Kezd beindulni a történet, ezzel a fejezettel kezdődnek meg a bonyodalmak. :)

Két hét telt el azóta, hogy Harry visszatért a Roxfortba. Minden erejével azon volt, meggyőzze a diákokat a tanulás fontosságáról. Úgy tűnt, hogy minden erőfeszítése hiábavaló volt. Hogy minden kiejtett mondata falrahányt borsónak bizonyult. Eleinte az elsősök még élvezettel hallgatták előadásait, de ahogyan egyre több idő telt el, s ők összebarátkoztak az idősebbekkel, már nem vették komolyan Harryt. Egy óra volt, amelyen teljes tiszteletet kapott: a Repüléstan. Esténként Harry szorgalmasan gyakorolta a kviddics cseleket, hogy a következő órán be tudja mutatni a kíváncsi, és türelmetlen diákságnak. Amikor pedig éppen nem volt órája, akkor Londonba utazott, hogy eleget tegyen Auror Főparancsnoki posztja kötelezettségeinek. Egyik pénteken éppen az irodájában írta alá a fizetésekről kiállított papírokat, amikor Ron lépett be az irodájába.
 

- Szia, Harry. Hallottam, hogy itt vagy, így gondoltam, benézek.
Harry letette a pennáját, majd az íróasztala előtt lévő székre mutatott. Ron azonnal értette a célzást, és leült.
- Mi újság a Roxfortban?
- Hát… nem is tudom. - Harrynek eszébe jutottak azok a súlyos erkölcsi hiányosságok, amelyekkel a diákok rendelkeztek. Nem tudta eldönteni, hogy meséljen-e barátjának a nebulók hanyagságáról, vagy inkább ne terhelje ilyesmivel.
- Minden rendben.
- Aha… - Ron szórakozottan pörgette kezében a varázspálcáját. - Szóval, minden csodálatos. És a kölykök?
- Jól vannak.
- Nem úgy értem. Odafigyelnek rád?
Harry nagyot sóhajtott. Nem hazudhat.
- Nem igazán. Nem érdekli őket más, mint a kviddics. Úgy tűnik, hogy mindenki kviddicsező akar lenni.

Ron keserűen felnevetett.
 

- Velem is ez volt az első nap. Totál hülyének néztek. Meg is kérdezte egy hetedikes, hogy mégis mi a kénköves ménkűnek kell az én ostoba dumámat hallgatniuk. Semmi értelme sincs ennek a vendégelőadósdinak.
Harry fürkésző pillantást vetett Ronra.
- Akkor ezért hagytad ott a Roxfortot?

Ron kezéből kiesett a pálca, arca vörös színt öltött, s rögtön elkapta a tekintetét, amint Harry feltette neki a kérdést.
- Aha. - nyögte, miközben lehajolt a pálcájáért.

Harry nem hitt neki, s úgy döntött, hogy most nem hagyja annyiban a témát.
- Biztos?
Ron bólintott.
- Biztos, hogy csak ezért?
Ron habozott a válasszal, s ismét másfelé nézett.
- Igen.
Harry előrehajolt az asztalon, hogy arca a lehető legközelebb legyen barátjáéhoz.
- Biztos?
Ron nem nézett Harry szemébe, ezúttal a szőnyeget bámulta.
- Igen.
- Ron, miért nem nézel a szemembe?
- Mért? Kellene?
-Igen. Tudod, az emberek egymás szemébe néznek, miközben beszélgetnek, hacsak nincs valami rejtegetnivalójuk.
- Ugyan, mi rejtegetnivalóm lenne?! - csattant fel indulatosan Ron.
Harry hátradőlt a székén, és belemélyesztette tekintetét barátjáéba. Ron derekasan tűrte a sarat, dacosan farkasszemet nézett Harryvel.
- Azt neked kell tudni.
 

Hosszú percekig egymás szemébe fúródott a tekintetük, majd Harry úgy döntött, hogy elég a titkolózásból. Tudta, hogy nem etikus, amit tenni készül, de mi van akkor, ha Ron olyasvalamit titkol el pusztán baráti szeretetből, aminek köze van a gyerekeihez? Mivel Ron a hallgatást választotta, nem maradt más választása. Bele kellett néznie barátja elméjébe. Kutakodnia kellett Ron emlékei között. Az első emlékdarab, amelyet megtalált valószínűleg az aznapi reggelről származott, mivel Hermione feküdt mellette az ágyon, s épp arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne még egy kicsit aludni. Mélyebbre kellett ásnia. Mintha mozivásznon nézte volna a filmkockákat, úgy suhantak el mellette a képek, majd végre valahára a Roxforthoz ért. Ron éppen az északi toronyba vezető folyosón sétált Anabella Watkinsszal, amikor Harryt kirángatta Ron elméjéből az az érzés, hogy valami erősen a lábába csípett. Eltűnt a folyosó, és eltűnt Anabella is, újra Ron arcát látta. Ezúttal ezen az arcon a keserű düh tükröződött.
- Hogy merészeled?! Hogy merészeled!

Harryben ekkor tudatosult csak, hogy azért tűntek el a képek, mert Ron rájött a cselre, és megátkozta. A szégyentől fülig vörösödött.
- Ron, figyelj…
- Hogy lehetsz ennyire szemét, és aljas?!

- Ron, te kényszerítettél rá… nem hagytál más lehetőséget.
- Hogy mi van?! - Ron az asztalra csapott. - Megmondtam nem, hogy nem láttam értelmét ott maradni?
- Nem voltál valami meggyőző.
Ron felpattant, s hitetlenkedve rázta a fejét.
- Nem voltál valami meggyőző… nem voltál valami meggyőző… és ez feljogosít arra, hogy turkálj a memóriámban? Mert szerintem nem! Nagyon haragszom rád, Harry Potter!

Hatalmas csapódással zárult be az iroda ajtaja Ron mögött. Harry egy pillanatig sem habozott, utána rohant. A folyosó végén utol is érte Ront, aki éppen a liftbe szállt be. Harry beugrott mellé. Szerencsére rajtuk kívül senki sem tartózkodott odabent.
 

- Ron, sajnálom. Nem volt fair, amit tettem, de értsd meg, tudnom kell az igazat.
Ron sértődötten a fal felé fordult.

- Ron, tudod, a Roxfort már nem ugyanaz, s megtudtam egy-két elkeserítő dolgot a saját gyerekeimről is… tudod, azt hittem, hogy falazol nekik.
- Mi?
- Hogy annak, amiért hazajöttél, köze van valamelyik gyerekemhez. Azt hittem, hogy barátságból nem akarsz valamit elmondani nekem.
- Ugyanmár, Harry! Ha miattuk jöttem volna haza, arról már tudnál. Nem falaznék egyik gyerekednek sem. Az olyan lenne, mintha elárulnálak téged. Azért jöttem el egy nap múlva, mert nem láttam értelmét a szájtépésnek. Neked is el kellene jönnöd.
- Tudod, először én is erre gondoltam, de aztán McGalagony meggyőzött. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Tudod, nagyon sok segítséget kapok a tanároktól, olyan kedvesek velem, és annyira bíznak bennem. Viszont már eltelt két hét, és semmi javulás. Ráadásul úgy egyeztem meg McGalagonnyal, hogy egy hónapig maradok. S ha ebben a két hétben nem áll be változás, akkor szerintem én is hazajövök.
- Ahogy gondolod. Szóval, jó a kapcsolatod a tanárokkal?
Harry bólintott.
- És nem fura olyanokkal együtt dolgozni, akik régen tanítottak?
- Már hogy lenne fura? Olyan, mintha mindig is kollégák lettünk volna. Ráadásul sok új tanár is van, meg sok a tanársegéd is. A mellettem lévő szobában is egy új tanár lakik, Anabella Watkins, bájitaltant oktat, és remekül csinálja.
- Mármint mit?
- Mi az, hogy mit? Hát az oktatást!
- Ja… hát mi mást? - Ron kényszeredetten felnevetett.
Harrynek roppant gyanús volt ez. Fürkészni kezdte barátja arcát, de az csak keserűen maga elé meredt. Kisvártatva kinyílt az ajtó, s Ron elbúcsúzott, így Harry nem tudta kikérni a véleményét Anabelláról, akit - az emlékképből ítélve - Ron is ismert.




***
Harry mindig is szerette a Sötét Átkok Kivédése órákat, s az itt tanultak segítették ki a legtöbbször a veszélyes helyzetekből. Sajnos, ő volt az egyetlen, aki komolyan vette ezt a tantárgyat. A tantárgyért felelős oktató, Mr. Leeds figyelmeztette, hogy a diákok számára ez az óra is érdektelen. Harry fel is készült minden negatívumra, s kis híján úgy járt, mint Flitwick óráján, elaludtak a diákok, amíg ő beszélt. Hiába mesélt neki a Voldemorttal vívott párbajáról, semmi sem hozta őket lázba. Mr. Leeds, aki egy idősebb, szórakozott férfi volt, bevallotta Harrynek, hogy nagyon zavarja az, hogy a roxforti diákság emberszámba sem veszi. Harry teljes mértékben osztotta a véleményét, s gyanította, hogy a hetedikesekkel sem fog jobban járni, bár titkon bízott abban, hogy legalább James érdeklődik ez iránt a tantárgy iránt.

Minden reménye szertefoszlott, amikor belépett a hetedikesekhez, akikkel már találkozott Repüléstanon és Átváltoztatástanon is. A diákok a padok tetején ülve beszélgettek, vagy éppen az aktuális szennylapokat böngészték rágózás közben. Harry tekintetével fiát kereste, de nem látta sehol sem. Az óra kezdetét jelző csengő után sem változott semmit sem a helyzet. Harry követte Mr. Leedst a katedra felé, s próbálta leplezni elkeseredettségét.

- Akkor hát, ma nagyon izgalmas dolgokról lesz itt szó. - mondta a tanár inkább magának, mint a nebulóknak. - Ma megismerkedünk a mágia legsötétebb ágával, a főbenjáró átkokkal. Ezen az órán segítségemre lesz, Mr. Potter is, akivel már találkoztak.
Harry köszönés gyanánt biccentett a fejével, de senki sem figyelt rá.
- Ö… izé, akkor kezdjük a főbenjáró átkok ismertetésével.
 

Mialatt Mr. Leeds a főbenjáró átkokat ecsetelte, Harry várakozóan az ajtót nézte. Rettegett a tudattól, hogy a fia még csak a fáradságot sem veszi arra, hogy bemenjen az órájára. Lelkében megcsillant a remény, amikor kitárult az ajtó, s belépett rajta James, pár barátja kíséretében.
 

- Hoppácska, itt van az ász! - mondta, miközben lekezelt egy-két fiúval.
A lányok ábrándos tekintettel meredtek rá, s legeltették szemüket a fiú izmain, amelyek kidudorodtak a fehér inge alatt.
- Azt hittük, be sem jössz. - szólalt meg egy szőke hajú lány, s magához húzta Jamest.
- Hékás! Ő az enyém! - pattant fel egy alacsony, vörös hajú lány is.
A lányok meg tudták volna ölni egymást a szemeikkel, de James békéltetően átölelte mindkettőjüket.
- Szerintem, jut belőlem mindkettőtöknek.
- Szerintem, pedig, elkezdődött az óra. - szólt hátra Harry.
James a hang hallatán megborzongott, majd a katedra felé fordult. Most vette csak észre édesapját Mr. Leeds mellett. Nyelt egyet, majd elengedte a lányokat, és leült egy székre.
- Igaz, igaz. Mr. Leeds biztos nagyon izgalmas órát tart a lefegyverző bűbájról…
- Azt hat évvel ezelőtt vettük. - jegyezte meg Mr. Leeds.
James arcán halvány pír jelent meg, s először nem is tudott mit mondani, majd próbálta menteni a menthetőt:
- Tudom, csak vicceltem. Az olyan élvezetes volt, hogy máig eszembe jut.
Harry fásultan felsóhajtott, majd Mr. Leedshez fordult:
- Folytassa, professzor.
- Hol is tartottam? – vakarta meg szórakozottan a feje búbját a professzor. - Áh, megvan! Tehát az Imperio a legkevésbé veszélyes főbenjáró átok. De ennek a használatát is tiltja a törvény, mivel…
Nem fejezhette be a mondatát, mert hirtelen erős szúrást érzett a szíve tájékáról. Arca egy pillanat alatt elfehéredett, s összeesett a katedrán. Harry letérdelt mellé, és felemelte az arcát. Látni lehetett rajta, hogy szörnyű kínokat élhet át. Harry elővette a varázspálcáját, és a professzorra szegezte:
 

- Finite! Finite!
Nem használt. Harry elmormolt még néhány átok semlegesítő varázslatot, de hasztalan volt. A diákok szörnyülködve figyelték tanáruk haláltusáját. Az óra kezdete óta először, síri csend volt. Senki sem mert közelebb menni a katedrához. Nem értették, hogy mi folyik körülöttük. Harry hirtelen Jamesre nézett:

- Gyorsan, szólj Anabellának, hogy szükségem van egy bezoárra!
A fiú egy ugrással az ajtónál termett, de amint kilépett volna rajta, Harry ismét hozzászólt:

- Már nem kell. Meghalt.
Harry lecsukta a férfi szemhéját, majd felállt. Végignézett az arcokon. Az arcokon, amelyek még sohasem tapasztalhatták meg a halált. Az arcokon, amelyek még sohasem láttak senkit sem meghalni. Döbbenetet, és iszonyt vélt felfedezni a tekintetekben. James még mindig az ajtóban állt, elborzadt arccal.

- Maradjanak itt, amíg szólok az igazgatónak.
- És ha minket is megtámad valaki? - kérdezte egy szőke fiú a sarokból.
- Mr. Leeds természetes halált halt.
- Honnan tudja? - hallatszott az újabb kérdés.
Harry kezdett kijönni a béketűrésből.
- Ha a kviddics helyett már tárgyakkal is foglalkozna, akkor meg tudna különböztetni egy átkot a természetes haláltól!

Harry nem akart tovább magyarázkodni. Élete során sok embert látott meghalni, de akkor sem tudta megszokni ezt a látványt. Habár nem is ismerte Mr. Leedst, úgy ítélte meg, hogy a szórakozottsága ellenére, remek ember volt. Sajnálta, amiért így érte a vég. McGalagonyt az igazgatói irodában találta, s a boszorkány kis híján elájult a hír hallatán. Azonnal kihívta az igazságügyi orvos szakértőket, akik megállapították, hogy a tanár úr szívinfarktusban hunyt el. McGalagony elmondta Harrynek, hogy tudott arról, hogy a férfinak szívproblémái voltak, de arról fogalma sem volt, hogy ilyen súlyos lett volna a helyzet.
Harry éppen McGalagony irodájában ült, s arra várt, hogy a nő befejezze a beszélgetését a minisztériummal, amikor nagy meglepetésére Félig Fejnélküli Nick lebegett át a falon, s Harryhez hajolt:
- Kezdődik, Harry Potter. Kezdődik.
- Mi kezdődik, Nick?
- A vihar.
Harry kinézett az ablakon. Odakint kellemes, őszi idő volt. Jelét sem találta annak, hogy vihar közeledne. A szellem követte pillantását, majd szemrehányóan így szólt:
- Nem arra a viharra gondoltam. Hanem arra, amely a lelkek mélyén búvik meg, s az alkalmas pillanatban kitör.
Harry értetlenkedve nézett Nickre. Fogalma sem volt arról, hogy az mire céloz.
- Nick, ezzel mit akarsz mondani?
- A szeptemberi eső átkot szór az átkozott tantárgyra, s halálát újabb halál követi. A vihar gyorsabban ideér, mint azt bárki hinné, s ezúttal nemcsak a csatatéren, de a lelkekben is kiteljesedik.
- Nick, mi a…
- Kérdezd, a Jóslástan mesterét. Mert akárki akármit is mond, annak idején sok mindent megjósolt már.
Harrynek egy név jutott azonnal az eszébe: Trelawney. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna a szellemtől, az tovaszállt. Harry ezt nem is bánta, mert megértette az üzenetet: beszélnie kell Trelawney professzorral. Mi sem egyszerűbb ennél. Fel is állt, hogy elmenjen a boszorkány irodájába, de eszébe jutott, hogy a nő már nem tanít itt. Így kénytelen volt megvárni McGalagonyt.

- Miért állt fel, Mr. Potter?
- Beszélnem kell Trelawney professzorral.
McGalagony összevonta a szemöldökét.
- Ugyan minek? Az a nő össze-vissza beszél. Mr. Potter, hogy jön ide Trelawney? Mr. Leeds természetes halált halt, nincs szükség jósokra.
- Tudom. De késztetést érzek arra, hogy megkeressem. Hol találom?
McGalagony mélyet sóhajtott.
- Tudja, a minisztérium létrehozott egy házat a roxforti tanárok számára. Tudja, ide azok mehetnek, akik már nyugdíjba vonultak. Ez a minisztérium tisztelete a munkánk iránt. Trelawney is ide került, miután nyugdíjba vonult, de azóta… nos, azóta teljesen leépült. Tudja, egy elmegyógyintézetben kezelik. A saját nevére sem emlékszik.
Harry csalódottan visszasüppedt a karosszékbe. Hogyan is alapozhatna egy olyan ember szavára, aki az orvosok szerint sem megbízható?
- Felejtse el. Ezt nem tudtam. Szegény nő.
- Én is sajnálom. Nem érdemelt ilyen sorsot, de mivel olyan mágiaágat választott, amely elég erősen igénybe veszi az elmét, és a lelket is, várható volt, hogy így jár majd. Tudja, a jósok többsége megbolondul.
 

Harry pontosan tudta, hogy miről beszél. Annak idején az Auror Főiskolán is tanultak erről. Mindazonáltal szívből sajnálta Trelawney professzort, s nem értette, hogy Nick miért hozta elő a boszorkányt. Hogyan beszélhetne olyasvalakivel, aki még a saját nevére sem emlékszik? S mégis miről beszélt Nick? Amit elmondott neki valószínűleg Trelawney egyik jóslata lehetett. Harry tudta, hogy a nő gyakran jósolt a halál eljöveteléről, s egy-két alkalom kivételével mindig mellényúlt. De jól emlékezett arra is, hogy ez a nő jövendölte meg azt is, hogy ő le fogja győzni a Sötét Nagyurat. S ez a jóslat igen sok gondot okozott neki, és Voldemortnak is. Mi van akkor, ha ez az újabb jövendölés is valóra válik? Ha Leeds professzor halála tényleg csak a rájuk váró, nagy vihar előszele volt? Mi van akkor, ha Trelawney Nickre bízta ezt a jóslatot, hogy alkalomadtán adja át neki? Gondolataiból Anabella hangja rángatta ki, aki éppen most lépett be az igazgatói irodába.
 

- Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, segíthetek-e valamit a temetés ügyében?
- Nagyon kedves, Anabella, de Mr. Leeds családja már úton van. Ők fognak mindent elrendezni.
- Micsoda szörnyű tragédia. El sem hiszem, hogy ma reggel még az új bájitalfejlesztésekről beszélgettünk, erre már nincs többé. Annyira sajnálom.
- Mi is sajnáljuk, Mrs. Watkins. De ha már itt van, elmehetne Mr. Potterrel, és összehívhatná a diákokat a Nagyterembe.
A nő bólintott, majd Harry társaságában elindult a Nagyterem felé.
- Én szólok az iskolában tartózkodónak, ön értesíthetné a kviddics pályán levőket.
Harry nem szólt semmit sem, némán engedelmeskedett.