Mint ahogyan a cím is előrejelzi, ebben a fejezetben része lesz az olvasónak fájdalomban és örömben egyaránt. James, Albus és Lily hirtelen halála mindenkit lesokkol, s az indulatok odáig fokozódnak, hogy Bill és Ron csaknem egymásnak esik. A sors furcsa pikantériája, hogy Harry épp azon a napon tér magához, amelyen a gyerekei örök álomra szenderülnek...

- A gyerekeim! – ordította Ginny a holttestek felett. – A gyerekeim!
A Licht an poust kastély udvarát benépesítették annak döbbent lakói. Mindenki értetlenül állt az események felett, hiszen derült égből villámcsapásként érte őket Albus, James és Lily halálának a híre. Hermione letérdelt Ginny mellé, s átkarolta a sokkos állapotban síró nőt. Ginny egész testében remegett, ölében éppen a hozzá legközelebb fekvő Albus fejét tartotta, s előre-hátra dülöngélt, mintha csak egy kisbabát ringatna.
- Ginny, annyira sajnálom… - nyögte Hermione, miközben ő is küszködött a könnyeivel.
- A kicsikéim! Elvették tőlem őket!
Molly és Arthur Weasley csatlakozott a fűben térdelő nőkhöz, s Molly is átkarolta Ginnyt. Hosszú percek teltek el némaságban, egyedül a jelenlévők zokogása törte meg a csendet.
- Ez rettenetes, felfoghatatlan – súgta, szinte hang nélkül Luna Neville-nek. – Szegény Ginny, előbb Harry, most meg a gyerekei…
- Anabella gonoszsága nem ismer határokat – felelte Neville, s a keze ökölbe rándult. – Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Ártatlan gyerekek voltak, olyan fiatalok!
Luna hátrafordult, s fiára, Frankie-re pillantott, aki a bejárati ajtónak támaszkodva bámulta barátai holttestét. Falfehér volt, s arcát összemaszatolták a könnyei. Luna átvágott a tömegen, s megfogta Frankie vállát. A fiú az anyja szemébe nézett, aztán eleredtek a könnyei, ekkor Luna magához húzta a fiút, s együtt sírdogáltak csendesen.
- Nem hiszem el, hogy meghaltak – szipogta Frankie. – Pont most, amikor már egész jól kijöttünk. Ez annyira igazságtalan!
- Engedjenek, kérem – tűnt fel az ajtóban Rufus Order alakja.
- Uram, mi lesz most? – fordult hozzá Frankie.
- Mi lenne? – értetlenkedett a férfi flegmán. – Eltemetjük őket, és kész.
- Hogy lehet valaki ilyen közömbös? – háborodott fel a fiú, miután a férfi faképnél hagyta őket, és Ginnyhez hajolt.
- Nyugodjon meg, Mrs. Potter.
- A gyerekeim…
- A történtek súlyosak, de tovább kell lépnünk.
Hermione, Ginny és Molly egyszerre emelték könnyes tekintetüket a férfira, s úgy néztek rá, mintha az megőrült volna.
- Nem érdekel semmi sem, megölték őket… - motyogta Ginny. – Hagyjon békén.
- Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy napokig ezen rágódjunk. – A férfi szavai kemények voltak. – Előttünk áll még egy hatalmas csata, amit együtt kell megvívnunk.
- Teszek a hülye csatájára, maga elmebeteg! – üvöltötte Ginny teljesen kikelve magából. – Elvesztettem a családomat, hát nem érti?! Nem érdekel semmi sem.
A férfi megragadta Ginny kezét, és felemelte.
- Szedje össze magát, Mrs. Potter, nem érünk rá siránkozni, el kell temetni a gyerekeket.
Ginny szemében rettegés csillogott, fejét hevesen rázni kezdte.
- Nem, még nem… még nem temethetjük el őket… még nem engedhetem el őket! – Ginny már indult is volna vissza a gyerekei mellé, de a férfi erősen tartotta, s megrázta a nőt.
- Mégis mire akar várni? Csodára? A gyerekei halottak, fogadja el, és lépjen túl.
- Maga értse meg, hogy Ginny elvesztette a gyerekeit, s még képtelen feldolgozni – kelt barátnője védelmére Hermione indulatosan. – Fel tudja fogni, hogy milyen érzés lehet elveszíteni valakit? Mondjuk a saját gyerekét?
- Nem az a kérdés, Mrs. Weasley, hogy én fel tudom-e fogni, hanem az, hogy meddig sipákolunk még. El kell őket temetni, s előre kell tekintenünk, mert nem érünk rá gyászolni.
- Magának nincs is szíve! – vágta a férfi arcába Hermione. – Maga egy kegyetlen ember!
- Hívjon annak, aminek akar. – Rufus Order újfent Ginnyhez fordult: - Búcsúzzon el a gyerekeitől, Mrs. Potter.
Ginny úgy nézett a férfira, mint aki azonnal megfojtja, s valójában meg is fordult a fejében, hogy megöli Rufus Ordert a keménységéért, aztán Anabellát is eltűnteti a világ felszínéről.
- Ronald, kérem, vigye innét a húgát.
Ron gyors léptekkel Ginnyhez sietett, s engedelmeskedett a parancsnak, de nem volt könnyű dolga, mivel Ginny minden erejét latba vetette, hogy kijusson bátyja szorításából.
- Vigye be a kastélyba, Ronald!
Ron készséggel engedelmeskedett a férfinak, s mindenki döbbenetére, végighúzta Ginnyt az udvaron, egészen a nappaliig, s a nő egész út alatt rúg kapálózott, s a gyerekeit szólítgatta. Sokkoló, szívszorító kép volt. Rufus Order egy csettintéssel eltűntette a holttesteket az udvarról, aztán elindult az ajtó felé, de Arthur Weasley az útjába állt. Könnyáztatta arca vörös volt, s egész testében remegett.
- Hova vitte az unokáimat?
- Biztos helyre, Arthur, higgye el nekem, tudom, hogy mit teszek. Már mindent elintéztem a temetéssel kapcsolatban.
- Az a mi dolgunk lett volna – jegyezte meg sötéten Mr. Weasley.
- Valóban, csak úgy gondoltam, hogy önöket most lefoglalja a gyász, így jobbnak láttam magam elintézni.
- Maga titkol valamit.
- Meglehet – bólintott Rufus Order, majd megkerülve a férfit, bement a házba.
Percy lépett az apja mellé, s ezt súgta a fülébe:
- Nem bízom ebben a férfiban.
Arthur válasz helyett a feleségéhez sétált, s átkarolta a nőt. Molly csendesen sírdogált, még mindig azon a helyen térdelt, ahol az imént még az unokái feküdtek.
Eközben Rufus Order a lépcsőn sietett felfelé, amikor is Ron utána szólt:
- Beszélnem kell önnel, uram!
Rufus legszívesebben elküldte volna a férfit valami jó ürüggyel, de Ron hangjában volt valami, ami arra intette, hogy inkább szánjon néhány percet egykori tanítványára. Így intett Ronnak, hogy kövesse. Amikor hallótávolságon hagyták a nappaliban síró Ginnyt, így szólt Ronhoz:
- Ronald, most nem igazán érek rá, úgyhogy siessen.
- Mr. Order, mire készül?
- Parancsol, Ronald?
- Nem tudom elhinni, hogy csak úgy hagyta, hogy meggyilkolják Harry gyerekeit.
Rufus Order végighúzta ujját az arcát átszelő sebhelyen.
- Érthető, hogy nem akarja tudomásul venni, hiszen a kölykök nagybátyja volt…
- Nemcsak ezért, azért sem, mert ismerem magát. Szerintem itt van valami a háttérben.
- A gyász beszél magából. – Rufus Ron vállára tette a kezét. – Őszinte részvétem.
Amikor a varázsló folytatta útját a folyosón, Ron megragadta a karját:
- Legalább velem legyen őszinte, mi folyik itt?
- Miért makacskodik?
- Mert jól ismerem magát. Mindig van valami hátsó szándéka minden lépésével, maga mindig mindenki előtt jár egy lépéssel, s nem hiszem el, hogy nem állított egy-két aurort a gyerekekre, mint ahogyan azt sem veszem be, hogy Anabella megtudta, hogy Skóciában vagyunk, s elküldött egy kivégzőosztagot a faluba. Annyira meseszerű ez az egész. Ezen kívül mindig is Harry volt a kedvence, nem hagyná, hogy elveszítse a gyerekeit, hiszen ha Harry megtudja, hogy a gyerekei meghaltak, akkor vagy utánuk megy ő is a halálba bánatában, vagy véres bosszút áll. Nem tudhatjuk előre, hogy hogyan reagálna, s maga nem kockáztatná, hogy Harry, akire szüksége van, öngyilkos legyen.
Rufus büszke mosollyal nézett Ron szemébe, s valahol nagyon bánta, hogy annak idején az előírtnál több időt töltött Ronald Weasley társaságában.
- Átkozott egy tanítvány vagy, Ronald, jól összeraktad a kockákat.
- Tehát igazam van?
- Ide figyelj, elmondok neked valami nagy súlyosat, de ha idő előtt tovább adod, akkor garantálom, hogy csodás kis koporsót készítek neked.
- Vállalom.
- Emlékszel a Muertemask - főzetre?
Ron bólintott.
- Francos egy bájital, én személy szerint rengetegszer alkalmaztam már, s ezúttal is ez húzott ki minket a csávából.
Ron homlokán vékony kis redők jelentek meg, s mivel Luna és Neville közeledtek feléjük, hangját suttogóra fogta:
- Maga megitatta Harry gyerekeivel a főzetet?
- Meg ám, így Anabella azt hiszi, hogy meghaltak. Szükségem van a kölykökre, nem akarok kockáztatni. Akiről azt hiszik, hogy halott, azt nem keresik.
Ron arca felragyogott a boldogságtól, aztán ismét elborult, amikor eszébe jutott Ginny, Molly és Arthur.
- Ez éppolyan zseniális, mint amennyire kegyetlen, uram. A család gyászol, a húgom pedig biztosan összeroppan.
- Csak ma estig kell szenvedniük, ugyanis a temetés után visszahozom őket. A maga feladata az, hogy segítsen minél előbb megejteni a temetést.
- Értem, uram. Természetesen segítek mindenben, amiben csak tudok.
 

***

A gyászmisére este hat órakor került sor a Godric’s Hollow-i temetőben. Ginny úgy gondolta, hogy ha Harry a tudatánál lenne, akkor biztos azt szeretné, ha a gyerekeit a szüleihez közel fektetnék végső nyugovóra. A gyerekeket fehér márványkoporsóba fektették, s a miséből szinte semmit sem lehetett hallani a jelenlévők gyászos sírása miatt. Ginnyt többször is el kellett rángatni a koporsók mellől, mivel magából kikelve ölelte őket.
- A kicsikéim! – kiáltotta Ginny.
- Nyugodj meg – vonta a mellkasára Ron.
Ginny meg sem hallotta Ron szavait.
- A kicsikéim! – ismételte.
Ron az Anne mellett álló Rufus Orderre pillantott, aki kifejezéstelen arccal nézett a misét tartó papra. Legszívesebben elmondott volna mindent Ginnynek, de nem tehette, mert megesküdött a varázslónak. Mégis a szíve szakadt meg, amikor a húgára pillantott. Úgy festett, mintha legalább húsz évet öregedett volna ez elmúlt pár órában. Arról is nagyon nehéz volt meggyőzni, hogy temesse el a gyerekeket, hiszen ez a dolgok rendje.
- Miért?! Miért?! Miért vették el tőlem!? – sírta Ginny.
Hugo és Rose közrefogták Hermionét, aki szinte ugyanolyan rossz állapotban volt, mint Ginny. Szerette a Potter gyerekeket, csak nem ugyanúgy, mint a saját gyermekeit. Képtelen volt felfogni, hogy többé már nem hallhatja James dicsekvéseit, Lily panaszáradatait a sok tanulnivalóról, s többé már Albus sem fogja a tanácsát kérni.
- Anya, jól vagy? – kérdezte Rose, amikor a koporsókat egy pálcasuhintással a föld alá helyezték.
- Persze, drágám – szipogta Hermione falfehéren.
- Ez nem igazságos – morogta Hugo. – A kedvenc unokatestvéreim voltak.
- Nekem is.
Eközben Ginny kitépte magát Ron karjából, s Lily fejfájához futott. A keresztre dőlt, s már sírni sem volt ereje. Hermione, Luna és Fleur gyors léptekkel mellé siettek, s átkarolták a gyermekeit elvesztő anyát. Victoire Weasley elengedte Teddy Lupin kezét, s így szólt:
- Menj oda nyugodtan, hiszen a testvéreid voltak. Nem kell engem támogatnod.
- Köszönöm, Vic.
Amikor a fiú leguggolt Ginny mellé, a nő azonnal a nyakába borult, s újra hangosan zokogni kezdett.
- Meghaltak, Ted… nincsenek már többé.
- Mindig velünk lesznek a szívünkben.
- Nekem már szívem sincs. Elvesztettem mindent, a férjemet, a gyerekeimet… csak te maradtál nekem, és a gyászom.
Mialatt ők a fejfáknál sírtak, a gyászoló tömeg elkezdte leróni tiszteletét a holtak előtt, hatalmas koszorúkat, s soha el nem hervadó virágokat helyeztek el a sírokon. Nem is sejthették, hogy volt valaki, aki örömét lelte az ő bánatukban. Ez a valaki a temetőgondnok portája mellett állt, fekete köpenyben, s a csuklyája alatt kárörvendő öröm látszódott az arcán. Végignézte az egész temetést, s kimondhatatlanul boldog volt, amiért szenvedni látja azokat, akiket a világon mindennél jobban utált. Csak egy dolgok sajnált, hogy az az átkozott Potter nem lehetett jelen a saját gyerekei temetésén. Pedig az lett volna az igazi mámor, ha szenvedni látja Harry Pottert. Sajnos erre nem volt lehetősége. Nem is baj, elvégre is Harry Potter azért nem lehet jelen a szertartáson, mert ő a halál küszöbére sodorta a kínzókamrában, s ha egyszer felépül, akkor sokkal rosszabb lesz neki az, hogy nem búcsúzhatott el a gyerekeitől, mintha ott lehetett volna. Anabella legszívesebben felnevetett volna, de tudta, hogy azzal csak felhívná magára a figyelmet, így úgy döntött, hogy visszatér a Roxfortba, s tovább fűzi mesteri terveit.
Pont jókor hoppanált haza, mivel a tömeg egy része már elindult a temető kapuja felé. Végül csak a közvetlen Weasley család, és a Longbottomok maradtak. Ginny még mindig Teddy mellkasán zokogott, Hermione, Luna és Fleur pedig James sírján rendezgették a koszorúkat. Molly a férje karjaiban sírt, Ron pedig a bátyjai mellett állt és csak bambán bámult maga elé.
- Lassan indulnunk kellene – vetette fel fél nyolc körül.
- Nem megyek sehová – motyogta Ginny. – Nem hagyom itt őket.
- Ginny, már semmit sem tehetsz – jelentette ki Ron, nem törődve azzal, hogy szavai legalább olyan keménynek hatnak, mint igaznak.
Hermione megsemmisülten nézett a férjére.
- Mióta vagy te ilyen érzéketlen?!
- Hermione, én csak…
Hermione indulatosan felállt, s fekete kesztyűjével csapkodni kezdte Ront.
- Hogy lehetsz ilyen szívtelen! Ilyen kegyetlen! Mi van veled?!
- Veled mi van?! – jött ki Ron a béketűrésből. Elege volt az egész színjátékból, abból, hogy szenvedni kell látnia a családját, holott segíthetne rajtuk. S most még a felesége is megharagszik rá.
- Tessék? – képedt el Hermione.
- Jól hallottad. Szerinted nekem nem fáj az, ami történt? Szerinted engem nem érintett rosszul? Én csak azt akarom, hogy visszatérjünk a kastélyba, és ne itt térdepeljünk a temetőben. Hatalmas veszélyben vagyunk mindannyian, s ha itt maradunk, akkor akár követhetjük is a gyerekeket. Vissza kell térnünk oda, ahol biztonságban vagyunk.
- Engem nem érdekel, ha meghalok – mondta Ginny, arca már dagadt volt a sok sírástól.
Ron a húgához térdelt, s megrázta:
- Térj már észhez, Ginny! Azt akarod, hogy Anabella megússza? Hogy a gyerekeid halála megtorlatlanul maradjon?! Bosszút kell állnunk!
- Milyen bosszút akarsz te állni? – szólalt meg Bill gunyorosan. – Ez a nő már győzött. Minden elvesz tőlünk, ha ellenállunk.
- Ha nem állunk ellen, akkor is – fordult a bátyjához Ron. – Anabella ki akarja irtani az egész családot, mert Weasleyk vagyunk. Odaadnánk az életünket harc nélkül? Azt már nem!
- Ugyan, Ron, mi a fenét tehetnénk?
- Majd Rufus Order megmondja, ő tudja.
Bill hatalmas hahotában tört ki, szinte egész teste rázkódott a nevetéstől.
- Te még hiszel a csodákban, Ron? Rufus Order nem isten, hogy segítsen.
- Rufus Order a világ egyik legjobb varázslója.
- Még maga Albus Dumbledore se tudna mit kezdeni Anabellával, s Rufus Order Albus Dumbledore nyomába sem ér! – fröcsögte Bill.
- Rufus Order legalább olyan szakértelemmel rendelkezik, mint Dumbledore! – kelt tanára védelmére Ron.
A két testvér immár egymással szemben állt, s kezük valahol a varázspálcájuk környékén lógott tettre készen.
- Nézd meg, hová jutottunk a te hőn szeretett Rufusod miatt!
- Nem miatta haltak meg a gyerekek – mondta Ron kevesebb meggyőződéssel, mint szerette volna, elvégre is valahol ő ölte meg a gyerekeket.
- Dehogynem, játssza itt a fővezért, holott ő sem tehet semmit sem.
- Ha ő nem lenne, akkor már mindannyian meghaltunk volna! – vágott vissza Ron.
- Elég volt ebből! – pattant fel Ginny. – Nem fogtok a gyerekeim sírja felett acsarkodni! Menjetek haza, ha veszekedni akartok.
- Igazad van, sajnálom – nyugodott le Bill. – Menjünk haza…
Így, kelletlenül bár, de mindannyian visszatértek a kastélyba. Ron és Bill egész este kerülték egymást, s ezáltal még fagyosabb volt a hangulat. Ginny a szobájába zárkózott Hermionéval és Mollyval, együtt sírtak az ágyon. A többiek is visszavonultak a szobáikba, csak Arthur, Neville, Teddy és Ron maradtak a nappaliban.
- Képtelen vagyok felfogni azt, ami történt – törte meg a csendet Teddy. – Annyira fiatalok voltak.
– Úgy szeretted őket, mintha a testvéreid lettek volna, igaz? – nézett rá Neville az ablak mellől.
– Igen, és ha tudom, hogy ilyen hamar elmennek, akkor biztos, hogy mindent megtettem volna, hogy megakadályozzam. Úgy érzem, hogy hibás vagyok a halálukért, hiszen a keresztapám a fiaként nevelt fel, s mivel most ő gyakorlatilag nincs köztünk, nekem lett volna a feladatom, hogy vigyázzak rájuk.
– Nem vagy felelős, fiam – szólalt meg Arthur úgy, hogy le sem vette szemét az ablakról. Odakint éppen eleredt az eső.
– Apámnak igaza van, nem tehettél volna semmit sem – csatlakozott hozzájuk Ron. – Nem láthattuk előre ezt a szörnyűséget.
– Bárcsak több időt töltöttem volna velük – sóhajtott fel Teddy. – Ahelyett, hogy velük lettem volna, az első adandó alkalommal külföldre utaztam sárkányokat kutatni. Nem voltam jó bátyjuk.
– Az önmarcangolás nem segít rajtuk.
A fiú Arthurra nézett, az öreg varázsló arcán legördült egy könnycsepp.
– Tudom, nagypapa.
Mialatt ők a nappaliban beszélgettek, a Godric’s Hollow-i temető mélyén egy barna hajú, fiatal fiú kinyitotta a szemét. Az első dolog, amit látott a sötétség volt, ami körülvette, majd pedig érezte a koporsó hidegét. Merlin szakállára! Még mindig a föld alatt volt, eltemették élve!
– Segítsék! – üvöltötte James kétségbeesetten, még soha életében nem félt ennyire, szinte megőrjítette a rettegés. Idegesen verni kezdte a koporsó tetejét, és közben ordított. – Segítsék! Életben vagyok! Anya, apa! Albus, Lily, segítsetek! Segítsen már valaki! SZABADÍTSANAK KI INNÉT! 
Jajveszékelésére nem érkezett sem segítség, sem válasz. James teljesen elvesztette a hidegvérét, már elképzelte, hogy sok-sok méterrel a föld alatt feküdhet, s senki sem fogja megmenteni, hiszen nem is tudják, hogy itt van. Érezte azt is, hogy egyre csak fogy a levegője, s biztos volt abban, hogy meg fog fulladni, hogy aztán a férgek csemegézhessenek a testéből. Már nem üvöltött, a torkát mardosta, s verejtékezve fuldoklott.
Nem ő volt az egyetlen, aki magához tért ezen az éjjelen. Fél méterre az ő sírjától, Albus is felébredt, de ő nem esett pánikba. Mozdulatlanul feküdt a bársonyos koporsóban, s kíváncsi volt, hogy vajon mikor jön érte Mr. Order. Lily is hasonlóképpen reagált, a feltámadása után nyugodt szívvel visszaaludt, s nagyon élvezte, hogy álmában újra együtt volt a család.
– Meg-ha-lok… - James akadozva vette a levegőt. – Meg-ha-lok… Nem akarok meghalni! Még élni akarok! – ismét kapálózni kezdett. – SEGÍTSÉG!
Kisvártatva motoszkálást hallott odakintről. Mintha valaki a feje fölött ásna. Nem kellett sokat várnia, hamarosan fény szökött be a márványfedél alá, s megjelent az utcalámpa fényével megvilágított Rufus Order arca. James fittyet hányva a rá hulló föld darabokra, egy ugrással kikászálódott a koporsóból, s kifutott a saját sírja elé. A térdére támaszkodott, s lihegve zokogásban tört ki.
– Élek! Élek! ÉLEK!
– Hát persze, hogy élsz, fiam – lépett mellé Rufus Order. – Talán kételkedtél egy percig is abban, hogy érted jövök?
– Őszintén? Már azt hittem, hogy sosem szabadulok ki onnan.
– Helyes, nem is szabad megbízni egymásban. Na, mármost, ki kell engednem a testvéreidet is.
– Igen, az jó lenne.
A férfi Albus sírjára szegezte a pálcáját, majd így szólt:
- Cofitus revelio! – A pálca hegyéből fekete fénycsóva ereszkedett a sírhantra, s a fiú koporsóját borító föld eltűnt a koporsóról.
Rufus felnyitotta Albus végső nyughelyét, majd kisegítette a fiút.
– Annyira örülök, hogy látom, uram.
– Részemről a szerencse. Cofitus revelio!
– James, Albus! – Lily a bátyjai nyakába ugrott, ruhája itt-ott tiszta por volt.
– Mi ez a rettenet? – James őrült módjára törölgetni kezdte az arcát. – Mi a fenét kentek rám?!
– Az halotti púder, minden halottra kennek ilyet – magyarázta Rufus Order. – De most inkább menjünk innét egy biztonságos helyre.
– Mi van a családunkkal? – kérdezte Albus, miközben követték a férfi át a sírtengeren.
– Jobban lesznek, ha megtudják az igazat.
– Már alig várom, hogy lássam őket! – lelkendezett Lily. – Annyira boldogok lesznek!
- Fogjátok meg a karomat – parancsolta Rufus Order.
Egy pillanat alatt maguk mögött hagyták a temetőt, s egy ismeretlen házban találták magukat.
– Ez nem a Licht an poust kastély – állapította meg Albus.
– Valóban nem. Nem mentek többé oda vissza.
A gyerekek elképedve néztek a mágusra, s már előre rettegtek attól, hogy a férfi mivel áll elő ismét.

***

Ginny sehogy sem tudott elaludni azon az éjjelen, így fogta magát és bement Harry szobájába. Egy ideig csak nézte a férfit, aztán ráborult a mellkasára, és csendesen sírdogált.
– Egyedül maradtunk, Harry. Az is lehet, hogy hamarosan téged is el kell, hogy temesselek… - Ginny hangja elcsuklott. – Nem, azt nem bírnám ki. Ha te is elhagysz, akkor esküszöm, hogy öngyilkos leszek.
Ekkor – hetek óta először – a férfi megmozdult. Először csak a fejét fordította jobbra, aztán szépen lassan kinyitotta a szemét.
– Hol-hol vagyok?
Ginny azonnal felegyenesedett, hogy láthassa Harry arcát.
– Harry? Magadhoz tértél?
– Ginny, te vagy az?
– Igen, igen, én vagyok! – Ginny megsimogatta Harry arcát, s a tekintetük egybeforrt.
– Mi történt? – kérdezte Harry fásultan.
– Kómába estél, hónapokig csak feküdtél itt… én már azt hittem, hogy sosem térsz vissza. – A nő forró csókot nyomott a férfi homlokára. – Istenem! Annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél!
- Én is örülök. Milyen hónapot írunk?
- Mindjárt június van, Harry.
– És a gyerekek?
Ginny arcából kiszökött a vér, a keze megremegett. Annyira örült a férje ébredésének, hogy egy pillanatra el is felejtette a nap szörnyű eseményeit. Elkapta a tekintetét Harryről, s az ajka megbicsaklott. Nem mondhatja el neki az igazat, mert az hátráltatná a gyógyulást, de nem is akart hazudni Harrynek. Mi tévő legyen?
– Ginny, valami baj van? – Harry megfogta a nő kezét.
– Ó, Harry – sóhajtott fel Ginny, aztán nem tudta magába fojtani a lelke mélyéről feltörő vihart.
– Ginny, te jó ég, mi a baj? – ijedt meg Harry. Szeretett volna felülni, de még nagyon gyenge volt, s nem volt ereje megmozdítani a lábát.
– Megölték őket.
Harry fel sem fogta a nő szavait. Egyszerűen képtelen volt megérteni azt, amit Ginny mondott neki. Ideje sem maradt reagálni, mivel a szemhéja ólomsúllyal nehezedett a szemére. Ismét sötétség borult az elméjére, csakhogy ezúttal nem kígyókkal álmodott, hanem keresztekkel, s három koporsóval.
– Miattad történt az egész! – vádolta az álombéli Ginny. – Te hoztad ránk a bajt, s nem voltál ott, hogy megmentsd őket! Nem voltál ott!
- Ginny, ha tudtam volna, ha tehettem volna bármit is – védekezett ő, de jól tudta, hogy a feleségének jogosak a vádjai, hiszen ő engedett Anabella csábításának, ő volt az, aki hagyta győzedelmeskedni a nőt.
– Harry! Harry! – érezte, hogy valaki megrázza a testét.
Távoli hangokat hallott, ismerős, kedves emberek szavait.
– Esküszöm, hogy magához tért – bizonygatta Ginny Hermionénak és Ronnak.
– Hála Merlinnek! – vigyorgott Ron.
Hermione óvatosan megrázta Harry vállát.
– Harry, térj magadhoz.
– Szerintem hagyjuk aludni, még nagyon gyenge, s ha zaklatjuk, hátráltatjuk a gyógyulást – mondta Ron.
Hermione felegyenesedett.
– Igazad van, menjünk vissza aludni. Ginny, szerintem te is pihenj le egy kicsit.
A nő már éppen arra készült, hogy kimondja: ő bizony nem mozdul el Harry ágya mellől, amikor Neville rontott be a szobába. Arcán földöntúli öröm ragyogott, s barna pizsamát viselt.
– Azonnal le kell jönnötök a nappaliba!
- Tessék? Valami lidérces álmod van, vagy mi? – nézett rá Ron bután. – Már megint alvajáróskodsz?
– Nem, dehogy! Ginny, a gyerekeid élnek!
Ginny kis híján összeesett a hír hallatán, de szerencsére Ron időben elkapta.
– Miről beszélsz? – kérdezte elhűlve.
– Gyere le és megtudod!
Odalent már a kastély összes lakója értesült az örömhírről, s az egész tetszhalott akcióról. Amikor Ginnyék leértek a nappaliba, éppen Molly szorította magához a megszeppent unokáit.
– Anya! – bontakozott ki a nagyanyja öleléséből James. – De jó téged újra látni!
– James… - Ginny azt hitte, álmodik. – Albus… és Lily?
- Élünk, anya! – rikkantotta vidáman Albus, s megpuszilta az anyját.
Ginny először határtalan boldogságot érzett, de utána elgondolkodott.
– Eltemettünk titeket, a két szememmel láttam, hogy meghaltatok. Mégis mi a fene folyik itt?
- Úgy vélem, magyarázattal tartozom – lépett elő Arthur és Victoire mögül Rufus Order, majd elmesélt mindent töviről hegyire a nőnek.
Ginny éktelen haragra gerjedt, megragadta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került, jelen esetben egy kristálypoharat az asztalról, és a férfihoz vágta. A varázsló még épp időben hajolt el a pohár elől, így az a falnak csapódott.
– Maga gonosz, szívtelen fráter! Nem tudta volna előre elmondani a tervét?! Kis híján belehaltam a fájdalomba, maga szemét!
- Igaza van, Mrs. Potter, de ha előre elmondok mindent, ha beavatom magukat, akkor nem lett volna olyan maggyőző a gyászuk. Anabella végignézte a temetést, s így elhiszi, hogy a gyerekek meghaltak.
– Maga akkor is egy szemét alak!
- Valóban az vagyok. Hívjon csak annak, aminek akar.
Ron nem akarta, hogy továbbra is egymást marják, mert attól félt, hogy talán kiderül, hogy ő viszont beavatott volt, s ez esetben a neje biztosan nem bocsátana meg neki, így inkább elterelte a témát:
- Ginny, nem is közlöd a jó hírt velük?
– Milyen jó hírt? – értetlenkedett Ginny, aztán észbe kapott. – Áh, igen, úgy tűnik, ma mindenki feltámad, apátok is magához tért.
– Tényleg? – örvendezett James. – De klassz! És hogy van?
– Hát nem volt sokat ébren, de most már biztosan jól lesz – felelte Hermione.
– Szerinth’em meg ünnepeljünk – indítványozta Fleur. – Hozok pezsgőt!
- Várj, segítek – sietett utána Bill.

Így történt meg az, hogy egy nap leforgása alatt a család a fájdalom legmélyebb poklából az öröm legfelső mennyébe került. Annyira boldogok voltak, hogy nem is érezték a közelgő vihart.