Végre elkészültem a folytatással. Elnézést a késésért, de közben vizsgám lesz Kreszből, és arra is készülnöm kell. Ez a fejezet kevésbé eseménydús, mint az előző, de remélem, azért tetszik majd. 

"Harry teljesen elveszítette a türelmét. Nem érdekelte, hogy nyitva van az ajtó, nem érdekelte, hogy itt van Hermione, nem érdekelte az sem, hogy hányan hallják, mint ahogyan azzal sem törődött, hogy karácsony van, egyszerűen kitört belőle az, ami már régóta nyomta a lelkét:
- Neked újabban senki sem szimpatikus, még a tulajdon férjed sem!
- Na, de Harry…
- Mi van? Szégyelled tán Hermione előtt? Pedig ő nagy barátnőd, többet tud, mint én arról az idegenről, akivel élek. "

 

McGalagony először nem akart hinni Harrynek, amikor az elmondta neki az éjjel történteket. Fel-alá járkált a szobájában, és vagy ezerszer feltette a férfinak a kérdést:

 

- Ugye csak viccel?

 

De amikor Harry újra meg újra megcsóválta a fejét, magára terítette a zöld színű hálóköpenyét, és azonnali hatállyal a tanári szobába hívta kollégáit. A tanárok egyáltalán nem örültek annak, hogy az igazgató ilyen késői órán zavarja őket. Sokan a szemüket törölgették, mások ásítoztak. Senkinek sem volt ideje felöltözni, mindenki a hálóruhájában érkezett. Harrynek nem kerülhette el a figyelmét Anabella fekete színű selyemruhája, s kidomborodó keblei. Akaratlanul is arra az éjszakára gondolt, amelyet együtt töltöttek. Tekintetük találkozott, s Harry testét forróság járta át. Gondolataiból McGalagony ébresztette fel, aki ideges hangon magyarázta a tanároknak a lethifold történetét.

 

- Szent ementális! Ez szörnyű! Ez egy tragédia! – tette szája elé a kezét Bimba professzor, aki ijedségében még azt is elfelejtette, hogy az össze-vissza álló ősz hajszálait igazgatta még az előbb. Bimba felett jócskán eljárt már az idő, s ez nemcsak a ráncaiban mutatkozott meg, hanem abban is, hogy már csak egy-két Gyógynövénytan órát tarthatott meg, a többinél Neville volt jelen, aki jelenleg Ausztráliában kutatott.

 

- Mit tegyünk? – kérdezte Flitwick.

 

- Nos, mindenképpen át kell kutatnunk a kastélyt, és a környéket is. Nem tudom, hogy hogyan jöhetett ide ez a lény, de mindenképpen meg kell állítani – szólalt meg Harry.

 

McGalagony Harryhez fordult:

 

- Ez a maga hatásköre, Mr. Potter. Mi még életünkben nem találkoztunk ilyen szörnnyel, de én már hallottam róla. Azt mondják, több képzett auror kell a legyőzéséhez.

 

- Ez így van. Az Auror Főiskolán is csak tisztes távolságból engedtek minket í közelébe, harcolni nem is lehetett vele, csupán megnézni, hogy milyen. Idehívom az embereimet, és átkutatjuk a kastélyt.

 

- És a diákok? – emelte sötétbarna tekintetét McGalagonyra Anabella.

 

McGalagony nagyot sóhajtott, majd olyat mondott, amire senki sem számított.

 

- Nem tudhatnak meg semmit sem.

 

- Tessék? – kerekedtek el Harry szemei. – Minerva, ki kell ürítenünk a kastélyt, meg kell tudniuk, hogy miért…

 

- Nem. Semmit sem tudhatnak meg, minek ijesztgessük őket? Nem akarom, hogy a szülők idejöjjenek patáliázni. Tudja, hogy mi lenne, ha megtudnák, hogy a gyerekük veszélyes helyen van? Kivennék őket a Roxfortból, mi meg mehetnénk nyugdíjba!

 

- Ugyan már, Minerva! Biztosan megértenék, hiszen anno is voltak gondok, gondoljunk csak a baziliszkuszra.

 

- Nem, Harry! Semmit sem tudhatnak meg, ez már nem az az idő. A szülők elfogultak, és bolondok. Diák nélkül maradnánk, és bezárhatnánk az iskolát. Nem engedhetem meg, hogy az én kezem alatt bukjon el a Roxfort!

 

- Szerintem túldramatizálja a helyzetet – állt fel Anabella. – Egy kis problémától még nem fogják átíratni a gyerekeiket. Különben is, hová vinnék őket?

 

- Akárhová! – McGalagony az asztalra csapott. – Nem mondunk semmit sem, ez az utolsó szavam. Mindjárt itt van a karácsonyi szünet, hazamennek a tanulók, maguk pedig átkutathatják a kastélyt. Most pedig menjenek aludni.

 

- Egy pillanatra még! Mit tegyünk ha megtámad minket? – nézett Harryre Flitwick.

 

- Patrónussal kell elijeszteni. De megjegyzem, általában az alvó varázslót támadja meg.

 

- Csodálatos. Egy lesből támadó szörny itt lebzsel a folyosókon, mi pedig várjuk meg a szünetet…

 

- Ha nem tetszik, elmehet Flitwick – McGalagony szeme szikrákat szórt.

 

Flitwick hirtelen nem tudott mit mondani, erre nem számított. A többiek pedig jobbnak látták, ha engedelmeskednek. Mindenki elhagyta a termet, kivéve Harryt, aki úgy érezte, hogy még nem zárult le a téma. McGalagony fásultan zuhant bele az egyik székbe. Harry a nőhöz lépett, és leguggolt elé.

 

- Miért csinálja ezt?

- Mit?

 

- Ezt az egész esztelenséget. Miért nem tudhatják meg a diákok, hogy veszélyben vannak?

 

- Már elmondtam.

 

- Ne ködösítsen, legalább előttem ne.

 

McGalagony szeme üvegessé vált.

 

- Mr. Potter, ön mindent észrevesz, igaz? A vezetőségnek nem tetszik, hogy egy nő áll a Roxfort élén. Hiába bizonyítottam százszor, hogy alkalmas vagyok a posztra, el akarják venni tőlem. Nyugdíjba akarnak küldeni, s ha megtudják, hogy nem elég, hogy a tanulóink egyre tudatlanabbak, még az életük is veszélyben van, akkor egészen bizonyosan nyugdíjba fognak küldeni. Nem akarok félrevonulni, beleőrülnék! A Roxfort az otthonom, mindig is itt éltem.

 

- McGalagony professzor, senki sem állíthatja félre, ön az iskola része. De értse meg, a tanulóknak tudniuk kell a lethifoldról, jogukban áll… figyelmeztetni kell őket, hogy óvatosabbak legyenek. Talán ez a kis incidens végre jobb belátásra térítené őket.

 

- Lehet, Harry, de kérem, képzelje bele magát az én helyzetembe. Én vagyok a Roxfort igazgatója, a diákok sorsa az én felelősségem. Csak a legvégső esetben szeretném értesíteni a nebulókat. Ha már nem lesz más megoldás… de ön úgyis meg fogja oldani, igaz?

 

- Mindent el fogok követni, s nemcsak a diákokért, hanem önért is, hiszen olyan mintha az anyám lenne.

 

A boszorkány szemébe könnyek szöktek, s Harry most látta csak igazán, hogy milyen sokat is öregedett ez a nő.

 

- A tanulókat pedig bízza csak rám, kitaláltam egy elég nehéz vizsgát nekik. Nem túl kedves megoldás, de elég felháborítónak tartom, hogy még a saját fiam sem tudja azt, hogy mi is az a patrónus bűbáj. Elég volt a lustaságból, kénytelenek lesznek keményen tanulni. Azt hiszem, muszáj lesz az Auror Főiskola szabályaitt alkalmaznom, persze csak ha ön is megengedi.

 

- Mi lenne az?

 

- Lankadatlan éberség, valamint pusztíts vagy pusztulj el. Elég radikálisan hangzik, de nem látok más megoldást. Kénytelenek lesznek nekiállni tanulni. Persze, senki sem fog meghalni a vizsgán, de lehet, hogy lesz halál közeli élményük. Mit gondol?

 

- Tudja mit? Cselekedjen belátása szerint. Én százszázalékosan megbízom magában. Szabad kezet kap mindenben.

 

***

A téli szünet mindig vízválasztó volt a Roxfort életében. Ilyenkor a kastély kiürült, csak néhány tanár maradt az ünnepekre. Hiába, ez a dolog is megváltozott, hol voltak már azok az idők, amikor a roxforti tanárok és diákok összeültek a karácsonyi asztalnál, és együtt mulatoztak! Már régóta üresen tátongott a kastély ilyenkor, ráadásul ezúttal még a tanárok is mielőbb haza akartak térni. Senki sem merte megkockáztatni, hogy megtámadja a lethifold. Harry úgy döntött, hogy karácsony után kutatják majd át a kastélyt, az ünnepeket meg akarta hagyni az auroroknak, igaz neki semmi kedve sem volt hazamenni. Amikor legutóbb otthon járt, elég csúnyán összeveszett a feleségével, amiért az nem volt hajlandó elmondani neki, hogy miért hidegült el tőle.

A szíve a torkában dobogott, amikor belépett a bejárati ajtón. Odabent nagy volt a sürgés-forgás, mire észbe kapott, egy pohár Lángnyelv-whisky került a kezébe Ron jóvoltából.

 

- Csak hogy megjöttél! Már azt hittük, a Roxfortban töltöd az ünnepeket!

 

Harry körülnézett a nappaliban, ott volt az egész Weasley család, még Percy is eljött a gyerekeivel, s ekkor eszmélt rá arra, hogy idén náluk lesz a közös, nagy, családi ünneplés.

 

- Szia, Ron. Kicsit késtem, mivel leugrottam Hagridhoz boldog karácsonyt kívánni.

 

- És hogy van az öreg hóhányó? – Ron arca vörös volt, akárcsak a hajszíne, s akadozva beszélt. Harry arra következtetett, hogy barátja már nem az első pohár italát fogyasztja.

 

- Jól van – felelt Harry, s ebben a pillanatban Ginny jött ki a konyhából. Harry gyomra görcsbe rándult, s próbálta kikerülni felesége tekintetét.

 

- Nézd Ginny, itt van Harry! – tűnt fel Ginny háta mögött Hermione, kezében egy tál mézeskaláccsal. – Szia, Harry!

 

Harry kurtán biccentett egyet, majd felment a szobájába, és letette a bőröndjét az ágyra. Szeme az ágy melletti íróasztalra helyezett közös családi fényképre esett. Ez a kép még akkor készült, amikor Albus elsőéves volt a Roxfortban. A képen lévő apa arca szinte ragyogott a boldogságtól, Harry pedig olyan idegennek érezte ezt az arcot. Az arcot, amely régen a sajátja volt. Hosszú percekig nézegette a képet, amikor valaki megfogta a vállát. Megfordult, Ginny állt előtte, s Harry arra gondolt, hogy ez a nő is olyan idegen a számára. Az tény, hogy Ginny nagyon csinos volt sötétkék ruhájában, és elegáns kontyba tűzött hajában, de valahogy nem érezte azt, amit ilyenkor szokott.

 

- Szia, Harry.

 

- Szia – köszönt Harry is, de nem tudott semmi mást mondani, így inkább elterelte a témát: - Itt van már mindenki?

 

- Igen, még George is eljött, csak rád vártunk. A gyerekek lent vannak a nappaliban, és arra várnak, hogy felállítsátok a fát.

 

- Akkor ne várassuk őket.

 

Tényleg lent volt már mindenki, a Potter házat belepték a vidám rokonok. Albus, James és Lily a nappali közepén térdeltek, pont azon a helyen, ahol a karácsonyfát szokták felállítani.

 

- Na végre! – rikkantotta James, amikor meglátta az apját. – Azt hittem, nekem kell felállítanom egyedül.

 

- Ha rád lenne bízva, akkor nem lenne fánk – jegyezte meg bujkáló mosollyal Lily.

 

- Nagyon vicces! Mondhatom szép, hogy így bízol a bátyádban!

 

- Ki mit érdemel, nem igaz, Lily? – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy nyakigláb, világos barna hajú fiú.

 

- Egy évben egyszer dugod ide az orrod, s máris a húgomnak adsz igazat. Ez nem szép tőled, Teddy – zsörtölődött James.

 

Az említett válasz gyanánt jó erősen hátba vágta Jamest, majd felpattant, és kezet rázott Harryvel.

 

- Szia, keresztapu, hogy vagy?

 

- Remekül – bólintott Harry, miközben végignézett a fiún. Teddy csak néhány évvel volt idősebb Jamesnél, mégis úgy tűnt, hogy sokkal nagyobb a korkülönbség a két fiú között. Teddy arca mindig beesett és nyúzott volt, ráadásul akármennyit is evett, mindig nagyon vékony maradt. Harry akárhányszor ránézett, mindig az jutott eszébe, hogy így festhetett a fiatalkori Remus Lupin is, aki Teddy édesapja volt.

 

- Akkor, mi lesz azzal a fával? – lépett a nappaliba Hermione, nyomában Ronnal, aki ki sem látszott a nyakába akasztott égősoroktól.

 

- Neki állunk azonnal, parancsnok! – nevetett fel Harry.

 

Hermione fülig elvörösödött, majd egy fejmozdulattal jelezte Ronnak, hogy tegye le az üvegasztalra az égőket. Ron kelletlenül engedelmeskedett, majd az asztalon hagyott poharáért nyúlt, s már éppen ivott volna belőle, amikor a felesége elkapta a karját.

 

- Azt hiszem, ennyi bőven elég volt mára, Ron. Menj fel, és hozd le a díszeket.

 

- Na, de Hermione!

 

- Semmi na de! Azonnal menj, és csináld amit mondtam! Hugo… hol van Hugo?

 

- Azt hiszem, kint hóembert épít Victoire-ral – válaszolt Albus. – Majd én segítek Ron bácsinak.

 

- Köszönjük, Albus – bólintott Hermione. – Ginny azt mondta, hogy a tárolóban vannak a díszek.

 

Így Albus és Ron elhagyták a nappalit, Harry pedig éppen elindult volna ki a fenyőfáért, amikor beleütközött valakibe. Lenézett, egy szőke hajú kislány karolta át a lábát.

 

- Harry bácsi! Régen látogattál meg minket!

 

Harry lehajolt, és az ölébe vette a kislányt.

 

- Bocsáss meg, Céline, de Harry bácsinak sok volt a dolga. Hűha, milyen nagyot nőttél.

 

- Bizhony’ Céline nagyon gyorsan nő – csendült egy ismerős női hang Harry háta mögött. Megfordult, Fleur Weasley állt előtte, szűk, fehér szoknyában.

- Üdv, Fleur, örülök, hogy itt vagytok.

 

- Otthon sem maradhattunk volna, Céline már nagyhon’ látni akart. Ésh’ milyhen’ jól mutat a kezedben.

 

- Csak azért, mert gyönyörű kislányotok van.

 

- Köszönjük, Harry – érkezett meg Bill Weasley, majd a lánya felé nyújtotta a karját. – Gyere szépen, Céline.

 

- Nem akarok! – a kislány szinte belebújt Harry nyakába.

 

- Na, gyere szépen. Hagyd Harry bácsit, inkább nézzük meg, hogy mit csinál a nagyi. Ha a szimatom nem csal, akkor Yorkshire pudingot.

 

- Yorkshire, megyek!

 

- Találkozunk később, Harry! – azzal Fleur, Bill és Céline eltűntek a konyhában.

 

Harry folytatta útját a fenyőfáért, amit a garázsban tároltak. Kecses, dús lombú, ezüstfenyő volt, s egészen öt méter magas. Harry egy gyors kicsinyítő bűbájjal olyan méretűre varázsolta, amely elfért a tenyerében, majd visszatért a nappaliba. Az ablak és a kályha közé már elhelyezték a fa aranyszínű tartóját. Harry belehelyezte a lyukba a fát, majd elővette a pálcáját, és a fára szegezte:

 

- Baziteo!

 

Hamarosan ott állt előttük az ezüstfenyő teljes nagyságában. Lily a szája elé kapta a kezét, és kislányos csodálkozással figyelte, ahogyan egy miniatűr fából, hatalmas monstrum lesz.

 

- Ez a látvány mindig kikészít! – súgta James fülébe.

 

- Akkor lesz majd jó, ha felkerülnek rá a díszek. Tényleg, hol van Ron bá?

 

Amint feltette a kérdést, máris megérkezett Ron, kezében egy hatalmas dobozzal.

 

- Itt vannak – jelentette ki, majd a fa elé pakolta a díszeket. – A többi a ti dolgotok.

 

- Köszönjük, Ron – bólintott Harry, majd a gyerekeihez fordult: - Akkor, varázslattal, vagy kézzel díszitsünk?

- Varázslattal – felelt James, majd felszisszent, mivel Lily jól oldalba bökte. – Most meg mi a bajod?

 

- Az, hogy mindent csak így pik-pakk el akarsz intéztetni apával. Karácsony van, könyörgöm! Miért nem díszítünk együtt, mágia nélkül, ahogy szoktunk? Sokkal hangulatosabb!

 

- Ahogy óhajtja, felség. Akkor, most csináljuk, apa?

 

Harry már éppen válaszolt volna, amikor Hermione jelent meg a szobában, és intett neki.

 

- Mi történt? – kérdezte barátjától.

 

- Nyugi, semmi baj, csak Albus az előszobába hív téged – mosolygott Hermione.

 

Harry kíváncsian sétált át az előszobába, majd amikor odaért, már megértett mindent: Albus éppen akkor mutatta be Emilyt az édesanyjának, amikor odaért. Harry végignézett a lányon, aki ezúttal egy szolid barack színű egybe részes szoknyát viselt, s hosszú, göndör haját nem fogta copfba, mint ahogyan szokta, hanem hagyta, hogy rakoncátlanul omoljon a hátára. Harryt akaratlanul is a fiatalkori Hermionéra emlékeztette. Ennél a gondolatnál el kellett mosolyodnia. A felesége ellenben összevont szemöldökkel mérte végig az előtte álló lányt, majd kurtán ennyit kérdezett:

 

- Vacsorára is marad?

 

Emily arca elfehéredett a nem túl szívélyes fogadtatástól, s ezt Albus is azonnal észrevette, mivel kétségbeesett pillantást küldött édesapja felé.

 

- Szívesen látunk vacsorára, Emily – szólalt meg Harry.

 

- Jó napot kívánok, Mr. Potter – biccentett felé a lány, arca már kedvezőbb színt öltött. – Köszönöm szépen, a meghívást, de haza kell mennem anyámhoz.

 

- Milyen kár! – sóhajtott fel színpadiasan Ginny, majd elviharzott a konyhába.

 

- Csak nagyon izgul az este miatt, tudod idén mindenki nálunk ünnepli a szentestét – próbálta menteni a menthetőt Harry, majd elsietett Ginny után.

A konyhában meg is találta, éppen Mollyval készítették a köretet.

Harry megragadta Ginny karját, jelezvén, hogy kövesse. Nem volt egyszerű feladat olyan zugot találni a házban, ahol éppen nem egy Weasley tartózkodott. Végül a hálószobájukba mentek.

 

- Harry, erre én nem érek rá, ezer meg ezer dolgom van…

 

- Megmondanád, hogy mi a bajod? – vonta kérdőre a feleségét.

 

- Nekem? Ugyan semmi.

 

- Akkor mi volt ez az előbb Emilyvel?

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – ködösített tovább Ginny.

Harry ismét megragadta a karját, de most sokkal erősebben, mint az előbb. A nő felszisszent a szorítástól, de Harry nem foglakozott azzal, hogy esetleg durvább a feleségével a kelleténél. Túl sok minden volt már Ginny rovásán.

 

- Miért voltál olyan rideg azzal a lánnyal? – tért a lényegre a férfi.

Ginny felemelte a fejét, és végre Harry szemébe nézett.

 

- Nem szimpatikus, és kész.

- Hogy mi? – Harry a meglepetéstől elengedte a nő kezét. – Nem szimpatikus? De hát miért? Nagyon kedves lány, és Albus szereti őt. Eddig James annyi lányt hozott haza, hogy a tíz ujjamon nem tudom megszámolni, s neked mindegyik nagyon tetszett, erre Albus először mutatja be a barátnőjét, és neked nem szimpatikus, ezért úgy bánsz vele, mint egy pokróc?

 

- Nem tehetek róla, nem tetszik nekem, és kész. Nem tudok jópofizni azzal, akit nem kedvelek, sajnálom – hadarta Ginny, és már indult is volna ki az ajtón, de Harry megállította.

- Attól, hogy nem szimpatikus neked, még kedvesen kell bánnod vele, mert a fiad szerelme. Megtiltom, hogy ilyen undok módon elkergesd.

- Megtiltod? Te nekem nem tilthatsz meg semmit sem!

Harry már éppen válaszra nyitotta volna a száját, amikor megjelent az ajtóban Hermione aggodalmas arca.

 

- Csak nincs valami gond? Úgy eltűntetek…

- Nincs – válaszolta gyorsan Ginny, de Harry hangosabb volt nála:

 

- De van! Mégpedig az, hogy a drága feleségem olyan pokróc módon üdvözölte a fia szerelmét.

- Mondjuk azon én is elcsodálkoztam, hogy milyen kimért voltál ahhoz a lányhoz… - jegyezte meg Hermione.

- Mert nem szimpatikus!

Harry teljesen elveszítette a türelmét. Nem érdekelte, hogy nyitva van az ajtó, nem érdekelte, hogy itt van Hermione, nem érdekelte az sem, hogy hányan hallják, mint ahogyan azzal sem törődött, hogy karácsony van, egyszerűen kitört belőle az, ami már régóta nyomta a lelkét:

 

- Neked újabban senki sem szimpatikus, még a tulajdon férjed sem!

- Na, de Harry…

- Mi van? Szégyelled tán Hermione előtt? Pedig ő nagy barátnőd, többet tud mint én arról az idegenről, akivel élek.

- Ezt hogy érted? – Ginny most először nézett a szemébe.

- Jól hallottad, Ginny, nem az vagy, akit elvettem. Megváltoztál, hónapok óta úgy bánsz velem, mintha nem is lennék a férjed, s a gyerekeid apja. Éveken át keményen dolgoztam, hogy mindenetek meglegyen, mindent elkövettem, hogy boldog legyél, erre még annyit sem érdemlek meg, hogy elmondd az igazat.

 

Ginny lesütötte a szemét, Hermione pedig sápadtan az ajtófélfának dőlt. Harry egyik nőről a másikra nézett, majd ökölbe szorult kézzel folytatta:

 

- Azt hittem, hogy ismerlek, de ebben már egyáltalán nem vagyok biztos. Olyan idegen vagy, olyan… olyan más. Ráadásul itt van ez a dolog Albusszal. Életében először mutat be valakit, s te is tudod, hogy Albus nem James, ő komolyan gondolja, erre te mit csinálsz? Megijeszted a lányt. Az a Ginny, akit én ismerek sosem tett volna ilyet. Az a Ginny mindenkivel kedves volt, tele élettel, nem egy ilyen… ilyen…

- Egy ilyen mi? Fejezd csak be! – Ginny arca vörös színt öltött.

- Egy ilyen rideg nő.

- Szóval rideg vagyok, amiért nem csókoltam körbe a fiam barátnőjét, akire ha ránézek, kiver a frász?

- Kiver a mi? Te hallod egyáltalán, hogy miket mondasz? Egy tizenhat éves diáklányról van szó, nem egy bűnözőről!

- Akkor sem szeretem, és kész!

- Legalább ismerd meg, Ginny – szólalt meg Hermione.

- Nem akarom.

Harry fásultan legyintett, és elindult az ajtó felé, meg sem állt, hátra sem nézett, úgy mondta:

 

- Ez volt az utolsó alkalom, hogy megpróbáltam megbeszélni veled a dolgokat. Innentől kezdve, nem érdekelsz, nem fogok éjjeleken át forgolódni azért, hogy rájöjjek, mi a bajod velem. De egyet jegyezz meg, Ginevra, nem fogom hagyni, hogy a savanyúságod tönkretegye Albus életét. A gyerekeim mindenkinél fontosabbak számomra, s ha Albusnak ez a lány kell, akkor vele lesz, tűzzel – vassal, hogy ha kell. Te pedig jobb lesz, ha eldöntöd, hogy elakarod-e marni a fiadat is magad mellől, mint ahogyan azt velem tetted.

Hangos puffanással zárult be az ajtó a férfi mögött. Ginny az ágyra rogyott, és a kezébe temette az arcát. Hermione leült mellé, és átkarolta.

 

- Ez elég kemény volt, de igaza van…

- Tudom.

- Meddig vársz még? Mikor vagy hajlandó végre elmondani neki?

- Nincs hozzá erőm, Hermione. Egyszerűen gyenge vagyok hozzá, Harry olyan jó ember… olyan remek ember. Éveken hát csodálatos férj volt, és még csodálatosabb apa…

- Már csak ezért is megérdemelné, nem?

- De igen. El fogom mondani neki, elfogom. Csak most még nincs hozzá erőm.

- Csak nehogy addigra már késő legyen. És Emily?

Ginny arca ismét vörös lett.

- Ne is említsd nekem! A hideg futkos a hátamon, amikor ránézek. Rossz előérzetem van vele kapcsolatban, és nem akarom, hogy Albus vele legyen.

Hermione elfojtott egy mosolyt.

- Nem lehet, hogy az a bajod, hogy Al feleségül akarja venni ezt a lányt, s ez azt jelenti, hogy hamarosan kirepül a családi fészekből?

- Nem hinném… Jamesnél sosem volt ilyen gondom.

- De James szinte minden héten mást hoz haza. Ő nem olyan megfontolt, mint Albus.

- Ebben igazad van, James nagyon kajla. Vajon tényleg csak ennyi problémám lenne a lánnyal? Meglehet, mindenesetre azért még nem bízom meg benne.

- Még nem is kell, elég, ha kicsit kedvesebb leszel vele.

 

Amíg Ginny és Hermione odafent társalogtak, addig Harry vezénylésével elkezdődött a fa feldíszítése. A fiatalok nagyon élvezték a fa csinosítását, mindenki vidáman kivette a részét a munkából, kivéve Emilyt, aki a kanapén ült, és csodálkozva figyelte a műveletet. Harry amint észrevette ezt, leszállt a létráról, és a lányhoz ment.

 

- Valami baj van?

- Nem, uram, semmi sem.

- Miért nem csatlakozol hozzánk?

- Tudja, Mr. Potter, nem szeretnék zavarni, hiszen én idegen vagyok.

- A fiam párja olyan számomra, mintha a lányom lenne. Örülnénk, ha csatlakoznál. Vagy talán James ijesztett meg? nem szokta ám leejteni az összes szaloncukrot, ne félj, nem fog a fejedre esni. Állítom, hogy direkt ejtette Rose Weasley fejére az előbb.

- Nem erről van szó, uram, csak ez egy családi esemény, és azt hiszem, jobb lenne, ha hazamennék.

Harry apai gyengédséggel megfogta a lány kezét.

 

- Hiszen már családtag vagy, Emily.

A lány szemét elfátyolosították a könnyek, de időben észlelte elgyengülését, és így időben vissza tudta fojtani a könnyeit.

 

- Hé, gyerekek, szeretnétek, ha ez az ifjú hölgy velünk együtt díszítene? – fordult Harry a fiatalsághoz.

- Én tökre bírnám – szólalt meg James az egyik fenyőág mögül.

- Én is szeretném! – visította Céline.

Emily végre felállt, és csatlakozott a díszítőkhöz. Mialatt a bordó-arany díszek a helyükre kerültek, régi karácsonyi dalokat énekeltek, s mindenki nagyon jól érezte magát.

 

- Ki kér egy kis mézeskalácsot? – sietett a szobába Molly.

- Én! Én! – Céline volt az első, aki a nagymamához ért.

- Annyira jó, hogy itt vagy – súgta Emily fülébe Albus.

- Nana! Kezdek féltékeny lenni – vágódott be közéjük James. – Nemcsak, hogy gyönyörű a csaj, még okos is… ej, Al, jól feladtad a leckét! Ez nem fair, mikor fogok én ilyen csajt találni? Még apa is bírja…

- Szerintem apukád mindenkivel ilyen kedves – szólt közbe Emily. 

- Az tény, hogy nem egy veszélyes fajta, de eddig még egy csajomat se invitálta fát díszíteni. Téged nagyon szeret. Mintha a lánya lennél, vagy valami ilyesmi.

 

Nem bírta tovább, túl sok volt ez már neki. Felállt, és a mosdóba sietett, útközben érezte, ahogyan arcát eláztatják a könnyek. Nem értette, hogy mi történik vele, nem értette, hogy hogyan lehet ő itt, ilyen kedves emberek között, mint ahogyan azt sem értette, hogy mindez miért zavarja. Mi ez a hirtelen jött érzelem áradat? Miért sír? Jól emlékezett arra, hogy életében először, és utoljára az édesapja temetésén sírt. Akkor úgy érezte, mintha elveszített volna magából egy darabot. Az apja jó ember volt, s nagyon szerette őt. Mindig kényeztette, nem úgy mint az anyja, aki vasszigorral nevelte őt, s Emily mindig úgy érezte, mintha nem is szeretné sem az apját, sem pedig őt. Felemelte a fejét, és a tükörbe nézett. A könnyek elmaszatolták a sminkjét. Még szerencse, hogy nem tett fel túl sokat a szemfestékből. Kisvártatva kopogtattak az ajtón, majd felcsendült Albus aggodalmas hangja:

 

- Emily, minden rendben?

- Hát persze, Al.

- Bemehetek?

- Gyere csak.

- Miért sírsz?

- Csak itt van ez a nap a családoddal, és mindenki annyira kedves, és olyan jó, hogy mind együtt vagytok, és apukád… apukád azt mondta, hogy már én is családtag vagyok – szipogta Emily. – Annyira, de annyira kedves velem, meg sem érdemlem.

Albus mosolyogva magához húzta a barátnőjét.

 

- Hát innen fúj a szél, nincs elég önbizalmad, azt hiszed, hogy nem vagy elég jó hozzánk. Tévedsz, szerelmem, te vagy a legtökéletesebb a számomra.

- Nem érdemellek meg!

- Sokkal többet is megérdemelnél – mondta Albus, és megcsókolta a lányt. – Elég volt a búslakodásból, rendben? Menjünk vissza, most jönnek a régi sztorik. Tudod, kaja előtt mindig nosztalgiázunk.

- Értem, oké.

 

***

Az ünnepek gyorsan elteltek, s amint újra beköszöntöttek a dolgos hétköznapok, Harry azonnal összehívta a legképzettebb aurorjait, hogy együtt átkutassák a Roxfortot. Még a legapróbb zugba is belestek, de nem akadtak a lethifold nyomára Harry nem kis bánatára.

 

- Talán elment már – vetette fel Ron a Tiltott Rengeteg felé menet. – Talán megijedt, és eltűnt.

- Meglehet, de azért keressük még. Ha nem találjuk meg itt, akkor elég nagy gázban leszünk. Akkor át kell kutatnunk a környéket.

Elérték az erdő szélét, Ron hirtelen megtorpant.

 

- Mindig a hideg ráz ki ettől a helytől, pedig milyen rég volt már.

- Engem nem zavar, pedig engem öltek meg itt. Na, gyere, csináljunk egy kis helyet.

 

Harry felemelte a varázspálcáját, és az erdő szélén tornyosuló hókupacra szegezte, gondolataiban maga előtt látta, amint előttük egy ösvény bontakozott ki, s ekkor a pálcáját kék fénycsóva hagyta el, majd az előbb még csak gondolatban szereplő ösvény megjelent a valóságban is. Beléptek a rengetegbe, s előreszegezett pálcával vizsgálták át a keleti részt.

 

- Nem igaz, hogy nem találjuk már meg! – sopánkodott Ron, majd nekidőlt egy hólepte tölgyfának. – Nagyon unom ezt már, Harry. Itt bolyongunk órák óta, és semmi értelme. Szerintem nincs már itt ez a szörny.

 

Harry elővett a zsebéből egy fiolát, amely zöld színű folyadékot tartalmazott, majd egy cseppet ráöntött a lába előtt elterülő ösvényre. A művelet nyilván nem a kívánt eredményt hozta, mivel körbe járta a területet, s vagy hatszor megismételte ezt. Mindig ugyanaz történt: a zöld cseppeket elnyelte a hó.

 

- Nem járt erre, ez biztos – magyarázta Harry Ronnak. – Ha járt volna itt valaha is, akkor ez a szer kimutatná.

 

- Nyomfelfedő varázsital? Én is hoztam ám magammal.

 

- Helyes.

 

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülüket, valakinek a talpa alatt recsegett a hó. Harry a zaj irányába fordult, s kisvártatva megjelent előttük egy alacsony, szőke hajú nő. Vastag, fekete bundát viselt, s kezében ő is egy Nyomfelfedő varázsitalos fiolát tartott.

 

- Anne? Találtál valamit? – szólt hozzá Ron.

 

A nő csalódottan megrázta a fejét, majd előkapta varázspálcáját, és így szólt:

 

- Piroinitio!

 

A pálca csücskéből vörös fénycsóva tört elő, s a nő egészen az arcához tartotta a pálcát. Az előbb még lila színt öltő arcába lassan visszatért az élet.

 

- Meg lehet fagyni idekint, nem? Ti találtatok valamit, Harry?

 

- Sajnos még nem.

 

- Roberts és Kinglon átkutatták a kastélyt, és még csak hűlt helyét sem találták annak a bestiának. Emers és Ross pedig bejárták az összes titkos folyosót, amit felvázolt a Tekergők Térképe, de semmi. Szerintem már nincs itt.

 

- Igen, én is erre a következtetésre jutottam. Be kéne járnunk a környéket, el is megyek a Minisztériumba, és kérek házkutatási parancsot. Bárhol lehet, ezért mindent át kell fésülnünk.

 

- Remek ötlet, de nem vethetünk el egy B – verziót sem. Mi van akkor, ha ez a szörny egy varázsló irányítása alatt áll? – vetette fel Anne.

 

- Az azt jelentené, hogy ez a mágus nagy hatalommal és gyenge emberséggel bír. Ilyen személyt én nem ismerek, ha lenne valaki, aki ennyire erős, arról tudnánk.

 

- És ha egy szervezettel állunk szemben? – tételezte fel Ron.

 

- Arról is tudnunk kellene. Nem hiszem, hogy Angliában ilyen bűnszervezet működne. Itt minden rendben van – jelentette ki Harry, habár egy percre megütötte a fülét a gondolat, miszerint egy igen erős varázsló állhat a háttérben.

 

- Te tudod, parancsnok, de én azért nem vetném el ezt az ötletet – mondta Anne.

 

- Majd átgondolom. Most pedig, elmegyek a házkutatási parancsért, mivel csak úgy nem ronthatunk be senkihez sem.

 

- Nem mintha a nagy Harry Pottert nem tárt karokkal fogadnák – dörmögte Ron.

 

- Nem használhatom ki az emberek szeretetét – mondta Harry, arcán halvány pír jelent meg.

 

A parancsot azonnal a rendelkezésére bocsátották, még magyarázkodnia sem kellett. A környéket egy nap alatt sikerült teljesen átnézni, de sajnos semmit sem találtak. Harry fáradtan indult fel a roxforti szobájába, amikor összefutott Anabellával.

 

- Anabella, te mit keresel itt?

 

- Igazából unatkoztam otthon, ezért bejöttem. Tudod, maradt még egy kis dolgom a szünet előttről. És te? Most vizsgáljátok át az iskolát?

 

Harry bólintott, majd kinyitotta a szobája ajtaját, és előre engedte a nőt.

 

- Megtaláltátok?

 

- Sajnos nem. Szerintem elment már, de meg fogom találni. Hogy telnek az ünnepek?

 

- Remekül, csak kicsit egyedül érzem magam. Tudod, Emily állandóan Albusszal van, aminek persze nagyon örülök, csak hát így olyan üres a lakás.

 

- Miért nem látogatod meg a szüleidet?

 

Anabella szemében furcsa fény gyúlt. Harry kezdte azt hinni, hogy valami rosszat mondott. A nő először csak némán nézett maga elé, majd üveges tekintettel így szólt:

 

- Meghaltak.

 

- Sajnálom, nem tudtam. Inkább váltsunk témát, jó?

- Jó. Nálatok hogy telik a szünet?

 

- Túl sokat nem vagyok otthon, úgyhogy igazából nem tudom, hogy ki mit csinál. Gondolom, James az új seprűjét próbálgatja, amit karácsonyra kapott, Lily Rose-zal lófrál valahol, Albus a lányoddal van, Ginny pedig… nos, valamivel biztosan elüti az időt.

 

Anabella átült az ágyra a férfi mellé.

 

- Még mindig rosszban vagytok?

 

- Ez egyre rosszabb.

 

- Miattam van?

 

- Nem, inkább amiatt, hogy nagyon eltávolodtunk egymástól, s én nem tudom az okát. Ginny makacsul hallgat, s nekem elegem van belőle.

 

- Harry, nem kell kímélned, tudom, hogy a múltkor hibát követtünk el. Én annyira sajnálom, hogy belezavartam a házasságotokba… de képtelen voltam ellenállni, te olyan jó ember vagy, és annyira, de annyira vonzó férfi.

 

Harry érezte, hogy a füle hegyéig elvörösödik. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy egy nő dicsérje. Ráadásul egy ilyen kivételes szépségű nő.

 

- Anabella – fogta meg a nő kezét. -, te nem vagy hibás, hiszen az érzelmeinknek nem tudunk parancsolni. Én hibáztam, mivel én voltam az, aki engedett neked. Gyenge voltam, s hogy őszinte legyek, még mindig gyenge vagyok. Be kell vallanom, hogy úgy vonzol, mint egy mágnes, s a feleségem ridegsége csak még jobban hozzád taszít. Nem tudom, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. Lassan eljutok arra a szintre, hogy már lelkiismeret-furdalásom sincs, amikor bűnös gondolatok cikáznak át az agyamon.

 

Anabella mélyen a férfi szemébe nézett, s olyan közel húzódott hozzá, hogy a testük szinte összeért.

 

- Hát bűn lenne kilépni egy rossz házasságból, hogy boldog legyél? Bűn lenne szeretni? Attól, hogy a feleséged lemondott a szerelemről, neked még nem kell így tenned. Te még fiatal vagy, és szenvedélyekkel teli, a gyerekeid pedig nagyok már, megértenék, ha váltanál.

 

A nő meg sem várta Harry reakcióját, megfogta az ingét, és megcsókolta őt. Harry érezte, ahogyan elönti testét a vágy, amelyet Anabella csókja ébresztett benne. Elméje elsötétült, egyre gyorsabban vette a levegőt, majd mire észbe kapott, már az ágyon feküdt a nő fölött. Anabella gyönyörű volt, s bódító jázmin illat áradt a bőréből. Gyors mozdulatokkal lehámozta a férfi ingét, majd Harry övéhez nyúlt, de a férfi megállította:

 

- Ezt nem tehetjük meg újra. Még nem. Előbb szabaddá kell válnom, ez így igazságos mindenkivel szemben.

 

- Igazságos? – nyögte a nő.

 

- Igen, vagy talán te megelégszel a szerető szereppel? – Harry az ágy szélére ült, s elkezdte visszagombolni az ingét.

 

- Természetesen, jobb lenne, ha csak az enyém lennél – mondta Anabella, majd kihívó mozdulatokkal letérdelt Harry elé. – De tudod, Harry Potter, én azt vallom, hogy éljünk a mának, vannak helyzetek, amikor fölösleges gondolkodni, amikor engedni kell a vágyainknak.

 

Harry kérdőn felvonta a szemöldökét, a nő pedig nem sokáig hagyta tudatlanságban, egy szempillantás alatt lehámozta Harryről a nadrágot, és a szájába vette Harry férfiasságát.

 

- Jézusom, Anabella, mi a fenét csinálsz?!

- Mi a bajod, talán nem tetszik?

- Nem erről van szó, csak nem kell ilyen dolgokat használnod ahhoz, hogy meggyőzz.

- Nem akarlak meggyőzni semmiről sem, én csupán azt szeretném, ha végre megkapnád azt, amit érdemelsz – jelentette ki Anabella szenvedélyesen.

 

Több szó nem esett közöttük, Harry ismét legyőztetett.

 

Amíg ők a Roxfortban kéjes pillanatokat éltek át, addig a Potter házra az éj köszöntött. Albus, Emily, Lily és James a televízió előtt nézték kedvenc műsorokat, a Boszorkány választ, Ginny pedig a konyhában mosogatott, és legbelül érezte, hogy Harry nem fog hazajönni vacsorára. Lassan véget ért a szünet, s ők szinte nem is találkoztak, úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Egyfolytában Hermione szavai jártak a fejében, aki arra figyelmeztette, hogy ha így folytatja, akkor Harry el fogja hagyni. Bele sem mert gondolni abba, hogy mi lesz akkor, ha Hermione jóslata beválik. Rettegett még a gondolatától is annak, hogy a férje elválhat tőle, és kereshet valaki mást. El kell mondania neki azt, ami a szívét nyomja már hónapok óta. Harry megérdemli, hogy tudja az igazat.

Ginny jól sejtette, Harry nem érkezett meg sem vacsorára, sem pedig aludni. Reggel toppant csak be, akkor is csak azért, hogy összeszedje a csomagjait, és visszamenjen a Roxfortba, hiszen a szünet lejárt.

 

- Mindent bepakoltam már neked – lépett az ágynál álló férjéhez Ginny, úgy döntött, hogy végre színt kell vallania, csak nem tudta, hogyan kezdjen bele.

 

- Jól van, köszönöm – morogta kimérten Harry.

 

- Viszel magaddal ennivalót az útra?

 

- Nem.

 

- Hazajössz a hétvégén?

 

- Nem.

 

Ginny fásultan sóhajtott, majd remegő kézzel megfogta Harry vállát.

 

- Nagyon haragszol rám, ugye?

 Harry nem felelt, lecsukta a bőröndje tetejét, és elindult az ajtó felé.

 

- Harry, én…

 

- Erre most nincs időm, hagyj menni.

 

Ginny egyedül maradt a szobában, és érezte, hogy elveszíti őt. Vagy már az is lehet, hogy el is vesztette. 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés