Elérkeztünk az utolsó fejezethez. Vajon Jamesnek sikerül befejeznie a Morgan-hadműveletet? Vajon elnyeri Morgan szívét, vagy a bál örökre elválasztja őket egymástól?

Egy arc. Egy ismerős, vonzó arc. Ez volt minden, amit meg-megpillantott, amikor a nap első sugarai megpróbálták felébreszteni álmából. Furcsa álmot látott, a lehető legégetőbben különöset valaha. Gyakran álmodott James Potterrel, de ez az utóbbi egyszerűen túl ment minden határon, ráadásul sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az eddigiek bármikor. Ráadásul az az arc! Nem merte kinyitni a szemét, pedig már jó ideje ébren hánykolódott. Iszonyatosan fájt a feje és érezte, hogy valahol a dereka körül kék-zöld folt tűnhetett fel. Biztosan megütötte valamelyik balett-óra közben, s akkor észre sem vette, de most borzasztóan csúfítani fogja a testét. A jobb oldalára fordult, s ekkor éles fájdalom hasított a karjába. Mi a fészkes fene lehet ez? A kezét nem üthette be! Ekkor felderengett előtte az álma. Abban többször is össze-vissza ütötte magát. De annak csakis álomnak kellett lennie! Nem lehet valóság, mert azt a szégyent nem élné túl! Csak álmodta, a képzelete űzött vele gonosz játékot. De akkor miért nem meri kinyitni a szemét? Mért retteg attól, hogy James Potter néz vissza rá a saját ágyából? Miért mardossa a lelkiismeret-furdalás és a szégyen keveréke? A hátára feküdt, de a fejét balra fordította. Eljött az ideje, hogy leszámoljon a démonaival. Kinyitotta a szemét. Ekkor olyan látvány tárult a szemei elé, amelynek megelégedéssel kellett volna eltöltenie: senki sem feküdt mellette. De a megkönnyebbülés után üresség áradt szét a lelkében. Egy kicsit bánta, hogy csak álom volt. Mert akkor James valóban szeretné még. De így szembe kell néznie azzal, hogy elszúrta. Mélyet sóhajtott, majd megpróbált felülni, ekkor újra beléhasított a fájdalom, csakhogy ezúttal szinte az egész teste sajgott.
- Csak álmodtam – motyogta maga elé, s közben arról győzködte magát, hogy milyen szerencse, hogy így történt. Máskülönben sosem kerülhetne James szeme elé.
Megcsóválta a fejét egy halovány mosoly kíséretében. Legszívesebben hangosan kacagott volna a saját félelmein. Csakhogy ekkor lecsúszott róla a sárga ágytakaró, s szembesülnie kellett azzal, hogy meztelen. Gyorsan visszahúzta magára a takarót és értetlenül meredt rá.
- Nem… ó, nem, az nem lehet…
Elképzelhető, hogy olyan meleg volt az éjszaka, hogy ő maga vetkőzött le álmában. De hát november van! Még a nap is hideg sugarakkal borítja be a földet! Nem… nem lehet igaz. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy mindez megtörténhetett vele. De akkor hol van James? Lázasan kutatott az emlékeiben, hátha meghallotta, amikor felkelt mellőle, de semmi sem jutott az eszébe. Tekintete a szomszédos ágyra siklott, majd Emily elmondja, hogy mi történt. Csakhogy a lány nem volt ott. Kétségbeesetten Lily feléhez fordult, csakhogy a vörös hajzuhatag valahol máshol járt. Utolsó mentsvárként tekintett Emma ágyára, s örömmel konstatálta, hogy a lány ott van. Még az igazak álmát alussza. Majd megkérdezi őt, hogy nem látott-e valami furcsát, valami rendelleneset, valami szégyellnivalót, amikor bejött. Addig is, megpróbálja rendezni kusza gondolatait.
Nem sikerült neki. Az agyában egymást kergették a lázas gondolatok, ráadásul Emma sem nyugtatta meg. Kiderült, hogy tűzijáték volt az éjjel, s csak nagyon későn, szinte hajnalban tért vissza a szobájába, s akkor a fiúnak már nyoma sem volt.
- Szerintem kérdezd meg Jamest – tanácsolta Emma. – Csak ő adhat választ a kérdéseidre.
„Meg még mit nem! – fortyogott magában Morgan. – Ha csak egy álom volt, akkor még rám süti, hogy vele álmodok. Ha pedig valóság, akkor… akkor soha többé nem akarok a szeme elé kerülni.” De akkor hogyan tudja meg az igazságot?
Morgan Malfoy még soha életében nem volt ilyen kínos helyzetben. A kérdések szinte megőrjítették, de nem kapott választ rájuk. A legkézenfekvőbb valóban az lett volna, ha magát Jamest kérdezi meg, csakhogy a szégyent nem élné túl. A tudatlanság csapdája annyira kínozta, hogy egyszer odáig jutott, hogy tényleg megkérdezi a fiút. El is indult, hogy megkeresse az aurorok tornyában, csakhogy az utolsó percben inába szállt a bátorsága. James és társai éppen a szünetüket töltötték a folyosón, a fiú az ablak mellett beszélgetett Scorpiusszal és egy másik, ismeretlen fiúval, amikor Morgan befordult a folyosóra. James mintha megérezte volna a jelenlétét, azonnal rápillantott. Morgan két lehetőségre számított: az egyik, hogy James ugyanúgy tekint rá, mint eddig: semlegesen, ebben az esetben biztos volt abban, hogy csak álmodta az egész szörnyűséget; a másik lehetőség pedig, hogy James arcán szemtelen vigyor terül szét. Csakhogy a fiú reakciója egy harmadik volt, amire a lány nem számított: szomorú tekintettel nézett a lány szemeibe, ajkát lebiggyesztette. Hát ez meg mi a fenét jelentsen? Morganbe még a levegő is beleszorult, úgy érezte, hogy menten megfullad. Sarkon fordult és visszasietett a saját órájának a színhelyére. Innentől kezdve messzire elkerülte James Pottert, még az ebédlőbe sem ment be, ha észrevette odabent a fiút. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért is képtelen szembenézni vele. Talán a lelke mélyén jól tudta, hogy minden, amit álmodott, megtörtént. Megfogadta, hogy soha többé nem kerül a szeme elé, az sem érdekelte már, hogy megtudja a teljes igazságot. Aztán egyik nap eszébe jutott Félix. A vére is felforrt a méregtől, amikor megjelent előtte a fiú arca. Ő még segíthetne neki. Csakhogy, mi arra a biztosíték, hogy nem fog hazudni? Ha igaz, ami történt, le fogja tagadni. Ha pedig nem, akkor Morgannek bocsánatot kell majd kérnie a feltételezésért. Félix olyan kedves fiú, nem akarta megbántani, így hagyta az egészet a csudába. Ráadásul nem is látta őt már hetek óta. Ez eléggé gyanús volt Morgan számára, de ha a gyanúja beigazolódna, akkor a legrosszabb rémálma válna valóra: mégpedig az, hogy Félix azért kerüli őt, mert fél Jamestől, aki jól helyben hagyta. Akár megtörtént, akár nem, Morgan Malfoy megfogadta, hogy az alkoholos italokat messze el fogja kerülni úgy, ahogyan eddig is tette.
Nemcsak ő tett efféle fogadalmat, hanem James Potter is, aki szintén kínzó fejfájásra ébredt azon a reggelen. Jobban mondva: a reggelt megelőző hajnalon. Szörnyen hasogatott a feje, de ez semmiség volt ahhoz képest, ami a lelkében dúlt. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni az előző este történéseivel. Morgan könnyelműségével és a maga önuralmával. Végignézett a békésen szuszogó lányon, s azon morfondírozott, hogy mihez is kezdjen vele. Talán nem ártana, ha a lány megtudná, hogy mi történt (James biztos volt abban, hogy Morgan semmire sem fog emlékezni az ébredése után, hiszen annyira részeg volt), s akkor itt kellene maradnia vele. Meg is érdemelné, hogy szembesítse a viselkedésével. Mindig olyan gőgös, olyan büszke. Annyira felsőbbrendűnek képzeli magát. Most aztán lenne mire büszkének lennie. Keserűen elmosolyodott. Ezek után biztosan nem beszélne vele magas lóról többet. Egy kis lecke nem ártana neki. Csakhogy mi van akkor, ha azt fogja gondolni, hogy ő kihasználta a helyzetet és orvul a magáévá tette? Sosem hinné el, hogy nem így történt. Az ajka lekonyult. Ő egy úriember. Egy felnőtt férfi, nem egy hülye taknyos. S egy felnőtt férfi inkább elmegy, nem emlékezteti a lányt a botlására. Óvatosan lefejtette a talárját Morganről, a meztelen test látványa egy pillanatra összeszorította a szívét, s pajzán képeket festett tekintete elé, de erőt vett magán és felkelt az ágyról. Magára kanyarintotta a talárját, majd betakarta Morgant az ágytakaróval, s csendben elhagyta a szobát. Az ajtóban azonban még visszafordult és vetett egy utolsó pillantást Morganre:
- Ég veled, bukott angyal.
 James Potter minden erejével azon volt, hogy soha többé ne jusson eszébe az az este. Szerette volna minél mélyebbre temetni magában, csakhogy ez nem ment olyan könnyen. Eleinte azért, mert égette a testét még a gondolata is annak, hogy miről mondott le, utána pedig azért, mert gyakran összefutottak az egyetemen. Gyakrabban, mint előtte bármikor. Néha olybá tetszett, mintha Morgan beszélni akarna vele, de az utolsó pillanatban mindig hátat fordított. Máskor meg azon érte a lányt, hogy őt fürkészi. Ilyenkor Morgan mindig vörös fejjel kapta el a tekintetét. Talán emlékszik mégis? Meglehet, hogy emlékszik és most szégyelli magát. Talán oda kellene mennie és biztosítania arról, hogy megtartja a titkát? Merthogy senkinek sem említette azt az estét, még Albusnak sem, aki pedig minden titkáról tudott. Jobbnak látta megtartani magának.
Abban az időben nem ő volt az egyetlen, akit dilemmák gyötörtek. Nem James volt az egyedüli, akinek meggyűlt a baja a másik nem képviselőjével. Teddy Lupin örömmel tért haza a Steinhauser birtokról annak reményében, hogy sikerül zöld ágra vergődnie Victoire-ral. James tanácsát megfogadva nem válaszolt a lány egyetlen vádaskodó levelére sem, s eldöntötte, hogy hazatérése után az első útja a lányhoz vezet majd, hogy megbeszéljék a dolgokat, s feltett szándéka volt szerelme jeléül végre nőül kérni őt.
Victoire a kagylólak előtti tengerpartról sétált felfelé a házukba, kezében egy fonott kosárral, biztosan gyógyfüveket gyűjtött az anyjának, aki újabban ezzel a hobbival foglalkozott. Teddy mosolyogva követte a lányt felfelé, majd amikor az megfordult, hogy becsukja az ajtót, szinte kővé dermedt ijedtségében.
- A szívbajh’t hoztad rh’ám, Teddy! Mérth’ nem szólt’hál, hogy jössz?
- Meglepetésnek szántam – válaszolta Teddy még mindig mosolyogva, s egy csókot akart nyomni a lány arcára, csakhogy az elhúzódott. – Ne már, Vic, még mindig haragszol?
- Egyeth’len egy levelemre sh’em válaszolth’ál.
- Úgy gondoltam, hogy inkább személyesen mondom el neked, hogy tévedsz.
- Szóvál’h tévedh’ek?
- Teljes mértékben. Vic, én tanulni utaztam északra, nem csajozni. Tudnod kellene ennyi idő után, hogy nincs más, csakis te.
- Furcsh’án mutatod ki az érzelmeidh’et. Mindig magamra hagysz.
- A közös jövőnkön dolgozom, drágám. – Teddy hangja gyengéd volt. Elhatározta, hogy ezúttal Victoire semmivel sem fogja felbosszantani. Nagy hibája volt, hogy túl könnyen ki lehetett hozni a sodrából. Számos veszekedésük abból fakadt, hogy mind a ketten forrófejűek voltak.
- Na, persze. – Victoire sértődötten keresztbe fonta mellei előtt a kezét.
- Hidd már el, édesem. – Teddy tett egy lépést előre. Talán ereszkedjen térdre most rögtön és kérje meg a kezét? Talán nem kellene haboznia, s Vic hamarabb megenyhülne.
- Ha már a jövőnkrh’ől van szó. Teddy, sokat gondolkodtam, szerint’hem nincs jövőnk.
Teddy fel volt készülve hasonló szavakra, Victoire mindig elmondta, ahányszor keresztben voltak.
- Ne csináld, Vic, szerintem igenis van jövőnk. Én már mindent elterveztem. Kapok munkát a minisztériumban, lesz fizetésem és akkor bérelünk egy lakást. Összekötjük az életünket, családot alapítunk és minden szuper lesz.
- Bitos’han – ismerte el Victoire. Teddy szíve hevesen kalapált a boldogságtól. – Csakhogy nem velem.
Teddy elhúzódott a lánytól.
- Tessék? Ezt meg hogy érted?
- Gondolkodh’tam, Teddy. Szerinth’em ez nekünk nem fog menni.
- Mért ne menne?
- Te nem érzh’ed, hogy állandóan összeveszünk?
- Legalább van egy kis izgalom.
Victoire tekintete pár percig elidőzött Teddy arcán, majd így szólt, de ezúttal teljes meggyőződéssel:
- Csodálat’hos férj leszel és apa, de nem az én férjh’em. Teddy, a kapcsolatunk elfáradth’. Szerint’hem fejezzük be és kezdjünk mással.
- Hogy mondhatsz ilyet ennyi év után?! – fakadt ki a fiú.
- Pont ez az. Sok idő telt el, és nekünk ez nem megy. Lépjünkh’ túl és váljunk el barátsággal.
- Victoire, te komolyan ezt akarod?
- Teddy, én már valakh’i mást szeretek – vallotta be a lány lesütött szemmel.
- Hogy mi? – képedt el a fiú. – Valaki mást szeretsz és közben engem gyanúsítottál hűtlenséggel?!

- Nem csalth’alak meg! – erősködött Victoire. – Így alakult, Teddy. Nem tehetek róla!
- De igenis tehetsz! – Teddy az öklével beleütött a ház kemény falába. Éles fájdalom hasított a kezébe, tudta, hogy eltörte. Nem foglalkozott vele. – Heteken keresztül szemrehányásokat tettél, erre kiderül, hogy van valakid?!
- Teddy, mutasd a kezed, eltörhetett – nyúlt felé a lány.
- Hagyj! Nem akarom, hogy hozzám érj, te álnok perszóna! Én szerettelek!
- Én még mindig szereth’lek, csak máshogy.
- Máshogy?! – üvöltötte a fiú.
- Kérlek, váljunk el barátsh’ággal, az elmúlt évek emlékére.
- Az elmúlt évekkel te sem foglalkoztál, amikor valaki mást kerestél – sziszegte Teddy. Sarkon fordult és elindult lefelé. Egy percig sem akarta tovább hallgatni ezt a hálátlan lányt. Milyen álnok, milyen szívtelen! S ő ennyi évet rááldozott.
- Teddy, bocsáss megh’! – kiabálta utána Victoire.
A fiú nem foglalkozott vele, csak ment egyre lefelé a tenger hullámai felé, zsebében ólomsúlyúnak érezte a jegygyűrűt. Belenyúlt, s kivette. Rá sem nézett, belehajította a tenger vízébe, hogy süllyedjen el ott, ahogyan az ő szíve is. Soha többé nem lesz szerelmes, mert az egyszer nagyon fájni fog. Nem is sejthette, hogy Victoire becsapta. Nem talált senki mást sem Teddy helyére, egyszerűen csak tudta, hogy a kapcsolatuk elfáradt, s a fiú más szóból nem ért majd. Kegyes hazugságnak indult, de roppant kegyetlen lett.

***

James Potter nagyon hálás volt az édesapjának, amiért az eggyé kovácsolta a különböző egyetemeket, mivel így aktív résztvevője lehetett az egyetemi monstrum kviddics életének. Eleinte csak afféle kikapcsolódásnak gondolta az edzéseket, ráadásul sokszor részt sem tudott venni mindegyiken egyéb órái miatt, de aztán hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a fiúnak helye van az iskola egyik kviddics csapatában. Merthogy a Londoni Varázsképző Főiskolának két csapata is volt, az egyikbe a hivatásos kviddicstanoncok tartoztak, míg a másikba azok, akik csak hobbiból űzték ezt a sportot. James rövid úton került bele az amatőrök csapatába, s eljött a szezon legelső meccse a Walesi Regionális Varázsképző szintén amatőr csapatával, a Walesi Sárkányokkal. James csapata, a Londoni Griffek már lélegzetvisszafojtva várták a nagy pillanatot, amikor is elkezdődhet a meccs. James szíve a torkában dobogott miközben belebújt a királykék-aranycsíkozású mezbe. Még Morganről is megfeledkezett, mialatt a seprűjét vette a kezébe és végigsimított rajta. A hálószobájában állt és úgy érezte, mintha élete legelső kviddics mérkőzésére készülne. Mintha nem lenne a háta mögött rengeteg ilyen ütközet. De olyan régen állt már a pályán, hogy úgy izgult, mint akkor, amikor legelőször érezte a lába alatt a pálya édes zöld füvét.
- Hé, James, indulni kéne, nem? – szólította meg Hugo. A fiú eddig az ágyán ücsörgött egy hatalmas Londoni Griffek plakáttal a kezében.
- De, megyek. A végén még elkések az első egyetemi meccsemről.
- Az senkinek sem lenne jó, ugyanis mindenki számít rád.
- Tudom. – A fiú felpattant az agyáról, hóna alá vágta a seprűjét és harci tűzzel az arcán már indult is kifelé.
- Várj! – állította meg Hugo.
James értetlenkedve nézett unokatestvérére, aki James szekrényéhez lépett, majd levette a polcról James cikkeszét. A cikkeszt, amely mindig szerencsét hozott a fiúnak. A cikkeszt, amit még mindig a barátai aláírásai tarkítottak. Amit Hugo tett a koporsójába, amikor azt hitték, hogy meghalt.
- Ezt nehogy itt felejtsd! – Hugo beletette a fiú nadrágzsebébe a pici aranylabdát. – Aztán tessék ám nyerni.
- Megnyerem neked a meccset, Hugo. Hogy amikor bekerülsz a Hivatásosak közé és a Walesi Sárkányokkal kerülsz össze, tisztában legyenek azzal, hogy az Amatőrjeink is megverték őket – kacsintott Hugóra James. Teljesen komolyan gondolta azt, amit mondott. Nincs az az isten, hogy ne ők nyerjenek.
A két fiú egymást böködve indult el lefelé a kviddicspályára, amely a folyó túloldalán kapott helyet. Sokkal nagyobb lelátóval rendelkezett, mint a roxforti társa, s James elámulva figyelte, hogy a nézőtér zsúfolásig megtelt egyetemistákkal. James büszkeségtől dagadó mellel csatlakozott a pálya szélén várakozó csapattársaihoz. Hát ismét itt áll. Igaz, ezúttal nem ő a csapatkapitány, de sebaj. Talán egyszer annak is eljön az ideje.
- A walesiek nehéz ellenfelek – kezdett bele a mondókájába kapitányuk, Alan Ways vagy századszorra. Minden edzésen emlékeztette őket arra, hogy ellenfeleik tényleg nagyon ügyesek, hogy úgy szelik a levegőt, mintha szárnyuk volna, s, hogy ne csüggedjenek, ha esetleg most elvéreznek. James ilyenkor tudott volna kedveskedni neki valami iszonyú ártással. Mégis hogyan lehet egy kapitány ilyen hígagyú?! Neki bátorítania kell a csapatát, nem előre vigasztalni! De visszafogta magát, hiszen hálás volt Alannek, amiért az bevette a csapatba.
- Tudjuk, Alan – hallgatatta el James, mielőtt végleg kiveszi társaiból a harci kedvet.
- Oké… akkor… - Látszott, hogy a fiú csakis a szokásos beszédével készült.
- Szerintem sorakozzunk fel, nem? – vetette fel James olyan kedvesen amennyire csak tőle telt.
Alan nem ellenkezett, így a londoniak felsorakoztak. Velük szemben a walesiek foglaltak helyet, kezükben a seprűiket tartva. Ellenfeleik tagbaszakadt fiúk voltak, s arcukat a walesi címer díszítette. Pillantásukból csak úgy sütött az elszántság. „Őket biztosan nem úgy bátorították, mint minket.” –gondolta magában keserűen James. Hogy elhessegesse magától a rossz gondolatokat, végignézett a szurkolók tömegén. Az egyik sarokban megpillantotta a Hivatásosak páholyát. Ő is oda tartozna, ha a kviddicset választja az aurorság helyett. Valahogy nem érezte úgy, hogy ott jobb helye lenne. Hugo gyakran panaszkodott, hogy mennyire semmibe veszik az újoncokat. Hogy a Hivatásosok azt hiszik, hogy mindentudóak. Hogy hiba olvadtak eggyé a különböző karok, a csapatuk felépítése nem változott. Meg sem próbáltak új tehetségeket keresni. Ez kimondottan bosszantotta Jamest. De nem akart most rájuk gondolni, meg kellett nyugodnia. Tekintetével a tanárok páholyát kereste, mert tudta, hogy a szülei ott lesznek. Nem hagyták volna ki James meccsét, csakúgy, mint ahogyan a legelső kviddicsmeccsén is ott voltak. Nem kellett sokáig keresnie, ott integettek neki a lelátóról. Hát eljöttek. Ezek szerint Harry még egy fontos tárgyalását is elhalasztotta érte. Ez megmelengette a szívét. Mindig jó, ha az ember fontos valakinek. Amíg elmélkedett, észre sem vette, hogy már a bíró is megjelent a pályán. Vékony férfi volt, olyanfajta, akit az ember nem vesz komolyan. Szerencse, hogy James már hallott róla Hugótól. A férfi egy igazi gyilkos volt, ha szabálytalanságot észlelt. Gonoszkás mosolyra húzódott a szája, arra gondolt, hogy talán a walesiek is rosszul ítélik meg a férfit, ami akár döntő is lehet a meccsre nézve. Persze jobb volna, ha minden tisztán menne, mert így mámorítóbb lenne a győzelem. Elhangzott a szokásos tájékoztatás, majd a férfi megfújta a sípját. Egyszerre emelkedtek a levegőbe a versenyzők. Elkezdődött.
Eleinte minden ismerős volt. A hangok, a labdák, a mellette elsuhanó ellenfelek, vagy éppen csapattagok alakjai. Otthon érezte magát, és a Stormmal történt repülés óta először szabadnak. A lehető legmagasabbra repült, s mélyen beszívta a levegőt. Éppen, hogy csak, de meghallotta, amint a konferanszié bejelenti, hogy ők vezetnek. Nyerni fognak. Nyerniük kell, hiszen megígérte Hugónak. Odalent hullámzott és tombolt a lelátó. Hatalmába kerítette a játék heve, nyerni fognak. Ekkor megpillantotta a kis arany cikkeszt. Ott volt, pár méterrel alatta. Könnyűszerrel elkaphatná. De nem akarta. Még nem. Túl korán véget érne a harc, s a nép csalódottan mehetne haza. Nyilván örülnének, hogy nyertek, de akkor is ott motoszkálna bennük a kisördög, hogy rövid meccs volt. Hamar eldöntetett. Így úgy döntött, hogy vár még egy kicsit. Kapják meg diáktársai azt, amire várnak. Izgalmas játékot. Elmosolyodott. A levegő urának érezte magát. Lejjebb ereszkedett, hogy minden bedobott labdát tisztán halljon. A walesiek tényleg jó játékosok voltak, ugyanis rövid idő alatt behozták a lemaradást. Már csak tíz pont választotta el őket Jameséktől…
Eljött az idő. James elővette a zsebéből a szerencse-cikkeszét és megcsókolta.
- Gyerünk haver, kapjuk el az ikertesód!
Ebben a percben kezdődött. Először elborult az ég. A sötét felhők miatt a lelátókon fel kellett kapcsolni a hatalmas égőket. Aztán mennydörgés hasított a szurkolók kiabálásába. Majd egy villám csapott bele az egyik páholyba. Annak „lakói” ijedten hőköltek hátra, majd a gyógyítókért kiáltottak. Többen megsérültek. De a legrosszabb csak ezután következett, s csakis egy ember hallhatta.
Először az esőt érezte meg a feje tetején, majd hirtelen köd vette körül, s nem látott semmit sem. Jobban mondva: semmit sem, csakis a feléje kúszó árnyék fenyegető sziluettjét. A pálcájáért akart nyúlni, de a keze mintha ráfagyott volna a seprűjére. Feje szét akart robbanni, ahogyan a szörnyű emlékei megelevenedtek benne… Talán egy dementor szökött be a pályára?
- Hogy merészelsz összehasonlítani azzal a gyerekjátékkal?! – csendült a fülében egy felháborodott hang.
James a fülére akarta szorítani a kezét, de nem tudta felemelni. A hangtól majd szétrepedt a dobhártyája, s úgy érezte, a szíve is jéggé dermedt a belé markoló félelemtől.
- Én nem vagyok holmi dementor, és én nem bocsátok meg. – A hang kegyetlen volt, de nem a gonoszságtól, hanem a benne csengő ürességtől. Jamesnek fogalma sem volt arról, hogy honnan jött, de abban az egyben biztos volt, hogy nem evilági.
Nehezen vett levegőt, mintha ólomsúlyú lenne a tüdeje… Az arca verítékben úszott, s hol melege volt, hol pedig úgy érezte, menten megfagy.
- Lám, milyen gyengék vagytok. Milyen esetlen ócska porhüvelyetek. S ti mégis ragaszkodtok hozzá, te is igyekeztél visszatérni bele. Egyezséget kötöttünk, fiú, és te nem tartottad be.
James szeretett volna megszólalni, de mintha kivágták volna a nyelvét. Megkérdezte volna, hogy mégis mit akar tőle. S, hogy ki ő egyáltalán.
- Semmiből sem tanulsz, fiú, s ez lesz a veszte egész fajtádnak. Eljövök érted, de előbb visszaveszem mindazt, amit kértél. Lassú lesz az agóniád, nagyon lassú, hogy ezerszer is megbánd, amiért megpróbáltad lépre csalni a Nagy Örököt, a Végtelen Erőt.
Már szinte semmit sem értett abból, amit a hang mondott neki. Iszonyú fájdalom borította el a testét.
- Az idő lejárt, fiú. – A hang megszűnt, ő pedig hirtelen ismét tudott lélegezni. A kezét felemelte a seprűről, ami nagy hibának bizonyult, ugyanis elkezdett zuhanni lefelé… Odalent egy emberként sikított fel a tömeg, amikor a zuhanó fiút meglátták…

***

Desmond Order egy sötét bérelt szobában üldögélt az apró íróasztal mellett. A lábát keresztben az asztalon pihentette, se egy cseppet sem érdekelte, hogy az bármelyik pillanatban összerogyhat. Ráérősen kortyolgatott egy mézboros üvegből és azon gondolkodott, hogy vajon mennyien mehettek el az apja temetésére pusztán szeretetből. Azzal tisztában volt, hogy sokan megjelentek, hiszen a Wizengamot főmágusáról van szó, de azt is tudta, hogy az apja érzéketlen, kemény ember. Vajon hányan szerették? Abban reménykedett, hogy a megjelentek gyásza csakis a világnak szólt, s mire hazaérnek, el is felejtik a mágust. Remélte, hogy van túlvilág, ahol az apja megláthatja, hogy mennyire nem szerette senki sem. Azt akarta, hogy szenvedjen odaát azért, amiért megtagadta egy fiát. A vérét. A családját.
- Egy aljadékkal kevesebb – szólalt meg vontatottan. A mézbor megtette a hatását. Egyedül az zavarta, hogy hosszú idő után ismét innia kell a munka elvégzése után. Eleinte minden kioltott élet után maró lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába, amit az alkohollal próbált meg eltemetni magában. Aztán hozzászokott a gyilkoláshoz. Olyan ez, mint amikor valaki hentes. Vagy a legyeket üti. Az emberi élet semmivé korcsosult a szemében. Most mégis elő kellett vennie az üveget.
- Hiszen csak ünneplek! – magyarázta magának. A tekintete elhomályosult, a feje elkezdett kóvályogni. – Megdöglöttél, te szemét rohadék! Véged van.
Felnevetett, hosszan, erőteljesen.
- Bárcsak előbb öltelek volna meg!
Olyan erővel csapta le az asztalra a mézboros flakont, hogy az összerogyott. Mérgesen felállt, és belerúgott.
- Miféle putri ez?! – ordította. – Még egy nyavalyás asztalra se futja?!
Dühösen az ajtóhoz támolygott, majd a szobalányt kérette. Az rosszalló pillantást lövellt a széttört asztal felé, majd negédes mosolyt erőltetett az arcára:
- Mivel szolgálhatok, uram?
- Keress nekem egy szajhát!
- Tessék? – kerekedtek el a lány fekete gombszemei. – Ez nem olyan hely… mi nem alkalmazunk…
- Kérdeztem talán?! – fröcsögte Desmond. – Most azonnal keress nekem egy kurvát, vagy felgyújtom ezt az egész kócerájt! Világos?
A lány nem szólt, csak megvetően biccentett.
Desmond vágya teljesült. Nem telt bele negyed óra, s máris ott állt előtte egy fekete hajú nő, ledér öltözetben.
- Parancsolj velem, uram – pukedlizett színpadiasan.
Desmond meg sem nézte tüzetesebben a nőt, egy cseppet sem számított. Megragadta és az ágyra lökte.
- Szóval durván szereted… - A nő elkezdte lefejteni róla a borszagú inget. Észre sem vette, hogy már két napja ebben a koszfészekben vedel. Pár hete tért vissza Rómába, már két hónap eltelt azóta, hogy végzett az apjával, de valahogyan most törtek felszínre benne az érzések. Két nappal ezelőtt tudatosult benne, hogy árvává lett. És azóta folyamatosan vedelt, még csak nem is tisztálkodott.
- Hallgass! – förmedt rá a nőre. Utálta azokat a nőket, akik feleslegesen beszéltek. A szajháktól meg pláne nem tűrte a szószátyárságot. Nem mintha másfajta nőkkel foglalkozott volna. Egyszerűen nem akart kapcsolatot.
- Ahogy óhajtod, hercegem – búgta a nő erotikusan.
Betartotta a szavát, nem szólalt meg többet. Közös táncuk zajával egyedül a lány nyögései vetekedtek. Desmond már éppen elvette azt, amire vágyott, amikor egy patrónus úszott be a szobába. Először észre sem vette, a nő közölte vele:
- Azt hiszem, a nejed hiányol – bökött fejével a kígyó formájú patrónus felé.
Desmond felemelte a fejét. Mi a fenét akarnak tőle? Megmondta, hogy néhány hétig elfelejthetik!
- Tűnés.
- Tessék? – lepődött meg a nő.
- Nincs már szükségem rád.
- És a fizetségemmel mi lesz? – ült fel az ágyban a nő. Szemében harci tűz lobogott, látszott rajta, hogy nem először van olyannal dolga, aki nem akar fizetni. Ujjain megvillantak bíborvörös körmei.
Desmond a bőrtáskájához lépett, majd a nőhöz vágott tíz aranygalleont.
- Nesze, de most takarodj!
A nő csillogó szemmel szorította magához a pénzt, majd távozott. A ruháját sem vitte el. Valószínűleg az első dolga az lesz, hogy egy ruhaboltban elszórja az összeset.
Miután meggyőződött róla, hogy a nő elment, Desmond meghallgatta az üzenetet. Az rövid volt, de lényegre törő.
- Elszúrtad, hozd helyre!
Nem is kellett kifejteni. Jól tudta, hogy csakis egy valaki lehet annyira elvetemült, hogy túlélte a támadást, amit eddig senki sem élt túl. Csakis egy ember lehet ilyen megátalkodott. De nem lesz neki több esélye. Feltépte a koszos szekrény ajtaját, majd az utazótáskájába szórta a ruháit. A hír azonnal kijózanította. Holnap már Londonban lesz és helyrehozza a baklövését. Ezúttal nem menekül…

Amíg ő Rómában pakolt, addig a Londoni Varázsképző Főiskola ispotályát megkönnyebbült szülők hagyták el. James nemrég tért magához, s azonkívül, hogy eleinte érthetetlenül motyogott, jól van.
- Szerintem a légnyomástól bolydult meg az elméje – vélekedett Harry.
- Remélem, hogy csak erről van szó – bújt férjéhez Ginny.
- Mi másról lehetne? – húzta össze a szemeit Harry.
- Hallottad, hogy valami hangról beszélt… és ott volt az a furcsa vihar.
- Túl sok rossz történt velünk eddig, ezért látsz egy ártatlan viharban is veszélyt – simogatta meg Harry.
- Remélem, igazad van, Harry – sóhajtott fel a nő. – Csak tudod az a vihar olyan furcsa volt, és aztán ott van James és az a hang.
- Ginny, november van, persze, hogy szeszélyes az idő – mosolygott szelíden Harry.
- Igen, csak tudod, legutóbb sem akartuk észrevenni a vészt.
- Igazad van, drágám, de én bízom abban, hogy a következő nagy kalandig eltelik még újabb nyugodt és boldog huszonöt év.
- Jaj, de bolond vagy! – lökte oldalba a férjét a nő.
Több szó nem esett közöttük. Mindketten egyetértettek abban, hogy megérdemelnek néhány nyugodt évet, s bíztak abban, hogy Jamesszel csakis a képzelete játszott odafent. Csakhogy a fiú előtt felrémlett annak a bálnak az estéje, amikor a részegségtől mámorosan üldögélt az udvaron, s valaki hozzá beszélt. Akkor is azt a földöntúli hangot hallotta. Csak nem zúgott tőle ennyire a feje. És nem próbálta meg megölni.
- Mi a jó kénköves ménkű lehetett ez? – kérdezte James leginkább magától.
- Kérdeztél valamit? – nézett fel a pszichológia könyvéből Albus.
- Nem.
- Látom, felébredtél – lépett a bátyjához a fiú.
- Mennyit aludtam mióta anyáék elmentek?
- Úgy tíz percet.
- Megnyugodtak?
- Szerintem igen – válaszolta Albus. – Mindannyiunk szívéről nagy kő gördült le. Azt hittük, hogy lesz valami károsodása az agyadnak a zuhanástól, de szerencsére megmaradsz.
- Jól hangzik – motyogta James. – Mi lett a meccs vége?
- Miután leestél a walesi fogó elkapta a cikkeszt. – Albus hangja furcsamód nem volt sajnálkozó vagy együtt érző.
James kérdő tekintettel nézett az öccsére.
- Hiába kapta el, addigra a bíró lefújta a meccset. A lelátókon többen megsérültek, te leestél, és azt hiszem, valaki más is leesett a másik csapatból. Elhalasztották jövő hétvégére.
- Bárcsak elkaptam volna a cikkeszt előbb! – James most már bánta, hogy szórakoztatni akarta a népet ahelyett, hogy kihasználta volna a lehetőséget.
- Ne foglalkozz ezzel, lesz még rá alkalmad.
- Legközelebb szétütjük őket – fogadkozott James.
- Ez az én bátyám!
Ezen mind a ketten jót nevettek. James nagyon hálás volt, amiért még a levegőben elkapták, így nem törött el semmije sem. Most rossz lenne törött bordákkal nevetni.
Ekkor arcára fagyott a mosoly, ugyanis kinyílt a szoba ajtaja és belépett rajta valaki, akit nem várt. Már járt nála mindenki, aki számított, de álmában sem gondolta volna, hogy a lány megjelenik nála. Egyébként meg nem akarta, hogy sajnálja.
- Sziasztok.
Albus vett egy mély levegőt, majd így szólt:
- Én magatokra hagylak benneteket.
James már tiltakozott volna, de az öccse ki is surrant. Az ajtóból még visszanézett és bátorítóan rámosolygott. Vagy Morgant akarta bíztatni? Mi folyik itt?
- Hallottam, hogy jobban vagy. – A lány tétován álldogált nem sokkal az ajtó előtt.
- Meglep, hogy érdekel – vetette oda James.
- Nem fáj semmid?
„Csak a szívem miattad!” – Gondolta magában epésen a fiú. Úgy döntött, hogy nem válaszol. Akkor Morgan talán hamarabb elmegy.
Hosszú csend következett. A lány csak állt ott és a balerinacipője orrát bámulta. Arca kifejezéstelen volt. Majd, amikor felemelte a fejét, James már képes volt érzelmeket leolvasni róla, s ezek az érzelmek mérhetetlen zavarról árulkodtak. És szégyenérzetről. Hát volt is neki miért. Jamesnek egy pillanatig megesett rajta a szíve, majd megacélozta az akaratát. Nem fog megalázkodni a lány előtt többé. A nyelvére harapott, mielőtt valami kedveset mondhatott volna neki.
De nem is volt szükség szavakra, mert a lányból csak úgy dőltek a vallomások, mintha valaki Veritaserumot itatott volna vele:
- James, tudom, hogy mindig undok voltam veled, de hidd el, hogy attól féltem, hogy becsapsz majd. És eleinte magamnak is tagadtam, hogy tetszel. Akkor jöttem rá, hogy érzek valamit irántad, amikor úgy tudtam, hogy meghaltál. Aztán visszajöttél és elkezdtél nyomulni, és annyira az agyamra mentél… áh, nagyon idegesítettél, na. Utána meg rám sem hederítettél, és ez nagyon fájt. De aztán meg megcsókoltál, és fogalmam sem volt, hogy miféle játékot űzöl velem. De komolyan nem tudtam hová tenni, hogy egyszer le sem szállsz rólam, máskor meg úgy teszel, mintha nem is érdekelnélek egy cseppet sem. És most, amikor leestél… ráébredtem, hogy elveszíthetlek. Hogy úgy válhatunk el, hogy nem beszéltük meg. – Morgan szünetet tartott, Jamesre sandított és várt. – Kérlek, szólj, ha azt akarod, hogy fejezzem be. Elmegyek, ha nem vagy rám kíváncsi.
James hosszú ideig méregette a lányt, mintha alaposan megrágcsálná annak minden szavát. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem akarta ilyen könnyen beadni a derekát. Morgan feje pedig egyre vörösebbé vált zavarában. Még sosem látta ilyennek a lányt. A lányt, aki mindig olyan volt, mint egy márványszobor. Észrevette, hogy Morgan ajka megremeg, tekintete elhomályosult. Ne, csak nem fog itt könnyezni?! Nem, egy igazi férfi sosem hagyná, hogy egy nő miatta ejtsen könnyeket!
- Szóval, féltél, hogy feldobhatom a talpam? – kegyelmezett meg a lánynak.
- Igen – bólintott Morgan. Kis mosoly jelent meg az ajka sarkában.
- Hiszen tudhatnád, hogy a halálból is visszaküldtek.
- De akkor is megijedtem.
- És mért olyan fontos neked, hogy élek-e vagy halok-e?
Morgan vett egy mély levegőt. Meg kell tennie. Megfogadta, hogy megteszi.
- Mert szeretlek.
- Mit is mondtál, nem értettem? – tette a füle elé a kezét James.
- Szeretlek, Potter. – Morganen nyoma sem volt sértődöttségnek.
- Én is szeretlek, de ezt már mondtam. Ha felkelhetnék, most megcsókolnálak.
- Arra semmi szükség – mosolyodott el Morgan, majd Jameshez sietett és megcsókolta. – Ne haragudj, hogy nem bíztam benned.
- Mindannyian követünk el hibát – vonta magához a lányt James. – Akkor most végre a sokadik barátnőm leszel, vagy ez is csak egy csók volt, ami után csak ábrándozhatok hetekig?
- Beállok a sorba.
- Neked új sort nyitok – kacsintott rá James szemtelenül.
Hosszú, forró csókban váltak eggyé. A szívük egyszerre akart kiugrani a helyéről. James úgy érezte, hogy sosem fog tudni betelni a lánnyal, s Morganben is efféle érzések kavarogtak.
- Már csak egy kérdésem van – szakította el a lánytól az ajkait James.
- Mi lenne az?
- Mi győzött meg arról, hogy nem csak szexelni szeretnék veled?
- Az, hogy nem éltél a lehetőséggel – vallotta be Morgan a szégyentől vörös arccal. El kellett kapnia a tekintetét Jamestől. Most kiderül az igazság. Most már azt kívánta, hogy igaz legyen. Hogy tényleg igaz legyen, hogy James úriember volt.
- Az nem lehetőség, ha az egyik fél nem tud magáról.
Szóval igaz.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám akkor. És bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt… én nem tudom, mi ütött belém.
- Én tudom, a neve féltékenység. Biztosan észrevettél a csajokkal.
- Ők… szóval te és…
- Semmi sem történt, ugyanis vigyáznom kellett egy sokkal fontosabb személyre.
Morgan ismét elvörösödött, csakhogy ezúttal nem a szégyentől. Ismét megcsókolták egymást.
- Nagyot csalódtál bennem akkor?
- Morg, ne foglalkozzunk vele. Ne gyötörd magad, én már el is felejtettem, hogy mennyit vihogsz össze-vissza, ha mérges vagy.
- Hé! – Morgan játékosan oldalba lökte Jamest.
- De a viccet félretéve, nem akarom, hogy ezen rágd magad. És nem akarom elfelejteni sem, ugyanis, ha nincs az az eset, akkor lehet, hogy még mindig nem bíznál bennem. Összehozott minket.
- Igazad van, de akkor is kínos.
- Ne emészd már magad! – simogatta meg James az arcát. – Végre együtt vagyunk, és csak ez számít.
- Kérdezhetek valamit? Miért viselkedtél olyan máshogy hirtelen?
James felnevetett. Nagyon kíváncsi volt, hogy a lány mit szól majd.
- A Morgan-hadművelet miatt.
- A mi miatt? – képedt el Morgan rosszat sejtve.
- A Morgan-hadművelet miatt. Tudod, a nagyapám leírta anno, hogyan jött össze a nagyanyámmal, aki olyan makacs volt, mint te. Nekem adta a könyvet és én követtem az utasításait.
- Mintha valami tárgy lennék, amihez van használati útmutató?! – háborodott fel a lány.
- Mintha egy ritka kincs lennél, amihez térkép szükséges. De, ha tudni akarod, akkor csak egy darabig cselekedtem a leírás szerint. Rájöttem, hogy te sokkal bonyolultabb eset vagy.
- Azért te sem vagy ám annyira egyszerű!
- Én olyan egyszerű vagyok, mint a lefegyverző-bűbáj.
- Engem végül sikerült lefegyverezned – mondta Morgan csábosan, a hangja tele volt ígérettel.
James magához húzta és megcsókolta. Meg is feledkezett mindenről maga körül. Csak ő számított és a lány, akit imádott. Ha a nagyapja ezt megtudja! Milyen büszke lesz rá! És milyen édes lesz az élet Morgan mellett!
Nem is tudta, hogy hamarosan ismét nehéz idők következnek. Pedig figyelmeztették. Megadták neki az esélyt arra, hogy helyrehozza balgaságát. Elkezdődött.

Folytatás Telihold címen érkezik!