Ezt a fejezetet Bencének ajánlom, mégpedig azért, mert az ő kérését teljesítettem, amikor beleírtam a Malfoy családot. Remélem, elégedett leszel az eredménnyel. ;)

 

Harry már vagy tíz perce állt a fia ágya mellett, és azon tűnődött, hogy vajon egyáltalán megérdemli-e, hogy a gyerekei, Frankie Longbottom, és az Albus melletti ágyon fekvő Scorpius Malfoy az életüket kockáztatták azért, hogy őt megmentsék, amikor Albus felébredt.
- Apa.
- Hogy érzed magad, fiam?
- Jól, mennyit aludtam?
- Csaknem egy egész napot. – Harry leült Albus ágyának a szélére.
- És te hogy vagy?
- Jól, hála nektek. Fiam, köszönöm szépen, hogy segítettetek rajtam, de nem lett volna szabad ilyen veszélynek kitennetek magatokat.
- Őszintén szólva én nem akartam odamenni, de James annyira erősködött, hogy végül utánuk mentem én is. Én biztos voltam abban, hogy az aurorok mindent megoldanak, felesleges akadályozó tényezőnek gondoltam magunkat, de végül örülök, hogy elmentünk.
- Így gondolod?
Albus zöld szemében határozottság csillant.
- Nem is gondolhatnám másként, az apám vagy, és én nagyon szeretlek, bármi is történt.
Harry érezte, amint egy könnycsepp gördül végig az arcán. Lehajtotta a fejét, nem akarta, hogy a fia így lássa, ilyen gyengének.
- Végtelenül nemes lelkű ember vagy, Albus – mondta csendesen. – Annyira büszke vagyok rád.
- Köszönöm, apa, de mindent nektek köszönhetek. Neked és anyának, hiszen ti neveltetek, miattatok vagyok olyan, amilyen. Apa, én sokat gondolkoztam azon, hogy milyen volt a kapcsolatotok anyával, és rájöttem, hogy tényleg nem voltatok boldogok, és ezért úgy gondolom, hogy önzőség lenne, ha én vagy valamelyik testvérem erőltetné, hogy kibéküljetek. Mert én ismerlek annyira, apa, hogy tudjam, hogy ha nem látnál más lehetőséget arra, hogy mi megbocsássunk neked, akkor te képes lennél mindenről lemondani, és kibékülni anyával. De én ezt nem akarom, vagyis nem akarom, hogy szenvedj. Persze, nagyon örülnék, ha rendeznétek a dolgokat anyával, de ha erre semmi esély sincs, akkor szerintem is jobb, ha elválnak utjaitok.

- Egy tapasztalt, bölcs felnőtt sem fogalmazhatta meg volna jobban. Albus, te egy rendkívül intelligens, és páratlanul melegszívű ember vagy. – Harry mélyen a fia szemébe nézett. – Már csak azért is megérte családot alapítanunk anyáddal, hogy életet adhassunk egy ilyen nagyszerű fiúnak, mint amilyen te vagy. Nagyon büszke vagyok rád, fiam. Szinte észre sem vettem, hogy milyen hamar megnőttél. Emilynek nagyon nagy szerencséje van veled.

Albus fülig elvörösödött, majd felült az ágyában, és a tekintete Scorpiusra esett, aki mocorogni kezdett mellette.
- Al… hol vagyunk?
- A Gyengélkedőn, Scorp. Hogy érzed magad?

Scorpius álmosan megtörölte a szemét.
- Mint aki egész éjjel tündérmanókat kergetett. Áh, Mr. Potter, jó reggelt kívánok. Öhöm… hogy van, uram?
- Jól, és ezt nektek köszönhetem. Mr. Malfoy, szeretném megköszönni, hogy segített a gyermekeimnek és nekem. – Harry a jobb kezét nyújtotta a fiú felé, aki boldogan megrázta azt.
- Nagyon szívesen segítettem, uram, és örülök, hogy sikerült. Elkaptak azt a dögöt… akarom mondani a lethifoldot?

Harry megcsóválta a fejét.
- Még mindig szabadon van, de mi mindent megteszünk, hogy pontot tegyünk az ügy végére. S ha már szóba került a szörnyeteg, akkor szeretném megragadni az alkalmat, hogy nyomatékosan megkérjem mind a kettőtöket, hogy soha többé ne keressétek a bajt.

- De Mr. Potter, nem mi kerestük a bajt, az talált meg minket – csúszott ki Scorpius száján, mire észbe kapott, hogy mit mondott, már késő volt. Azonnal a szája elé kapta a kezét, de látva az Albus arcán egyre hatalmasabb vigyort, ő is elmosolyodott.

- Hát mondhatom, szép egy páros vagytok ti ketten – jelentette ki Harry elgyengülve. – Valahogy a fiatalkori Ronra és magamra emlékeztettek. De félretéve a tréfát, kérlek, ígérjétek meg, hogy soha többé nem eredtek a lethifold nyomába, bármit is halljatok.

 

A fiúk összenéztek, majd szépen beleegyezően bólintottak.

- Most megyek, esetleg szükségetek van valamire? Nem vagytok éhesek vagy hasonló?

Fejrázást kapott válaszul, majd Albus úgy ugrott ki az ágyából, mintha megcsípték volna. Scorpius és Harry értetlenkedve néztek rá.

- Merlin szakállára! Nekem már rég órán lenne a helyem!

- Nyugodj meg, fiam, ma elmaradnak az órák.
- Hogyhogy?
- A minisztérium emberei vizsgálatot tartanak.
- Vizsgálat?
- A lethifold ügye kiderült, és a Mágiaügyi Minisztérium szerint mi tehetetlenek vagyunk – Harry arca elkomorult. – Készüljetek fel arra, hogy esetleg kihallgatnak titeket, és, hogy új igazgatót kaptok.
- Miért akarják elküldeni McGalagonyt? – kérdezte Albus.
- Mert szerintük nem alkalmas már erre a posztra. De most elég a kérdésekről, mennem kell.

A fiúk összenéztek, mindegyikük agyában ugyanaz fogalmazódott meg: ki lesz az új igazgató?

Harry megfordult, és indult volna kifelé, de egy ismerős hang megállította:

- Csak ne siess annyira, Potter.

Harry előtt a régi ellenfele, Draco Malfoy állt, mögötte pedig a felesége Astoria, és az édesanyja Narcissa ácsorogtak. Harry végignézett a jövevényeken: Astoria kimondottan kellemes megjelenésű, fekete hajú nő volt, határozott vonásokkal, méregzöld kabátban. Narcissa pedig szinte alig változott az elmúlt huszonöt évben, csak az arcán helyenként megjelenő ráncok árulták el a korát. Harry a nyakát tette volna rá, hogy a nő a Weasley Varázsvicc Vállalat új termékét, a Kortalan varázsitalt fogyasztja, amelyet az öregedéstől rettegő nőknek fejlesztett ki George. Harry tekintete végezetül Dracóra esett, aki csak árnyéka volt régi önmagának: erősen kopaszodott, s szőke haja már-már ősz volt, Harry úgy látta, hogy jócskán le is fogyott, s gyanította, hogy az ütött-kopott kabát alatt, amelyet viselt, bizonyára szinte zörögnek a csontjai. Mindemellett mindig is magasabb volt Harrynél, de most úgy tűnt, mintha össze is ment volna. Kimondhatatlanul betegesnek festett, s Harryt valahol a megboldogult Remus Lupinra emlékeztette egy-egy véletlen vérfarkassá változás után, Draco leírhatatlanul nyúzott volt. Harry jól tudta, hogy az egykori beképzelt Draco Malfoyjal nem bánt kesztyűs kézzel az élet, mugli munkát kellett végeznie, gondnokként dolgozott egy kisváros temetőjében, és sejtette, hogy mekkora csapás lehet ez egy aranyvérű család sarjának. Ennek tetejében még Luna mesélte neki, aki egész jó kapcsolatot ápolt Draco feleségével, hogy Astoria volt voltaképpen a családfő tekintve azt az aprócska tényt, hogy a nő egy tisztelt varázsló család, a Greengrass leszármazottjaként előkelő helyet töltött be a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán.
- Szervusz, Draco, jó napot kívánok, hölgyeim – biccentett a nők felé Harry. – Miben állhatok a rendelkezésükre?
Eközben Astoria észrevette az ágyon üldögélő fiát, és azonnal hozzá sietett Narcissával a nyomában, és össze-vissza csókolgatta a fiát.
- Hála ez égnek, jól vagy!
- Én mondtam neked, Astoria, hogy a kis unokámat keményfából faragták.
- Scorpius, veled később számolunk – vetette oda Draco enyhe fenyegetéssel a hangjában. – De előbb veled kell beszélnem, Potter.
- Mit parancsolsz, Draco?
- Magyarázatot. Magyarázd meg, hogy mégis mi a fészkes fene történik itt, mi ez az egész lethifoldos dolog?!

- Látom, olvastad a Reggeli Prófétát – jegyezte meg óvatosan Harry.
- Igen, olvastam, és velem együtt sok más szülő is. A minisztérium szerint ti nem tudtok rendet rakni.
- Az igaz, hogy sajnos még mindig nem akadtunk a szörnyeteg nyomára, már majdnem elkaptuk tegnap, de kicsúszott a kezünkből. Mindazonáltal biztosíthatlak, hogy nem nyugszunk, amíg el nem kaptuk.
- És mégis meddig kell még arra várni? Addig, amíg nem marad diák az iskolában? – Draco hangja éles volt, s ez sértette Harry fülét.
- Apa, az aurorok mindent megtesznek – szólalt meg Scorpius.
- Neked most csend a neved. Sok van a rovásodon, Scorpius.
- Draco, kérlek, ne büntesd a fiadat, ő nagyszerűen cselekedett.
- El tudom képzelni – fintorgott Draco. – Nem értem, hogy mégis hogy juthatott eszedben olyan baromság, hogy a bestia után menjél. Hogy lehettél ilyen idióta?!

- Apa, én csak…
- Inkább ne is mondj semmit sem – legyintett Draco fásultan. – Nem érdekel az ostoba magyarázatod, úgyis hazajössz velünk.
- Hogyan?
- Jól hallottad. Nem képzeled, hogy itt hagylak ebben a koszfészekben.
- De apa, muszáj befejeznem a tanévet, és különben is, minden rendben lesz – bizonygatta Scorpius.
- Ha minden rendben lenne, akkor most nem feküdnél itt. Azt hiszed, hogy nincs elég gondom a te hülyeségeid nélkül? Nem, fiacskám, azonnali hatállyal hazaviszlek és a húgodat is.
- Draco, erre semmi szükség – mondta csendesen Harry. – Megoldjuk a helyzetet.
- Már megbocsáss, Potter – itt a férfi egész testével fenyegetően Harry felé fordult. -, de én nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményedet. Scorpius egyelőre az én fiam, és én döntök arról, hogy mi lesz vele.

 

Scorpius segélykérően az anyjára nézett, aki felegyenesedett, és a férjéhez lépett.
- Te döntesz Scorpius sorsa felől, meg én – mondta keményen. – Hamarosan vége az évnek, butaság lenne kivennünk a Roxfortból.
- Astoria, – kezdte Draco lágy hangon. – én nem szeretném megvárni, amíg mi is megkapjuk az üzenetet, hogy a fiúnk eltűnt vagy Morgan.
Astoria megfogta Draco kezét, és még Harry is belepirult abba, ahogyan ez a nő a férfire nézett. Látszott rajta, hogy mennyire szereti Dracót.
- Megértelek, Draco, de szerintem adjunk még egy esélyt az iskolának és az auroroknak. Látod, nem esett semmi baja, és szerintem nem árt neki egy kis kaland, hadd edződjön.
- Egy kis kaland?! – csattant fel Draco. – Egy kis kaland?! Ez a kis kaland majdnem az életébe került!
- De nincs semmi bajom! – erősködött Scorpius. – Tök jól vagyok, apa, és nem akarok hazamenni, mint egy gyáva kutya.
- Akkor is haza kell jönnöd, nem akarom, hogy kalandokat keress.
- Draco, tudom, hogy nem érdekel az, amit mondok, de tudnod kell, hogy már egy jó ideje külön is foglalkozom a fiaddal, és Scorpius nagyon tehetséges. Éles eszű, intelligens és bátor, kevés ilyen tanítványom van. Nagyon büszke lehetsz rá.
 

Scorpius zavarában a fülét kezdte vakargatni, Astoria és Narcissa pedig büszkén kihúzták magukat. Draco csak hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Nem dőlök ám be ennek. Csak nem akarod, hogy kivegyem a fiamat az iskolából. Már honnét lenne Scorpius kimagasló tehetség? Meg bátor?
- Attól, hogy te képtelen vagy kiállni és harcolni magadért, attól még az unokám lehet igenis nagyon bátor fiú.
Draco azonnal az édesanyjára emelte a tekintetét, aki ellentmondást nem tűrő arccal állt Scorpius ágyánál.
- Draco, Scorpius már kisgyerek korától kezdve nagyon határozott egyéniség – folytatta Narcissa. – Hát még mindig nem látod be? Ő az egyetlen reménységünk…
- Anya, kérlek, fejezd be! – Draco nem akarta, hogy Narcissa Harry és a fia előtt teregesse ki a családi szennyest.
- Nem, Draco, nem fejezem be! Scorpius végre tisztára moshatja a nevünket, a Malfoy név újra szép lesz, méltó régi nagy híréhez! Minden gyalázatot lemoshatunk végre róla. Te is tudod a lelked mélyén, hogy igazam van. Bízz a fiadban, könyörgöm, ne kövesd el azt a hibát, amit apád elkövetett nálad.

Draco arcán az egyik ér kidudorodott, majd kifújta a levegőt, és így szólt:

- Rendben van, nem bánom… maradj itt, de Potter, ha valami baja esik, akkor én megöllek. Esküszöm, hogy megteszem.
- Megértettem, Draco – bólintott Harry bujkáló mosollyal.
- Tényleg maradhatok? – virult ki Scorpius arca, majd belecsapott Albus tenyerébe. – De jó! Köszi, apa!

- Nekem most mennem kell, viszontlátásra! – búcsúzott el Harry.

Alig ért ki a folyosóra Draco megragadta a kezét. Ezúttal a férfi arca teljesen másmilyen volt, Harry még sohasem látott ehhez hasonló érzelmeket az arcán: Draco könyörgött az arckifejezésével.
- Potter, ő az egyetlen fiam.
- Tudom, Draco.
- Nem veszíthetem el.
Harry olyat érzett Draco Malfoy iránt, amit még sohasem: együttérzést. Nem sajnálatot vagy szánalmat, hanem együttérzést. Draco vállára tette a kezét:
- Nem fogod elveszíteni, megígérem.
- Én sosem voltam jó hozzád vagy akárki máshoz, én mindig olyan gonosz voltam… - kezdte Draco, a hangja megremegett. – Én sokat ártottam, volt, hogy akarattal tettem keresztbe valakinek és tudom, hogy az élet megbüntet mindenért. Megtanultam, hogy amit adunk, azt kapjuk vissza kamatostul. Én félek, hogy a büntetésem az lesz, hogy elveszítem őt. Én nem élem túl, ha valami baja esik. Potter, én már mindent megbántam.
- Tudom, Draco, és nem hinném, hogy az élet tovább súlyt téged, szerintem eléggé megvert már – itt Harry végignézett a férfi ütött-kopott barna ballonkabátján, és az ezeréves cipőjén. – Draco, rossz oldalra álltál, de még rendbe lehet hozni mindent. Csak akarnod kell.
- Titkon mindig is csodáltam azt, hogy te milyen erős vagy – vallotta be a férfi. – Te mindig a szíved szerint cselekedtél, te mindig jó voltál mindenben és mindenkihez, te annyira rendes vagy. Én meg akkora szemétláda voltam mindenkivel.
- Draco, ami volt elmúlt. Ne bolygassuk a múltat.
- Potter, ígérd meg, hogy vigyázol Scorpiusra. Ő az egyetlen fiam, és én a gondjaidra bízom, mert tudom, hogy te meg tudod védeni őt és a lányomat is.
- Draco, esküszöm, hogy vigyázni fogok rájuk, ha kell az életem árán is megvédem őket.
- Köszönöm. – Draco tényleg hálás volt.

 

***

Harry alighogy belépett a Griffendél klubhelyiségébe máris egy hatalmas csetepaté kellős közepébe csöppent. A klubhelyiséget fel lehetett osztani ideges szülőkre és makacs diákokra. Hatalmas hangzavar uralkodott odabent, s Harry sejtette, hogy a könyves szekrény sem magától dőlt el, hanem nyilván valamelyik erőszakosabb szülő vagy diák döntötte fel. Az egyik sarokban egy bordó hajú anyuka éppen a gyermekét próbálta felcibálni a földről, ahol törökülésben ült, és esze ágában sem volt elmenni. Hogy szándékának nyomatékot adjon gyorsragasztóval a padlóhoz rögzítette magát.
- Nem megyek haza! – kiabálta David Thomas a lépcső tetejéről.
- De igenis hazajössz! – tette csípőre a kezét az édesanyja, Parvati Patil.
- De nem megyek!
- De jössz, ha azt mondom! Várd csak meg, amíg apád ideér, és akkor lesz ne mulass!

 

Egy másik diák pedig az ablakpárkányon állt, és azzal fenyegetőzött, hogy leugrik, ha az apja nem hagyja békén.
Harry a tömegben észrevette Ginnyt is, aki Jamesszel viaskodott, aki a testével védte a húgát, akit a nő erőszakkal akart hazavinni.

- Felőlem te azt csinálsz, amit akarsz, hiszen nagykorú vagy már, de a húgodat viszem.

- Csak a testemen át! – rikkantotta James előreszegezett varázspálcával. – Figyelmeztetlek anyu, hogy imádlak téged, de ha kell, akkor nem félek megátkozni, és csak úgy közlöm, hogy nem vagyok valami jó a varázslásban.
- Én meg figyelmeztetlek, hogy mindjárt akkora pofont kapsz, hogy a fal adja a másikat! – Ginny szeme szikrákat szórt.

- De anya, nem akarok hazamenni! – visította Lily a bátyja mögül. – Minden rendben lesz!

- Hát ja! Apa mellett nem eshet bajunk!
- Hát persze, látom! Azonnal gyere ide, Lily!

James ekkor észrevette az apját Ginny háta mögött.
- Mondd meg neki, apa, hogy ura vagy a helyzetnek!
Ginny azonnal megpördült a tengelye körül, James pedig kihasználva az anyja figyelmetlenségét elkiáltotta magát:
- Stupor!

Ginny kábultan esett volna a földre, ha Harry nem kapja el.
- Ez nem volt egy kicsit túlzás, Jimmy? – kukucskált ki Lily a fiú háta mögül.
- Ugyan! Legalább kipiheni az izgalmakat.
Harry eközben az egyik közeli fotelba fektette a feleségét, majd a gyerekeihez fordult:
- James, azért ezt nem kellett volna.
- Jól van, de tudod, hogy milyen régóta kiabál itt?
- Apa, ugye nem kell hazamennem? – ugrott az apja elé Lily.
- Nem akarom, hogy itt hagyd az iskolát, de előbb meg kell győznöm anyádat.
- Nem ártana, ha ezeket is meggyőznéd – bökött a feldühödött szülők felé a fejével James.
Harry a lépcső tetejére állt, igaz kis híján orra bukott egy tornacipőben, ami valószínűleg az egyik bőröndből eshetett ki.
- Egy kis figyelmet kérek.
Senki sem figyelt rá.
- Emberek!
Még mindig folytatták a civakodást.
Harry már tartotta is a varázspálcáját a torkához, de James megelőzte. Torkaszakadtából üvölteni kezdett:

- A SZÖRNY! ITT VAN A SZÖRNY!

Szavait ijedt csend követte, mindenki a fejét forgatta a lethifold után.
- Na végre, most már tudnak figyelni Harry Potterre, az Auror Főparancsnokság vezetőjére, aki azért jött ide rontani a levegőt, hogy elmondja maguknak a nyomozás állását.
Harry legszívesebben fejbe csapta volna a fiát, de muszáj volt addig beszélnie, amíg még figyelnek rá.
- Kedves diákok, és mélyen tisztelt szülők – kezdte. – Nyilván azért vannak itt, mert olvasták a Reggeli Prófétában megjelent aggasztó híreket. Nos, sajnos, amit olvastak, részben igaz, mivel valóban eltűntek diákok, és valóban van egy lethifold a közelben, akit még nem sikerült elkapnunk. De ez már csak idő kérdése, mindent megteszünk, hogy pontot tegyünk az ügy végére.
- És most mit vár tőlünk? – kérdezte egy ősz apuka. – Hogy hagyjuk olyan iskolában a gyerekünket, ahol egy szörny tanyázik?

- Senki sem mondta, hogy a lethifold az iskolában van – felelte Harry. – Sőt, biztosíthatom, hogy nincsen itt. Az embereimmel átkutattuk a kastélyt és semmi jelét sem találtuk annak, hogy a szörny a kastélyban lenne.
- Ez nem nyugtat meg – jelentette ki a férfi.
- Uram, önnek és a többi szülőnek is jogában áll elvinnie a gyermekét, de tegye fel magának a kérdést, hogy vajon ez-e a legjobb döntés. Hogy vajon tényleg akkora-e a baj, hogy elszakítsuk a gyerekeinket a szeretett roxforti környezetből, a barátaiktól, a tanulástól.
- Ezek csak üres szavak, maga is elviszi a gyerekeit, az előbb találkoztam a feleségével, aki a gyerekeikért jött.
- A feleségem valóban ki szeretné venni a srácokat a Roxfortból, de én ezt nem engedem. Hamarosan vége az évnek, ha most hazamennek a gyerekek, akkor minden eddigi munkájuk kárba vész. Akkor jövőre kezdhetik újra. Én ezt nem akarom. Higgyék el, annyi auror lesz itt, hogy még egy légy sem repülhet be anélkül, hogy észrevennénk. Emellett pedig én magam fogom felkészíteni a gyerekeiket a védekezésre, feltéve, ha adnak egy esélyt nekem.

 

A szülők egymásra néztek, majd a gyermekeik dacos arcára, akik csillogó, izgatott szemmel néztek Harryre.
- Harry Potter sosem hazudott még, sőt, ő győzte le a Sötét Nagyurat is – szólalt meg Parvati. – Én hiszek neked, Harry. Biztosan nem okozol csalódást.
- Akkor maradhatok? – sandított az anyjára David.
Parvati bólintott, a fiú pedig örömében ugrott egyet. Kis gondolkodás után még sok szülő követte Parvati példáját Harry és a gyermekeik legnagyobb örömére.
Végül szerencsére csak kevés szülő, főleg a kisebb gyermekek szülei, döntött úgy, hogy hazaviszi a gyermekét. Harry voltaképpen elégedett volt, de tudta, hogy vár rá még egy nehéz kör: meg kell győznie Ginnyt. Amíg a nő ájultan feküdt, Harry McGalagonyhoz sietett, aki azonnal a Nagyterembe hívta, hogy az ott gyülekező szülőket is győzze meg. Harry nagyon boldog volt, amiért a legtöbb apa és anya megbízott benne annyira, hogy végül letett arról a szándékáról, hogy hazaviszi a gyermekét.
McGalagony kimondhatatlanul hálás volt Harrynek a segítségéért, ő pedig gyors léptekkel elindult visszafelé, hogy hatástalanítsa a kábító átkot Ginnyn, és beszéljen vele. Éppen a Kövér Dáma portréja előtt állt, amikor erős fájdalom hasított a sebhelyébe, és ismét hallotta Voldemort hangját:

- Csak ne örülj annyira, Harry Potter. Milyen érezni, hogy közel a vég? Milyen érzés félni a halált?
- Miről hadoválsz itt össze-vissza?
- Egy hetet kapsz, Harry Potter, aztán végzek veled.
- Te halott vagy. Meghaltál, Tom.
- Egy hét múlva megöllek és írmagod sem marad. Elpusztítom az egész családodat, és mindenkit, akit szeretsz, és te végig fogod nézni.
- Ostoba vagy, már semmit sem tehetsz ellenem, meghaltál – bizonygatta Harry leginkább saját magának. Biztosan csak képzelődik.
- Jól jegyezd meg, egy hetet kapsz.
Voldemort hangja megszűnt, ő pedig verejtékezve a falhoz vetette a hátát. 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés