"– Stupor! – rikkantotta Albus habozás nélkül, csakhogy a férfi könnyűszerrel kivédte.
– Hát felismertél, ifjú Potter – mondta a férfi mély torokhangon. – Gondoltam, játszhatnánk egy kicsit.
– Hogy tudott bejönni? A házat a Fidelius – bűbáj védi!
- Az új rendszer ellen semmit sem érnek a régi módszerek.
– Capitulatus!
- Obstructo! – mondta a férfi, mire Albus hanyatt vágódott a padlón. Maga fölött látta a foghíjas férfit, s azonnal Lily felé fordult, akinek a kezét hátrafogta egy tagbaszakadt, hosszú hajú férfi. A lány minden erejét összeszedte, hogy ki tudjon törni béklyóiból, de nem igazán sikerült ez neki. Albus körbehordozta a tekintetét, s ekkor látta, hogy vagy öt másik idegen is áll a folyosón. Nyilvánvalóan Anabella küldhette őket, hogy kivégezze az egész családot."

Késő este volt, a hold már ezüst csíkokat festett a Potter ház falára. Ginny éppen a férje ágyánál ült, a gyerekek pedig a holmijukat csomagolták össze, hiszen tudták, hogy Rufus Order másnap értük megy. James elégedetten dobta le a padlóra sötétbarna hátizsákját, és elnyúlt az ágyon.
- Azt hiszem, hogy mindent elpakoltam – morogta.
- Betetted a téli ruháidat is? – kérdezte Albus, miközben a saját hátizsákjába gyömöszölte az Ezer átok és rontás című könyvét.
- Ahham, de csak nem az Északi sarkra akar vinni minket.
- Nem tudhatjuk, hogy hová megyünk. Mindenre fel kell készülni.
Ekkor Lily lépett be a szobába, kezében egy nagy adag ruhával.
- Al, kérlek, segíts nekem, nem férnek be ezek a göncök a táskámba, pedig össze is zsugorítottam őket meg minden.
- A tágító bűbájt is megcsináltad?
Lily a fejéhez kapott.
- Azt nem – vallotta be szégyenlősen. – De hülye vagyok!
- Átmegyek és segítek, rendben?
Lily szaporán bólogatott, aztán bátyja kíséretében a saját szobájába sietett, de mielőtt elérték volna a faajtót, a fiú megtorpant.
– Mi van?
– Maradj csak egy kicsit csendben, olyan, mintha hallottam volna valamit…
- Biztosan csak egy denevér volt, vagy Holly.
Albus óvatos léptekkel elindult a lépcső teteje felé, pálcáját szorosan a jobb lába mellett tartotta. Odalent teljes volt az üresség, csak a bal oldali falon pislákoló lámpa szolgált fényforrásul. Albus elindult lefelé a lépcsőn, szíve egyre hevesebben vert, s érezte, hogy a húga szorosan a hátához bújik.
– A szívbajt hozod rám, Al.
Albus a feltartott mutatóujjával jelezte, hogy maradjon csendben, így lélegzetvisszafojtva lépkedtek lépcsőfokról lépcsőfokra. Az utolsó lépcsőfok előtt Albus megállt és előre hajolt, hogy belásson a folyosóra, de ott senkit sem vélt felfedezni, már éppen fordult is volna hátra a húgához, hogy közölje vele: vaklárma volt az egész, amikor a padlón megpillantott egy saras lábnyomot. Jól tudta, hogy odakint eleredt az eső, s azt is tudta, hogy Ginny úgy biztosan nem ment volna fel, hogy Harryvel töltse az éjszakát, hogy azt a lábnyomot a padlón hagyja. Az anyja mindig feltakarított elalvás előtt. Albus felvonta a szemöldökét, a folt a konyhához közel volt, így nyilván odabent lehet az, aki hagyta.
– Valaki van a konyhában – súgta húga fülébe, s mivel látta, hogy a lány elfehéredik, folytatta: - Ne ijedj meg, és mindenekelőtt ne add jelét annak, hogy tudjuk, hogy ott van.
Lily szaporán bólogatott, s ő is elővette a varázspálcáját.
– Én elterelem a figyelmét, te pedig kábítsd el.

- De, Al, ez nagyon veszélyes!
– Miért? Az, amire Mr. Orderrel készülünk nem veszélyes? – Albus fennhangon folytatta: - Áh, nincs itt semmi sem, menjünk fel aludni.
– Rendben van, úgyis nagyon álmos vagyok már!
Albus a lábával dobolni kezdett a lépcsőn azt imitálva, hogy valaki felsétál rajta. Ezután megpróbált olyan halkan a konyha felé csoszogni, amilyen halkan csak tudott. Lily a lépcsőn maradt, felkészülve minden eshetőségre, pálcáját előreszegezve tartotta. Albus hirtelen a konyhaajtóban termett, s farkasszemet nézett egy foghíjas, gonosz tekintetű férfival, aki fekete köpenyt viselt, s éppen az asztalnak támaszkodva pörgette az ujjai között a varázspálcáját. Albus felismerte a férfit a Titkok kamrájából, ő volt az egyik halálfaló, akivel párbajozni kényszerült, s ha nem lép közbe Anne, akkor lehet, hogy végzetes lesz az ütközet.
– Stupor! – rikkantotta Albus habozás nélkül, csakhogy a férfi könnyűszerrel kivédte.
– Hát felismertél, ifjú Potter – mondta a férfi mély torokhangon. – Gondoltam, játszhatnánk egy kicsit.
– Hogy tudott bejönni? A házat a Fidelius – bűbáj védi!
- Az új rendszer ellen semmit sem érnek a régi módszerek.
– Capitulatus!
- Obstructo! – mondta a férfi, mire Albus hanyatt vágódott a padlón. Maga fölött látta a foghíjas férfit, s azonnal Lily felé fordult, akinek a kezét hátrafogta egy tagbaszakadt, hosszú hajú férfi. A lány minden erejét összeszedte, hogy ki tudjon törni béklyóiból, de nem igazán sikerült ez neki. Albus körbehordozta a tekintetét, s ekkor látta, hogy vagy öt másik idegen is áll a folyosón. Nyilvánvalóan Anabella küldhette őket, hogy kivégezze az egész családot.
– Lám, lám, hamar feladtad, azt hittem, izgalmasabb játszma lesz.
– Incarcerandus! – üvöltötte valaki a lépcső tetejéről, mire a foghíjas férfi testét kötelek tömkelege szorította össze. – Rossz emberrel kezdtél, kisapám.
Albus felnézett, s látta, hogy James áll a lépcső tetején, egyik kezében a pálcáját, a másikban pedig trágyagránátokat szorongatva. Lily pedig – kihasználva, hogy mindenki a bátyjára figyel- jó erősen bokán rúgta támadóját, s felkapta a padlóról a varázspálcáját.
– Tűnjenek el innen! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Különben? – szólalt meg a tagbaszakadt férfi, a bokáját markolászva. – Ez az átkozott kis liba megrúgott!
– Kaphat egy rúgást a lába közé is, ha nem marad el – mordult rá Lily.
– Gyerekek, csak nem hisztitek azt, hogy van esélyetek ellenünk? – kérdezte a megkötözött férfi nevetve. – Egy átokkal szétmorzsolhatnánk titeket.
– Mi tartja vissza? – vetette oda James hanyagul.
– Szeretnénk szórakozni előbb veletek.
James sosem volt az a fajta, aki eltűri, hogy szórakoznak vele, a halálfalók közé hajította a trágyagránátot, akik madarak módjára röppentek szét, szabad utat hagyva ezzel Albusnak a feltápászkodásra. Lily és Albus gyorsan James mellé rohantak, s nézték, ahogyan a férfiak a falnál tapogatózva próbálnak kijutni az orrfacsaró bűzből.
– Ne hagyjatok már itt! Kötözzetek ki! – hallották a foghíjas kiabálását.
– Le kell fegyvereznünk őket.
– Inkább kábítsuk el a mocskokat!
Felemelték a pálcáikat, s egyszerre kiáltották:
- Stupor! – Sikerült eltalálniuk egy férfit, aki zsák módjára dőlt el, de a többieket nem látták a füsttől.
– Mi a fene folyik itt? – szaladt ki mögéjük Ginny. – Mi ez?
– Halálfalók vannak itt, anya, vagy hatan lehetnek.
Ginny sebesen előkapta a varázspálcáját, s a nappali közepén lévő hatalmas kristálycsillárra szegezte:
- Lumos!
Kisvártatva világosság borította el a szobát, láthatóvá téve a betolakodókat, akik mindent széttörtek maguk körül. Ginny idegesen a gyerekek elé állt.
– Azonnal hagyjátok el a házat.
– Nem hagyhatunk itt, anya!
– De igen. Menjetek már! Expelliarmus!
Megkezdődött a harc, átkok cikáztak a levegőben, s nagyon kellett vigyázni arra, nehogy valaki belefusson az egyikbe. A gyerekek természetesen nem engedelmeskedtek anyjuk parancsának, s ők is csatlakoztak a tusához.
– Exellendo! – ordította James, de ellenfele könnyűszerrel kivédte.
Lilyt eltalálta a tagbaszakadt férfi egyensúlyvesztő ártása, s hatalmasat hasalt a nappaliban. A pálcája a férfi lába elé gurult, s az rálépett.
– Megvagy, tubicám.
Lily zihálva kutatott valami fegyvernek felhasználható után, de a férfi elindult feléje és rászegezte a varázspálcáját. Ekkor észrevette, hogy a feje fölött van az éjjeli lámpa, így lekapta azt, s a férfi fejéhez vágta. A lámpa apró darabokra hullott szét, a támadó pedig vérző fejjel csuklott össze.
– D’ville! – bömbölte a foghíjas férfi, látva társa eszméletvesztését. – Te alattomos kis fruska!
Lily gyorsan felmarkolta a pálcáját, és védőpajzzsal vette körbe magát, hiszen a foghíjas már küldte is rá a kínzó átkot.
– A lányomat nem bánthatod! – Ginny arca eltorzult a dühtől, félrelökte azt a két halálfalót, akikkel hadakozott, s a foghíjas felé vette az irányt. 
Albus eközben a konyhába repült egy átok jóvoltából, s csak odabent vette észre, hogy a helyiség lángokban áll. Egy mozdulattal felpattant, s már fordult is volna a lángnyelvek felé, hogy véget vessen a tűznek, amikor az egyik csuklyás sóbálvánnyá változtatta. James már az emeleten állt, s próbálta visszaszorítani a felfelé igyekvőket, de érezte, hogy már sokáig képtelen lesz odalent tartani a férfiakat, hiszen sokkal képzettebbek voltak, s többen is voltak, mint ők.
- Anya, ég a konyha! – visította Lily. – Ki kell jutnunk innen!
Ginny a lángokba bámult, s összefacsarodott a szíve a látványtól, ezt a házat együtt építették fel Harryvel, és most egy szempillantás alatt porrá válik. Ekkor eszébe jutott, hogy Harry még mindig odafent fekszik öntudatlanul, s megpróbálta ráncba szedni a gondolatait, s kitalálni, hogy mégis hogyan tudnák elvinni Harryt a házból. Körülnézett, James a lépcső tetején hadakozott kettő jól megtermett halálfalóval, Lily a nappaliban állt, Albus pedig… Albus pedig sóbálványként feküdt a tűz közvetlen közelében. Először a fiát kell biztonságba helyeznie. Már éppen indult is volna a konyha felé, amikor hatalmas, fehér fény vakította el őket. Miután visszanyerte a látását azt látta, hogy a támadók a padlón fekszenek, s hogy egy fekete köpenyes férfi éppen Albusra szegezi a pálcáját:
- Finite!
A fiún megtörött a varázs, s felült.
- Uram?
- A lehető legjobbkor jött. – Ginny verejtékezve a falhoz dőlt, haja szanaszét lógott az arcába.
- Azonnal velem kell jönniük, elviszem magukat egy biztonságos helyre.
- És Harry? – kérdezte Ginny.
Ebben a percben megjelent James háta mögött Dr. Poison, s bólintott. Mr. Order felemelte a mutatóujját, s így szólt:

- Digressio sulum!
Egy perc töredéke alatt történt az egész. Először még ott álltak a feldúlt házban, s érezték, ahogyan a tűz füstje ellep mindent, aztán olyan volt, mintha kitépték volna a lelküket a testükből, s egy örvénybe kerültek, végül pedig egy hatalmas, zord kastély kapujában kötöttek ki.
- Mi ez a hely? – fordult a mágushoz Albus.
- Ez itt a skóciai Licht an poust kastély, vagyis mostantól kezdve ez a hely lesz az otthonuk.
- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Ginny.
- Ez itt az óvóhely, ide költöztettük ma éjjel az összes olyan embert, aki fenyegetésben él. Itt vannak a szülei is, Mrs. Potter és a testvérei. A Fidelius - bűbáj, mint arra nyilván már ön is ráeszmélt, már nem nyújt menedéket, így egy olyan helyet hoztam létre, ami biztonságos. A halálfalók nem akarták megölni magukat, ők arra kaptak parancsot, hogy szórakozzanak az egykori árulókkal, ahogyan Mrs. Denem hívja magukat. A támadóik csak meg akarják keseríteni az önök életét.
- Úgy érti, hogy csak úgy találomra rátámadnak valakire?
- Annak idején a Sötét Nagyúr meggyilkolta azokat, akiket ellenségnek tartott, az utóda ennél sokkal vérszomjasabb, ő szenvedést akar és félelmet. De ezt inkább odabent beszéljük meg.
- Hol van az apám? – szólalt meg James.
- Ő is itt van, Dr. Poison már gondoskodott róla. Fáradjanak be, kérem.

Nem igazán volt más választásuk, mint engedelmeskedni a férfinak, s átlépni az óvóhely ezüstkapuját. Ahogy elhaladtak a kapu mellett, Albus észrevette, hogy a bejáratot egy címer díszíti. A címer közepén egy sárkányfej volt, amely mögött két varázspálca keresztezte egymást. Felirat is tartozott a címerhez, amely büszkén hirdette: Licht an Poust, Cogadh an Bluid. Már fordult is volna a mágushoz, hogy a felirat jelentése után érdeklődjön, de addigra a férfi már el is tűnt a hatalmas bejárati ajtó mögött, amely mahagóni fából készült. Mr. Order igazat mondott, odabent tényleg rengeteg ismerőssel találkoztak. A nagyszüleiktől kezdve Neville Longbottom családjáig, mindenki a gigászi méretű nappaliban ült elgyötört arccal. James azonnal kiszúrta, hogy Bill bácsikája karja be volt fáslizva, s, hogy Fleur arcán vágások húzódtak.
- Merlinnek hála itt vagytok! – Molly Weasley a könnyeivel küszködve sietett át a termen, s magához vonta az unokáit. – Annyira aggódtunk miattatok!
- Megtámadtak minket, nagyi, felgyújtották a házat – mesélte Lily, miután kibontakozott a nő öleléséből.
- Az átkozott férgek! – csapott a nappali közepén lévő üvegasztalra Percy Weasley. – A mi házunkat is a földdel tették egyenlővé, alig tudtunk elmenekülni.
A gyerekek szótlanul körülnéztek a nappaliban, s megdöbbenve látták, hogy az üvegasztalon, a körülötte lévő székeken, s egy ósdi kandallón kívül semmi sem volt a szobában. Még a jelentős számú családok mellett is üresség kongott odabent. Lilyt akaratlanul is kiverte a hideg ettől a ridegségtől, ráadásul még a falak színében sem lehetett felfedezni egy cseppnyi melegséget sem, hiszen világosszürkék voltak.
- Azt javaslom, hogy mindenki térjen nyugovóra, aztán majd holnap lesz elég idejük a beszélgetésre.
- Igaza van, Mr. Order – állt fel Arthur Weasley az unokája, Céline mellől. A kislány is követte nagyapját, s megfogta Arthur kezét. A férfi lepillantott a kislánya, s a vonásai megenyhültek: - Gyere, drágám, lefekszünk aludni.
- De én otthon szereth’nék aludh’ni!
Fleur leguggolt a lánya mellé, és kezébe vette a gyermek arcát.
- Kicsik’hém, mostantól kezdh’ve itt fogunk lakh’ni.
- De én nem ákárom!
- Céline, azonnal menj anyáddal, és feküdj le aludni – mennydörögte Bill.
A kislány a nagyapja mögé bújt ijedtében, látszott rajta, hogy még sohasem beszélt így vele az édesapja. Bill rendkívül feszültnek tűnt, s még a saját apját is megdöbbentette az a hangnem, amelyben a fia az unokájával beszélt.
- Bill, mindegyikünknek problémái vannak, mindegyikünk elvesztette az otthonát, ennek ellenére nem tartom jó ötletnek, ha a haragodat olyanon töltöd ki, aki szeretet érdemel.
- Bocsáss meg, apám, de semmi kedvem bájcsevegni, vagy könyörögni a lányomnak, hogy feküdjön le aludni! – Bill megragadta Céline karját, és a lépcső felé vonszolta.
- William! – rohant utánuk Fleur. – William, kérlek!
- Elnézést kérek – fordult Arthur Neville és azok felé, akik nem tartoztak a Weasley családhoz. – A fiam nem szokott ilyen faragatlanul viselkedni, csak nagyon dühös.
- Mint mindenki – mondta egy férfi valahonnét a szoba sarkából. Amint előlépett, Ginny azonnal felismerte benne Dean Thomast. Rég nem találkozott Deannel, aki szemmel láthatóan egy napot sem öregedett. – El kellett hagynunk az otthonainkat, elvették a munkánkat, és miért? Mert annak idején Harry mellé álltunk. Huszonöt éves sztoriról beszélünk, elég nevetséges háborgatni a múltat…
- Nevetséges, vagy sem, most ez van. – Ginny hangja indulatos volt. – Nem Harry tehet arról, hogy te mellé álltál, és, hogy most Anabella bosszút áll ezért. Nem Harry kérte, hogy segíts neki!
- Nem úgy értettem, Ginny, arra céloztam, hogy nagyon gáz az, amit ez a nő művel… - védekezett Dean.
- Én bármikor újra kiállnék Harry mellett – pattant fel Neville határozottan. – Ha tudnám, hogy évek múltán mindent elvesznek tőlem, akkor is mellé állnék!
- Én is kitartok mellette, nem erről beszélek, csak hát…
- Szerintem értik, szívem – simogatta meg Dean karját Parvati. – Tudják, hogy ránk bármikor számíthatnak.
- Mi lenne, ha mindenki aludni térne? Most mindannyian feszültek vagyunk – javasolta Hermione is.
A nő tanácsát követve kiürült a nappali, egyedül Rufus Order maradt odalent. Elővett a köpenye belsejéből egy szivart, majd a varázspálcájával meggyújtotta, aztán az ablakhoz sétált. Odakint ismét zuhogott az eső, elsötétítve ezzel az udvart, s az eget. Hát megérkeztek, mindannyian itt vannak, biztonságban, messze a tűzfészektől, s holnap kezdetét veszi a kiképzés.
 

***

A reggel hamarabb elérkezett, mint gondolták volna. Albus és James közös szobán osztoztak Frankie-vel, aki csak ébredés után tudta meg, hogy a barátai is megérkeztek az óvóhelyre. A szobájuk sokkal barátságosabb volt, mint a nappali, a narancssárga fal melegséget árasztott, s mindenféle régi bútordarab ékesítette a hálót. Ráadásul az ágyuk éppen olyan volt, mint a roxforti ágyuk, csak itt a baldachin ezüstszínben omlott az ágyra.
- Annyira jó, hogy itt vagytok! – örvendezett Frankie. – Mi már két hete itt kuksolunk, mi voltunk az elsők, akiket idehoztak.
- Két hete? – törölte meg a szemét Albus.
- Ahham – bólintott Frankie. – Mr. Order mondta ám, hogy ti is ide fogtok jönni, én meg csak vártam mindennap, de sosem jöttetek. A szekrényben van is külön hely a cuccaitoknak.
- Nincs is cuccunk, otthon maradt.
- Nem baj, itt mindent megkapsz, amire csak szükséged van. Most megyek, és megmosakszom a fürdőben, a folyosó két végén van egy-egy fürdőszoba, de azok olyan hatalmasak ám! El sem tudjátok képzelni. – Frankie izgatottan kikászálódott az ágyából, aztán a szekrényhez lépett. – Hékás! Ezek nem a ti cuccaitok?
A fiúk a szekrény felé néztek, s ott volt minden holmijuk, amit összepakoltak az útra. James sebesen kiugrott az ágyból, s keblére ölelte a seprűjét.
- Hát túlélted? Hát itt vagy velem! Apucinak nagyon hiányoztál ám! – gügyögte.
Albus csak ekkor vette észre, hogy az ágya melletti éjjeliszekrényén ott volt az a varázsgömb is, amelyet otthon is az ágya mellett tartott. Kezébe vette a gömböt, s belenézett, belül a családjukat látta, egy gondtalan család képét, s ebben a percben bármit eldobott volna, csakhogy újra együtt lehessenek. Nagyon hiányzott neki az édesapja.
- Ez a fickó mindent elhozott a házunkból, de mikor? – tudakolta James.
- Fogalmam sincs, ez az ember egy rejtély.
- Ő hatalmas varázsló ám! – áradozott Frankie. – Ez a hely az ő védelme alatt áll, ezért nem tudja senki sem megtámadni. Rufus Order a világ leghatalmasabb varázslója. Apám szerint még a híres Albus Dumbledore-t is lekörözi. Amíg velünk van, nem eshet semmi bajunk.
James Albusra nézett, aki megvonta a vállát, majd belelépett a papucsba, amely az ágya lába mellett hevert. Nem emlékezett rá, hogy éjjel elővette volna.
- Látom, már felébredtek az urak! – jelent meg a semmiből, egy pici, szürke színű házimanó. Hatalmas királykék szeme volt, s a fiúk legnagyobb döbbenetére fekete frakkot viselt, csak úgy, mint egy inas. – Rámer segíthet valamiben?
- Ki a franc az a Rámer? – mordult rá James.
A manó görbe mutatóujjával saját magára mutatott.
- Nem kell semmi, köszönjük – válaszolt Albus kedvesen.
- Rámer itt szolgálni hatalmas Licht an poust kastélyt, s mindenkori urait, segnore. Ha szükség van, Rámer segít.
- Hálásan köszönjük, Rámer, de most tényleg nincs szükségünk semmire sem.
A manó halk pukkanással köddé vált, de előtte alázatosan meghajolt.
- Láttál már ilyet? Házimanó frakkban – kuncogott James.
Albus is felettébb különösnek találta ezt, de miután a bátyjával felkerekedtek, hogy körülnézzenek a kastélyban, már egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a házimanó frakkot viselt. A nappali kivételével az egész kastély régi eleganciával volt berendezve, s csak úgy áradt belőle a gazdagság. Példának okáért az összes folyosó falán végigfutott egy aranycsík, s a fürdőszoba is arannyal volt csempézve. A folyosókat átszelő aranycsíkok alatt, s fölött pedig bordó bársony terpeszkedett, betakarva ezzel a falat, amelyet ezen kívül még méregdrága, antik festmények is díszítettek, jó pár képen a kastély egykori tulajdonosai ébredeztek.
- Hűhaaa, ez aztán a burzsuj hely! Ki lehet ez az Order? Valami hercegi család leszármazottja? – álmélkodott James.
- Si, segnore – jelent meg hirtelen Rámer.
James összerezzent a meglepetéstől.
- Te meg?
- Rámer, mindig jön, ha kell segíteni. Mr. Order lenni nemesi varázslócsalád utolsó leszármazottja.
- Köszönjük a választ – vetette oda James. – Magunkra hagynál?
A manó sűrű hajlongások közepette továbbállt.
- Az agyamra megy ez a manó…
Albus nem reagált bátyja megjegyzésére, bujkáló mosollyal indult el lefelé a nappaliba vezető lépcsőn. James jobb ötlet híján követte. Odalent összefutottak Bill-lel, aki még mindig elég rosszkedvű volt, mert amikor a fiúk köszöntek neki, ő csak kurtán biccentett egyet.
- Szerinted mitől ilyen zabos? – súgta öccse fülébe James.
- El kellett hagynia az otthonát, veszélyben volt a családja, szerinted mit kellene csinálnia? Örömtáncot járni? – Albus leült az egyik fekete bőrszékre.
- Minket is majdnem kinyírtak, az apánk haldoklik, mégsem szívjuk ennyire mellre a dolgot.
- Nem mindenki olyan laza, mint te, Jimmy.
James hanyag eleganciával hátradőlt a széken, úgy, hogy csak két láb legyen lent a padlón, karjait lazán a feje mögé tette.
- Nem mindenki az élet császára, mi?
Albus rosszallóan megrázta a fejét, Jamesnek agyára mehetett az aranyozott fürdőkád, és az a királyi lakoma, amit itt reggelinek hívnak. A reggelit még Rámer szolgálta fel nekik, miután lefürödtek, s annyiféle ételt kaptak, hogy azt sem tudták, mivel is kezdjék.
- Ezt meg tudnám szokni – sóhajtott fel James. – Kár, hogy előbb ki kell iktatnunk Anabellát.
Albus felállt és kinézett az ablakon. Az udvart lágy fénnyel vonta be a nap, s a hibátlanul megmunkált sövény zöldessége szinte elvakította. Csodaszép volt a kert is, csakúgy, mint odabent a kastély. Albus el sem tudta képzelni, hogy valaki ilyen helyen élhet, annyira mesébe illő volt. S ettől a naptól kezdve itt fognak élni.
- Na, mi van? Mit lesel annyira? – sietett mellé James, aztán egyhangúan így szólt: - Azt hittem, valami izgisebb.
- Ez a hely varázslatos.
- Ja.
- Látom, tetszik a látvány – hangzott Rufus Order baritonja az ajtóból.
- Csodálatos, uram.
- Valóban igen megnyerő – bólintott a férfi. – Kitűnő a fekvése, távol van a nagyvárosok zajától, itt van egy karnyújtásnyira a természet, s belül is igencsak tágas, ha nem tévedek, úgy száz ember is elférne benne, de ez is csak egy hely. Egy eszköz.
- Miből gondolja, hogy ez a kastély bombabiztos? – szegezte hozzá a kérdést James.
- Ezt a kastélyt már évszázadok óta olyan varázs védi, amelyet mi, egyszerű halandók el sem tudunk képzelni. Egy nagyon erős, ősi varázs.
- El sem hiszem, hogy mától ez a hely az új otthonunk – jegyezte meg Albus csillogó szemmel. – A kastélya, uram, lenyűgöző és én elhiszem, hogy itt semmi bajunk sem eshet.
- Azért ne fészkeljétek be magatokat nagyon, még ma meghaltok.