Ez egy rövidebb fejezet, de azért fontos események történnek benne. :)

Ginny egészen az alagsorban berendezett magánklinika ajtajáig fogta Harry kezét, amint azt átlebegtették a szobák és folyosók erdején. Szó szerint leesett az álluk, amikor Dr. Poison közölte velük, hogy az alagsorban egy pici klinika működik, vagyis legalábbis a rendelkezésükre áll minden felszereléssel, amire csak szükségük lehet.
– Ez a Mr. Order tényleg mindennel ellátott főhadiszállást rendezett be – jegyezte meg Hermione csodálattal és rosszallással vegyes hangon. – Nem is tudom, hogy mit gondoljak róla.
– Engem ez érdekel most a legkevésbé – mondta Ginny, miközben mosolyt próbált erőltetni az arcára, de valójában nagyon ideges volt. – Harry, minden rendben lesz.
– Aha – motyogta a férfi, miközben minden erejével azon volt, hogy megnyugodjon, ahogyan az orvos tanácsolta neki.

- Nemsokára adhatsz egy-két kviddicsórát – tűnt fel anyja mögött James. – Jól fog sikerülni a műtét.
Harry nem válaszolt, csak nyelt egyet. Időközben eltűntek a bársonyborítású falak, s helyüket fehér falak váltották fel, s megjelent előttük egy üvegajtó. Dr. Poison, aki a sor elején ment, pálcájával megérintette az üveget, mire azon megjelent egy arany körvonalú sárkány, s eltűnt az üvegajtó.
– Mehetünk – tájékoztatta őket kurtán az orvos.
– Biztosan titkos belépővarázs védi a klinikát – mondta Hermione csillogó szemmel. – El sem hiszem, hogy itt élünk hetek óta, s nem is tudtunk erről!
– Többet nem is fognak megtudni – fordult hozzá Dr. Poison.
– Hogy érti ezt?- kérdezte Ron.
– Úgy, hogy beljebb nem jöhetnek velünk.
– Hogyan? Én a férjem mellett akarok lenni! – makacsolta meg magát Ginny.
– Nyugodj meg, Ginny – szólt a nejéhez Harry. – Tudod: minden rendben lesz.
Ginny elfojtott egy undok felhorkanást, s ölbe tett kézzel a falnak támaszkodott, de előtte még nyomot egy csókot Harry szájára.
– Itt fogok várni rád.
Harry, aki annyira meglepődött Ginny búcsúján, nem is tudott válaszolni. Ron férfiasan kezet rázott Harryvel, Hermione pedig szinte el sem akarta engedni, úgy szorította a nyakát. Harry egy pillanatra úgy érezte, mintha újra a fiatal Hermione állna mellette, s próbálna lelket önteni belé egy fontos küldetés előtt. A gyerekek is átölelték, de valahogy túl kimértnek találta őket. Valahogy nem vall rájuk ez az érzelemszegénység, nyilván nagyon félnek, hogy elveszíthetik az apjukat. Harrynek nem volt sok ideje ezen tűnődni, ugyanis Dr. Poison egy csettintéssel a műtőbe varázsolta. Odabent nem volt más, csak egy matrac a földön, amit öt kék kristály vett körül mégpedig olyan módon, hogy a kristályok egy ötágú csillagot formáljanak, és volt még egy kályha is, amelyben vidám tűz lobogott, s a tűz felett egy vasrúd melegedett.

- Mr. Potter, tudnia kell, hogy nagyon fájni fog – kezdte a doktor. – Ez egy ősi módszer, amelyet az öt kontinens legnagyszerűbb kuruzslói dolgoztak ki még a véres varázslóháborúk idején. Jelenleg csak én ismerem ezt a módszert, mert a kórházakban már betiltották a veszélyessége miatt.
– Dr. Poison, nem a Gerinctörő-varázsról beszélünk? Tudtommal még nem tiltották be.

- A Gerinctörő-varázs eredeti formáját betiltották, viszont továbbél egy kevésbé veszélyes módszer is, az amely tíz esetből négyszer sikerül, de ennek nem sok haszna van. Aki túléli, az igen lábra tud állni, de csak kevés ideig örülhet. Újra béna lesz. – Dr. Poison tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta: - Gondolom, ön vagy meggyógyul, vagy inkább meghal.
– Ezt jól látja – bólintott Harry.
– Akkor vágjunk bele. Én mindent el fogok követni, nem célom kínozni magát. Mr. Potter, iszonyatos lesz, s ön nem használhat mágiát a védekezésre.
– Mágiát? Ébren leszek? – kerekedtek el Harry szemei.
Az orvos válasz gyanánt lassan bólintott. Harry – ha lehet- még idegesebb lett, mint eddig volt. Arról senki sem szólt neki, hogy ébren kell elviselnie minden fájdalmat.
– Készen áll?
– Igen – felelte Harry rekedt hangon.
Dr. Poison a hasára fordította, aztán kezét belemártotta a kályha mellett heverő tálba. Ezután Harry gerincére helyezte a tenyerét, és mormolni kezdett:
- Santus mi spiritus, acchiaveli mimosina, santus mi spiritus, acchiaveli mimosina, santus mi spiritus acchiaveli mimosina.
Harryt kellemesen bizsergető érzés járta át, egyszerre volt melege és fázott. Érezte, ahogyan ellazulnak az izmai, legalábbis ami a derekától feljebb elhelyezkedő izmokat illeti. A doktor pedig kitartóan folytatta kántálását, egészen addig, amíg a tenyere alatt meg nem jelent egy citromsárga fény. Ekkor felegyenesedett, s a kezébe vette a kályhán heverő vasrudat, s hirtelen olyan erővel csapott le a gyanútlan Harryre, hogy az felordított fájdalmában. Az üvöltése sem nyomta el a gerincének reccsenését. Meg volt tehát a gerinctörés. Harry fejében lassan elkezdtek összekuszálódni a gondolatok, iszonyatos fájdalmat érzett ott, ahol az orvos megütötte.
– Exo deus ergo summo – bökött varázspálcájával a széttört csigolyák közé Dr. Poison. – Exo deus ergo summo.
Harry azt hitte, hogy a gerince kettétörésénél nem fog érezni nagyobb fájdalmat, de tévedett. A csigolyák egymásba forrasztása sokkal rosszabb volt. Úgy vélte, mintha százszor egymás után átélné Anabella kínzását. Képtelen volt abbahagyni az üvöltést, pedig nagyon szégyellte magát, amiért ennyire nem bírja a kiképzést. Dr. Poison ismét a tálkába mártotta a kezét, s Harry hátára helyezte a tenyerét.
– Santus mi spiritus, acchivalei mimosina.
Fájdalma valamelyest enyhült a gyógyító szavak hallatán, de amint a doktor levette tenyerét a hátáról, belehasított a fájdalom a gerincébe, s neki könny szökött a szemébe. Dr. Poison ismét a kezébe vette varázspálcáját:
- Ferveo machio! – A pálca hegyéből bordó színű kocsonyaszerű folyadék jött ki, s a doktor ezt végighúzta Harry gerincén.
Harry hirtelen erős izomgörcsöt érzett, de még soha életében nem volt ilyen üdítő ez az érzés, hiszen a görcs a lábaiból sugárzott, tehát ismét érzett valamit ott.
- Ferveo interrenum!
Az izomgörcsöt felváltotta egy erős lüktető érzés, majd eszeveszett fájdalom nyílalt a lábaiba. Ismét üvöltött, s ezúttal hangját az odakint állók is meghallották. Ginny már indult is volna a műtő felé, de James megállította:
- Nyugodj meg, anya, természetes, hogy szenved.
Ginny úgy nézett a fiára, mintha az megőrült volna, mintha nem is ismerné, így a fiú gyorsan hozzátette:
- Szegény apa, mit kell kiállnia… nem irigylem!
- Bízzunk abban, hogy minden rendben lesz – csatlakozott a beszélgetéshez Ron, s közben átkarolta a húgát. – Harry olyan, mint egy… gurgó, mindig visszajön, miután jól megütöttük.
Ginny arcán halvány mosoly jelent meg, Ronnak igaza van, a férjét nem olyan fából faragták, hogy csak úgy belehaljon egy műtétbe.

Már két órája tartott a műtét, amikor is végre véget értek Harry megpróbáltatásai. Az utolsó fél órában már szinte nem is volt magánál, kábultan hevert a matracon, s amikor a doktor elmondta utoljára a Santus mi spiritus – kezdetű varázssort, végképp elvesztette az eszméletét.
- Na, hogy sikerült? – rohant a doktorhoz Ginny, amint az elhagyta a műtőt.
- Mr. Potter még él – közölte kurtán a férfi, majd visszatért a műtőbe, hogy Harryt áthelyezze a szobájába.
Ginny szinte futva követte a doktort, s kimondottan nehezményezte, hogy az nem engedi be Harry mellé.
- Pihennie kell, hagyják békén. Holnap reggelig senki sem mehet be hozzá – határozta Dr. Poison, majd dehoppanált.
- Micsoda kellemetlen egy alak! – zsörtölődött Ginny.
- Harry érdekeit képviseli – emlékeztette Hermione. – Ő az orvos, a szava szent.
 

***

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzőt ismét diákok népesítették be. még sohasem volt példa arra, hogy ilyen korán vegye kezdetét az új tanév. Érthető módon a diákok nem nagyon rajongtak a tényért, hogy ahelyett, hogy élvezték volna a nyári napok melegét, az iskolapadban kell ülniük. Ráadásul az igazgató bejelentései nyomán nagyon megszigorították az iskolai szabályokat, ennek a szabad szellemhez szokott roxforti tanulók nagyon nem örültek. Felháborodásuknak néhányan szót is adtak, de az igazgatónő egy negédes mosoly kíséretében a tudomásukra hozta, hogy aki nem tartja be a házirendet, annak a büntetéséről ő maga fog kezeskedni, s mint, hogy ez nem tette meg a várt hatást, érdeklődve a mellette ülő új tanárhoz fordult, és megkérdezte tőle, hogy beszerezték-e a szükséges korbácsokat. Aki nem volt bolond, az érezhette, hogy a korbácsnak köze van a büntetéshez, így inkább egy időre belenyugodtak a sorsukba. Nem mindenki volt képes elfogadni a kialakult helyzetet. Scorpius Malfoy a legkevésbé sem akart eleget tenni az igazgatónő parancsának. Már a vacsora alatt megfogadta magának, hogy ő nem fog úgy ugrálni, ahogyan ez a boszorkány fütyül, s az új tanév legelső vacsorája után zsebre dugott kézzel kisétált az udvarra, hogy el tudjon merülni a gondolataiban. Nem volt kedve visszatérni a klubhelyiségbe, s úgy tenni, mintha mindent elfogadna. Nem akart a diáktársaival beszélni, mert azt már a vonatúton is észrevette, hogy amióta az apja az aurorfőparancsnok, azóta másképp néznek rá. Gyűlölte a kialakult helyzetet, s érezte, hogy társai most még inkább megvetik őt, mert azt hiszik, hogy áruló. Mindenki tisztában volt a lethifoldos ügy hátterével, s azzal, hogy mi történt a Titkok kamrájában, csak éppen nem beszéltek róla, nem vették tudomásul, hogy az igazgatójuk ezúttal a nagybetűs gonosz. S a fiatalok szemében a Malfoy család ennek a nagybetűs gonosznak volt a támogatója, a szolgája. Emellett más problémák is gyötörték a lelkét. Először is ott volt az apja, akivel azóta nem beszélt, hogy az közölte vele Lilyék halálát. Haragudott az apjára, haragudott Anabellára, haragudott saját magára, s úgy általában az egész világra. Tehát Scorpius Malfoy a maga tizenhét évével harcban állt az egész világgal. Másodszor pedig ott volt az űr a lelkében, amelyet Albus és Lily elvesztése okozott. Elvesztette legjobb barátját, s a szerelmét is, s ezért valakinek fizetnie kell. Nem tudta, hogy hogyan, de abban biztos volt, hogy bosszút fog állni, a haláluk nem maradhat megtorlatlanul. Ilyen borongós lelki állapotban, s sötét gondolatokkal vette az irányt a Roxfort legmagasabb toronyszobája felé, mert úgy érezte, hogy feltétlenül szüksége van egy csendes, elszigetelt zugra. Jól emlékezett az oda vezető útra, hiszen annak idején gyakran ott randevúztak Lilyvel. Senki sem használta azt a szobát, csak a vágyukat titkolni szándékozó szerelmesek. Megszaporázta lépteit, minél előbb látni akarta azt a helyet, ahol olyan sok boldog percet éltek át együtt. Legnagyobb döbbenetére az ajtó zárva volt. Ezen annyira meglepődött, hogy csak percekig állt a kilincset bámulva, aztán erőt vett magán, és a kulcslyukra szegezte a pálcáját:
- Alohomora! – Az ajtó halk reccsenéssel kinyílt. – Lumos!
- Scorpius Malfoy? – hallatszott egy elgyötört hang a szemben lévő sarokból.
- Ki van ott? – hunyorított a fiú.
- Scorpius? Hát tényleg te vagy az?! – Hamarosan egy zokogó lány ugrott Scorpius nyakába. – Istenem, de örülök, hogy látlak!
Scorpius eltolta magától a lányt, s megütközve nézett a kócos, a sírástól feldagadt arcú Emily Watkinsra.
- Te mit csinálsz itt?
- Anyám bezárt ide, amiért elmondtam neki, hogy mit gondolok róla, és, hogy… szerelmes vagyok Albusba.
- Azt hittem, hogy csak játszottál Albusszal…
- Eleinte valóban parancsot teljesítettem, de időközben beleszerettem, és tudom, hogy a családja is rendes család. Én annyira sajnálom, annyira szégyellem magam!
- Mióta vagy itt?
- Egypár hete – felelte a lány, de látva a fiú elképedt arcát folytatta: - Anya azt mondta, hogy itt leszek örökké élve eltemetve. Nem tudtam kijutni, pedig próbálkoztam mindenféle varázslattal, de csak odakintről lehet kinyitni az ajtót.
- Szóval el akartál szökni.
Emily hevesen bólogatott.
- Scorpius, bármit megadnék azért, hogy elmehessek innét. Ha itt kell tovább maradnom, akkor én inkább megölöm magam.
- Anyád egy kegyetlen vipera.
- Igen, az.
- Én nagyon haragszom rá, és szeretném megleckéztetni azért, amit tett.
- Ahogyan én is. Habár tudom, hogy én is hibáztam sok mindenben.
- Sok mindent tudsz anyád viselt dolgairól?
- Többet, mint amennyit szeretnék.
- Kész vagy ellene harcolni?
- Scorpius, ez a nő elvette tőlem azt a két embert, akit a világon a legjobban szerettem: Albust és az apámat. A pokolba is elmennék, hogy megbosszulhassam őket.
- Akkor ismerek valakit, aki segíthet. Jobban mondva, hallottam valakiről, aki segíthet.
Emily szeme felcsillant, arcába azonnal visszatért az élet.
- Apám gyakran emleget egy bizonyos Rufus Order nevű varázslót, aki mindig keresztbe tesz neki. Úgy tudom, hogy ez az ember szembe fog szállni anyáddal. Megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot, és ráveszem, hogy segítsen kihozni téged innét.
- Olyan sokáig várnom kell? – sóhajtott a lány.
- Anabella Watkins milyen gyakran jön ide?
- Hetente benéz, hogy eldicsekedjen a rémtetteivel. De van egy halálfaló, aki az ételt adja napi kétszer.
- Akkor nem szökhetsz el csak úgy, biztosan keresne. Ki kell találni valamit, de én nem vagyok túl jó a tervezésben, ezért akarom megkeresni ezt a varázslót.
- Jól van, és kérlek, mondd meg neki, hogy rengeteg mindent tudok anyámról, és kész vagyok segíteni bármiben.
- Rendben – bólintott a fiú, majd elindult az ajtó felé. – Most viszont mennem kell, mert lassan ajtózárás, s nem akarok magyarázkodni, hogy hol jártam.
- Scorp, én nem vagyok rossz ember.
- Majd idővel kiderül – nézett rá a fiú, majd elhagyta a szobát, s gondosan bezárta maga mögött az ajtót.
Emily ismét magára maradt a gondolataival, s elővette azt a füzetet, amelybe írni kezdett. Muszáj volt kiírnia magából minden fájdalmát és szégyenét, ezért, amikor megtalálta az egyik ládában ezt a majdnem üres füzetet, azonnal pennává változtatta az egyik törött seprűt, s írni kezdte élete történetét. Afféle napló volt ez, tele vallomásokkal és érzelmekkel. Most újra a lapra helyezte a pennát, s ott folytatta a történetét, amikor is megismerkedett Albusszal.