2012.06.20. 09:57, Aurora Midnight
Csodálatos álma volt, s olyan nyugodtság kerítette hatalmába a testét, amelyet régen érzett már. Nem nyitotta még ki a szemét, hanem inkább a másik oldalára fordult, de ekkor oldala beleütközött valamibe. Nem tarthatta tovább csukva a szemeit, ki kellett nyitnia, hogy megnézze, minek ütközött. A legnagyobb meglepetésére egy nőt talált maga mellett. Megtörölte a szemét, ez nem lehet igaz… A mellette fekvő barna haja gyengéd hullámokban omlott a párnára, de nem is ezzel volt problémája, hanem azzal, hogy a nőnek barna haja volt, és nem vörös. Azonnal egy név suhant át az agyán : Ginny. Majd pedig a névhez arc is társult, s mindezt a fojtogató lelkiismeret-furdalás követte. Hát megtette. Az első naptól fogva mágnesként vonzotta ez a páratlan szépséggel megáldott nő, de vonzódását igyekezett letagadni. Hát eddig bírta, kevesebb, mint három hónapig. Hogy lehetett ennyire gyenge?!
A nő megmozdult, majd Harryhez fordult, szeméből semmit sem lehetett leolvasni. Sem a szégyenérzetet azért, amiért nős férfi ágyában ébredt, sem az elégedettséget, amiért végre megkapta azt, amire vágyott, de még az álmosság legapróbb jelét sem. Teljesen üres, szinte már üveges tekintettel nézett a férfira.
- Jó reggelt – törte meg a csendet Harry égő torokkal. – Szóval… hogy aludtál?
- Mint akit fejbe vágtak. Harry, ami tegnap történt, nos, ha szeretnéd elfelejthetjük, de tudnod kell, hogy szerintem varázslatos volt.
Harry a feje búbjáig elvörösödött, s minden erejével azon volt, hogy elhessegesse magától azokat a képeket, amelyek a tegnap esti szeretkezésüket ábrázolták valósághűen.
- Tegnap éjjel hibát követtünk el, mindketten, de legfőképpen én. Elgyengültem, s ezt nem lett volna szabad megtennem. Soha többé nem fordulhat elő.
Anabella felült, így láthatóvá vált csupasz háta, Harry igyekezett nem észrevenni azt, hogy a nő minden porcikájából árad az érzékiség.
- Ahogy akarod, Harry. Én teljesen megértelek. De tudnod kell, hogy ez a dolog nem csak rajtunk állt. Nemcsak kettőnkön, hanem kellett hozzá az is, hogy a feleséged elhidegüljön tőled.
- Honnét tudsz te erről? – kapta fel a fejét gyanakodva Harry.
- Csak rád kell nézni valahányszor otthonról érkezel, aki nem vak, az látja, hogy nincsenek rendben a dolgaitok. Emellett Albus is említette Emilynek, hogy attól tart, hogy gondok vannak köztetek. Én nem szeretnék beleavatkozni, Harry, de tapasztalatból tudom, hogy ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Ha a nejed és te nem tudtok felülkerekedni a problémáitokon, akkor jobb, ha szétválnak útjaitok, mert a sok gond fel fog emészteni mindkettőtöket.
- Anabella, nem ilyen egyszerű a helyzet. Én már huszonhét éve szeretem Ginnyt, és annyi mindenen keresztülmentünk már együtt. Ráadásul van három gyermekünk is. Nem mondhatom csak úgy hirtelen, hogy viszlát, ennyi volt. Én nem akarom elhagyni őt, akkor sem, ha furcsán viselkedik újabban.
- Megértelek. Menj haza, és beszéljétek meg – bólintott Anabella, majd egy pálcasuhintással ruhát varázsolt magára. – De tudnod kell, hogy ha esetleg mégis a válás mellett döntenétek, akkor rám számíthatsz.
- Ezt hogy érted?
Anabella megragadta a férfi kezét, és mélyen a szemébe nézett. Amikor megszólalt, hangjában hideg szenvedély csillant:
- Amióta először hallottam rólad találkozni akartam veled. Szerettelek volna megismerni, s mióta együtt dolgozunk érzem, hogy különleges hatást gyakorolsz rám. Szégyen vagy nem szégyen, akarlak téged, Harry Potter. Úgy gondolom, hogy az a nő, aki nem lobban lángra a puszta tekintetedtől, az nem is nő, hanem egy jégcsap. Tehát, ha elválnátok, amit nem kívánok, akkor én itt leszek neked, ha igényt tartanál egy olyan kapcsolatra, amelyet megérdemelsz.
Harry hirtelenjében nem is tudott mit mondani. Nem hitte volna, hogy a nő ilyen érzelmeket táplál iránta. Mielőtt reagálhatott volna, Anabella fogta magát, és kiment a szobából. Harry egyedül maradt a kusza gondolataival. Ki kellett mondania: megcsalta Ginnyt. Elárulta, de Anabella szavai ráébresztették arra, hogy ebben nem csak ők ketten a hibásak. Ginny is éppolyan bűnös volt, nem azért, mert eltaszította őt magától valahányszor Harry közeledett felé, hanem azért, amiért makacsul hallgat ennek okairól. Amiért nem hajlandó elmondani neki, hogy miért viselkedik vele így. Lázasan cikáztak a gondolatai, számba vette azokat a lehetőségeket, amelyek miatt Ginny ilyenné válhatott. Lehet, hogy már nem szereti, nem, ha ez így lenne, akkor biztosan megmondta volna neki már. Lehet, hogy beteg, ha az lenne, akkor is szólt volna már, és Hermione se falazna neki. Talán mást szeret? Harry még gondolni sem akart erre az eshetőségre. Ha beleszeretett valaki másba, akkor csak elmondaná neki, s Hermione csak nem segítené a légyottjaikat. Akkor mi lehet a baja? Talán… talán valami súlyosabb dolog van a háttérben? De mi lehet az? Ahogy kutatott az emlékei között, eszébe jutott egy nő sok-sok évvel ez előttről, aki azzal vádolt meg egy halálfalót, hogy az erőszakkal közösült vele. Felkapta a fejét, mi van, ha a feleségét is hasonló támadás érte? Ökölbe szorult a keze, és görcsbe rándult a gyomra. Nem, az nem lehet. Arról tudnia kellene. Ráadásul Ginny egy éve viselkedik furcsán, s már elég régóta béke van. A sötét felhők elvonultak. De a halálfalókon kívül is sok elmebeteg szaladgál az utcákon. Mi van, ha Ginnyt is bántották?
Felpattant, nem élhet tovább kételyek között. Ha valóban megerőszakolták Ginnyt, akkor neki arról tudnia kell. Tudta, hogy haza nem állíthat be ezzel a kérdéssel, ezért a bíróság felé vette az irányt. Majd Hermione elmond mindent szépen.
Nem is várta meg, hogy a nő titkárnője tudassa főnökével, hogy látogatója érkezett, egyenesen Hermione irodája felé sétált, majd se szó, se beszéd, benyitott.
Barátja éppen a hatalmas mahagóni íróasztala mögött ült, és egy ügyet tanulmányozott. Észre sem vette, hogy látogatója érkezett. Harry nyomatékosan becsukta az ajtót, mire a nő felkapta a fejét.
- Harry?
- A legjobb barátom vagy tizenegy éves korunk óta, igaz?
- Igen, de…
- Mindig kitartottunk egymás mellett, igaz?
- Igen, de…
- Sosem hazudtál nekem, igaz?
- Igen, de…
- Akkor most felteszek egy kérdést – jelentette ki Harry, majd egy ugrással Hermione asztala mellett termett, és rátámaszkodott úgy, hogy a lehető legközelebb legyen szemük egymáshoz. – Te tudod, hogy mi a baja Ginnynek?
Hermione fáradtan sóhajtott, majd lesütötte a szemét.
- Igen, tudom. De nem mondhatom el. Megígértem neki.
- Nem is kell elmondanod, rájöttem. Csupán megerősítést várok, rendben?
- Rájöttél? – a nő a szája elé kapta a kezét. – Jaj, Harry!
Harry már biztos volt abban, hogy a gyanúja be fog igazolódni. Előre rettegett a választól:
- Megerőszakolták őt, ugye?
Hermione elfehéredett, majd hüledezve megcsóválta a fejét.
- Honnét veszel ilyen baromságot?! Ezt még kimondani is szörnyű!
- Ne vetíts, Hermione. Rájöttem. A viselkedése erre utal. Sajnos.
- De ez nem igaz! Szerencsére semmi ilyen sem történt vele! Hála a magasságosnak! Még csak az kellene!
Harry kezdett összezavarodni, próbálta visszatartani a lelke mélyéből feltörni vágyó örömöt.
- Hermione, tudnom kell, ha így történt, hogy segíthessek neki.
A nő felállt, és Harryhez sétált.
- Harry, Ginny a barátom, és te is a barátom vagy. Ha ilyen történt volna vele, arról tudnál. Szóltam volna. Nem erről van szó, hanem másról, de azt nem mondhatom el. Értsd meg, megígértem.
- Rendben van, köszönöm, Hermione.
Határtalanul boldog volt, amiért Ginnyt nem bántotta senki sem. Öröme nem tartott túl sokáig, mivel felmerült ismét a kérdés, hogy akkor mi a baja a feleségének? Lehet, hogy tényleg mást szeret.
***
Lily már-már pukkadozott a nevetéstől. Frankie olyan hihetetlen történettel állt elő, hogy rögtön szebben indult a napja tőle. Reggel a klubhelyiségben azzal fogadta, hogy egy szörny elragadta egyik iskolatársukat az éjjel. Lily biztos volt abban, hogy Frankie csak képzelődik.
- Nem hallucináltam! Láttam! Tényleg…
- Na persze – kacagott a lány, majd kimászott a portrélyukon. – Ne haragudj, Frankie, de ez olyan hihetetlen!
A fiú csalódottan hajtotta le a fejét, majd ő is elindult az Átváltoztatástan órájukra. Útközben azonban betért a fiú vécébe, ahol ismét olyan látvány tárult a szeme elé, amire nem számított. Már-már kezdett igazat adni társainak azzal kapcsolatban, hogy biztosan csak képzelődött, erre ismét végig kellett néznie, ahogyan az árny elragadja egyik társát, ezúttal a fiú vécéből. Először lemerevedett a látványtól, majd kiszaladt a mosdóból, és teli torokból üvöltött:
- SEGÍTSÉG! A SZÖRNY ISMÉT LECSAPOTT! SEGÍTSÉG!
A folyosón elhalkult a zsivaj, minden szem a rohanó Frankie-re szegeződött.
Elsőként Albus sietett a sokkos állapotban üvöltöző fiúhoz.
- Mi a baj, Frankie? – ragadta meg a fiú vállát. – Mi történt?
- HÁT NEM HALLOTTAD?! A SZÖRNY! A VÉCÉBEN!
Albus Emilyre nézett, aki megvonta a vállát, így úgy döntött, hogy megnézi, mi történik a vécében, habár maga sem akart hinni Frankie-nek, de úgy gondolta, hogy ha bemegy a mosdóba, akkor sikerül megnyugtatni a fiút.
Odabent nem hogy egy szörny sem volt, de még egy árva lélek sem.
- Biztosan elment már – suttogta Frankie Albus széles vállai mögött.
- Biztosan – Albus felvonta a szemöldökét, és a zsebébe süllyesztette varázspálcáját. – Frankie, nem számít jó jelnek az, ha valaki képzelődik.
- Először én is azt hittem, hogy képzelődök, de most már tudom, hogy nem! Al, könyörgöm, higgy nekem!
- Hogy hihetnék, Frankie? Hiszen te is láthatod, hogy semmi sincs itt. Megyek, nem érek rá erre.
Mielőtt elhagyhatta volna a helyiséget, a fiú megragadta a karját, és szemében olyan kétségbeesés tükröződött, hogy Albusnak megesett rajta a szíve.
- Al, láttam, nem vagyok bolond!
- Jól van, Frankie, ha ez megnyugtat, akkor szóljunk az apádnak.
- Apa még mindig Ausztráliában van, és gyógynövénykutatásokat végez. Szóljunk inkább Harry bácsinak.
Bár nem örült neki, hogy a saját apja előtt kell lejáratnia Frankie-t, nem tehetett mást, elkísérte Harry irodájába a fiút.
- Apa, bejöhetünk? Ráérsz egy kicsit? – lesett be az ajtón Albus.
Frankie nem várt választ, félretolta Albust, és azonnal belekezdett a mondókájába:
- Van egy szörny a Roxfortban! Láttam tegnap éjjel, és ma reggel is. Elvitt két diákot!
Harry felvonta a szemöldökét, majd Albusra nézett, aki azt kívánta jelezni neki, hogy az előtte álló Frankie megőrült. Harry igyekezett nem elmosolyodni.
- Tehát, Mr. Longbottom, ön azt állítja, hogy látott egy lényt az iskolában. Hogy nézett ki?
- Fekete volt.
- Szóval fekete volt – ismételte meg Harry, majd felállt, és fel-alá sétálgatott az asztala előtt. – Egyéb ismertetőjegy?
- Úgy nézett ki, mint egy árnyék.
- Árnyék? Érdekesen hangzik. És mit csinált ez az árnyék?
- Mit csinált volna?! Hát megtámadta őket! Először ott feküdtek a földön, aztán hirtelen eltűntek az árnyékkal együtt! Tegnap az udvaron, ma a vécében láttam.
Harry Albusra nézett.
- Én semmit sem találtam a vécében, apa.
- Mert elfutott!
- Mr. Longbottom, az árnyak ritkán szoktak futni. Hiszen lábuk sincs.
Frankie fülig elvörösödött, majd kezdett ráébredni arra, hogy Harry sem veszi komolyan. Csalódottan az ajtóhoz sétált.
- Tudom, hogy maga is hülyének néz. De majd ha nem lesz ember a Roxfortban, mert mindenkit elvitt, akkor gondoljon arra, hogy én szóltam.
Az ajtó hangos puffanással csukódott be mögötte. Albus fásultan leült az egyik faszékre.
- Szegény pára, mindent elkövet, hogy észrevegyék.
- Az az igazság, fiam, hogy ha mindez az én időmben zajlik, akkor hinnénk neki, de mivel már más szelek fújnak, képtelenségnek tartom azt, hogy egy szörny csak úgy ide-oda cikázik az iskolában.
- Az a gond, apa, hogy Frankie nagyon magányos lehet, és szegényt megtréfálja a saját elméje azért, hogy a sztorijai által barátokat szerezzen.
- Igen, Neville sokat panaszkodott a fiára, hogy Frankie nagyon magának való. Sajnálom szegény gyermeket, pedig olyan nagyszerű szülei vannak. Ha ez így marad, ismét pszichológusnál fog kikötni. Egyébként, veled mi újság?
- Jól vagyok, apa. Minden rendben.
- Helyes – bólintott Harry.
Amíg ők beszélgettek, addig a kis Frankie az udvaron ücsörgött egy padon, és sírt. Nem érdekelte, hogy hányan látják, s hányan nevetik ki, egyszerűen nem tudta tovább türtőztetni magát. Arra gondolt, hogy eddig is különcnek tartották, de ezután még jobban annak fogják tartani. Pedig ő tényleg látta.
Nem tudta, hogy a szemben lévő fa hűvöséből két szempár is rászegeződik.
- Szegény Frankie, egyre flúgosabb – sóhajtott Lily. – Pedig én kimondottan kedvelem őt, mert olyan jószívű fiú.
- Tudom, Lily – bólintott a mellette ülő Scorpius Malfoy. – De ez a mese a szörnyről… elég bizarr.
- Igen, Scorp, de akkor sem nézhetem, hogy ott szomorkodik. Odamegyek.
Frankie éppen az arcát törölgette, amikor valaki átölelte. Tudta, hogy csak egy ember van az iskolában, aki nem tartja cikinek, ha Frankie Longbottommal van: Lily Potter.
- Semmi baj, Frankie, minden rendbe jön.
- Te sem hiszel nekem, ugye?
A lány hallgatott.
- Tudom ám, Lily. De igazat mondok! Láttam! Én láttam…
- Jól van, Frankie… nyugodj meg, és felejtsd el az egészet.
- Hogy felejthetném el? El sem tudod képzelni, mennyire megijedtem. Különben meg, miért olyan hihetetlen a sztori? Mert már a boldog békeidőket éljük? Hát tudd meg, hogy Nick is megmondta, hogy ez nem tart már sokáig. Megjövendölték, Lily, hát nem érted?!
- Frankie, az a nő, Trelawney össze-vissza jósol. Minden rendben van, és így is marad.
- Annak idején azt is megmondta, hogy apukád le fogja győzni a Sötét Nagyurat. Megmondta! Lily, kérlek, csak egy esélyt adj nekem, és én bebizonyítom, hogy igazat mondok. Könyörgöm, csak egyetlen egyet!
Lily nem tudta, hogy mit feleljen. Mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, egy ismerős hang szólalt meg mögöttük:
- Én adok neked egyet, Frank.
A fiú felnézett, legnagyobb meglepetésére Scorpius állt előtte. Erre még Lily sem számított.
- Komolyan?
Scorpius bólintott.
- Miért is ne mehetnénk szörnyvadászatra? Amúgy is unatkoztam.
Frankie Scorpius nyakába ugrott csillogó szemmel.
- Te vagy a legjobb! Köszönöm szépen!
Lily felsóhajtott.
- Én is benne vagyok. Csináljuk.
- Imádlak titeket!
Így történhetett meg az, hogy Frankie Longbottom mindjárt két embert is szerzett maga mellé. Örömében ugrálni kezdett, a két szerelmes pedig csak mosolyogva csóválta a fejét.
- Tudod mit, Frankie? Meggyőzöm Albust is, mit szólsz hozzá? – ajánlotta Lily.
- Ő nem hisz nekem. Totál idiótának gondol.
- Bízd csak rám, Albust – kacsintott Scorpius. – Elvégre is, legjobb haverok vagyunk, vagy mi a szösz.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Hűűűű, hát anno, amikor elkezdtem írni, nem számítottam rá, hogy ennyi kedves szót kapok... kezdek elpirulni :S :) Köszönöm szépen, igyekszek nem csalódást okozni!