"Először James tért magához, tett egy tétova lépést Rufus Order felé, aztán csendesen így szólt:
- Ha azt hiszi, hogy olcsón adjuk az életünket, akkor nagyon téved.
A férfi szája sarka torz vigyorba húzódott.
- Lehet, hogy maga sokkal tapasztaltabb varázsló, de azért mi is sokat gyakoroltunk ám az elmúlt hetekben, így jobb, ha felköti a gatyáját.
A mágus még mindig vigyorgott, csakhogy most már ez a mosoly egészen az arca oldalán lévő hegig húzódott.
- Nem leszünk könnyű prédák, és a család is ki fog állni mellettünk. – James előkapta a varázspálcáját, és könnyűszerrel begyűjtötte Mr. Orderét. – Na, látom, erre nem számított!"

A gyerekek fejében vízesésként zuhogott a mágus utolsó mondata. Olyan egyszerűen, olyan érzelemmentesen jelentette ki, hogy ők bizony még azon a napon örök álomra szenderülnek, mintha csak az időjárásra tett volna megjegyzést. A hangjában nyoma sem volt érzelemnek, rideg és kemény volt. A fiúk egymásra néztek választ keresve, de egyikük sem tudott mit felelni, ez a kijelentés villámcsapásként érte őket, s ha eddig értettek is valamit abból, ami körülöttük zajlik, akkor most már teljesen tanácstalanok voltak. Először James tért magához, tett egy tétova lépést Rufus Order felé, aztán csendesen így szólt:
- Ha azt hiszi, hogy olcsón adjuk az életünket, akkor nagyon téved.
A férfi szája sarka torz vigyorba húzódott.
- Lehet, hogy maga sokkal tapasztaltabb varázsló, de azért mi is sokat gyakoroltunk ám az elmúlt hetekben, így jobb, ha felköti a gatyáját.
A mágus még mindig vigyorgott, csakhogy most már ez a mosoly egészen az arca oldalán lévő hegig húzódott.
- Nem leszünk könnyű prédák, és a család is ki fog állni mellettünk. – James előkapta a varázspálcáját, és könnyűszerrel begyűjtötte Mr. Orderét. – Na, látom, erre nem számított!
- James… - ragadta meg bátyja karját Albus. – Szerintem Mr. Order direkt hagyta, hogy elvedd a pálcáját, nem hiszem, hogy nem tudta volna kivédeni.
- Úgy tűnik, hogy az öcsédre kell hallgatnod – szólalt meg a férfi. – Tudtam, hogy mire készülsz, sajnálom, hogy kiábrándítalak.
- Persze, mert maga egy parafenomén! – gúnyolódott James. – Azt mondta, hogy segít bosszút állni!
- Segítek is.
- De hogyan, ha mi hullák leszünk?!
- Üljetek le, mindent elmondok nektek.
Albus azonnal engedelmeskedett, de James gyanakodva méregette a mágust.
- Tényleg mindent elmondok, csak előbb még idehívom a húgotokat is. Rámer!
A házimanó azonnal a nappaliban termett, kezében egy tálca volt telis-tele reggelivel.
- Nocsak, valaki nem volt éhes? – pillantott a péksüteményekre a férfi.
- Mr. William Weasley nem volt éhes kedvében – magyarázta a manó.
- Valamiért nem lep meg. – Mr. Order végighúzta ujját az arcán éktelenkedő sebhelyen. – Kérlek, szólj Miss Potternek, hogy csatlakozzon hozzánk. Felkelt már?
- Ó, igen, segnore, már rég azzal a bájos szőke hajú lánnyal van az udvaron… Miss Victoire Weasley-vel. Rámer mindjárt szól neki.
Lily csakugyan hamar megjelent a nappaliban, a bejárati ajtón jött be, Victoire kíséretében, akitől elbúcsúzott a lépcsőnél. Victoire már kész nő volt, s ha valaki nem tudta volna, hogy ő a fiatalabb, akkor összekeverte volna az anyjával, Fleurrel, mivel nagyon hasonlított az édesanyjára. Állítólag csak a makacsságát örökölte az apjától. Még a roxfortos évei alatt gyakran megfordult a Potter-házban, ugyanis időközben ő és Teddy Lupin egy pár lettek.
- Mit szeretne tőlem, uram? – lépett az üvegasztalhoz Lily.
- Az életedet – vágta rá James, még mindig a kezében szorongatta a férfi pálcáját.
- Hogyan? – sápadt el a lány, majd látva Mr. Order mosolygó arcát, hátba vágta a bátyját. – Nem szép tőled, hogy ilyen komoly dologgal viccelődsz, James.
- Nem viccelt.
Lily értetlenkedve nézett a mágus halványkék szemébe.
- Foglalj helyet, kérlek, s mindent elmagyarázok.
- Azon nincs mit elmagyarázni, hogy ki akar nyírni minket! – förmedt rá James.
Mr. Order ügyet sem vetett rá, megvárta, amíg a lány leül, aztán átkulcsolta a kezét a térdén, és belekezdett a mondókájába:
- Mint ismeretes, Anabella Watkins, vagy nevezzük akárhogy, nagyon ravasz és gonosz, az ő parancsára portyáznak a halálfalók, de mivel sosem hagynak nyomot maguk után, senki sem állíthatja róluk teljes bizonyossággal, hogy halálfalók. Ez alatt azt értem, hogy annak idején, amikor még Voldemort Nagyúr hatalma alatt álltak, akkor mindig ott hagyták a Sötét Jegyet bizonyításául annak, hogy az ő parancsára jártak el. Ez volt a szokásuk. Na, mármost, mi, akik érintettek, jól tudjuk, hogy mindent ez a nő manipulál, de egy átlagvarázslónak fogalma sincs arról, hogy mekkora baj van, ő csak annyit gondol, hogy ezek a halálfalók egyszerű fejvadászok, bűnözők, vagy zsoldosok, de meg sem fordul a fejében, hogy halálfalók lenének. Anabella nem akar teljes pánikot, ő csupán szigorú rendet akar a minisztériumon keresztül. Ő egy merev elvek szerint működő világot akar létrehozni, persze csak aztán, hogy mindenkin bosszút állt. Titeket sem akart megölni a múlt éjjel, csupán meg akar félemlíteni, mert tudja, hogy olyan ősöktől származtok, akik szerettek kiállni magukért. Én biztosra veszem azt is, hogy sejti, hogy Harry él, s hogy veletek akarja előcsalogatni apátokat. Csalinak szán titeket, ezért ti különösen nagy veszélyben vagytok. Én, ha az ő helyében lennék, biztosan foglyul ejtenélek benneteket, hiszen a jóságos Harry biztosan elmenne, hogy kiszabadítson. Így nem mutatkozhattok nyilvános helyen. Meg kell halnotok.
- Ez mind szép és jó, de még mindig nem értem, hogy miért kell ezért meghalnunk.
- Kedves James barátom, csak úgy tesztek, mintha meghaltatok volna.
- El kell játszanunk a saját halálunkat? – Albus előtt lassan összeállt a kép.
- Igen.
- De hogyan?
Rufus Order a farmerja zsebébe nyúlt, s előhúzott belőle egy fiolát, amelyben egy fekete folyadék volt.
- Ez itt a Muertemask, azaz Tetszhalott – főzet, aki megissza, az tíz perc múlva holtan esik össze, mintha infarktus vitte volna el, de tizenhat órával később felébred.
- Nem lesz gyanús, hogy mind a hárman egyszerre halunk meg? – tudakolta Albus.
- De igen, az lenne, fiatal barátom, de a mi kedves Anabellánk tálcán kínálta az alibit.
- A tegnap esti támadás – suttogta Albus.
- Ott a pont, elmondom, hogy mi lesz, elmegyünk a házatokba, megisszátok a szert, s elrendezem a holttesteteket, mintha a tűz vitt volna el titeket. Senki sem fog gyanakodni. Ma reggel jártam a háznál, még senki sem vette észre az éjjel történteket. Az emberek bezárkóznak az otthonaikba, nem foglalkoznak a másikkal. Elrendeztem már mindent, még a temetést is megszerveztem.
- Temetést? Élve akar eltemetni minket?! – fakadt ki James. – Be akar tenni egy szűk, sötét koporsóba!?
- Igen, talán van valami problémád a koporsóval?
James fülig elvörösödött, nem vallhatta be, hogy irtózik a temetőktől, s mindentől, aminek köze van a halottakhoz.
- És anya mit szólt ehhez?
- Anyátok nem tudja, Albus. Semmi szükségem arra, hogy hisztérikus rohamban törjön ki az ötlet miatt, ráadásul a temetésnek hitelesnek kell lennie, mert ha nem tévedek, akkor a drága barátnőnk is be fog kukkantani.
- Ezt nem tehetjük meg anyával – vélekedett Lily. – Bele fog rokkanni, ha megtudja, hogy elvesztett minket, ráadásul neki nem adhatjuk be, hogy a tűzben haltunk meg.
- Ez igaz, viszont én erre is gondoltam. Most szépen elindultok a közeli faluba, egy boltba, persze engedély nélkül, az egyik beavatott emberem fogja meghozni a hírt, hogy megtámadtak titeket, és sajnos nem éltétek túl. Miután pedig eltemettünk titeket, és visszatértünk ide, kitörlöm mindenkinek az emlékeit a temetésről és a gyászról. Olyan lesz, mintha meg sem történt volna. A rokonaitok csak egy szusszanásnyi ideig fognak szenvedni.
- Rendben van, ha nincs más út. Akkor pontosan hogyan csináljuk?
- Először elmegyünk a Potter-házba, ott meghaltok. Utána az emberem hazahozza a testeteket, s eltemetünk még ma. Éjjel kiáslak titeket, s visszatérünk mindannyian ide. Készen álltok?
A gyerekek lassan bólintottak.
- Csodálatos, akkor vágjunk is bele! – Rufus Order gyermeki izgalommal állt fel a székéről.
- Egy pillanat, lenne még egy kérdésem. Uram, miután hazajöttünk, hogyan tovább?
A férfi szeme ravaszkásan megcsillant.
- Miért beszéljünk a távoli jövőről, ha olyan sok egyéb dolgunk van?
- De…
- Idővel mindent megtudtok. Jól jegyezd meg, ifjú Albus, a tudás hatalom, de az édes tudatlanságnál nincs is jobb. Akkor hát, menjünk és kezdjük el.

***

A Potter-házból nem maradt más, csak egy-két faldarab, s rengeteg hamu és törmelék. A gyerekek szíve elszorult a látványtól, s Lily még a szemét is megtörölte, hogy megbizonyosodjon arról, hogy jól lát. Ebben a házban éltek amióta csak az eszüket tudták, s most minden összeomlott.
- Szerettem itt élni – törte meg a csendet James síri hangon. – Az a rohadék ezért is megfizet!

- Ezt nem ússza meg szárazon – csatlakozott a bátyjához Albus, miközben átlépett egy gerendadarabon. – Mindent elvett tőlünk, először az iskolánkat, aztán az apánkat, most meg az otthonunkat is.
- Gyerekek, erre most nincs időnk. – Mr. Order elővette a zsebéből a fiolát. – Igyatok gyorsan egy kortyot, aztán adjátok tovább. Kész áldás, hogy apád a városszélre akart költözni, s hogy a szomszédok nagyon messze vannak.
James elvette az üvegcsét, s ráhúzott. Még soha életében nem ivott ilyen förtelmes italt, olyan íze volt, mint a vizes sárnak, kis híján kiköpte. Gyorsan tovább is adta Albusnak, aki öklendezve nyelte le a folyadékot.
- Ez valami förtelmes! – nyavalygott Lily.  – Hogy lehet valaminek ilyen rettenetes íze?! Még a Százfűlé – főzet is jobb!
- Nem mondtam egy szóval sem, hogy töklevet kaptok.
- Álljunk csak meg egy szóra! Honnét tudod, hogy milyen íze van a Százfűlé-főzetnek?
- Öööö, tudod, Al… - Lily idegesen vakargatta az állát. Nem vallhatta be a bátyjának, hogy egyszer ő maga volt Flitwick professzor a fogadóórán, mivel nem akarta, hogy az anyja megtudja, hogy nem jár be a tanár óráira.
- Nem tök mindegy?! – csattant fel James. – Most csak erre koncentráljunk.
Életük leghosszabb tíz percét élték át, James már idegességében a hamut rugdosta, aztán egy szemvillanás alatt a szívéhez kapott, s holtan esett össze.
- Jimmy! – visította Lily, de aztán észbe kapott, s várta, hogy nála is üssön az utolsó óra.
Miután már mind a hárman halottak voltak, a férfi hamuval takarta be a testüket, s egy gyenge varázsigével sebeket kaszabolt a testükre. Mire végzett velük, tényleg úgy festettek, mint akiket meggyilkoltak.
- Na, végre. Most már csak be kell jelentenem az esetet az Auror Főparancsnokságon. Draco Malfoy nem lesz elragadtatva, az már egyszer biztos. – Rufus elégedett mosolyra húzta a száját, aztán pokolian nevetni kezdett. – Már előre látom azt az ostoba képét. Nos, erre mit fogsz lépni, Anabella?

Rufus Order jól sejtette, hogy az Auror Főparancsnokság vezetője nem lesz túlságosan boldog a Potter gyerekek halála hallatán. Draco teljes dühben tört ki, még a whiskys poharát is csaknem a férfihoz vágta.
- Ennyire nem kellene szomorkodni – jegyezte meg epésen Mr. Order.
- Hallgasson! – parancsolt rá Draco. – Hogy lehet az, hogy maga mindenhol ott van?
- A sors keze, mindig rosszkor vagyok, rossz helyen. Ne aggódjon, Draco, majd én tudatom az édesanyjukkal. Szegény nő, először a férje, most pedig a gyerekei…
Draco arca falfehér lett, úgy roskadt bele az íróasztala mögötti székbe, mint egy zsák.
- Engedélyt kérek, hogy hazavigyem a testüket.
- Csináljon, amit akar! – hagyta rá zakatoló aggyal Draco.

Miután a mágus elhagyta az irodát, Draco késlekedés nélkül a Roxfortba hoppanált. Anabellát a pincében találta, éppen egy új bájital kifejlesztésén dolgozott.
- Ajánlom, hogy alapos indokkal zavarj meg, Malfoy.
- A tegnapi kis mulatságodba belehaltak a Potter kölykök – vetette oda Draco mindenféle bevezető nélkül.
Anabella kezéből kiesett a lombik, s egy kisebb lyukat égetett a padlóba a tartalma. A nő szinte remegett az indulattól, arca teljesen eltorzult:
- Ez meg hogy történhetett meg?! Nem adtam parancsot emberölésre!
- Leégett a ház, s úgy tűnik, hogy a gyerekek odabent maradtak.
- NEM, NEM, ÉS NEM! – Anabella Voldemort naplójával az asztalt csapkodta. – Ez nem lehet igaz! Hát most kivel fogom sarokba szorítani Pottert? Kivel fogom halálra kínozni azt a nőt, aki megölte az anyámat?! Hol vannak azok az idióták, akik tegnap a Potter házban voltak?
- Úgy néz ki, hogy ők is bent égtek.
- Meg is érdemlik, remélem, szörnyű kínok között égtek hamuvá. És Ginny Weasley?
- Ő túlélte, gondolom a férje testét próbálta megmenteni.
- Furcsa, hogy a gyerekeit meg sorsukra hagyta… - gondolkodott el Anabella. – Ez nem vall rá…
- Talán nem volt ideje mindenre. Épp ezekben a percekben tudja meg, hogy megtalálták a gyerekei holttestét.
- Mit nem adnék azért, hogy lássam, ahogy szenved. – Anabella megszállottan forgatta a kezében a varázspálcáját. – Te láttad a tetemeket?
Draco bólintott.
- Meghaltak, ez biztos.
Anabella egy fürtöt tekergetett a hajából, aztán hirtelen megragadta Draco nyakát.
- Majd a többi unokán állok bosszút. Őket fogom felhasználni, hogy Molly megfizessen az anyám haláláért. Kár, hogy a Potterek vérvonala megszűnt, de vannak még mások, akiknek szenvedniük kell. Most menj, és akkor szólj, ha megtudod, hogy mikor lesz a temetés. Így a nő magára maradt a gondolataival. Tehát Harry gyerekei meghaltak, milyen kár, hogy nem közvetlenül az ő keze által. Annyi baj legyen, majd Hugón és Rose-on keresztül fogja a halálba keseríteni Molly Weasleyt, s őket felhasználva megbüntetheti Ront és Hermionét is, akik nélkül Potter sohasem tudta volna elpusztítani az édesapja lélekdarabjait. Elmélkedéséből egy hang ébresztette fel, valaki kopogott az ajtón.
– Anyám, bejöhetek?
– Ha már úgyis megzavartál – vetette oda a nő barátságtalanul. – Mit akarsz?
– Anya, én sokat gondolkodtam azon, hogy talán nem kellene már tovább bántanunk Harry Potter családját, úgy értem, hogy szerintem eleget szenvednek ők most, hogy az apjuk meghalt.
– Először is jegyezd meg, hogy az ellenség sosem szenved eleget, másodszor pedig már nincs, aki az apját sirassa. – Anabella szája ravaszkás mosolyra húzódott.

- Tessék? – képedt el Emily.
– Harry Potter gyerekei az éjjel hamuvá égtek. – Anabellából pokolbéli nevetés tört ki.
Emilynek meg kellett kapaszkodni az ajtófélfában, mert úgy érezte, hogy forog vele a világ. Albus meghalt? Ráadásul fájdalmas tűzvészben? Nem, ez nem lehet igaz. Ez nem történhetett meg.
– Az az idióta James, a szende Lily, és a te nagy szerelemed már örökre a múlté! Meghaltak!
- Miért ölted meg őket? – Emily testén végigfutott egy borzongás, érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, s, hogy a lelkéből kitörni készül egy vihar. – Miért ölted meg őket?!
Anabella csodálkozva nézett a lányára, már nyoma sem volt kárörvendő mosolyának. Emily szinte toporzékolt dühében, arcán patakzottak a könnyek, s ő meg sem próbált uralkodni magán.
– MIÉRT ÖLTED MEG ŐKET?! – üvöltötte. – Nem okoztál már elég fájdalmat nekik? Nem büntetted meg eléggé a Potter családot?! Miért gyilkoltad meg őket? Miért ölted meg őt?!
Anabella arca elsötétült, gyors léptekkel a lánya mellett termett, s megrázta a vállainál a lányt, mialatt így gúnyolódott:
- Hát innen fúj a szél, csak nem éreztél valamit az iránt a mocskos Potter iránt? – Anabella végigsimított azon a vágáson, amelyet ő ejtett a lányán még a Titkok kamrájában, amiért az az útjába állt. – Nyugtass meg, hogy tévedek. Eddig meg voltam győződve arról, hogy csak azért nyavalyogsz folyton, mert gyenge vagy, mint amilyen az apád is volt, de most, ahogy elnézlek, az a gyanúm támad, hogy talán éreztél valami egyebet is Albus iránt, mint szánalmat. Mondd, hogy rosszul látom.
Emily még mindig zokogott, hallotta édesanyja szavait, de nem akarta felfogni azokat. Elege volt mindenből. Utoljára akkor érezte így magát, amikor elveszítette az apját.
– Emily, kincsem – gügyögte Anabella. – Ugye tévedek?
A lány rá sem nézett az anyjára, mereven a szemközti falon lévő festményt bámulta, amely pár héttel ezelőtt még egy híres méregkeverőt ábrázolt, de mostanra már csak sötét folt volt a keretben. Erről is az anyja tehet, mindent elpusztít maga körül. Először a minisztériumot foglalta el, aztán az iskolát, elzavarta a lány által kimondottan kedvelt McGalagonyt, Neville-t és Hagridot, s most elvette tőle Albust is, a fiút, akinek magyarázattal tartozott.
– Emily Watkins, ugye tévedek? – Anabella hangja megkeményedett, kezébe vette a lánya állát, s úgy kényszerítette, hogy nézzen rá.
Amikor a tekintetük egybeforrt, Emily dacosan így felelt:
- Nem tévedsz, beleszerettem Albusba. Szerelmes lettem belé.
Anabella elengedte a lány állát, s tett egy tétova lépést hátra, s közben hevesen megrázta a fejét. Emily – látva anyja döbbent, sokkos állapotát – vérszemet kapott, s büszkén vágta Anabella arcába az igazságot, amelyre maga is csak most ébredt rá, az igazságot, amely felszabadító erőként áramlott az ereiben:
- Tiszta szívemből szeretem Albus Perselus Pottert! És büszke vagyok rá!

Anabella visszanyerte önuralmát, s lekevert egy hatalmas pofont a lánynak. Szemei vérben forogtak, a körülöttük lévő bútordarabok remegni kezdtek, s a rajtuk lévő könyvek és üvegcsék a padlóra zuhantak. Emily kihúzta magát, hiszen nem volt miért szégyellnie magát. Anabella hatalma megtört rajta, már nem félt az anyjától. Már nem számított az élet…
- Visszafelé sült el a kis játékod, a vadász beleszeretett a prédába. Na, ehhez mit szólsz? Erre is fel voltál készülve? A nagy Anabella Denem lánya, Voldemort Nagyúr unokája gyengéd érzelmeket táplál egy Potter iránt, na, most mit lépsz?!
- Megöllek – sziszegte Anabella.
Emily olyan közel lépett az anyjához, hogy csak pár centi választotta el az arcukat a másikétól.
- Tedd csak meg, nem érdekel.
- Mi az, hogy nem érdekel? – háborodott fel a nő.
- Albus nélkül nincs értelme élnem.
- Ostoba lány! – Anabella mérgében a saját combjára csapott a pálcájával. – Hogy sikerülhettél ennyire félre?! Hol rontottam el!? Azért szültelek, hogy segíts nekem, nem azért, hogy ellenszegülj.
- Áh, szóval eszköznek szültél, nem azért, mert szerettél volna egy gyereket az apámtól…
- Ugyan, ne röhögtess! Az apád egy szánalmas kis hülye volt, ne nézz így rám, sosem szerettem, nem volt jó a házasságunk, csak arra kellett, hogy jól mutasson az életrajzomban, amikor már nem volt szükségem rá, félreállítottam. – Anabella amint kimondta, legszívesebben visszaszívta volna a szavait. Sosem akarta bevallani a lányának, hogy ő maga mérgezte meg a férjét.
Emily elhűlve nézett rá, szemében gyűlölet csillogott.
- Te egy szörnyeteg vagy.
- A világ leghatalmasabb szörnyetege – javította ki Anabella.
- És te erre büszke vagy?
- Miért ne lennék büszke arra, hogy hamarosan az egész világ az én kezemben lesz?
- Másokon gázolsz át azért, hogy elérd azt, amit akarsz. Szép életünk volt apa mellett, mindenünk megvolt, de neked semmi sem elég. Olyan rideg és számító vagy. Hogy ölhetted meg az apámat?! Ő csodálatos ember volt, jó ember!
Anabella az íróasztalnak támaszkodott, s gyermeki módon pödörgetni kezdte a haját.
- A jó embereknek nincs helyük az új világomban.
- Akkor nekem sincs helyem benne.
Anabella ördögi kacajt hallatott.
- Miért? Te jó embernek tartod magad?
Emily zavarában a tornacipője sarkát bámulta. Az anyja kérdése elgondolkoztatta. Ő vajon milyen ember a lelke mélyén? Támogatta az anyját a bosszúhadjáratában, igaz, akkor még szentül azt hitte, hogy a Potter család velejéig romlott, s, hogy az irántuk érzett gyűlölet megalapozott. Elcsábította Albust azzal a szándékkal, hogy rajta keresztül megtudhat dolgokat a családról, főleg Harry és Ginny kapcsolatáról. Átverte Albust, habár időközben beleszeretett, s megkedvelte a fiú családját is, mégis rossz szándékkal közeledett feléjük. Abban biztos volt, hogy Anabella rossz ember, egy igazi pokolfajzat, s ha az anyja képviseli a gonoszt, akkor ő csakis jó ember lehet, hiszen sosem tudna olyan kegyetlen lenni, mint a nő. Igen, ő nem lehet rossz ember… vagy mégis?
- Utállak téged, anya, amiért elvetted az életemet! A magad képére neveltél, eszköznek, sosem szerettél! Miattad én is pokolra vagyok ítélve, miattad sohasem lesz egy barátom sem, s miattad elveszítettem mindenkit! Te vagy a hibás, amiért Albus meghalt, csakis te, és ezt sosem bocsátom meg neked.
Anabella ismét felkacagott.
- Albus akkor sem bocsátana meg neked, ha élne, s te térden állva könyörögnél neki. Beletapostál a piciny lelkébe, akármit is tennél, ő gyűlölne, mert fájdalmat okoztál neki. Én is megsebeztem Harry Pottert, éppen ezért, kizárt dolog, hogy valaha is megbocsásson nekem. Nem mintha én valaha is azt akarnám, hogy borítsunk fátylat a múltra. – Anabella a lány mellé suhant, és megragadta a karját. – Jól figyelj ide, kicsikém, Albus halott, s a többiek utálnak, ő is úgy halt meg, hogy megvetett téged, én viszont nagyon is élek, s jobban tennéd, ha megráznád magad, és elfoglalnád helyedet mellettem.
- Nem, anyám, többet nem segítek neked. Nem veszek részt tovább a piszkos kis játékaidban.
- Ez az utolsó szavad?
- Megkínozhatsz, megölhetsz, de sosem állok melléd.
Anabella eltávolodott a lánytól.
- Legyen, ahogy a kisasszony óhajtja – suttogta. – De jól jegyezd meg, nincs többé visszaút. A mai naptól fogva nem vagy a lányom, rabságra ítéllek egész hátralévő életedben.
- Nem érdekel – vonta meg a vállát a lány.
- Bezárlak egy sötét szobába, ahol az egyetlen kapcsolatod a külvilággal a Reggeli Próféta lesz, nehogy lemaradj nemes tetteimről. Élve eltemetlek téged, Emily Watkins. Pont olyan gyenge vagy, mint az apád volt.
- Te pedig pont úgy fogsz porrá válni, mint a te apád – vágott vissza gunyorosan Emily.
Anabella arcizmai megrándultak, keze ismét a magasba lendült, de félúton megálljt parancsolt magának.
- Mire vársz? ÜSS MEG! – ordította az arcába a lány.
- Még arra sem vagy érdemes, hogy megpofozzalak. Egy alávaló, hitvány féreg vagy.
 

Több szó nem esett közöttük, Anabella bezárta a lányt az iskola legmagasabb pontján lévő terembe, s elégedetten ballagott vissza a pincébe, hogy befejezze a bájitalát. Emily pedig dideregve összekuporodott egy sarokban, s körbe nézett. A szobában félhomály volt, így csak a közvetlen közelében lévő régi kviddicsfelszereléseket látta, s azokat az ósdi könyveket, amelyekre már senkinek sem volt szüksége. Ez a terem afféle raktár lehetett egykoron, hiszen mindent dobozok borítottak. Tehát ez lesz az új otthona. Egy elfeledett, sötét raktár. Meg is érdemli azért, amit Albusszal tett. Vele szemben egy apró ablakon át fény szökött a szobába, felállt és az ablakhoz sétált. Nem nagyon látott ki rajta, mivel sűrű pókháló fedte, de így is boldog volt, amiért legalább egy ablak van a falon.
- Bocsáss meg, Albus – súgta a levegőbe, s elsírta magát. – Bocsáss meg, amiért hazudtam neked.