Harryt a lelkiismeret-furdalása, és a kétségbeesése mellett rémálmok is gyötrik, s most már odáig fajul a dolog, hogy nem csak az álmaiban, hanem ébren is találkoznia kell Voldemorttal.

A hónap végére enyhült egy kicsit az időjárás, s az egész roxforti diákság izgatottan várta a hónap végén megrendezésre kerülő kviddicsmeccset. Mindenki nagyon kíváncsi volt a Griffendél és a Mardekár összecsapására. Már mindenki elhagyta a Mardekár öltözőjét, kivéve Scorpius Malfoyt, aki az egyik padon ücsörgött ölbe font kézzel. Semmi kedve sem volt kimenni még a pályára, hiszen még volt negyed óra a játék kezdetéig, és nem akarta átélni a gúnyolódásokat, és a megvető szempárokat. Kész csoda volt az, hogy egyáltalán a csapata elfogadta kapitánynak, bár keményen megküzdött a tiszteletükért. Éppen azon morfondírozott magában, hogy az egész élete egy harc, küzdelem azért, hogy jóvátegyen olyan dolgokat, amelyeket nem is ő rontott el. Küzdött azért, hogy legalább a saját házába tartozók elfogadják, küzdött azért, hogy Albusnak tényleg méltó, igaz barátja legyen, most pedig azért küzd, hogy Harry Potter elfogadja őt, és, hogy Lily fel tudja dolgozni az őt ért támadás kínzó emlékét, és a tényt, hogy az apja félrelépett. Amikor eszébe jutott a lány, szomorúan felsóhajtott, azt kívánta bárcsak egy pálcasuhintással megoldhatná Lily problémáit, bárcsak mindenható lehetne, aki minden bajra tudja a gyógyírt. De ő csak egy egyszerű fiú volt, egy a sok másik közül, s igaz, hogy a lány már eljöhetett a Gyengélkedőről, még mély lelki sebbel rendelkezett, amely falként ékelődött kettejük közé, s amely napról napra egyre távolabb taszította őket egymástól. Most, ahogyan itt ült az öltözőben, amelyet anno még James Potterrel borítottak romba, majd raktak össze, arra gondolt, hogy ha most nem úgy állnának a dolgok, ahogyan állnak, akkor Lily biztosan megjelenne itt, vigyázva nehogy az apja meglássa, és forró csókkal biztatná a győzelemre. De ez jelen helyzetben csak ábránd. Az órájára pillantott, s csalódottan észlelte, hogy már csak öt perce maradt a gondolkodásra. Nem volt kedve harcolni ezen a január végi, latyakos napon. Léptek zaja ütötte meg a fülét, s megjelent Lily az ajtóban. Már nem a télikabátját viselte, hanem a zöld színű tavaszi kabátot, amelyhez mindig hófehér sálat szokott felvenni. Vörös haja hanyag copfba volt fogva hófehér svájci sapkája alá. Scorpius szíve megdobbant, s azonnal felpattant, és a lányhoz sietett.
– Lily, nem számítottam rád.
– Én sem terveztem, hogy eljövök, de mindenképpen szerettem volna sok sikert kívánni neked.
– Köszönöm szépen, igyekezni fogok, s most, hogy végre láthatlak, még nagyobb kedvem is van hozzá. Hogy érzed magad?
– Jól vagyok, legalábbis a körülményekhez képest jól.
– Lily, tudom, hogy talán gyors egy kicsit, vagy korai, de adhatnék egy csókot neked? Legalább az arcodra?
Lily nagyot sóhajtott, majd így felelt:
- Valóban korai még nekem egy kicsit, sajnálom, Scorp.
– Rendben van, ahogy akarod, de tudnod kell, hogy nagyon szeretlek.
– Tudom, Scorp – mondta Lily, miközben lopva a fiú órájára pillantott. – El fogsz késni.
– Megyek – bólintott Scorpius, s amint ezt kimondta, már felcsendült odakint a narrátor hangja:
- És igen! Elérkezett végre a kviddicsmeccs napja! Sok szeretettel köszöntök mindenkit itt, a pályán, s ma egy nagyon izgalmas összecsapásnak nézünk elébe, hiszen a mai napon a címvédő Griffendél csap össze a Mardekár titánjaival! Szólítanám is a Mardekár csapatát!
Scorpius pár szemvillanás alatt már a bejáratnál állt a csapata élén, s amikor a narrátor megadta a jelet, be is vezette a mardekárosokat a pályára. Ezután felsorakoztak a játékvezető előtt, és várták az ellenfelet. Scorpius nagyon örült neki, hogy James már felépült a kartöréséből, és részt vehet ezen a meccsen, mert így talán végre kiegyenlítheti a számlát. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy megérkeztek az ellenfelei.
– Scorp, ezt látnod kell – bökte oldalba a mellette álló hajtója, aki egy fekete, göndör hajú fiú volt.
Scorpius a mutatott irányba fordult, s olyat látott, hogy hirtelen nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen: James Potter tipegett be a pályára rózsaszín szoknyában, sminkkel annak rendje, és módja szerint. A Griffendél csapata tisztes távolságból követte, a nézőtérre pedig síri csend borult, mindenki elképedve figyelte a csapatkapitányt, és néhány beavatotton kívül senki sem értett az egészből semmit. McGalagony levette a szemüvegét, és gyorsan megtisztította, hogy jobban lásson.
– Hát ez meg mit akar jelenteni? – fordult Harryhez, aki legszívesebben üvöltött volna dühében. Nem akarta elhinni, hogy a fia képes lejáratni saját magát az egész Roxfort előtt csak azért, hogy borsot törjön az orra alá bosszúból. Mert Harry biztos volt abban, hogy erről van szó, s ezt a lépést gyerekes hadüzenetnek vélte. Fogalma sem volt arról, hogy mindez azért történt meg, mert a fiú elvesztette a fogadását Rose Weasley-vel, miszerint elcsábítja Elle Sue-t, vagyis – ahogyan fény is derült rá – Morgan Malfoyt, s James mindig tartotta magát az ígéreteihez. Ez abban is meglátszott, hogy habár három nap múlva már kiengedték a Gyengélkedőről, nem volt hajlandó az apjával még csak egy szót sem váltani, annyira haragudott rá.
- Nem tudom, Minerva – füllentett Harry, hiszen igazából meg volt arról győződve, hogy a fia őt akarja kellemetlen helyzetbe hozni. – James sokszor elég kiszámíthatatlan…
- Hát ez nem újdonság a számomra – jelentette ki a boszorkány enyhe rosszállással a hangjában, majd így folytatta: - Már megbocsásson, Mr. Potter, de a nagyobbik fia nem mindig van eszénél, de azért azt sosem gondoltam volna róla, hogy képes női ruhában megjelenni az egész iskola előtt, a félév talán egyik legfontosabb meccsén.
Harry nagyot nyelt, és minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy le ne ordítson a fiának, és ne vonja kérdőre. Bármely másik apuka ezt meg is tette volna, de Harry sok mindenben sáros volt, és nem akarta tovább mélyíteni az űrt közte és a fia között, így az ajkába harapott, és hallgatott.
- Ejha, nem is szóltak, hogy a Griffendélnek új kapitánya van, vagyis kapitánynője – kuncogott a megafonba a narrátor. – Nagyon csini vagy, édes virágszálam!
James felemelt középsőujjával fejezte ki válaszát a bókra, majd vörös fejjel a csapata mellé állt.
- Maga ezt komolyan gondolja? – kérdezte gúnyosan a játékvezető, aki történetesen Oliver Wood volt, a Griffendél egykori csapatkapitánya, most pedig a Roxfort tanári csapatát erősítette.
- Mit?
- Azt, hogy rózsaszín ruhában lép a pályára.
- Hát, tudja tanár úr, az úgy volt, hogy… hogy izé – hebegte a fiú, miközben zavartan megvakarta a fejét. Nem tudott elfogadható magyarázatot kitalálni, azt meg még sem mondhatta, hogy egy fogadás áldozata.
- Na azonnal menjen, és öltözzön át, a játékot meg kell tisztelni minimum azzal, hogy a hivatalos mezben jövünk le. Ekkora szemtelenséget még nem is láttam.
James vörös fejjel elindult az öltöző felé, Oliver pedig a közönséghez fordult:
- Kis türelmet kérek, a játék hamarosan kezdetét veszi – majd idegesen Hugóhoz fordult, és suttogva folytatta: - Mi a jó kénköves ménkű volt ez?!
Hugo megvonta a vállát, és széttárta a karjait, jelezve, hogy semmiről sem tud. Ezután a tekintetével megkereste Harryt, aki bocsánatkérően felemelte a kezét.
El tudta képzelni, hogy mi játszódhat le Woodban, s nem akart a helyében lenni, hiszen a fiúnak a kviddics volt az élete, ez a sport szent, és sérthetetlen volt az ő szemében, erre jön ez a fiú, és megbecsteleníti a játékát.
James közben elérte az öltözőket, de egy mardekáros fiú a közönségből kihozta a béketűréséből:
- Nagyon kis szexi vagy, Potter! Mondd csak, mennyi a tarifád?
James, akinek a vérnyomása amúgy is az egekbe szökött, amikor ilyen öltözékben kellett megjelennie, most egy ugrással a lelátón termett, és hatalmasat behúzott a gúnyolódó fiúnak. Hirtelen minden szem rájuk szegeződött, s Harry már előre látta maga előtt, amint a fia tömegverekedést idéz elő, ő pedig mehet rendet tenni. Azért rimánkodott magában, hogy párbajra ne kerüljön sor, mert most, hogy a diákok nekiálltak tanulni, biztosan nem úszták volna meg sebek nélkül az ütközetet. Szerencsére erre nem került sor, mivel Scorpius Malfoy egy szemvillanás alatt Jameshez rohant, és leszedte a mardekárosról.
- Nyugalom, Potter, most nincs ennek itt az ideje.
- Eressz, Scorp! Én nem félek tőle! – kakaskodott James.
- Ne légy hülye, a végén Wood eltilt a játéktól, ezt akarod?
- Nem, nem akarom. Jól van, engedj már el, megyek átöltözni.
Scorpius levette a kezét Jamesről, de még mindig elég szorosan állt mögötte ahhoz, hogy bármikor lefogja. De James tényleg nem akart több bajt, hiszen tudta, hogy Wood képes lesz őt eltiltani, s neki a csapata volt a legfontosabb. De megfogadta magában, hogy a meccs után megkeresi ezt az álnok mardekárost, és majd megtanítja, hogy ki az úr a házban. Mindenről Rose tehet, mert ő találta ki ezt az esztelen fogadást, ő pedig viselheti a szégyent a hátán, amíg véget nem ér az iskola.
- El sem hiszem, hogy ez a gyerek képes volt lánynak öltözni – jegyezte meg félhangosan Morgan Malfoy, aki történetesen éppen Rose mellett állt, aki azonnal fel is világosította:
- Tudod, Morgan, Jamesszel fogadtunk, hogy el tud csábítani egy lányt, de nem jött neki össze, így most éppen betartja a szavát.
- Elcsábítani? Ez meg milyen fogadás?! – kelt ki magából a szőke hajú lány. –Ez olyan durva! Hogy lehet ilyenben fogadni?
- Hát nagy volt a szája, hogy ő bárkit megkaphat, én meg reméltem, hogy ezúttal emberére akadt. De arra nem számítottam, hogy ez a lüke tényleg belezúg a csajba, az meg jól átveri. Te hallod, képzeld el, belement a lány, hogy randizzanak, erre egy másik csajt küldött el maga helyett. Hát nem szörnyű? Szegény James, már komolyan sajnálom, egyszer lesz szerelmes, erre jól átverik. Ez olyan… olyan igazságtalan, nem?
- De – felelte kimérten Morgan, s örült, hogy Rose nem tudja, hogy a lány, akiről beszélt az ő maga. Sosem voltak nagy barátnők, de egy osztályba jártak, és egész jól kijöttek egymással, így nem akarta, hogy Rose megharagudjon rá, amiért megleckéztette az unokatestvérét.
Időközben az említett is visszatért a pályára, arany-bordó mezben, úgy, ahogy az egy kapitánytól elvárható, és Morgan hirtelen azon kapta magát, hogy megnyalja a szája szélét, amikor a fiúra néz. Nem lehet, hogy tudat alatt tetszik neki!

***

Harry az irodájában ült, és éppen Anne jelentését olvasta arról, hogy hogyan kutatták át a Roxfort környékén levő házakat a lethifoldot keresve, de végül semmit sem találva. Harry összeráncolta a homlokát, és önkéntelenül is arra gondolt, hogy amíg ez a szörny nincsen meg, addig mindannyian veszélyben vannak, s újra meg újra átfutott az agyán az, amit Anabella mondott neki : Voldemort hagyatéka. Mi van akkor, ha a Sötét Nagyúr még ennyi év után is képes gondokat okozni nekik? Mi van, ha mondjuk Voldemort nem pusztult el, hanem létezett volna még egy-két horcrux, amelyeket nem önszántából készített, pont, mint amilyen horcrux volt ő maga, Harry is? Idegesen megvakarta az állát, s az ujja hegyével érezte, hogy kezd borostásodni, amint visszatér a Roxfortba – hiszen most a Mágiaügyi Minisztériumban volt – megborotválkozik. Szeme az asztalán elhelyezett aranykeretes fotóra siklott, amelyről egy boldog család képe nézett vissza rá. Az elmúlt egy órában annyira lekötötte gondolatait a sok elintéznivalója, hogy el is feledkezett Ginnyről. Most furcsán összehúzódott a szíve, és a gyermekeit látta maga előtt, azokat, akik mindennél fontosabbak voltak a számára. Megbántotta őket, és most haragszanak rá, kiváltképp James, aki a kötelező tanórákon kívül nem halandó találkozni vele, és Albus hiába járt Harry különóráira, furcsán idegen, és távolságtartó volt vele. Ami pedig Lilyt illeti, valahányszor találkozott a tekintetük, a lány szemét elhomályosították a könnyek. Talán sosem fognak megbocsátani neki. S vajon megéri mindent feláldozni egy múló szeszély kedvéért? Csak hát Anabella Watkins nem volt múló szeszély, Harry tudta, hogy beleszeretett a gyengéd, és hihetetlenül vonzó nőbe, s érezte, hogy képtelen nélküle létezni. Anabella körbefonta őt, akárcsak egy kígyó, és nem volt hajlandó ereszteni a zsákmányát. S igazából ő nem is akart szabadulni tőle. Olyat érzett, amit már régóta nem: szerelmet. Mit tegyen? Maradjon Anabellával, vagy próbálja meg kibékíteni Ginnyt? Nem tudott dönteni, hiszen a mérleg egyik nyelvén a boldogság volt, a másikon pedig a gyerekei, és a rossz házasság folytatása. Kétségbeesetten beletúrt a hajába, majd felkapta fekete zakóját, és hopponált.

Egy takaros, fehér színű ház előtt állt, amely bejáratához makulátlan márványlépcső vezetett fel. Segítségre volt szüksége, és tudta, hogy ezt csak egy embertől kaphatja meg. Így felsietett a lépcsőn egészen a magnólia ajtóig, és bekopogott. Kisvártatva egy kócos, barna hajú nő jelent meg az ajtóban, piros inget, és fekete farmert viselt. Barna szemében fájdalom tükröződött.
- Harry?
- Szia, Hermione, nem zavarlak?
- Dehogy, éppen szabadságon vagyok, és… de hát ezt te is tudod, ha nem a bíróságon kerestél, gyere be.
Harry követte a nőt a nappaliig, amelyben hatalmas, szinte már katonás rend uralkodott. Hermione leült az egyik vajszínű, fonott fotelba, majd átkulcsolta a térdét, és várt. Szeméből még mindig nem tűnt el a fájdalom.
- Hermione, én óriási hibát követtem el – bukott ki Harryből, mielőtt még megkérdezhette volna, hogy mégis hogy van a nő.
- Tudom, Ginny elmondta.
Harry fürkésző tekintettel végigmérte Hermionét, annak a jelét keresve, hogy esetleg a barátja elítéli-e őt, vagy haragszik-e rá. De Hermione arca kifejezéstelen maradt.
- Én… nos, én beleszerettem valaki másba – nyögte Harry, de rögtön megbánta, hogy ezzel a kijelentéssel folytatta mondókáját.
Hermione arca elsötétült, a levegőben pedig szinte tapintani lehetett a feszültséget. Harry úgy érezte magát, mint egy bűnöző, aki éppen a saját tárgyalásán próbálja menteni a menthetőt. Ijesztően kicsinek érezte magát Hermione szigorú pillantása miatt.
- Én el akartam mondani neki, de James rajtakapott minket, és így már nem volt rá lehetőségem.
Harry szünetet tartott, várva a nő reakcióját, de Hermione még mindig rezzenéstelen arccal hallgatta. Miért nem szólal már meg?! Ennél még az is sokkal jobb lenne, ha ordítozna vele. Olyan kínzó ez a csönd.
- Tudom, hogy amit tettem gusztustalan, és már nagyon megbántam, hidd el. Ha újra kezdhetném, akkor minden másként csinálnék. De Hermione, nem csak én vagyok a sáros, ha Ginny nem olyan rideg velem, ha nem változik meg, akkor nem lett volna nő, aki elcsábítson.
- Ha-val nem kezdünk mondatot, nincs értelme – szólalt meg végre Hermione, lassan kiejtve a szavakat.
Harry nem tudta mire vélni ezt a kijelentést. Hát ennyire haragszik rá?
- Hermione, én megbántam, és most nem tudom, hogy mit tegyek.
- Ezen akkor kellett volna elgondolkodnod, amikor megcsaltad Ginnyt – jelentette ki a nő, s minden szó késdöfés volt Harry szívébe. – Nagy szerencséd van, hogy Ginny olyan, amilyen, mert ha az én férjem lennél, akkor biztosan megöltelek volna téged is, és a szeretődet is.
- Na, de Hermione! – kiáltott fel Harry, nem szokott ilyen durvasághoz Hermionétól. S képtelen volt elhinni, hogy a nő komolyan gondolja, amit mond.
- Mi van? Nem tetszik, hogy kimondom, amit gondolok? Harry, te megcsaltad a legjobb barátnőmet, s én ezt sosem feltételeztem volna pont rólad. Hatalmasat csalódtam benned.
- Sajnálom, Hermione… én nem akartam megbántani Ginnyt, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni, Anabella olyan… annyira más, mint Ginny.
- Hát persze, Ginny elmondta, hogy tőle megkapsz mindent, amit csak akarsz. Sosem hittem volna, hogy nálad a szex mindenek felett áll! – Hermione hangja szemrehányó volt, és nagyon éles.
- Nem csak a szexről van szó, Anabella törődik velem. Mellette úgy érzem, fontos vagyok valakinek, Ginnytől ezt már régóta nem kapom meg, az örökös elutasításai, a titkolózása… Hermione, te tényleg úgy ismersz, mint akinek a testiség annyira fontos? Én nem vagyok ilyen felszínes.
 

Hermione az ajkába harapott, s a tekintete egy pillanatra megenyhült.

- Akkor is elárultad a feleségedet, Harry – mondta csendesen.
- Tudom, és nagyon sajnálom, és most nem tudom, hogy hogyan tovább. Én ezt nem így akartam, igen, el akartam válni Ginnytől, de nem ilyen körülmények között. – Harry hangja elcsuklott, keze elkezdett remegni. – A gyerekeim gyűlölnek, és igazuk is van. Nem tudom, mit tegyek, hogy kit válasszak… hogy kibékítsem-e Ginnyt, vagy váljak el, és legyek azzal, akit szeretek. Neked fogalmad sincs, hogy milyen érzés az, amikor azok, akik neked a világot jelentik, elfordulnak tőled, és megvetnek. Te nem tudod, hogy milyen az, hogy a gyermekeim utálnak.
- Harry…
- Gyűlölnek engem, és nem tudom, hogy mit csináljak, nem tudom, hogy mi legyen. Én nem akarom, hogy egész életükben megvessenek, én nem akarom őket elveszíteni. – Harry az utolsó szót már úgy mondta ki, hogy próbált nem megfulladni az arcán végigfolyó könnyeitől. Még sohasem érezte magát ennyire gyengének, és elveszettnek.
Hermione egy ugrással mellette termett, és átölelte. Harry úgy bújt a nő karjaiba, mint egy kisgyerek a tulajdon anyjáéba. Nagyon jól esett neki, hogy Hermione vigasztalni próbálja.
- Nyugodj meg, Harry, minden rendbe jön, meglátod.
- Nem tudom, mit tegyek…
- Harry, szerinted van esély arra, hogy Ginnyvel rendbe tudjátok hozni a dolgokat? Őszintén mondd meg, képes vagy vele leélni az életed?
Harry megtörölte a szemét, majd nagyot sóhajtott:
- Nem.
Hermione összeráncolta a homlokát, majd elengedte a férfi vállát.
- Akkor el kell válnod.
Harry a nőre emelte tekintetét, és tudta, hogy Hermionénak igaza van. Nem élhet tovább boldogtalanságban.
- És a gyerekek?
- Nehéz ügy lesz kibékíteni őket, de nem lehetetlen. Türelmesnek kell lenned velük, és lehetőleg nem emlegesd, hogy Anabellát szereted. Óvatosan közelíts feléjük, és éreztesd velük, hogy szereted őket.
Harry szaporán bólogatott, s Hermione szavai megnyugtatták felkorbácsolt lelkét.
- Nem lesz könnyű, Harry, de szerintem képes vagy rá.
- Köszönöm, Hermione. Hálás vagyok a segítségedért. De kérdezhetnék valamit?
- Persze, Harry.
- Hányan tudják még, hogy megcsaltam Ginnyt?
- Nos, tudomásom szerint, eddig csak nekem mondta el. Nem akarja hirdetni, ez neki is szégyen. Különben is, ha Ron, vagy valamelyik bátyja tudna erről, akkor már nem élnél. Szeretnek téged, testvérüknek tekintenek, de Ginny mégiscsak a kishúguk.
Harry jól értette, hogy mire céloz Hermione, és igazat is adott neki, ha az ő húgát csalnák meg, ő is biztosan ölre menne a becsületéért. S ebben a percben olyat érzett, amilyent már régen nem: hálát. Hálás volt Ginnynek, amiért nem veri nagydobra az árulását.
- Mindazonáltal, Harry, Ginny válni akar, tőlem kért tanácsot ebben az ügyben. Megkért, hogy javasoljak neki egy jó ügyvédet.
Harry felállt a kanapéról, s elindult az ajtó felé.
- Sejtettem, hogy megteszi. Köszönöm a segítséget, Hermione, a többi az én dolgom.
- Harry, várj csak! – pattant fel a nő, és ragadta meg Harry karját. Szemében rémület tükröződött. – Ugye tudod, hogy egy válás mivel jár? Nem csupán annyival, hogy a bíróság elválaszt titeket egymástól, hanem kiterjed a gyerekekre, és a vagyonra is.
Harry lemondóan legyintett.
- A pénz cseppet sem érdekel, egy árva galleont sem sajnálok Ginnytől. De ezt most miért mondod így nekem?
A nő idegesen forgatta a szemét, keze megrándult.
- Harry, Ginny el akar tiltani a gyerekektől, ezért van szüksége egy jó ügyvédre.
Erre a hírre Harry azonnal felkapta a fejét, arca elsápadt.
- Micsoda? De hiszen a srácok már nagyok, nem szólhat ebbe bele, ők is el tudják dönteni, hogy akarnak-e látni, vagy sem.
- Harry, ez nem ilyen egyszerű. James még nincs tizenhét, pedig ő a legnagyobb, tehát a szülei döntenek a sorsáról, és a törvényeink értelmében, mivel házasságtörés a vád, örülhetsz, ha vasárnapi apuka lehetsz.
- Hogyan?
- Sajnálom, Harry, a házasságtörés nagyon súlyos vád, és ha a gyerekek nem békélnek meg veled a tárgyalásig, és azt mondják, hogy nem akarnak látni, s ha Ginny még távoltartási végzést is kér, akkor lemondhatsz róluk.
 

Harry agya vészesen zakatolni kezdett, fájdalmasan elmosolyodott.
- Hermione, megcsaltam a nejem, nem embert öltem, és távolságtartásit csak akkor kérhet, ha van arra bizonyítéka, hogy bántottam őket fizikálisan. De erre nem volt példa, nem vagyok vadállat, nem vertem sem Ginnyt, sem pedig a gyerekeket. Ezen felül pedig én vagyok Harry Potter, mindenki ismer.
- Tudom, Harry, de ha azzal érvel az ügyvéd, hogy a gyerekeidnek súlyos traumát okoztál, akkor az olyan, mintha verted volna őket, s megítélheti a bíró a távolságtartást a srácok lelki fejlődése érdekében. Hidd el, tudom, mit beszélek.
 

Harry az ajtófélfának támaszkodott, homloka a kezén nyugodott, s érezte, hogy tiszta verejték a homloka.
- Ginny nem akarhatja ezt, nem büntethet ilyen kegyetlenül. Ezt nem teheti – hajtogatta, leginkább azért, hogy meggyőzze saját magát. – Nem, nem kell túldramatizálni a helyzetet, csendes válás lesz.
Hirtelen égő fájdalmat érzett a sebhelyében, és összecsuklott.
- Harry! – hallotta Hermione aggodalmas hangját, de olyan távolinak tűnt. – Harry!
Ő már messze járt, valahol a Tiltott Rengeteg környékén, s nem volt egyedül: Voldemort állt vele szemben, arcán diadalom fénye tükröződött. Ő pedig valószínűleg a nyirkos füvön ülhetett, mivel hideget érzett maga alatt. Voldemort sebesen odasuhant mellé, és felemelte a könyökénél fogva. Az érintése leírhatatlan gyötrelem volt Harry számára, és felordított, a Sötét Nagyúr pedig nevetett, kajánul nevetett a szenvedésén, majd hirtelen elhallgatott, s gyilkos fény suhant át vörösben izzó szemén. Közelebb húzta magához Harryt, s szinte összeért a homlokuk.
- A markomban vagy, Harry Potter, s nemsokára végzek veled.
Harry nem volt képes megszólalni sem a fájdalomtól, amit Voldemort okozott neki.
- Nemsokára találkozunk – nevetett fel ördögien Voldemort, és visszalökte Harryt a fűbe.
- Harry! Harry! – érezte, hogy valaki idegesen rázza a vállát. Kinyitotta a szemét, visszatért a valóságba, s Hermione térdelt mellette.
- Her-mi-o-ne…
- Harry, uramisten, mi van veled?
Harry felült, és a hátát a citromsárga falnak támasztotta, még mindig sajgott a sebhelye, ő pedig önkéntelenül is odakapott. Ez persze nem kerülte el a nő figyelmét, aki homlokráncolva így szólt:
- Fáj a sebhelyed újra? Ez nem valami jó jel.
- Hermione, valamit be kell vallanom – kezdte Harry, végre visszatért az ereje. – Régóta rémálmok gyötörnek… vele, s most olyan volt, mint amikor annak idején megszállt. Tudod, amikor még horcrux voltam.
Hermione a szája elé kapta a kezét.
- De, Harry, miután győztünk, mondtad, hogy már nem fáj.
- Igen, így is volt, mostanáig. Gyakran sajog, és elég furcsa rémálmaim vannak. Mindegyikben ő van, Hermione. Miért kísért ennyi év után?
- Nem tudom, hogy mi történik veled, de aggódom. Ez nagyon nem tetszik nekem, ez nem jó jel.
Harry végre feltápászkodott, s felsegítette a nőt is a földről.
- Mennem kell, Hermione.
- Nem maradsz még egy kicsit? Készítenék neked egy isteni hársfateát, ami biztosan megnyugtatna.
- Köszönöm, nem kérek, mennem kell.
- Harry, biztosan jól vagy?
- Hát persze – mosolygott a férfi, és forró csókot nyomott Hermione arcára. – Köszönöm, hogy meghallgattál.
 

Odakint hűvös volt a levegő, s a hideg hirtelen Harry arcába csapott, de ez nem zavarta, sőt, olyan volt számára ez a hideg, mint egy megváltás. Úgy érezte magát mintha egy fárasztó edzés után beállna a zuhany alá. Elindult vissza a Roxfortba, amely kapujánál Ron, és Anne várták. Az arckifejezésüket elnézve Harry szinte biztosra vette, hogy kiderült a félrelépése.
- Harry, de jó, hogy megjöttél.
- Történt valami?
- Kingsley lemondott, s valami rohadtul unszimpatikus egyed vette át a helyét – felelt Ron vörös fejjel.
- Hogyan? – kerekedtek el Harry szemei. – Miért mondott le? Volt még két éve vissza a nyugdíjig. Amikor utoljára beszéltem vele, akkor azt mondta, hogy azt megvárja.
- Érdekes, nem? Szerintem itt valami nagyon bűzlik, Harry.
- Igazad van, Ron, ez nekem sem tetszik. És ki lett az új miniszter?
- Richard Dubble, a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője. Na ehhez mit szólsz?
Harry szeme előtt megjelent a tagbaszakadt, mogorva férfi, akivel már jó pár vitán túl voltak. Sosem értettek egyet, és Dubble előszeretettel kritizálta az aurorok munkáját. Harry arca megrándult, mégis hogyan nevezhettek ki egy ilyen idegesítő, hatalommániás alakot?
- Nagyszerű – mondta kurtán.
- Szerintem megbűvölt valakit, mert tuti, hogy nem nevezték volna ki csak úgy ezt a nyomorult kis… - Ron még sokáig folytatta a nyomdafestéket nem tűrő, válogatott jelzőket, amelyekkel az új minisztert illette. Ha lehet, akkor Ron még jobban gyűlölte Dubble-t, mint Harry, hiszen egyszer majdnem elvesztette a munkáját miatta. Dubble Ront hibáztatta azért, amiért egy halálfaló- üldözés során, a bűnöző meghalt. Harry akkor személy szerint nem vett részt a bevetésen, de Anne-től megtudta, hogy Ron teljesen véletlenül vált a halálfaló életének kioltójává. Igazából Ron csak elkábította a férfit, de az úgy rogyott össze, hogy pont egy arra járó teherautó alá esett, s az összeroppantotta a fejét. Dubble persze nem volt hajlandó erről tudomást venni, és követelte, hogy vegyék el Ron aurori jelvényét, hiszen bűnös egy ember halálában. Harry ekkor nagyon csúnyán összeütközött a férfival, s azóta nem is beszéltek egymással. Őt sem lelkesítette a hír, hogy ezentúl ez a férfi fog a felettesük lenni. Az a tudat vigasztalta csak, hogy a Wizengamot élén még mindig Rufus Edgar Order állt, aki a főiskolai évei alatt Harry mentora volt, és szinte mindent tőle tanult meg. Ha Rufus a Wizengamot főmágusa, akkor nem lehet túl nagy gondjuk az új miniszterrel.
 

Harry a barátja vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.
- Ron, amíg Mr. Order a Wizengamotban van, addig nem lehet semmi gond. Ne foglalkozz ezzel az idiótával, hamar ki fog derülni, hogy alkalmatlan a posztra.
- Hát nem érted, Harry?! – fakadt ki Ron. – Valaki rosszat akar nekünk. Először a lethifold, aztán meg ez. Mi lesz holnap? Miféle borzadály derül ki holnap?
- Igaza van Ronnak – szólalt meg Anne. – Nem hiszem el, hogy Kingsley csak úgy önszántából lemondott, és pont Dubble javára.
Harry idegesen megvakarta az állát.
- Hol van Kingsley? Beszélnem kellene vele.
- Ne strapáld magad, Harry. Nem tudsz vele beszélni, mivel kórházba került szívinfarktus gyanújával.
- Hogyan?
- A kórteremben írta alá a lemondását, és ez nekem nagyon gyanús.
- Nekem is.
- Igazatok van, itt valami bűzlik, és ki fogom deríteni, hogy mi az.

Amíg ők a kapunál beszélgetek, addig Frankie és Lily éppen Hagridhoz tartottak.
- Lelkiismeret-furdalásom van, amiért olyan régen látogattam meg szegény Hagridot.
- Én szoktam hozzá járni, Lily, és hiányolt is téged.
- Milyen jó, hogy elmaradt a Bájitaltan óránk.
- Bizony, de azért kíváncsi lennék, hogy milyen halaszthatatlan dolga támadt a tanárnőnek.
- Remélem, hogy nem az apámmal van – jegyezte meg Lily sötéten.
- Sajnálom, ami veletek történt. – Frankie megfogta a lány kezét, aki egy fél mosollyal viszonozta a gesztust. – Nagyon haragszol az apukádra?
- Inkább csalódottságot érzek, de ne beszéljünk erről, inkább mesélj, hallottam, hogy Neville bácsi hamarosan hazajön.
- Igen, már alig várom!
Lily kedvesen a fiúra mosolygott, majd hirtelen az arcára fagyott a mosoly.
- Mi a baj? – Frankie megpördült a tengelye körül, és megértett mindent: a szörny ismét lecsapott, ezúttal egy mardekáros fiút borított be fekete leplével.
- Te jó ég! – visította a lány, s megragadta Frankie karját. – Szólnunk kell valakinek!
- Szerintem inkább ne mozduljunk, nehogy észrevegyen, és felfaljon minket is…
- De Frankie!
- Nem tehetünk semmit, már megette. – A fiú beleborzongott a szóba. – Miért mindig én látom? Miért?!
A lény egy szemvillanás alatt jóllakott, majd elkúszott az erdő felé.
- Most szóljunk valakinek! – Lily elkezdett visszafelé futni az ösvényen, Frankie pedig követte.
- Lily, várj meg!
A bejárati ajtónál belefutottak Harrybe, Lily szorosan átölelte az apját, és úgy bújt hozzá, mint kislánykorában, amikor megijedt valamitől. Harry pedig annyira meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen Lily sem akart hallani róla.
- Keresztapu, a lethifold az erdőben van! – hadarta Frankie.
Harry arca elkomorult, szemével az erdő felé nézett.
- Menjetek be a kastélyba, és szóljatok McGalagonynak.
- Apa, ugye nem lesz bajod?
Harry felemelte a lánya fejét, úgy, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Megígérem, hogy minden rendben lesz.
- Nem akarlak elveszíteni, vigyázz magadra.
Harry szívét melegség öntötte el, hiszen Lily éppen most vallotta be, hogy félti őt, tehát van egy kicsi esély arra, hogy rendbe hozza a dolgokat a gyerekeivel.
- Menjetek be!
Harry gyors léptekkel elindult az erdő felé, s előreszegezte a pálcáját. Most nem fog menekülni. Az erdő szélénél megállt, és piros fénycsóvát lőtt fel az égbe. Ez volt a jel az aurorok számára, hogy baj van. Kisvártatva megjelent Anne.
- Zárjuk körbe az erdőt, odabent van – adta ki az utasítást Harry. – A négyes taktikát alkalmazzuk.
Anne biccentett, majd eltűnt, hogy továbbítsa Harry parancsát. Harry mély lélegzetet vett, és óvatosan belépett az erdőbe. Odabent félhomály volt, alig látott valamit, s hallotta, ahogyan a cipője belesüpped a sárba, amely az olvadó hó miatt keletkezett. Lassan járt, és próbált mindenre figyelni. Nem szökhet el előle ismét, ezúttal el fogják kapni. S ekkor valami szokatlan csillogásra lett figyelmes, elindult a fény irányába, s olyat látott, amit bár ne látott volna: egy unikornis terült el a sárban, s körülötte mindent beborított az értékes, a nemes, ezüstszínű unikornis vér. Harry az állathoz lépett, s biztos volt abban, hogy ez egy varázsló műve, vagyis egy szörnyetegé, hiszen velejéig romlott az, aki egy ilyen nemes lényt bánt. Harry jól emlékezett arra, hogy annak idején Voldemort is az egyszarvúak véréből táplálkozott, s azt is tudta, hogy az, aki iszik eme nemes lény véréből, az örökké átkozott lesz. Amint hozzáért az állat szőréhez a fájdalom ismét belehasított a sebhelyébe. Összegörnyedt, s szeme elhomályosult. Ismét megjelent előtte Voldemort alakja.
- Hát nem csodálatos lények az unikornisok? Vérük hatalommal ruház fel, de ugyanakkor meg is átkoz.
- Te ölted meg? – bukott ki Harryből a kérdés, holott tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen a Sötét Nagyúr halott.
- Mondhatjuk így is, és nemsokára a te véredből fogok lakmározni – kacagott fel Voldemort, s Harry felüvöltött attól a fájdalomtól, ami a hegbe nyílalt.
Nem is sejtette, hogy miközben ő az egyszarvú mellett kuporgott, és a démonaival harcolt, addig egy sötét árny az akácfa tetejéről lesett le rá, s valami ínyenc falatra vágyott…