Ez egy rövidebb, afféle átvezető fejezet lett. A folytatás izgalamsabb lesz, ígérem! :)

- Apa, segíts! – kiabálta Lily, miközben a bátyái kíséretében lefelé szaladt a lépcsőn. – Apa, ments meg minket!

A hátuk mögött egy fekete árny volt, amely lepel módjára próbálta őket betakarni.
- APA! – üvöltötte James is.
Harry gyors mozdulattal előkapta a pálcáját, és a lethifoldra szegezte:
- Expecto patronum! – A pálca hegyéből ezüst szarvas szökellt ki, és kecsesen a szörny elé ugrott. – Meneküljetek, majd én feltartom!

A gyerekek csak nem elérték az apjukat, amikor a szörny hirtelen alakot váltott, egy kígyóarcú ember jelent meg előttük, eltorzul, diadalittas arccal, s ebben a percben fellángolt Harry sebhelye, s olyan erővel fájt neki, hogy csaknem összeroppantotta a fejét. Nem tudta tovább tartani a pálcáját, kiesett a kezéből, a kígyóarcú rém pedig földöntúli kacajban tört ki:
- Nem megmondtam, Harry Potter? – sziszegte. – Bolond vagy, ezért fogsz mindent elveszíteni. Tényleg azt hitted, hogy győzhetsz felettem, a világ legerősebb varázslója fölött? Tényleg azt hitted?

Harry verítékezett, és egész testében remegett, úgy érezte, mintha ki akarnának tépni egy darabot a testéből. A rémre próbálta emelni a tekintetét, de ez nem sikerült neki, túl erős volt a fájdalom ahhoz, hogy képes legyen kinyitni a szemét. Eközben valaki megfogta a kezét, Lily volt az, s nagyon rémültnek látszott.
- Mi ez a valami, apa?
- Ő… ő nem más, mint Voldemort.
Amint kimondta a nevet, a kígyó arc eltűnt, s visszatért a lethifold, amely egy szemvillanás alatt ráborult a gyerekeire, ő pedig minden erejét összeszedte, és megpróbálta megidézni a patrónusát, pálca nélkül, de mire a szarvas odaért volna, az árny elnyelte őket örökre.
- NEEE! – kiabálta Harry, s egy erős ütést érzett a hátán. Kinyitotta a szemét, a szobájában feküdt, s az ütést a padló mérhette rá, amikor leesett az ágyáról. Tehát csak egy szörnyű rémálom volt. Felkelt, és az asztalához sétált, hogy töltsön magának egy kis vizet. Az első korty után kopogtattak az ajtón.
 

- Jó reggelt, apa – köszönt Albus ridegen. – Beszélhetnénk?
- Hát persze.
Albus belépett a szobába, és amikor látta a földön heverő takarót, összevonta a szemét. Harry követte a tekintetét, és biztos volt abban, hogy a fia arra gondol, hogy valószínűleg ez a jele az éjjeli hancúrozásának.
- Leestem az ágyról – sietett a magyarázattal.
Albus sokáig állt szótlanul, Harry pedig úgy érezte, hogy minden egyes csendben eltöltött perc tőrdöfés a szívébe.
- Azért jöttem, mert tudni akarom, hogy miért csaltad meg az anyámat – bökte ki végül a fiú olyan tárgyilagossággal, mintha arról beszélne, hogy milyen szépen pislog a nap a felhők mögül odakint.
- Albus, én tudom, hogy nagy hibát követtem el, és…
- Nem a bűnbánatodra vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy mi vezetett téged odáig, hogy eláruld azt a nőt, akinek örök hűséget esküdtél.
 

Harry lehorgasztotta a fejét, és azon gondolkodott, hogy akármit is mond, a fia nem fog megbocsátani neki.
- Anyáddal eltávolodtunk egymástól, akárhányszor közeledni próbáltam hozzá, ő elzavart engem, Albus. Én mindent megpróbáltam, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunkat, de nem segített semmi sem, és akkor itt volt An… - Harry elharapta a mondatot.
- Mondd csak ki nyugodtan, itt volt Anabella Watkins, aki bármelyik férfi érdeklődését felkeltené, és neked muszáj volt az ő segítségével bosszút állnod az anyámon, akinek annyi volt az összes bűne, hogy nem akart lefeküdni veled.
- Ez azért nem így van, Albus, nem ilyen lesarkított az egész. Ginny eltaszított magától, és nem azért csaltam meg őt Anabellával, hogy bosszút álljak, hanem azért, mert szeretetéhségem volt. Sajnálom, fiam, nem akartam megtenni, én tudom, hogy ocsmány dolog volt, amit műveltem.
Albus arca lassan olyan vörös színt öltött, mint amilyen a Weasley család védjegye volt.
- És legalább jó volt?
- Tessék? – hökkent meg Harry.
- Jobb szerető, mint az anyám? Megérte lecserélned őt? – Albus hangjában a gúny elegyedett a sértődöttséggel, s olyan hangsúllyal beszélt, amilyent még sohasem lehetett hallani nála. Harry arra gondolt, hogy Albus valamiben mégiscsak hasonlít Jamesre.
- Albus, fontos ez most?
- Tudni akarom, hogy élvezted-e. Tudni akarom, hogy volt-e egyáltalán lelkiismeret-furdalásod, feltéve persze, hogy az én derék, becsületes, hősies apám rendelkezik lelkiismerettel.
- Természetesen mardosott a szégyenérzet, nagyon bántott, amit az anyáddal tettem, de kérlek, értsd meg, hogy Ginny és köztem minden tönkrement, el fogunk válni.
- Meg sem próbálod rendbe hozni? Feladod csak így?
- Fiam, az anyád már régóta nem szeret engem, és már én sem szeretem őt. Albus, én beleszerettem Anabellába.
Albus tett egy lépést hátrafelé a meglepetéstől.
- Igazán? – hangjában szemrehányás bujkált.
- Igen, Albus, nem akarok hazudni neked, én már régóta gondolkodtam azon, hogy el akarok válni azért, hogy Anabellával lehessek, csak nem tudtam, hogyan mondjam el nektek.
- Hát most már nem kell ezen agyalnod, már tudjuk – jegyezte meg Albus szárazon. – Már mindent tudunk, azt is, hogy el fogtok válni, és hogy a tanárnő nagyon ügyes lehet, ha képes vagy arra, hogy elengedd anyát miatta.
- Albus, ez nemcsak a testi szerelemről szól… Anabella nagyon figyelmes, és kedves nő, és igen, rendkívül vonzó is, de nekem nemcsak egy… egy olyan nő kell, akivel jól megértem magam az ágyban, én nem vagyok ilyen felszínes.
- Nem? Érdekes, nem azért feküdtél le a tanárnővel, mert anya nem akart veled lenni? Akkor nem a szexről szólt a dolog?
- Először a szexről volt szó, de aztán szépen lassan beleszerettem, megszerettem, mint embert, mint társat, és szeretném, ha egy napon ti is elfogadnátok.
- Erről egy kicsit korai beszélni, nem, apa? A testvéreim sosem fogják elfogadni, és ami engem illet, nálam kicsit árnyaltabb a helyzet, mivel Anabella Watkins a barátnőm édesanyja, de nem hiszem, hogy képes leszek elfogadni őt, mint az apám szerelmét, hiszen vele verted át az anyámat, és én úgy gondolom, hogy ő is hibás vastagon, és undorító dolog egy nős férfival kezdeni. Szerintem pedig felszínes ember vagy, apám, és teljesen félreismertelek. A példaképem voltál, én olyan akartam lenni, mint te, olyan bátor… - Albus hangja elcsuklott. – Olyan tisztességes ember, olyan nagyszerű… én mindent megtettem, hogy büszke legyél rám, én… én még a külön szakkörödbe is eljártam, holott nem érdekel a Sötét Átkok Kivédése, csak azért, hogy boldoggá tegyelek. De látom, hogy fölösleges volt.
- Albus, édes fiam, miért lett volna fölösleges? – Harry megpróbálta megérinteni a fiút, de az a felemelt karával jelezte, hogy ne közelítsen.
- Azért, mert neked nem volt elég, azért mert akármit teszek, akárhogyan is szétszakadok, neked soha nem elég. Van három gyereked, és igaz, hogy a testvéreim néha nem úgy viselkednek, ahogy kellene, de jók, remek emberek, én pedig mindent megtettem, hogy büszke legyél rám, de neked ez nem volt elég, neked nem volt elég a szép családod, neked több kellett. Azt hittem, hogy mi vagyunk a legfontosabbak az életedben, abban a hitben éltem, hogy bármit megtennél értünk, de tévedtem. Te csak saját magadat nézed, önző vagy.
- Albus, sok mindenben igazad van, de abban tévedsz, hogy én nem szeretnélek titeket, ti vagytok a legfontosabbak számomra, és nagyon büszke vagyok rátok, de értsd meg, nem élhetek rossz házasságban, nem mehet így tovább.
Albus megtörölte a szemét, majd hatalmas fájdalommal a hangjában, ennyit mondott:
- Csinálj, amit akarsz, csak amikor majd magadra maradsz, jusson eszedbe, hogy mindened megvolt.
Harrynek földbe gyökerezett a lába, legszívesebben térden állva könyörgött volna a fiának, hogy ne hagyja ott egyedül, hogy bocsásson meg neki, de képtelen volt rá.
Albus, miután elhagyta az apja szobáját, nekidőlt a falnak, és próbálta összeszedni magát, mert volt még egy ember, akivel beszélnie kellett. Ez az ember Emily volt, a barátnője, a szereleme, akit mindennél jobban szeretett. Tudni akarta, hogy a lánynak volt-e valamiféle fogalma az apja és Anabella viszonyáról, s előre rettegett a választól. Félt, hogy Emily bűntársnak bizonyul ebben a kapcsolatban, nem akart benne is csalódni.
A lányt a könyvtárban találta meg, éppen egy értekezést olvasott a világ hét legerősebb, és legveszélyesebb bestiájáról. Amikor megpillantotta a fiút elmosolyodott.
- Albus, hogy kerülsz ide ilyen korán?
- Beszélnem kell veled. – A fiú hangja elárulta idegességét, s ezt a lány is rögtön megérezte.
- Mi történt? – kérdezte aggodalmas arckifejezéssel.
- Kérdezni akarok valamit, és kérlek, őszintén válaszolj.
- Hát persze.
- Tudtad, hogy apám és az anyád szeretők?
Emily remegő kézzel letette a könyvet, majd megcsóválta a fejét.
- Biztos?
- Igen, nem tudtam, Al. Fogalmam sem volt erről… - erősítette meg a lány, de Albus valahogy nem érezte magát száz százalékig meggyőzve.
- Emily, könyörgöm, mondd el, ha tudtad.
- Nem tudtam, Al. Hogy történhetett ez meg?
Albus kibámult az ablakon, odakint szépen pislákolt a nap.
- Nem tudom, összemelegedtek.
Emily megfogta a fiú kezét.
- És velünk most mi lesz? El akarsz hagyni azért, mert az anyám elcsábította az apádat?
- Nem mondtam, hogy az anyád csábította volna el az apámat – vonta össze a szemöldökét a fiú, majd megragadta a lány állát. – Honnét veszed, hogy az anyád kezdeményezett?
Emily zavartan elkapta a tekintetét, majd nyelt egyet, és így szólt:
- Onnét, hogy anyám szereti a férfiakat az ujja köré csavarni, és apukád nagyon fess férfi, biztosan megtetszett neki.
- Miért beszélsz így a saját anyádról? Durva szavak ezek, Emily, úgy mondtad mindezt, mintha anyád egy könnyű erkölcsű nő lenne.
- Mit csináljak, ha egyszer az?! – csattant fel a lány hevesen. – Amióta apám meghalt legalább három pasit csábított már el, befolyásos embereket, és igen, nem egy közülük nős volt. Utálom, hogy ezt csinálja, olyan gusztustalan, de egyszerűen nem tud parancsolni a vágyainak.
- Ez most komoly? Még sohasem említetted.
- Ecsetelnem kellett volna talán azt, hogy anyám úgy viselkedik néha, mint egy utcasarki kis… - Emily nem tudta kiejteni a K-betűs szót. – Élvezi, ahogyan körülzsongják a férfiak, szeret uralkodni fölöttük.
- Úgy beszélsz, mintha édesanyád rossz lenne, velejéig romlott nő.
- Mert néha tényleg így viselkedik. Jaj, Albus, én annyira sajnálom, hogy rámászott az apádra!
- Ez azért két emberen áll – jelentette ki keserűen Albus, majd magához vonta a lányt, és finoman megcsókolta. Szerencsére nem kellett csalódnia benne, Emily semmit sem tudott az egészről.
Amint a fiú elhagyta a könyvtárat, a lány arca elkomorult, s felpattant. Ezt meg kell beszélnie az anyjával. Anabellát a szobájában találta meg, éppen egy fekete naplószerű könyvet olvasott az íróasztalánál.
- Nem tudsz kopogni? – vonta kérdőre a lányát, aki csak úgy betoppant a szobájába. – Miféle viselkedés ez?
- És az miféle viselkedés, hogy nős férfiakkal szórakozol?! – tette csípőre a kezét a lány dühösen.
- Mit vagy úgy meglepve, ez is a tervünk része volt, édesem. Különben is, nekem olyan ne papoljon, aki majdnem ugyanezt teszi.
- Albus nem nős.
- De nem szerelemből vagy vele, ugyebár – Anabella fel sem nézett a könyvből.
- Ez most lényegtelen, anya, a lényeg az, hogy kiderült a kis viszonyod, és te a fáradságot sem vetted, hogy figyelmeztess. Albus az előbb kérdőre vont, én meg csak hebegtem-habogtam összevissza.
- Ugye nem mondtad meg neki, hogy tudtál rólunk? – emelte fel a tekintetét a nő.
- Persze, hogy nem mondtam el, hogy az elejétől fogva tudtam, hogy anyám rá fog mászni az apjára!
- Helyes, akkor mi a gond?
- Az, hogy nem voltam felkészülve arra, hogy letámad.
- Az életben nem készülhetünk fel mindenre, arra sem készülhettem fel, hogy James Potter fog lebuktatni minket, aztán olyan csúnyán összeveszik az apjával, hogy még a Gyengélkedőre kerül.
- Hogyan? James volt?
- Bizony – bólintott Anabella, és hangosan felkacagott. – Ha láttad volna szerencsétlen arcát! Jobban alakultak a dolgok, mint vártam, így legalább kiborult a bili, és nem kell többet enyelegnem Potterrel, arra várva, hogy végre kiderüljön a kis viszonyunk.
Emily hüledezve megcsóválta a fejét.
- Hogy beszélhetsz minderről ilyen keményen, ilyen közömbösen? Hát nem érzel sajnálatot irántuk? Tönkretetted egy család életét!
- És akkor meg mi van? Ez volt tervünk első felvonása, ha nem emlékeznél. Mit kellene éreznem egy általam oly nagyon gyűlölt família iránt?
- Néha megijesztesz, anya. Lefeküdtél Harry Potterrel, akkor sem éreztél semmit sem?
- Miért, te érzel valamit, amikor ágyba bújsz Albusszal?
Emily leszegte a fejét, és hallgatott. Anabella észrevette a lány habozását, és gyors léptekkel mellé állt.
- Emily, érzel valamit? Én minden alkalommal, amikor Potterrel vagyok undort, és megvetést érzek, te sem érezhetsz egyebet az iránt az ostoba kölyök iránt, uyge?
- Igen, anya.
- Nagyszerű, akkor ezt megbeszéltük, menj a dolgodra, és hagyj engem magamra, fontosabb dolgaim is vannak – itt fejével az asztalon heverő könyv felé bökött -, mint hogy ilyen lényegtelen dolgokról beszéljek veled.
- Hát persze, a csodálatosan sötét könyved.
- Ne beszélj így róla, ez itt egy szent könyv, ami a világuralomhoz vezet majd engem, ez itt Voldemort hagyatéka.
Emily beleborzongott a névbe.

***

Harry már a tanteremben ült, az első órája az ötödikesekkel volt, s legalább annak a ténye felvillanyozta, hogy a diákok valóban elkezdtek tanulni, s a különóráin is egyre több tanuló jelent meg. Lassan megtelt a terem, Harry pedig a házi feladataikat gyűjtötte össze, s ahogyan gyarapodtak a pergamentekercsek, egy kis öröm gyúlt a szívében, lám, mégis csak megváltoznak.
- Teshék, bácsikhám, a házhim – tett le a tanári asztalra egy pergamentekercset Hugo, miközben a reggelire készített szendvicsét rágta.
Harry átvette a pergament, s ekkor arra lett figyelmes, hogy valami piros csöpög belőle. Óvatosan széttekerte a házit, és egy hatalmas ketchupos foltot talált az iromány végén. Harrynek azonnal a fiatalkori Ron jutott az eszébe, aki szintén nagyon szerette a hasát, és alig tudta visszafojtani a nevetését.
- Nos, Hugo, finom volt a ketchupos szendvics?
- Hű, nagyon jó volt! – vágta rá a fiú, most már végre üres szájjal, majd hirtelen lángba borult az arca. – Kicsit rácsöppent.
- Kicsit? – emelte fel Harry a pergament, amelyből úgy csöpögött a ketchup, mint a vér a sebekből.
- Bocsánat, éhes voltam, és tegnap sokáig ültem Jamesnél a Gyengélkedőn, ezért nem tudtam megírni máskor, csak ma reggel.
- Jól van, semmi probléma – nyugtatta meg Harry elnéző mosollyal. – James, hogy van?
- Jól, ma már ki is jöhet, gyorsan hatott a csontnövesztő.
- Ez nagyon jó hír.
- Aha, így hamar visszajöhet edzeni hozzánk.
Miközben Hugo visszatért a társaihoz Harry azon morfondírozott, hogy vajon tud-e a fiú a történtekről. Vajon James elpanaszolta neki, hogy miért vesztek össze? Mert ha igen, akkor hamarosan mindenki meg fogja tudni, s neki semmi kedve sem volt összeveszni Ronnal is, aki nyilván nagyon meg fog rá haragudni, amiért ilyen csúnyán átverte a húgát. És mit fognak szólni Arthurék? Biztosan nagyon meg fogják őt utálni, úgy, ahogyan a gyerekei is gyűlölik őt. Egy dologban igaza volt az álombeli Voldemortnak: mindent el fog veszíteni.