őket bámulta. Hát igaza volt, James sosem változik. Még jó, hogy nem adott neki esélyt. Elégedettnek kellett volna lennie, de inkább fájdalmasan összeszorult a szíve. Nem értette, hogy mi játszódik le a lelkében, arra véletlenül sem akart gondolni, hogy zavarja a látvány. Hiszen ezt akarta. Elfelejteni Jamest, ezért is állt le ezzel a Félixszel. Habár kedvelte a fiút, korántsem vonzódott hozzá annyira, mint James Potterhez. Csak azért ment bele a kapcsolatba, mert sejtette, hogy bele tudna szeretni Félixbe, mivel az jó szándékú, okos fiúnak tűnt. Komoly embernek, nem úgy, mint a forrófejű James. Most viszont hatalmas méreg fortyogott a lelkében azért, amiért ő is kis híján belesétált James csapdájába. A teste megremegett a dühtől, a hozzá legközelebb eső asztalhoz sietett és töltött magának a Lángnyelv-whiskyből. Még sosem kóstolta, mivel tudta, hogy magas az alkoholtartalma. De most ez a legkevésbé sem érdekelte. Azt akarta, hogy fájjon.
- Hé, Morgan, ne ilyen hevesen! – tette a kezét a lányéra Félix. Teljesen meg is feledkezett Félixről. – Ha így folytatod, be fogsz rúgni.
- És ha pont az a célom? – A lány szeme izzott.
- Részeg akarsz lenni? – vonta fel a szemöldökét a fiú. A tekintetében volt valami, ami egy ragadozóra emlékeztette a lányt.
- Mért ne? Buli van, vagy nem? – Morgan újra töltött, s közben le sem vette a szemét Jamesről, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát.
Félix annyira el volt foglalva a lány szépségével, hogy észre sem vette az intő jeleket. Így amikor Morgan dühösen lecsapta a poharát az asztalra és megragadva őt a táncparkettre ráncigálta, örömmel követte. Fogalma sem volt arról, hogy miközben táncolnak, Morgan folyamatosan Jamest figyeli.
- Hű, Morgan, nem hittem volna, hogy ilyen tüzes vagy…
A lány meg sem hallotta a fiú szavait, észre sem vette, hogy az milyen éhesen méregeti a feszes zöld koktélruhájában.
James eközben úgy simult az egyik lányhoz, hogy az már vérlázítóan erotikus volt. Nem bírta tovább, elengedte Félixet és kitúrta a lányt James karjaiból.
- Partnercsere – közölte a hebegő lánnyal olyan hangsúllyal, hogy az zokszó nélkül a ledöbbent Félixhez lépett.
- Minek jöttél ide? – fintorgott James.
- Mindenféle lotyóval táncolsz? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Morgan.
- Zavar talán?
- Cseppet sem.
- Akkor jó, mert hát furcsa lett volna, ha zavar téged, hogy lotyókkal táncolok, mikor te is az vagy.
Morgan megtorpant, hideg zuhanyként érték a fiú szavai.
- Mit mondtál? – sziszegte.
- Azt, hogy te is egy lotyó vagy, mint a többi.
Morgan meg akarta ütni, de James ezúttal elkapta a kezét a levegőben.
- Nem, nem, szépségem, soha többé nem üthetsz meg. Többé nem leszek a szolgád, nem is érdekelsz.
Morgan kirántotta a kezét Jameséből és forrongva kiviharzott a teremből. Félix érdeklődve követte. A barna lány, akit Morgan olyan durván ellökött, kihasználta az alkalmat és visszatért Jameshez. Barátnője szintúgy.
- Mindenki téged akar – búgták buján James fülébe.
A fiú nem igazán foglalkozott azzal, amit mondtak neki. Egy cseppet sem érdekelte semmi sem. Még az sem hatotta meg, hogy Morgan féltékeny volt az imént. Kit izgat? Menjen csak a Félxkéjéhez, az való neki. Eltolta magától a lányokat és visszatántorgott az asztalhoz, hogy újra ajkaihoz érinthesse az üveget. Csak ez maradt neki. Az alkohol boldoggá tesz.
 

Fél óra telt el Morgan távozása óta, s James lassan megitta már az egész üveg whiskyt, kezdett eljutni arra a pontra, amikor már nem érzékelte a külvilágot. Furcsamód nagyon jól esett neki. Csak ő volt és a távoli zeneszó. És valaki, aki durva módon helyet követelt az ő világában. Az egyik barna lány a combját simogatta és a nyakát csókolgatta, miközben mindenféle buja ígéreteket suttogott a fülébe.
- Tégy a magadévá, James! – búgta, miközben végigsimított a fiú férfiasságán, természetesen a nadrágon keresztül.
- Először velem lesz! – förmedt rá a másik.
- Már mért lenne pont veled? – fintorgott az előző.
- Azért, mert én láttam meg előbb.
- De én találtam ki, hogy hívjuk el táncolni! Az én ötletem volt! – A lány már szinte toporzékolt dühében.
- Akkora ribanc vagy!
- Te vagy a ribanc!
A lányok veszekedése felébresztette Jamest delíriumos álmából. Felegyenesedett a széken, ahová fogalma sem volt, hogy mikor ült le, és így szólt:
- Hagyjátok már abba! Mind a ketten ribancok vagytok.
A lányok tátott szájjal figyelték, amint álmaik tárgya feláll, és elsétál.
- Ez a te hibád! Mért nem tudsz várni a sorodra!
- Szerintem meg a tiéd, te riherongy!
James szerencsére nem sokáig hallotta már a szidalmakat, s azt sem érte meg, hogy a két barátnő egymásnak esik a háta mögött. Kóválygó fejjel igyekezett az ajtó felé. Levegőre volt szüksége. Friss, hideg, éltető levegőre. Útközben magához vett egy másik whiskys üveget, s feltett szándéka volt keresni egy csendes zugot, ahol csak az üveg lesz a társa. Elege volt a lányokból. És úgy mindenből. Ő csak inni akart. Sokat és gyorsan.
Ahogyan kifelé támolygott, arra a következtetésre jutott, hogy nem a folyó felé kellene mennie, hanem a másik irányba, hiszen arra, amerre már a töklámpások sem világítottak valószínűleg nincsen akkora tömeg. Megérzései beigazolódtak. Egy teremtett lélekkel sem találkozott. Leült hát az egyik kőpadra és lecsavarta az üveg tetejét, folytatódjon hát a móka…
Maga sem tudta, hogy mennyi időt tölthetett odakint a hidegben, de arra lett figyelmes, hogy mintha egyre közelebb kerülne hozzá a hold, s furcsamód a szél susogása artikulálatlan hanggá aljasodott. Egy hanggá, amely furcsákat súgott az éjszakába:
- Vártam rád, de te nem jöttél el. Most én megyek érted.
Jamest kirázta a hideg is, felemelte az üveget és a címkére bámult.
- Jó sokat ihattam.
- Úgyis elkaplak – folytatta a hang kegyetlenül.
James megvonta a vállát. Felőle aztán bárki jöhetett.
- Hazug…
Kezdett elege lenni az alkohol és a szél furcsa játékából, felállt, s elindult visszafelé. Menetközben egy párra lett figyelmes, akik az egyik kapualj sötét oltalmában csókolóztak szenvedélyesen. Milyen jó nekik. Valaha ő is átélt hasonlókat a Roxfortban. Továbbment volna, azonban megbotlott egy nagyobb kődarabban és a fűbe esett.
- Még ez is – morogta. – Talán fel sem kelek, itt kéne maradnom.
Így is tett, elfeküdt a hideg és nedves fűben, s figyelte a csillagok furcsa összjátékát. Olybá tűnt, hogy azok formákat mutatnak. Az egyiknek mintha kiskutya formája lett volna, a másiknak pedig… pedig halálfej. A harmadik csoport meg úgy festett, mint egy kasza. James felnevetett a saját képzelődésein. Milyen ostoba képzelődésekre kényszeríti őt a whisky!
Felült és elnézett abba az irányba, ahol a csókolózó párt látta az imént. Remélte, hogy semmi illetlent nem lát majd. De nemhogy illetlenséget, semmit sem látott, ugyanis azok időközben továbbálltak. Elmosolyodott, valakinek nagyon jó estélye lehet. Mielőtt ismét az ajkához emelhette volna a poharat, sikoltást hallott. Megrázta a fejét, már megint képzelődik. Ekkor újból hallotta. Felállt, s elindult a hang irányába. Nem kellett sokáig mennie. Hamarosan megpillantotta a párt, akik most nem tűntek olyan szerelmesnek. A fiú a falhoz szorította a lányt, és megpróbálta lefejteni róla a ruhát. A lány undorodva tolta el magától.
- Hagyj már békén!
A látvány azonnal kijózanította Jamest. Gyűlölte, ha egy férfi visszaél az erejével. Sebes léptekkel közeledett feléjük, az sem érdekelte, amit a másik fiú mondott:
- Nem értem, mi a bajod, az előbb még te is akartad!
- De most nem akarom! Tűnj már el! – A lány hangja furcsán csengett. Nem az ijedség hallatszott belőle, hanem a harciasság és a mámor furcsa keveréke.
- Velem nem szórakozhatsz, kislány. Az előbb még semmi kifogásod sem volt ellene, most meg játszod itt a szűzlányt? Nem áll jó neked, láttam azt, amit odabent csináltál.
- Kopj le, te hülye seggfej! – A lánynak sikerült kibújnia a fiú szorításából, de megbotlott és elesett.
James nem látta jól őket, de biztos volt abban, hogy a lány legalább olyan részeg volt, mint az imént még ő maga is.
- Tessék, most nézd meg magad, kellett neked ugrándozni! – A fiú letérdelt a lány mellé a földre. – Élvezni fogod, ne aggódj. Már ha emlékszel rá holnap, amilyen részeg vagy.
- Hülye bunkó! – A lány megpróbált felállni, de nem igazán sikerült neki, és nem a fiú miatt. Valóban részeg volt. Nagyon. Jobban, mint szeretette volna.
- Én vagyok a hülye? Nem te másztál rá arra a csávóra a táncparketten? Hát még mindig nem vetted le, hogy rád sem hederít? Én bezzeg készséggel állok a rendelkezésedre. – A fiú magához húzta a lányt és csókolgatni kezdte.
- Eressz! – tolta el magától undorodva a lány.
James kezdett egyre inkább dühbe gurulni. Hogy viselkedhet egy fiú ilyen szánalmasan? A neme szégyene! Mondjuk a lányt sem kell félteni, hiszen a hangokból ítélve nagyon el van ázva. De ez akkor sem jogosítja fel ezt a szemét disznót arra, hogy erőszakoskodjon. Végre odaért hozzájuk, megragadta a fiút és teljes erejéből behúzott neki. Amaz a meglepetéstől és az ütéstől a földre dőlt. Az arcát markolászta és haragtól izzó tekintettel nézett fel Jamesre.
- Mi a fenét művelsz, ember?!
- Te mit művelsz?! A csaj azt mondta, hogy hagyjad békén! Takarodj innét! – James még bele is rúgott a fiúba, hogy szavainak nyomatékot adjon, majd jól meglengette a kezében tartott üveget. – Ha nem hordod el magad azonnal, akkor megismerkedhetsz a whiskys üvegemmel!
- Azt hiszed, hogy neked mindent lehet, mi? – támaszkodott a kezére a fiú. – Magadnak akarod a csajomat!
- Mit böfögsz? – hőkölt hátra James.
- Ha elmegyek, te magad fogod használni.
James agya teljesen elborult. Mégis hogyan képzeli ez a sehonnai, akinek valami távolból még a hangja is ismerős volt, hogy ő ilyen aljas volna?! Hogy olyan aljas lenne, mint ő! Fejét elvesztve a fiúnak esett, és püfölni kezdte. Ezúttal az sem hagyta magát, s egy rövid pillanat erejéig sikerült maga alá gyűrnie Jamest. Ahogyan James oldalra fordította a fejét, megpillantotta a mellettük térdelő lányt, aki kifejezéstelen arccal bámulta őket, mintha nem értené, hogy mi folyik körülötte. De James már mindent értett, amint a hold sugarai a lány arcára vetődtek. Felismerte. Túlságosan is sokat tanulmányozta ezt az arcot ahhoz, hogy a félhomályban is ki tudja venni. Morgan volt az. Jamesen, ha lehet, még nagyobb harag lett úrrá. Akkor ezek szerint ez a mocsok Morgant akarta kihasználni. A felismerés új erőt adott neki, megragadta a fiút és lelökte magáról. A hold fénye őt is megvilágította, ahogyan besütött a kapualjba. Félix volt az, Morgan újdonsült szerelme.
- Te rohadék, ezért megöllek! – sziszegte James, s elkezdett kutatni a zsebében a pálcája után. Csak reménykedett abban, hogy nem hagyta el valahol. Nem találta. Lehet, hogy be sem tette a talárjába? Vagy elhagyta tánc közben? Nem volt idő ezen gondolkozni, megragadta a mellettük heverő whiskys üveget és le akart súlytani, amikor ellenfele könyörgő hangon így szólt:
- Kérlek, ne! Engedj el, légy szíves, többé nem fordul elő. Csak ne üss le azzal!
- Nem érdemelsz mást, csak egy kiadós verést, hogy egy életre elmenjen a kedved a durvaságtól. – James hangja földöntúlinak festett.
- Gondolkozz már, ha azzal leütsz, akár még fel is jelenthetlek. De az a minimum, hogy kicsapnak. És ha meghalok? Akkor az Azkabanban fogod leélni életed legszebb éveit. Kérlek, ne használd!
Jamesnek nem esett meg a szíve a fiún, s a szavai sem hatották meg különösebben. Csak szánalmat érzett és értetlenséget. Nem bírta felfogni, hogy Morgan mit lát ezen a gyáva bájgúnáron. Ezen a rohadékon, aki csak a lányokkal tud keménykedni. Kimondhatatlanul bántotta férfiúi hiúságát mindez. Végül leszállt a fiúról, de ütésre készen tartotta az üveget.
- Most pedig hordd el magad.
- Köszönöm! – A fiú már ott sem volt, elbotorkált az éj sötétjébe. Kettesben maradt Morgannel, aki még mindig mozdulatlanul térdelt nem messze tőle.
- Jól vagy? – fordult hozzá.
A lány nem felelt, csak bámult maga elé üres tekintettel. James közelebb húzódott hozzá és óvatosan megrázta.
- Minden oké?
Morgan mintha mély álomból ébredt volna, feltekintett a fiúra. Végtelennek tűnő percekig fonódott egymásba a tekintetük, majd a lány olyat tett, amire James nem számított: hangos hahotában tört ki.
- Szerinted mi ilyen vicces? – kérdezte értetlenkedve James.
Morgan nem válaszolt, csak hangosan nevetett.
- Szerinted olyan vicces, hogy ez a nyomorult majdnem megerőszakolt?!
- De hiszen te mindig ott vagy, hogy megments. – Morgan James ölébe hajtotta a fejét, s gyermeki mosollyal bámult fel rá. – Te vagy az én megmentőm.
- Egyáltalán tudod, hogy ki vagyok? – James attól tartott, hogy a lány annyira részeg, hogy egy képzeletbeli emberrel beszél.
- Persze, hogy tudom! – Morgan sértődötten felemelte a fejét. – Te vagy James Potter, az én lovagom. A megmentőm, az én megmentőm, nemcsak a világé. Tudtam, hogy rád mindig számíthatok. Te nem engeded, hogy bajom essen, ugye?
A fiú kalapáló szívvel hallgatta a lány szavait. Igazat beszélt, sosem hagyná, hogy bántsák. James azt kívánta, bárcsak józanul beszélne vele ilyen szépen, ilyen szívmelengetően édesen Morgan. De a tisztafejű énjétől mindig csak hideget kap és elutasítást.
- Gyere, Morgan, felkísérlek a szobádba.
- Ne! – rázta meg kócos fejét Morgan. – Maradjunk itt örökre, olyan jó itt.
- Meg fogsz fázni. – James felállt, s megragadta a lányt is. – Gyere.
- Nem hagysz magamra, ugye? – A lány szemében remény csillogott.
- Hát persze, hogy nem – hagyta rá James, de gondolatban hozzátette: „Legalábbis, amíg elkísérlek a szobádig.”
Az útjuk csendben telt, csak a lány nevetett fel olykor-olykor. James a kezével támogatta, mert félő volt, hogy elesik, ha elengedi. Maga sem tudta, hogy honnét, de pontosan tudta, hogy melyik a lány szobája. Szerencsére a szobatársnői, Emily, Lily és Rose, nem voltak még odabent. Nem akart nekik magyarázkodni. Ami azt illeti egyáltalán nem akarta, hogy Morgan emlékezzen arra, amit érte tett azon az estén. Úgysem értékelné. Csak gyengének tűnne a szemében, mert a végén még ráfogná, hogy követte őket. A szobában kellemes meleg és rend uralkodott. Nem voltak olyan hadiállapotok, mint a fiúk szobájában. James sokszor mondta is Scorpiusnak és Albusnak, hogyha zavarja őket a rendetlenség, akkor költözzenek át a lányokhoz.
- Megjöttünk – szólalt meg.
Morgan egy ugrással az ágyán termett, James nem is tudta, hogy van még benne ennyi erő. A lány egy ideig a párnáját szorongatva nevetgélt, majd amikor látta, hogy James sarkon fordul, utána szólt:
- Azt mondtad, hogy velem maradsz.
- Igen, felhoztalak a szobádba épségben. Most megyek aludni.
- Velem is aludhatsz. – A lány buja mosollyal ajándékozta meg.
- Félixnek is ezt mondtad, mielőtt sikítozni kezdtél? – James szavai kemények voltak, de valahol nem járt messze az igazságtól.
- Neki sosem mondtam ilyet – válaszolta Morgan. Hangjában nyoma sem volt megbántottságnak. – Csakis neked mondom.
- Hát elég hízelgő, de nem élnék vele. – James folytatta az útját az ajtó felé.
- Ne hagyj itt, kérlek! – kiáltotta utána kétségbeesetten Morgan.
- Nem maradhatok veled.
- Akkor legalább egy búcsúcsókot adj.
James megfordult, hogy láthassa a lányt. Morgan arcán gyermeki báj tükröződött. Szemeiből sütött a könyörgés.
- Nem lehet, te is tudod – mondta James szárazon.
Ekkor a lány szája széle megremegett, közel állt a síráshoz. Amikor az első könnycsepp végiggördült a szép arcon, James tudta, hogy elveszett. Morganhez sietett és megcsókolta.
- Tessék, most már aztán aludj.
Morgan szorosan magához ölelte a fiút.
- Én drága, drága Jamesem.
- Mennem kell. – James tudta, hogy be kell fejezniük ezt az önkínzást. Sejtette, hogy a lány semmire sem fog emlékezni, de ő maga igen és nem akart még több fájó emléket.
A lány most nem próbálkozott sírással. Egész lénye egy szemvillanás alatt alakult át. Mire a fiú észbe kapott, a lány már rajta ült és szenvedélyes csókokkal halmozta el, kezét pedig felfedező útra indította a testén. James felnyögött, amikor Morgan lehúzta a nadrágjáról a cipzárt. Ennek így nem lesz jó vége, érezte, ahogyan a fejéből leszállt a vér… De miért is ne lehetnének együtt? Morgan mászott rá! Ő nem engedi el! „Mert részeg. Nem is tud magáról.” – súgta egy hang valahol legbelül. James eltolta magától a lányt, Bármennyire is szerette volna, bármennyire is kiáltott minden porcikája Morgan teste után, nem tehette meg. Még akkor sem, ha valószínűleg több ilyen lehetősége nem lesz.
- Jó éjt, Morgan.
- Ne, maradj velem, James, annyira kívánlak! – Morgan a fiúhoz simult.
James lelökte magáról a lányt és felállt. Felhúzta a nadrágján a cipzárt, s indult volna kifelé, amikor a lány olyat tett, amitől egy percig még lélegezni is képtelen volt: levetkőzött. Ott állt előtte álmai nője meztelenül.
- Na, ne... – A fejében egymást kergették a kusza gondolatok. A teste sajogni kezdett.
- Mondd csak, James Potter, hát nem kívánsz engem? – Morgan tekintetében ott volt a mámor minden ígérete.
James éhesen itta a látványt, majd keze elindult a cipzárja felé. Elveszett, nem küzd tovább. Hogy is küzdhetne, ha Morgan frontális támadást indít az érzékei ellen? „Mert részeg. Józanul nem foglalkozna veled.” A makacs hang kedvét szegte a fiúnak, Morganhez lépett, majd levette a talárját magáról, Morgan izgatottan figyelte a mozdulatot, s keze ismét James nadrágja felé tartott, hogy segítsen neki a vetkőzésben, amikor a fiú ráterítette a köpenyét.
- Nehogy megfázz.
Morgan értetlenül pislogott a fiúra.
- Nem akarsz engem? – A hangja síri volt.
- De igen, csak nem így – vallotta be James. Lehuppant az ágyra, mert tudta, hogy Morgan sosem engedi ki a szobából. – Veled maradok. Itt alszok veled, oké?
- Biztosan? – A lány szeméből sütött a kétkedés és a félelem.
- Igen, őrzöm az álmod, nehogy valami hülyeséget csinálj. – James elfeküdt az ágyon. Tudta, hogy veszélyes játékot játszik, amelyből egyedül ő kerülhet ki vesztesként, de nem merte egyedül hagyni Morgant. Meg kell várnia amíg elalszik.
Morgan vidáman James mellé kúszott, s egész testével hozzábújt. James szíve vadul kalapált már annak a puszta gondolatától is, hogy itt fekszik mellette a szerelme és csakis egy vékony köpeny választja el meztelen testétől.
- Olyan jó illatod van – suttogta Morgan félálomban.
- Ja, képzelem, jó büdös lehetek a verekedéstől meg a piától –ásította James.
- Harcos illatod van – mondta Morgan, s nem szólt többet.
James keserűen elmosolyodott. „Bárcsak józan volnál, bárcsak. Én pedig lehet, hogy csak álmodom, nem igaz? Máskor is álmodtam már Morgannel. Ez is csak egy gonosz álom lehet. Akkor ezúttal nem kelek fel. Örökké érezni akarlak a karjaimban.” Nem is sejtette, hogy a hajnal hamar rájuk köszönt majd.