A gond nem jár egyedül...

 

Harry éppen a harmadik emeleti folyosón álldogált az ablakban, és az azon végiggördülő esőcseppeket nézte, amikor McGalagony, Flitwick és Anabella lépett hozzá. Egy ideig ők is az esőcseppekre meredtek, majd Anabella törte meg a csendet. Lassan, már-már merengően beszélt:

- Azt mondják, az őszi eső megtisztító erővel bír. Megerősíti azt, amit meg kell erősíteni, s eltörli azt, ami változásra szorul. Talán igaz lehet ez.
 

Harry még mindig kifelé bámult az ablakon, de a nő szavai elgondolkodtatták. Először Albus jutott az eszébe, aki nem mondta el neki, hogy mérhetetlenül szerelmes, holott mindig mindent megosztottak egymással. Majd gondolatai James köré gyűltek, aki – még magának is nehezére esett beismerni – lusta volt, és gyáva. S Harry arra gondolt, hogy ő is nagyon gyáva, amiért még mindig nem volt bátorsága leülni a fiával, és megbeszélni a Scorpiusszal történteket. Rettegett attól, ahogyan James reagálna. Végül, az emlékeiben feltűnt egy sápadt arc. Egy arc, amelyről elszökött az élet minden színe. Habár semmi jel sem utalt arra, hogy megátkozták volna, Mr. Leeds halála megdöbbentette, s rossz előérzete támadt.

 

- Mr. Potter, nem véletlenül mondtam ezt az előbb. A Roxfort változtatásra szorul, s ebben csak ön segíthet.

- Lassan lejár a megbízásom, professzor. Vissza kell térnem a Főparancsnokságra.

 

- Nem kell feltétlenül így lennie, ha ön nem akarja.

 

- Ha én nem akarom? - Harry keserűen felnevetett. - Kérem, én már mindent megpróbáltam, de semmire sem mentem az egésszel. Be kell látnunk, hogy a vendégelőadókat sem tisztelik. Nem tehetünk semmit sem, sajnálom. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

 

- Ebben igaza van, Harry - szólalt meg McGalagony. - Vendégelőadóként nem tehet semmit sem, de tanárként annál inkább.

 

Harry felkapta a fejét a tanár szóra. Megpördült a tengelye körül, és összevont szemöldökkel a boszorkányra nézett. McGalagony reménykedve elmosolyodott.

- Senkit sem találtunk Mr. Leeds helyére. Ebből kifolyólag arra mertünk gondolni, hogy ön esetleg a helyére léphetne.

 

Hát erről a változásról beszélt Anabella! Azt akarják, hogy a Roxfort teljes jogú tanárává váljon.

 

- Mit gondol, Harry Potter? El tudná vállalni? - csatlakozott a beszélgetésbe Flitwick professzor. - Sok mindenhez joga lenne, amihez vendégelőadóként nem volt joga.

 

- Arra céloz, hogy pontokat vonhatnék le, és büntetéseket szabhatnék ki?

 

- Igen, valami ilyesmire. Persze előfordulhat, hogy a maga intézkedéseit is semmibe veszik majd. Hajaj, hogy én mennyi pontot vontam már le! De nem igazán foglalkoztak vele. De talán egy életerős férfit komolyabban vesznek majd, mint egy magamfajta vén, hadirokkant koboldot.

 

- Másfelől, tényleg szükségünk lenne egy tanárra. Valakire, aki ismeri a sötét átkokat, s azt is tudja, hogy hogyan lehet magunkat felvértezni ellenük. – McGalagony megfogta Harry kezét.

 

- Rendben van. Képes vagyok egyszerre két munkahelyet is ellátni. Majd meglátják, az én büntetéseimet nem fogják viccnek venni.

 

Anabella közelebb lépett Harryhez, szemében furcsa fény csillant.

 

- Köszöntöm a Roxfort tanárai között, Mr. Potter. Biztosan nagyon izgalmas lesz a közös munka.

Harry szíve hevesen kalapálni kezdett, maga sem értette, hogy miért. Legbelül egy hang, egy érzés, távolságtartásra figyelmeztette.

- Örülök, hogy egy remek csapattal dolgozhatok együtt.

Több szó nem esett közöttük. McGalagony, hogy határtalan örömét kifejezze, azonnal összehívta a roxforti diákokat a Nagyterembe. Izgatott sustorgás uralta a termet. Senki sem értette, hogy miért kellett ilyen hirtelen összegyűlniük.

 - Fogadjunk, hogy Mr. Leeds nem szívinfarktusban halt meg - súgta James Hugo fülébe. - Tutira megölték. 
 

- Ne is mondj ilyet!

 

- Majd meglátod. Mi másért kellene itt ülnünk, ahelyett, hogy összepakolnánk a cuccainkat, és készülnénk a hétvégi hazatérésre? Különben is, szerinted, miért adnak nekünk kimenőt? Biztos valami nagy gáz van!

 

- Ne beszélj már sületlenségeket! - fordult bátyjához Albus. - Azért kell hazamennünk, mert a hétvégén temetik el a professzort, s így csak láb alatt lennénk.

 

- Na, persze.

 

Az eszmecsere nem folytatódhatott tovább, mivel az iskola igazgatója csendre intette a diákokat. McGalagony először szigorú tekintettel végignézett a kíváncsi arcokon, majd vonásai megenyhültek, s arca felragyogott.

 

- Örömmel jelenthetem be maguknak, hogy az új Sötét Átkok Kivédése tanáruk nem kisebb ember, mint maga Harry Potter!

 

Szavait döbbent csend követte. A nebulók egymásra néztek tanácstalanul, s James Potter halálra vált arccal olyan kicsire húzta magát össze, amilyen kicsire csak tudta.

 

- Ne már! Ez nem lehet igaz! Miért büntet a sors?

 

Senki sem válaszolt a kérdésére. Társai inkább együtt érzően megveregették a vállát, Albus pedig büszkén kihúzta magát. Ő volt az egyetlen az iskola fiataljai közül, aki örült a hírnek. Ő már alig várta az apja által tartott órákat, s ahogyan végignézett a McGalagony mellett álló Harryn, olyan érzése támadt, hogy innentől kezdve minden más lesz. A legjobb dolog, ami a Roxforttal történhetett az az, hogy végre egy határozott tanár került az egyik legfontosabb tárgy oktatói székébe. Albus biztos volt abban, hogy az apjával nem fogják társai megtenni azokat a szemtelenségeket, amelyeket a többi tanárral megtesznek. Talán végre rend lesz.

 

***

A hétvége gyorsan eltelt. Szombaton Harry részt vett Mr. Leeds temetésén, amely szűk körben zajlott egy londoni temetőben. Az összes roxforti tanár megjelent, de a diákok közül csak Frankie jött el a szüleivel.
Vasárnap a szokásos ebédre voltak hivatalosak az Odúba, ahol Molly háromfogásos ebéddel várta őket, s nagyon boldog volt, hogy végre kedvenc unokái is meglátogatják. James hosszasan ecsetelte a kviddics meccseket nagyapjának, Arthurnak, aki izgatottan hallgatta a fiú, néhol kiszínezett, történeteit. Lily, Ginny és Molly a konyhában készülődtek, Albus pedig Harry mellett üldögélt a kanapén, és éppen afelől érdeklődött, hogy mégis milyen tervei vannak az apjának új tanári minősítésében. Harry nagyon titokzatosnak bizonyult, semmit sem osztott meg a fiával, ami roppant zavarta Albust. Négy, válaszra sem igazán méltatott, kérdés után úgy döntött, hogy még a főzés is érdekesebb az apjával folytatott meddő társalgásnál, s felállt. Mielőtt eltűnhetett volna a konyhaajtó mögött, Harry utána szólt:

 

- Fiam, Albus! Mindent meg fogsz tudni a maga idejében. Legyen elég annyi, hogy sok minden meg fog változni.

A fiú biccentett, majd belépett a konyhába. Odabent nagyanyja éppen a Yorkshire puding elkészítésének módjait vitatta lányával, Lily pedig, hogy kifejezze unalmát, hatalmasat ásított.

 

- Mi a baj, kis drágám? Nem érdekes, amiről anyáddal beszélünk?

 

- Őszintén? - Lily leugrott a konyhaasztalról, amelyen idáig ücsörgött. - Cseppet sem izgat a főzés, nagyi.

 

- Pedig egy nőnek meg kell tanulnia főzni - Molly, hogy kijelentésének hangsúlyt adjon, felemelte a fakanalat.

 

- Már mért kéne?

 

- Mert egy szép napon családanya leszel, és feleség. El kell látnod a családodat majd. Ki fog főzni nekik, ha nem te?

 

- Majd a szakács - felelte hanyag eleganciával Lily. - Nálunk is simán főzhetne szakács, és akkor anya nem lenne olyan elfoglalt. Én biztosan nem fogok egész álló nap főzni-mosni- és takarítani.

 

Az ősz boszorkány a döbbenettől hirtelen szóhoz sem jutott. Miről beszél ez a lány?

 

- Lily, ennyi idősen engem sem izgatott a főzés. De amint családom lett, rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog ez. Elvégre is, nincs is jobb érzés annál, mint hogy gondoskodsz a családodról. A gyerekeidről, a férjedről…

- Hát az már egyszer biztos, hogy én nem fogok örökké otthon ülni, és főni a konyhában! - Lily gőgösen kivonult a konyhából.

 

Ginny nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, így lánya után ment. Lily éppen apja mellé heveredett le a kanapéra. Harry először gyengéd csókot nyomott a lánya homlokára, majd látva felesége arcát, összevonta a szemöldökét.

 

- A kisasszony nem hajlandó megtanulni főzni.

 

- Már miért kellene megtanulnia?

 

- Hogy ne akkor kelljen bénáznia, amikor már férjes asszony lesz. Hát ezért, Harry.

 

Harry alig bírta türtőztetni magát. Érezte, hogy lelke mélyéből egyre feljebb tör a nevetés.

 

- Ne haragudj, drágám, de Lily még olyan fiatal. Ráér még arra.

 

- Nem fogok megtanulni főzni később sem - jelentette ki dacosan a lány. - Az én férjem majd szakácsot fog alkalmazni.

 

- És te akkor mit fogsz csinálni? - kérdezte Harry.

 

- Majd dolgozom, és a férjemmel fogok foglalkozni.

 

Lánya mondata szöget ütött Harry fejében. Arra gondolt, hogy bárcsak Ginny is úgy állna a dolgokhoz, mint a lánya. Ő számtalanszor mondta neki, hogy fogadjanak fel valakit, aki segít a ház körül, s akkor Ginny nem lenne mindig olyan fáradt, s több ideje jutna más dolgokra, köztük a férjére is, de feleségének nem tetszett ez az ötlet.

 

- Ahhoz nagyon gazdag férjet kell keresned. - jegyezte meg epésen Ginny.

 

Lily olyan határozottsággal reagált anyja megjegyzésére, mintha egy érett, tapasztalt nő beszélne belőle:

- Ne aggódj, anya, már minden eldőlt.

 

- Ezt meg hogy érted? - fordult hozzá Harry értetlenkedve.

 

- Nyugi, apa, semmi vész.- mosolygott sejtelmesen Lily, majd fogta magát, és kiment az udvarra.

 

Ginny leült Harry mellé, s döbbenten meredt a bejárati ajtóra. Nem tudta mire vélni lánya kijelentéseit.

 

-Szerinted mire célzott?

 

- Fogalmam sincs, Ginny. Ha arra vagy kíváncsi, hogy van-e valakije, akkor azt mondom, hogy én nem láttam senkivel sem a Roxfortban, de ez nem jelenti azt, hogy nincs.

 

- Ezt meg hogy érted? Ha járna valakivel, nyilván elmondaná.

 

- Ne legyél ebben annyira biztos. - Harry rögtön Albusra gondolt, aki szintén eltitkolta barátnőjét. Azon morfondírozott, hogy vajon ki lehet az, aki elrabolta Lily szívét. - Mindazonáltal, amit Lily mondott az nem is olyan rossz. Elgondolkodhatnál rajta.

 

- Mármint micsodán?

 

- Azon, hogy felfogadj valakit, aki segít neked a ház körül…

 

- Hiszen arra semmi szükség! Magam is remekül boldogulok, nem?

 

Harry megfogta Ginny kezét, s mélyen a szemébe nézett.

 

- Nem vetted észre, hogy a házimunka mellett sosem marad időd másra?

 

- Ugyanmár! - legyintett a nő nevetve. - Hiszen van időm a gyerekekre, elmenni Hermionéval ide-oda, átjönni anyához…

 

- Akkor ezek szerint, csak rám nem jut az idődből.

 

- Jaj, Harry… hogy mondhatsz ilyet? Rád is van időm, természetesen.

 

- Aha, szóval akkor csak kedved nincs hozzám. - Harry keserűen elmosolyodott. - Már rég észrevettem, hogy nem akarsz velem lenni.

 

- Ez nem igaz, te is tudod. Csak egyszerűen sosem volt megfelelő az alkalom…

 

- Most, ahogy látom, nincsen semmi dolgod sem. Gyere, menjünk fel a szobádba. Nem fognak minket hiányolni.

 

- Harry, kérlek… - Ginny elhúzta a kezét Harryétől, s felállt. - Nem tűnhetünk csak úgy el.

 

 - Miért nem? - állt fel Harry is, és magához vonta a nőt. - Felnőttek, és sokat láttak már, nem fognak megsértődni.

 

Ginny eltolta magától a férfit.

 

- Meg kell néznem a csirkét.

 

Harry érezte, ahogy elméjét elborítja a düh. Nem akart jelenetet rendezni pont itt, az Odúban, Arthurék és a gyerekek előtt, ezért inkább az italos szekrényhez lépett, és kivett egy üveg skót whiskyt. Ahelyett, hogy töltött volna magának belőle, meghúzta az üveget. Az ital valamicskét megnyugtatta, de nagyon csalódottnak érezte magát. Nem értette felesége viselkedését. Nem tudta hová tenni ezt az új Ginnyt. Eleinte minden olyan szépen, már-már mesébe illően, alakult: elmúlt a veszély, feleségül vehette álmai asszonyát, és három, szép gyermekkel is megáldotta őket a sors. Nem voltak problémáik egymással, s az intimitásban is tökéletesen összeillettek. Igaz, hogy Lily születése után Ginny mély depresszióba esett, de Harry a folyamatos odaadásával, és türelmével, kizökkentette feleségét a mélypontról. Ginny ismét a régi lett. Ez az idilli állapot körülbelül két hónapig tartott. Onnantól kezdve a felesége egyfolytában kerülte a közös pillanatokat, s Harrynek kezdett már nagyon elege lenni ebből. Nem emlékezett rá, hogy megbántotta volna valamivel a nőt, s mivel Ginny örökké elzárkózott a beszélgetés elől, nem is tudhatta meg, ha akaratán kívül mégis megsértette volna Ginnyt.

 

Az alkohol megtette a hatását, feszültsége oldódott, s éppen abban a pillanatban lépett be Hermione az ajtón, amikor Harry újabb kortyot akart inni az üvegből.

- Ejnye, Harry, már poharat sem kapsz?

 

- Nem volt kedvem poharat keresni. - Harry vörös fejjel visszatette az üveget a szekrényre.

 

Hermione vizslató tekintettel végigmérte, majd olyan közel lépett hozzá, hogy senki se hallhassa meg, amiről beszélnek.

 

- Történt valami, Harry?

 

- Nem, miért?

 

- Mert te nem szoktál csakúgy inni. Főleg nem így, üvegből.

 

Harry próbált nagyon hanyagnak tűnni, lazán visszacsavarta az üveg tetejét.

 

- Ahhoz, hogy inni támadjon kedvem muszáj valaminek történnie?

 

- A te esetedben, igen. Szóval?

 

Harry nagyot sóhajtott, majd a hálószobákba vezető lépcső felé bökött a fejével. Hermione értette a célzást, így pár perc múlva már Ron régi szobájában ültek az ágyon. Harry érezte, amint ismét hatalmába keríti a düh, és a keserűség.

 

- Ginny az oka. Elegem van a ridegségéből. Elhanyagol, nem foglalkozik velem. Nem akar velem lenni, érted, Hermione? Kezdem azt hinni, hogy már nem szeret.

 

Hermione nagyot sóhajtott, miközben az íróasztalon elhelyezett közös fényképükre nézett, ami akkor készült, amikor ők négyen együtt tartották meg az esküvőjüket. Harry elkapta a pillantását, majd egy mozdulattal magához varázsolta a fotót.

 

- Milyen boldogok voltunk itt még.

 

- Újra azok lesztek. - Hermione átölelte Harryt.

 

- Nem érted? Valami nincs rendben vele. Vagy velem. Fogalmam sincs.

 

- Légy vele türelmesebb, Harry.

 

- Ezt úgy mondod, mintha tudnál valamit.

 

Hermione arca falfehér lett, tekintetét zavartan a szőnyegre szegezte. Harry minden figyelmével arra összpontosított, hogy le tudjon valamit olvasni barátja arcáról. Jól ismerte a nőt, tudta, hogy valamit titkol előle, s ez nagyon nem tetszett neki. Megragadta Hermione arcát, és mélyen a szemébe nézett.

 

- Hermione, ha tudsz valamit, kérlek, mondd el. Jogom van tudni.

 

- Nem avatkozhatok bele a dolgaitokba… ez csak rád, és Ginnyre tartozik… én…

 

- De ha ő egyszer hallgat, mint a sír! - csattant fel Harry.

 

- Harry…

 

- Mondd el, amit tudsz, könyörgöm!

 

Hermione kis híján sírva fakadt. Megrázta hosszú, hullámos haját, és dacosan felállt.

 

- Nem tehetem. Ez a ti dolgotok.

 

Mire Harry akármit is mondhatott volna, faképnél hagyta. Harry hosszú percekig üldögélt az ágyon gondolataiba merülve, amikor Albus kukucskált be az ajtón. Amint meglátta édesapja gondterhelt arcát, összevonta a szemöldökét, és megszólalt:

 

- Bejöhetek?

 

Harry bólintott, miközben a maga melletti helyre bökött az ágyon.

 

- Feltűnt, hogy nem vagy odalent, gondoltam megkereslek. Mindjárt kész az ebéd.

 

- Rendben, fiam.

 

- Apa, minden rendben?

 

- Már hogyne lenne minden rendben? - Harry igazából ezt akarta mondani:

 „ Már hogy lenne minden rendben, amikor anyád titkol előlem valamit. Valamit, amit még a nagynénéd is tud, csak én nem tudhatom meg.” De ezzel nem terhelhette a fiát.

 

Albus inkább csak hinni akart apja szavaiban, minthogy ténylegesen elhitte volna, hogy nincsen semmi baj sem.

 

- Biztos? Tudod, nekem elmondhatod. Hátha tudok segíteni.

 

- Albus Perselus, tudom, hogy megbízhatok benned, de tényleg minden rendben. Menjünk le ebédelni, mert a nagyanyád megsértődik, ha elkésünk.

 

Elindultak az ajtó felé, de ott Albus megtorpant, s hátrafordult:

 

- Komolyan mondom, apa, ha bármi gond van, csak szólj. Nem vagyok már kisgyerek.

 

- Tudom - bólintott Harry, s nagyon szerencsésnek érezte magát, amiért ilyen nagyszerű gyermekkel áldotta meg a sors.

 

S valóban, igaz, hogy a nagyobbik fiával akadtak gondok, de igazából Harry tudta, hogy a lelke mélyén James is nagyon jó gyerek. Albus kitűnően tanult, s mindig nagyon illedelmesen viselkedett. A kis Lily, az egyetlen lánya, pedig egy igazi csoda volt a maga vérmes természetével, és mindenkit elbűvölő bájával. Ha jobban belegondolt, nem panaszkodhatott a sorsra. Legalább a gyermekeivel rendben volt minden. Nem úgy, mint például Lunáéknál, ahol a kis Frankie-t állandóan pszichológushoz kellett vinni, mert nem tudta feldolgozni a sértéseket, amelyeket a nagyobb fiúktól kapott az iskolában. Frankie remek srác volt, de nem túl férfias alkata miatt, s azért, mert gyakran járt a könyvtárba, a nagyobbak állandóan piszkálták. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy Frankie sírva könyörgött a szüleinek, hogy otthagyhassa a Roxfortot. Harry arra gondolt, hogy mekkora szerencse, hogy neki még sohasem kellett ekkora kihívás elé állnia. Neki még sohasem kellett olyat kényszerítenie a gyerekeire, amit azok nem akartak.

 

***

James Potter éppen a kviddics pálya végében elhelyezett öltözők felé sietett a Hugrabug ellen vívott meccs után. Sima feladat volt ismét győzelemre vezetni a Griffendél csapatát. A Hugrabug minden igyekezete ellenére képtelen volt még arra is, hogy megszorongassa a bajnokcsapatot. James éppen azon tűnődött, hogy legközelebb végre a gyűlölt, és megvetett Mardekárral kerülnek össze, amikor észrevette, hogy az öltöző ajtaja nyitva van, holott ő becsukta. Nem tudta mire vélni a dolgot, de ösztönei arra utasították, hogy lassú, csendes léptekkel lessen be az ajtón. Odabent nem várt látvány fogadta: Scorpius Malfoy csókolózott egy vörös hajú lánnyal. Jamesnek még a gyomra is felfordult arra a gondolatra, hogy van olyan lány a Roxfortban, aki bemocskolja magát egy Malfoy-jal. Egy elítélt, bukott család sarjával. Csakis egy őrült mardekáros lány tehet ilyet. Azonban, amikor kibontakoztak egymás öleléséből Scorpius észrevette őt, és halálsápadttá vált. James jót nevetett magában a fiú arckifejezésén, s biztos volt abban, hogy Scorpius titkos viszonyt folytat egy nagyon csúnya lánnyal. Már alig várta, hogy megtudja, ki lehet ez a lány, és szétkürtölje az iskolában. Kaján vigyorral nézett farkasszemet az ősi ellenségével, s ezt a lány is észrevette.

 

- Mi a baj, Scorp?

 

A hangja ismerős volt Jamesnek, túlságosan is ismerős.

 

-Scorp?

 

Scorpius még mindig halálsápadtan meredt a jövevényre. A lány megfordult, hogy lássa, mi a baja szerelmének. Így történhetett meg az, hogy James Potter szemtől szemben állt húgával, Lily Potterrel, aki az imént még Scorpius Malfoy karjaiban volt.

 

- Lily… - suttogta, s már nem mosolygott. - Lily, te?

 

A lány először nagyon meglepődött, majd azonnal szerelme mellé állt, és megfogta a kezét.

 

- Már itt volt az ideje, hogy kiderüljön. Szeretjük egymást, ha tetszik neked, ha nem.

 

James nem is hallotta húga szavait, csak az járt a fejében, hogy ez a mocskos, alávaló mardekáros beszennyezi az ő ártatlan húgát. Elméje elborult, szíve egyre hevesebben vert. Kezéből kiesett a kviddics köpeny, s arca teljesen eltorzult. Lily jól tudta, mint ahogyan Scorpius is, hogy mi következik ezután. James egy szempillantás alatt előttük termett, és teljes erőből pofon ütötte Scorpius Malfoyt. Lily próbált közéjük állni, de bátyja egy jól irányzott mozdulattal félrelökte, s folytatta Scorpius püfölését.

 

- Jimmy, ne!

 

- Te rohadt szemét! Te utolsó mocsok! Hogy merészeled megbecsteleníteni a húgomat?! Ezért meglakolsz, te hitvány féreg!

 

Scorpius derekasan állta az ütéseket. Nem is igazán védekezett. Lily megragadta Jamest hátulról, és megpróbálta lerángatni szerelméről, de a fiú olyan erősen taszította el a kezét, hogy Lily elesett, és beütötte a derekát az egyik padba. Scorpius szemében gyilkos fény csillant. Olyan hirtelen támadt vissza, hogy még James is meglepődött rajta.

 

- Ne merj így bánni Lilyvel!

 

- Úgy bánok vele, ahogy akarok, ő a húgom! Te ne merészeld csókolgatni!

 

Lily szeméből patakokban folytak a könnyek, nagyon fájt neki, hogy bátyja és szerelme ennyire utálják egymást.

 

- Jimmy, könyörgöm…

 

- Meg foglak ölni, Malfoy! – bömbölte James, és gyomorszájon ütötte ellenfelét.

 

Scorpius válaszul bokán rúgta. Sokáig ütötték egymást, majd olyan dolog történt, hogy még ők maguk is meglepődtek rajta: erős késztetést éreztek arra, hogy harcukat varázslóhoz méltó módon folytassák, s pálcát rántottak.
Egy percig sem vártak a másikra, egyszerre szegezték egymásra a pálcáikat, s egyszerre üvöltötték azt, ami legelőször eszükbe jutott:

 

- Crucio!

 

Lily felsikoltott, de szerencsére elhibázták mind a ketten, aminek az lett az eredménye, hogy átkaik a falat találták el, amelyből jókora darab kitört. Ezután ismét támadásba lendültek, de Lily ezt már nem várta meg, kirohant az öltözőből, hogy segítséget hívjon. Még a folyosón összefutott a kviddics csapat többi tagjával, akik éppen a folyosón elhelyezett padon üldögéltek, és töklevet ittak. Látván a lány zaklatott arcát, azonnal felpattantak.

 

- Hé, minden oké? – kérdezte Hugo.

- Nem, nem! Jaj, Hugo… odabent James és Scorp párbajoznak! Könyörgök, segíts!

 

Hugo felvonta a szemöldökét, majd lemondóan sóhajtott.

 

- Nem lehet. Még csak negyedikes vagyok, és nem tudok rendesen varázsolni. Sajnálom, Lily.

 

- De Hugo! Ezek odabent megölik egymást! - a lányt ismét hatalmába kerítették könnyei. – Kérlek, Hugo! Valaki segítsen már!

 

A fiúk tanácstalanul néztek egymásra. Senki sem mert olyanok közé állni, akik pálcát használnak. A verekedés más dolog, abban segítettek volna.

Lily megtörölte a szemét.

 

- Mindannyian gyáva nyulak vagytok! Meg sem érdemlitek a varázserőtöket! Olyanok vagytok, mint a muglik!

 

- Mi folyik itt? - lépett elő a semmiből Harry Potter. – Gratulálni szeretnék a győztes csapatnak, erre ilyeneket hallok.

 

Lily az apja mellkasának nyomta a fejét, még mindig patakzottak a könnyei. Harry felemelte lánya arcát, és olyan gyengédséggel nézett rá, hogy a lány egy percre abbahagyta a sírást.

 

- Mi a baj, drágám? Mi történt veled?

 

- Apa, könyörgöm, segíts…

 

Ekkor hatalmas durranás rázta meg a folyosót, amely az egyik öltözőből jött. Harry felvonta a szemöldökét.

 

- Mi folyik itt?

 

- Apa… Scorpius és James… odabent párbajoznak.

 

Harry fásultan sóhajtott, majd végignézett a fiúkon.

- Ki van még odabent a fiammal?

 

- Senki, nagybátyám, csak ők ketten vannak - felelte Hugo.

 

Harry szívéről hatalmas kő gördült le. A lelke mélyén örült neki, hogy a fia végre egyedül vívja meg a saját harcát, segítség nélkül.

 

- Apa, kérlek, állítsd le őket! - rángatta meg a talárját Lily kétségbeesve. - Apa, könyörgöm, mentsd meg őt!

 

- Ne aggódj, hercegnőm, a bátyádnak nem esik semmi baja sem. – Harry megcirógatta lánya arcát, majd elindult az öltöző felé.

 

Nem is sejtette, hogy lánya nem éppen a bátya épségéért aggódott. Mint ahogyan azt sem sejthette, hogy amikor az öltözőbe ér, kis híján maga alá temeti egy jókora darab a tetőből. Harry éppen csak el tudott ugrani a törmelék elől. Mindent ellepett a por, és az összetört fal-, és paddarabok. Odabentről kék és piros fénycsóvák villantak, jelezvén, hogy még mindig tart a küzdelem. Harry egy pálcasuhintással eltakarította a törmeléket az útból, és szétválasztotta a dühöngő bikákat. James a sarokban lihegett, testét csúnya horzsolások díszítették, Scorpius pedig a másik sarokban kuporgott, szájából csak úgy patakzott a vér.

Harrynek, ahogyan végignézett a fiúkon, a régi szép idők jutottak az eszébe. Valahogy képtelen volt haragudni a fiúkra, hiszen anno ő is hamar elveszítette a fejét. Annak meg külön örült, hogy szemtől szemben intézték végre el a nézeteltéréseiket.

 

- Mr. Potter…

 

- Elmondod apának te, vagy elmondjam én, Malfoy? - vágott a szavába James indulatosan.

 

- Nyugalom, értek mindent. Szép kis kalamajkát kevertetek, de legalább volt bátorságotok kiállni egymás ellen, és…

 

- Te semmit sem értesz! - üvöltötte James. - Semmit! Az égvilágon semmit se! Ez a nyomorult itt smárolt a húgommal!

 

Harry arcára fagyott a mosoly. Először nem akart hinni a fülének. Hiszen Lily még csak negyedikes!

 

- Tessék?

 

- Jól hallottad - tápászkodott fel James. - Ez a senkiházi, rohadt mardekáros, a te lányoddal smárolt idebent!

 

Harry most Scopiusra nézett. A fiú minden erejét összegyűjtötte, hogy fel tudjon állni.

 

- Uram, kérem, nekem nincsenek rossz szándékaim. Én szeretem a lányát. Bár tudom, hogy úgysem hisz nekem.

 

- Ha annyira szereted, akkor miért sunyiban smaciztok?

 

- Azért, mert sejtettük, hogy ez lesz a vége.

 

- Jó duma! Apa, csinálj már valamit!

 

- Uram, én szeretem Lilyt.

 

- HAZUDSZ! - bömbölte James, és megmarkolta a pálcáját.

 

- Invito pálca! – rikkantotta Harry, mire a fia varázspálcája a kezében landolt.

 

- Na, de apa!

 

Harry még arra sem méltatta, hogy ránézzen. Még mindig Scorpius Malfoyt nézte. Ekkor a háta mögött feltűnt Lily könnyáztatta arca.

 

- Apa, figyelj rám. Szeretjük egymást.

 

- Hát nem látod, hogy csak szórakozik veled, te hülye?!

 

- Ez nem igaz! – vágta rá kórusban Scorpius és Lily.

 

- Dehogynem! Azért van veled, hogy bosszút álljon apán!

 

- Ez nevetséges. Mégis mi okom lenne rá?

 

- Az, hogy az apád az enyém miatt esett ki a hatalomból. Ezért te elcsábítod a húgomat, hogy apát bosszantsd, vagy ki tudja mi pattant ki a romlott elmédből!

 

- Te nem vagy normális, össze-vissza beszélsz.

 

- Ebből elég. James, azonnal menj a hálókörletedbe. Később beszélünk, maga pedig itt marad. Lily, te is menj a bátyáddal.

James kelletlenül elhagyta az öltözőt. Harry pedig olyan közel sétált Scorpiushoz, hogy szinte csak pár centi választotta el őket egymástól.

 

- Nem érdekel, hogy miért jöttél össze Lilyvel, mint ahogyan az sem izgat, hogy Draco az apád, azt akarom, hogy tartsd távol magad a lányomtól. Ő még csak tizennégy éves, te pedig tizenhat vagy. Túl idős vagy hozzá, nem illetek össze. Nem akarlak meglátni a közelében. Megértetted?
 

Scorpius megtörölte a száját, majd szürke tekintetét Harryre emelte. Szemében Harry elkeseredettséget vélt felfedezni.

 

- Én szeretem a lányát, uram.

 

- Nem érdekel. Tartsd távol magad tőle, vagy velem gyűlik meg a bajod. S tudod, fiatalember, én jobban értek a pálcaforgatáshoz, mint a fiam. Most pedig, menj, menj el, de ezt nem ússzátok meg büntetőmunka nélkül. Sem te, sem pedig a fiam. Holnap elrendelem a büntetéseteket.

 

Miután a mardekáros fiú engedelmeskedett neki, Harry is elindult vissza a kastélyba, amely bejáratánál Lily várta.

 

- Apa, kérlek, ne szakítsd el tőlem! Szeretjük egymást!

 

- Lily, még nagyon fiatal vagy. Ő túl idős hozzád. Ennyi volt, értsd meg. Nem illetek össze. Egyszerűen nem.

 

- De apa! - Lily megragadta Harry kezét. Szemében ismét könny csillogott. – Apa, drága apám, hát nem érted? Ő lesz a férjem! Szeretem őt! Scorp jó fiú, kedves, okos…

 

- Nem érdekel. Nem lehettek együtt, és kész. - Harry félretolta a megszeppent lányt az ajtóból.

 

- Nem választhatsz szét minket! Nem, és nem! - ordította utána a lány, de apja válaszra sem méltatta.

 

 

Még hogy Lily és egy tizenhat éves fiú! Micsoda merészség ez? S micsoda ferde hajlam a fiú részéről! Mit kell még megtudnia? Mit kell még elviselnie? Harry érezte amint ismét elönti szívét a keserűség. Jamesszel csak a gond van, Lily egy hozzá nem illő fiúval jár, a felesége pedig teljesen elhidegült tőle. Harry nagyon rosszul érezte magát azon az estén. Ebben a hónapban már legalább másodszor ismét maga alá került. Mi jöhet még? Lassan már mindennapra jutott egy meglepetés. Fürdés után Harry lefeküdt az ágyába, s hosszasan bámulta a mennyezetet, miközben arra gondolt, hogy vajon még mivel kell szembenéznie.

 

Nem is sejthette, hogy amíg ő a szobájában búslakodott, addig a Roxfort egy titkos, már-már elfeledett zugát ismét élet töltötte meg. A helyet, amelyet senki sem látogatott, mert nem volt olyan egyszerű belépni oda. A helyet, amelyet pusztításra építettek. A helyet, amely már nem is hasonlított arra, ahogyan régen festett. A helyet, amelyet már más uralt. A helyet, a titkos kamrát, amely egy új szörnyetegnek adott búvóhelyet, s ez a lény már éhezett. Éhezett a vérre…

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés