Szerencsére mégis tudtam egy kis időt szánni a folytatásra:) Ebben a fejezetben végre fény derül arra, hogy mi is az a lény, ami a Roxfortban szedi áldozatait:)

 

Hangos csattanással zárult be a tanári szoba ajtaja McGalagony mögött. Mindenki abbahagyta az éppen aktuális tevékenységét, és a nőre nézett, aki paprikavörös volt a dühtől. Harry, aki éppen a Sötét átkok kivédése dolgozatokat javította, felállt, és a nő mellé sétált, mert attól tartott, hogy McGalagony is menten szívinfarktust kap, csak úgy, mint a megboldogult Mr. Leeds.

 

- Mi történt, Minerva? – szólalt meg elsőként Anabella.

 

- Ne is kérdezze! Azt hiszem, tűrőképességem szélére értem. Elviseltem, hogy hanyagok, hogy nem tanulnak… hogy állandóan valami csínytevésen törik a fejüket, de ezt az arcátlanságot nem vagyok hajlandó lenyelni! Egyszerűen elég volt!

 

- Mi történt? – ismételte meg Harry.

 

- Képzeljék el, két diák szőrén-szálán eltűnt. Csak úgy felszívódtak. A bál óta senki sem látta őket, egyszerűen nyomuk veszett! – McGalagony úgy fújtatott, mint egy házi sárkány.

 

Harrynek ekkor eszébe jutott valami, valami, amit Frankie Longbottom mondott neki nem is olyan régen. Valami, amit ő egy szerencsétlen fiú képzelgésének hitt.

 

- McGalagony professzor, nemrég Frankie Longbottom járt nálam, és azt állította, hogy egy szörny elragadott két roxforti diákot is. Őszintén szólva, én nem vettem komolyan, de talán botorság volt a részemről, talán…

 

- Ugyan, Harry! – legyintett lemondóan a boszorkány. – Nincs itt semmiféle szörny. Itt csak egy dolog van: óriási szemtelenség. Megmondjam, mit gondolok én? Azt, hogy ezek megunták az iskolát, és csak úgy fogták magukat, és elmentek.

 

Harry felvonta a szemöldökét, akaratlanul is Anabellára pillantott, aki szintúgy hüledezve hallgatta a nő verzióját.

 

- Nem hinném, hogy valaki csak úgy fogja magát, és úgy dönt, hogy elhagyja az iskolát mindenféle bejelentés nélkül. Talán súlyosabb a helyzet, mint gondoltuk.

 

- Maga az aurorok vezetője, nem? Ha valami nem lenne rendben, akkor már rég észrevette volna, nem? – sipította Flitwick professzor az ablak mellől.

 

Harry arra gondolt, hogy az elmúlt időszakban annyira össze volt zavarodva, hogy nem lenne meglepő, ha valami elkerülte volna a figyelmét. Sok volt a problémája mind a gyerekeivel, mind pedig a feleségével. Amikor eszébe jutott Ginny, ismét lelkiismeret-furdalása támadt, amiért megcsalta őt Anabellával.

 

- Én sem vagyok tévedhetetlen. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmemet.

 

- Hát nem látta, hogy milyenek ezek a kölykök?! – csattant fel McGalagony. – Miért akarja őket védeni azzal, hogy saját magát hibáztatja?

 

- Én nem védek senkit sem, és magamat sem hibáztatom. Csupán annyit mondtam, hogy én sem vagyok tévedhetetlen.

 

- Drága Harry, az elmúlt húsz évben olyan erős kis birodalom alakult ki az országunkban, amely minden veszélyt azonnal észrevesz, és orvosol, hála magának. Én bízom abban, hogy ha bármi lenne a Roxfortban, azt már megérezte volna. Ne becsülje alá magát, ön egy nagyszerű varázsló.

 

„ Hát persze, megoldottam mindent, csak a saját életemet nem tudom egyenes vágányra billenteni. Azt nevezzük nagyszerűnek, aki átveri a feleségét?” – gondolta magában keserűen Harry, de nem akart vitába szállni McGalagonnyal.

 

- Akkor most hogyan tovább? – kérdezte Anabella.

 

- Idehívtam a szülőket, hogy tudassam velük, elbocsájtom a gyerekeiket.

 

- És ha otthon sincsenek?

 

- Az már a szülők hatásköre. Ha ilyen semmilyen módon nevelték a gyerekeiket, akkor keressék is meg őket.

 

Mindeközben Scorpius Malfoy Albus Potterrel sétált a könyvtár felé vezető folyosón, amikor Scorpius hirtelen megállt, és leült a legközelebbi padra. Albus döbbenten követte.

 

- Valami gond van? Már megint James?

 

- Nem, dehogy. Frankie-ről van szó, te is hallottad a szörnyös sztoriját?

 

- Az egész iskola ezen csámcsog, mindenki rajta röhög, és komplett idiótának gondolják.

 

- Szerinted is kamuzik?

Albus mélyet sóhajtott, majd közelebb húzódott barátjához, hogy mások ne hallják, amit mond:

 

- Szerintem mindent azért csinál, hogy észrevegyék. Hogy végre érdekesnek találják. Frankie teljesen zakkant, becsavarodott. Véleményem szerint szüksége lenne egy pszichológusra.

 

- Miért nem kezeled te? – Scorpius olyan könnyedséggel tette fel a kérdést, mintha a világ legegyszerűbb dolgáról beszélt volna. – Úgyis állandóan azokat a lélektani blablákat bújod.

 

- Nem vagyok okleveles pszichológus, Scorp, így nem is kezelhetem. Nem tudok rajta segíteni, sajnos.

 

- Szerintem tudnál. Adj neki egy esélyt.

 

- Mi?

 

- Jól hallottad – bólintott Scorpius. – Lily és én adtunk neki egy lehetőséget. Egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsa az igazát. Ma éjjel szörnyvadászatra indulunk, tarts velünk.

 

- Micsoda? Ti meg vagytok zakkanva! Frankie becsavarodott, nincs itt semmilyen szörny sem. Én nem érek rá ilyen baromságokra, és örülnék, ha nem bíztatnád a húgomat ilyen hülyeségekre.

 

- Szerintem Lilyt nem lehet rávenni olyasmire, amit ő nem akar. Egy kis mókáért pedig nem kell a szomszédba mennie, ezt te is tudod. Vagy talán én vettem rá arra is, hogy felrobbantsa a vécét a nagybátyjától kapott trágyagránátokkal?

 

Albus elvörösödött, valóban, a húga nem volt egészen ép elméjű.

 

- Abban bíztam, hogy legalább te majd visszafogod.

 

- Az én dolgom az, hogy szeressem. Különben pedig egy kis játék nem árthat, s Frankie is megnyugszik talán. Na, mit szólsz?

 

- Rendben van, veletek megyek, de nem mondd el senkinek sem, hogy én is ott voltam! Nem akarom, hogy teljesen dilinósnak higgyenek.

 

- Kezet rá, haver!

 

Mielőtt azonban kezet rázhattak volna, Albus hirtelen a homlokára csapott.

 

- Basszus! Nem megy Scorpius, ma éjjel Emilyvel találkozom. Sajnálom.

 

- Akkor majd legközelebb, nem akarom, hogy én legyek az oka a frusztrációdnak…

 

- A mimnek?

 

- A frusztrációdnak, amelyet a kielégítetlen nemi élet okoz.

 

- Te barom! – Albus jól oldalba vágta a fiút. – Hogy mondhatsz ilyet? A mi kapcsolatunk nem a testiségre épül. Ezt neked kellene tudnod a legjobban, hiszen te még egyszer sem feküdtél le a húgommal, vagy lemaradtam valamiről?

 

Scorpius révedezve megrázta a fejét.

 

- Nem, még nem voltunk együtt. Ráérünk még arra, és Lily még nem érett meg rá, szerintem. Én pedig várok rá, ameddig csak szeretné.

 

- Látod, ezért is vagy a legjobb barátom, mert hasonlóan gondolkodunk.

 

***

Elérkezett az este, Frankie, Lily, és Scorpius pontban tizenegy órakor találkoztak azon a folyosón, ahol az utolsó támadás történt. Lekuporodtak a fiú vécével szemben levő sarokba, s vártak. Az egész épület csendes volt, már mindenki nyugovóra tért, egyetlen lelket sem lehetett látni sehol sem. A csendet egyedül a körülöttük lévő festmények horkolása törte meg, valamint Lily, aki egy doboz Bagoly Bertie-féle minden ízű drazsé kibontásán fáradozott.

 

- Kértek?

 

A fiúk megrázták a fejüket, ő pedig jóízűen kivett egy zöld drazsét, megpróbálta a hold fényénél szemügyre venni, de mivel az ég erősen felhős volt, semmit sem látott, ezért elővette a pálcáját:

 

- Lumos!

 

- Hé, valaki aludni akar! – hördült fel a fölöttük elhelyezett portré morcos lakója.

 

Lily lejjebb tartotta a pálcáját, így az nem világított a portréalakra.

 

Körülbelül fél órája ültek ott csendben, amikor Lily hangosan felásított.

 

- Én mindjárt elalszom itt helyben! Miért nem történik semmi sem?

 

- Biztosan nem éhes a házi kedvencünk – jegyezte meg bujkáló mosollyal Scorpius.

 

Lily a fiúra emelte tekintetét, majd megcsókolták egymást.

 

- Skacok, nem érünk ám rá a romantikázásra! – fordult hozzájuk Frankie, kezében a varázspálcáját szorongatta, arca teljesen átszellemült volt.

 

- Rendben van, parancsnok! – tette a homlokára a kezét Lily, majd Scorpius vállára hajtotta a fejét. – Mindjárt elalszom…

 

- Aludj nyugodtan, majd én őrzöm az álmod.

 

Több szó nem esett közöttük, az idő pedig olyan lassan telt, mintha ólomlábai lettek volna. Lily kezdte megbánni, hogy belement ebbe a játékba. Azt hitte, izgalmasabb lesz, és kimondottan örült, hogy szerelmével lehet, de ez, hogy itt kuporognak a sarokban már egy órája, és nem történik semmi sem, teljesen felemésztette a türelmét. Fogalmuk sem volt arról, hogy nagyon rossz helyre szegődtek. Nem tudhatták, hogy a szörnyvadászatra a legalkalmasabb hely pont a Griffendél hálókörlete lett volna, ahol egy nem várt vendég jelent meg éjfél előtt tizenegy perccel.

 Ez a vendég szinte láthatatlan volt, s olyan nesztelenül járt, mint a lágy szellő. Lassan felkúszott a fiúk hálószobái felé vezető lépcsőn, s bekúszott a harmadik szobába vezető ajtó alatt. Odabent négy alvó diákot talált, de őt csak az érdekelte, amelyik az ablak melletti ágyon feküdt, keze lelógott az ágyról, s takaróját össze-vissza gyűrte már maga alatt. Lassan, egyenletesen lélegzett, s még álmában sem gondolhatta volna, hogy hatalmas veszély fenyegeti. Az árnyék nem habozott, azonnal a fiúra vetette magát, aki megérezvén a lény nyirkos hidegségét, azonnal a takarója után nyúlt, hogy betakarózzék. Hiába húzta a selymes ágyneműt, nem érzett melegebbet. Még egyet rántott a takarón, aminek az lett az eredménye, hogy hangos puffanással leesett az ágyról. Az árny követte a szőnyegre is, s azzal sem törődött, hogy áldozata egy nagy ásítás közepette megtörli a szemét, és magához tér. Már kis sem látszott a lába az árnyék alól, s a fiú barna szemében először döbbenet, majd ijedség tükröződött.

 

- Hova tűnt a lábam?! – ordította miközben megpróbált felállni, de úgy érezte, mintha valami nagyon nehéz feküdne a lábán. – Miért nem tudok felállni? MI A FENE FOLYIK ITT?!

 

Kétségbeesetten próbálta megmozdítani a lábait, de nem tudta.

 

- SEGÍTSÉG!

 

A szemközti ágyakon mocorgás támadt, majd felkapcsolódott a villany, láthatóvá téve a fiú mozdulatlan lábainak okozóját: az árnyékot.

 

- Mi ez a világosság? – morogta egy vörös hajú fiú a szemközti ágyról.

 

- Mi ez?! – sikította az áldozat, a fekete árny láttán. – Mi a kénköves ménkű ez?!

 

Megpróbálta letolni magáról a fekete leplet, de nem sikerült neki. Kisvártatva egy kócos fiú ugrott az áldozat elé kék-fehér csíkos pizsamában, előreszegezett pálcával.

 

- Protego! Protego!

 

Nem használt, így a fiú új igékkel próbálkozott.

 

- Finite incantatem! Finite!

 

A másik két fiú is előkapta a pálcáját, és a pizsamás mellé ugrott.

 

- Mentsetek meg! Könyörgöm, testvér!

 

- Nyugodj meg, James, megteszek mindent, amit tudok! – Albus ismét a lényre szegezte a pálcáját. – Vingardium leviosa!

 

- Mi mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesve Hugo Weasley.

 

- Menjetek, és szóljatok egy tanárnak!

 

Az árny már James csípőjénél járt, aki már sírva fakadt a félelemtől. Albus minden átkot megpróbált, ami csak az eszébe jutott, de semmi sem használt. Abban reménykedett, hogy a fiúk még éppen időben hoznak segítséget, még azelőtt, hogy ez a lény felemésztené a bátyját.

 

Már James nyakánál tartott az árny, amikor Albusnak eszébe jutott valami. Nem volt abban biztos, hogy segíthet, de meg kellett próbálnia. Igyekezett minden gondolatait arra az emlékére összpontosítani, amikor Emilyvel legelőször csókolóztak. Az első randevújukra, amikor határtalanul boldog volt. A szörnyre szegezte a pálcáját, és kimondta:

 

- Expacto patronum!

 

Ezüst főnix röppent ki a pálcából, és az árnyra borult. A szörny egy pillanatra lejjebb csúszott James testén, majd felemelkedett, és Albus felé tornyosult. A fiú nem is képzelte volna, hogy ilyen hatalmas. James végre feltápászkodhatott. A szörny elindult Albus felé, de a főnix pajzsként védte a fiút. Albus érezte, hogy már nem bírja sokáig, a főnix testén hosszú repedések keletkeztek, amelyek a patrónus hamarosan bekövetkező megszűnését jelezték. Albus tudta, hogy szüksége lenne még legalább egy ember segítségére, de James nem volt abban az állapotban, hogy segítsen neki, ráadásul nem volt biztos abban, hogy bátyja képes lenne megidézni egy patrónust. A főnix hangos sikollyal szertefoszlott, az árnyék pedig szabad utat kapott Albushoz, aki elvesztette az egyensúlyát, és összeroskadt. Eljött hát a vég.

 

Mielőtt azonban elérhette volna őt, egy ezüst szarvas ugrott elé, s ott Albus előtt állva egyre nagyobb és nagyobb lett, elérvén lassan a szoba tetejét. Albus lihegve hátrafordult, az édesapja állt mögötte Hugo Weasley-vel. Megmenekültek hát.

 

- Apa! – nyögte boldogan James.

 

Az árny megpróbálta áttörni a szarvas által létrehozott pajzsot, de ez nem igazán sikerült neki. Harry patrónusa erős volt, és vakító fénnyel árasztotta el a kis szobát. Az árny egyre nagyobb erővel kereste a lyukat, amelyen áttörhetne.

Harry tett egy lépést előre, de a szörny nem hátrált.

 

- Expacto patronum maxima!

 

A szarvas testéből fénycsóvák indultak el az árny felé, amely nem bírta tovább, elmenekült az ablaknyíláson át. Harry előbb Albushoz sietett, hogy felsegítse, majd Jameshez sétált, aki még mindig a falnak támaszkodott, s egész testében remegett.

 

- Már minden rendben van fiam.

 

-Ne – nem mész utána?

 

- Fölösleges lenne. Úgysem találnám meg ilyen sötétben, és amúgy sem érném utol. Nagyon gyors, és veszedelmes bestia.

 

- Apa, mi volt ez?

 

- Hát nem tudod? – nézett Albusra Harry meglepetten. – Azt hittem, azért alkalmaztad a patrónusbűbájt, mert tudtad, hogy csak azzal lehet megállítani egy lethifoldot.

 

- Egy micsodát? – kérdezte kórusban James és Albus.

 

- Egy lethifoldot. Nagyon ritka, és valósággal életveszélyes bestia. De erről majd később, most beszélnem kell McGalagonnyal, mert ezek szerint Frankie-nek igaza volt. Tényleg van itt valahol egy szörny, s nekünk meg kell találnunk, mielőtt megölne még valakit.

 

- De te el tudod intézni, nem? – kérdezte James.

 

- Jobb, ha többen támadjuk meg. Általában egy mágus kevés ellene. Mennem kell, már biztonságban vagytok. Nem fog visszajönni.

 

- Honnét vagy ebben ilyen biztos? – szólalt meg Hugo.

 

- Olyan adag patrónust kapott ma éjjel, hogy egy ideig nem lesz bátorsága visszatérni. De most már tényleg mennem kell.

 

Harry gyors léptekkel távozott, a fiúk pedig leheveredtek James ágyára.

 

- Ez nem volt semmi – törte meg a csendet James. – Én tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni.

 

- Szerencsére nem így történt.

 

- Al, köszönöm. Ha te nem vagy… megölt volna. És neked is köszönöm, Hugo. Banyek, honnét tudsz te ilyen patrónus izékat, Albus?

 

- Figyelek órán, James. Tanulni is szoktam néha, megjegyzem, neked is illett volna tudnod.

 

- Hát lehet, hogy igazad van, öcsikém. De apa patrónusa milyen hatalmas volt! Én is akarok egy ilyet! De lehetőleg egy sárkányt vagy valami menőt.

 

- James, ez nem olyan dolog, amit megvehetsz a sarki fűszeresnél. Ez egy közepes nehézségű bűbáj. Apáé pedig azért volt olyan nagy és ragyogó, mert az övé továbbfejlesztett patrónus volt, tudod az Auror Főiskolán mindenfélét tanítanak.

 

- Király volt! – James elnyúlt az ágyán.

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés