Az új fejezet passzol a designhoz:)

„Először a német miniszter tragikus halála, most meg ez az angol alak. Mi jöhet még? Az ismert világ lassan összeomlik, a fontos pozíciókat mások veszik át. Ezzel nem is lenne probléma, ha ezek az új fejesek nem a sötétség ködjéből bukkannának elő úgy, mint a Nemzetközi Varázslótanács legújabb tagja Richard Dubble és helyettese az a rendkívül dekoratív nő. Valami nincs itt rendjén, segítségért kiált a világ, mert nem bírja már a rá nehezedő terhet.” – gondolta magában Francois Duchemal, a Nemzetközi Varázslótanács francia minisztere. Fel-alá járkált az Eiffel-toronyra tekintő irodájában, s nem tudta mire vélni azt a szorító érzést a szíve tájékán. Amióta a múltkor kis híján ölre ment az angol Mágiaügyi Miniszterrel egy a Nemzetközi Varázslótanács gyűlésén, rossz előérzete volt. Nem is az ostoba, diktátori elveket valló Dubble-lel volt problémája, hanem a nővel, aki vele volt. Ritkán fordul elő, hogy egy nőt válasszon valaki helyettesének, s ő valamiért úgy látta, hogy inkább Anabella az, aki Dubble felett áll, aki irányít, s ez nagyon nem tetszett neki. Ha a férfi a nő óhajait teljesíti, akkor miért nem Anabella Watkins Nagy-Britannia minisztere? Miért van ez a bábjáték? És, ahogyan ez a nő beszélt, lassan, kimérten, megigézően…
Mr. Duchemal hátán végigfutott a hideg. Nem volt kedvére való ez a párosítás, mint ahogyan azok a pletykák sem tetszettek neki, amelyek egy bizonyos szörnyetegről szóltak, amelyet a mai napig nem sikerült begyűjtenie az angol auroroknak. Emellett aggasztotta annak a ténye is, hogy a Wizengamot élére egy zöldfülű mágus került, s tagjai közül többen halálukat lelték az elmúlt hónapokban. A francia miniszter kimondottan kedvelte Rufus Ordert, aki sokáig megbecsült tanácsadó volt a Nemzetközi Varázslótanácsnál, most pedig a férfinek is nyoma veszett, mint ahogyan a nemzeti hős Harry Potternek is. Valami nincs rendjén, valami nagy dolog készül. Valami szörnyű dolog.

- Isten óvd meg a világot – emelte tekintetét a plafonra. – Ne hagyd, hogy bekövetkezzen az Apokalipszis.
 Hosszú percekig hang nélkül folytatta fohászát, majd végighúzta ujját hosszú, szürke szakállán, s leült az ablak melletti zöld bársonyszékbe. Kisvártatva egy hóbagoly jelent meg az ablakpárkányon, csőrében pergament szorongatott. A pergamen fekete-bordó szalaggal volt átfűzve, amely különös jelentéssel bírt a francia mágus számára. Amint megpillantotta a szalagot, felpattant székéből, és elvette a pergament a madártól. Az érintése hatására sűrű pirosló köd szállt fel a levélből.
– A jó öreg titkosító bűbáj, valami rendkívül fontos dologról lehet szó – vélekedett a férfi, majd a madárhoz fordult: - Gyere be, Dies, adok valami harapnivalót. Nagyon hosszú út áll mögötted.
Miután megetette az állatot, azonnal nekilátott a levélnek, hiszen jól tudta, hogy kitől érkezett.
– Hát előkerültél – mosolyodott el miközben lelki szemei előtt megjelent annak az arca, akitől a pergamen érkezett – Lássuk csak, mit is akarsz üzenni a régi barátodnak. Félek, hogy a gyanúm be fog igazolódni.
A pergamenben a következők álltak elegáns betűkkel:

Mélyen tisztelt Barátom,
 

Bizonyára azt hitted, hogy megfeledkeztem Rólad az elmúlt hosszú hónapok során. Nyilván neheztelsz, amiért nem tartottam be a szavamat a közös sakk-partit illetően, de mentségemre szóljon, a feje tetejére állt a világ. Azért írok Neked, hogy felvázoljam a brit állapotokat. Drága Barátom, itt egyre nagyobb lesz a sötétség, a másik oldal már megszerezte a Mágiaügyi Minisztérium felett az irányítás jogát, s a tisztességes mágusoknak hallgatásba burkolózva kell bujkálniuk, mint holmi átkozott haramiáknak. Már bizonyára értesültél arról is, hogy nem vagyok többé a Wizengamot főmágusa. A híresztelésekkel ellentétben én álltam fel a székből, s nem gyávaságból, hanem kényszerből, mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy összetűzésbe keveredjek az új aurorokkal, s a miniszterrel. Távozásom után más tagok is elhagyták a szervezetet, ki önszántából, ki pedig erőszak hatására. A Wizengamot általam nagyra becsült tagjait magam mögé gyűjtöttem, mint ahogyan a becsületes aurorokat, s mindazokat, aki hajlandóak ellenállni a közelgő diktatúrának. Az ország élén egy mugligyűlölő, halálfaló-ideológiával rendelkező férfi, Richard Dubble, áll, de a gyeplő nem az ő kezében van. A néhai Sötét Nagyúr veszedelmes örökséget hagyott ránk, a lányát, Anabella Watkinst. De sajnos azt kell, hogy mondjam, ez a hagyaték már nemcsak Nagy-Britanniáé, hanem az egész világé. A hölgy megszállott, intelligens, s a kezében van valami, ami nem kerülhetett volna varázsló kézbe. Úgy gondolom, hogy most már elkerülhetetlen feléleszteni a régi tüzet, s összeverbuválni egy olyan csapatot, amely birtokában van minden olyan apró cselnek, amellyel reménnyel állhatunk ki a közelgő halállal szemben.

Francois, eleget ültünk a babérjainkon, eleget sírtunk a múlton, a világnak szüksége van a Sárkányosztagra. Tudom, hogy a világ rútul cserben hagyott minket a legutóbb, de úgy vélem, hogy nem büntethetjük az egész emberiséget vezetőik szűklátásáért. Felül kell kerekednünk a múlt sérelmein, s együtt kell működnünk még egyszer utoljára. Nem lesz gyerekjáték, s lehet, hogy mindannyian odaveszünk, de meg kell próbálnunk. Számítok becses személyedre is a küzdelemben, Samirrel már mindent megbeszéltem. A többieket is megkeresem, s mindent megteszek, hogy újra összeálljon a régi csapat, s az utánpótlás sem marad el.

Ez hát oka annak, hogy ilyen hosszú idő után jelentkezem.

Remélem, hogy fontolóra veszed az ajánlatomat, s hamarosan vállat vállhoz vetve küzdhetünk a frontvonalon, csak úgy, mint legutóbb.

Maradok őszinte híved,
Rufus Order

A miniszter összehajtotta a pergament, s a kezébe temette az arcát. A helyzet súlyosabb, mint gondolta. Ezúttal olyan veszély ütötte fel a fejét, amellyel a brit mágusok nem tudnak egyedül megbirkózni. Olyan mély a sötét, hogy egy felsőbb erőre van szükség a legyőzéséhez. A saját részéről semmi kifogása sem volt ahhoz, hogy újra a Sárkányosztag tagja legyen, de biztos volt abban, hogy ezzel nem minden kiválasztott lesz így. Jól emlékezett arra a napra, amikor az osztagot megfosztották minden erényétől. Élénken élt benne az a pillanat, amikor kitűntetés helyett elvették mindenüket. Beleborzongott az emlékbe, gyorsan megrázta a fejét, s pergament vett elő. Mielőbb válaszolni akart barátjának, mert tudta, hogy Rufus már tűkön ül a várakozástól, így sebesen írni kezdett hollótoll-pennájával:
 

Drága Barátom,

Üzenetedet olvasván egyre nagyobb lett lelkemben a gyötrelem. Egy ideje rossz előérzet mardosott, de sosem hittem volna, hogy ilyen hatalmas a baj. Rufus, én készen állok… - valami nyirkosat érzett a lábánál, így lehajolt. Amikor meglátta a nedvességet okozót, nem akart hinni a szemének: egy kifejlett fekete-zöld foltos kígyó tekeredett fel a lábára. Döbbenetében először nem is tudta, hogy mit tegyen. Nem értette, hogy hogyan került az irodájába ez a furcsa, számára ismeretlen fajtájú hüllő. Aztán előkapta a pálcáját, és így szólt:
- Stupor!
A kígyó mintha egy pillanatra valóban elkábult volna, de aztán megmutatta éles méregfogát, s folytatta útját felfelé a férfi lábán. A mágust sokkolta a tény, hogy nem hatott a varázslata, s felpattant a székéből. Idegesen rángatni kezdte a lábát, hogy lerázza magáról a hüllőt, s végre sikerült is a padlóra vetnie az állatot.
– Evapores vipera! – kiáltotta, de az állat kecsesen kitért a varázslat elől. – Vipera ivanesca!
A kígyó mintha sebezhetetlen lett volna.
– Segítség! – ordította a férfi. – Segítség!
Miközben kiabált, a bagoly ellenségesen csapkodni kezdte a szárnyát.
– Nyugodj meg, Dies – szólt rá a férfi, nem akarta, hogy a madár nekiessen a kígyónak, mert érezte, hogy a bagoly maradna alul. – Audrey! Azonnal jöjjön be!
Kisvártatva kivágódott az ajtó, s három őrvarázsló lépett be.
– Uram?
– Ki engedte be ezt az átokverte kígyót?!
– Milyen kígyó?
A miniszter az íróasztala előtti területre mutatott, de az állat eltűnt.
– Kutassátok át az egész irodát, sőt, az egész épületet. Senki sem nyugodhat, amíg nem került elő.
Az irodában csupán hűlt helyét találták a kígyónak, a kezdeti kétségbeesés után a miniszter félig megnyugodva visszaült a levél mellé, hogy befejezze. Csakhogy az emberei távozása után ismét megjelent a nemkívánatos látogató, mintha a semmiből jött volna, s ezúttal nem késlekedett: hátulról belemart a férfi nyakába, aki azonnal lefordult a székről. Testében eszeveszett gyorsasággal terjedt el a méreg, s ő rángatózott, egész arca falfehér lett, minden ereje elhagyta. Abban a pillanatban, amint a férfi kezéből kiesett a penna, egy messzi szobában valaki verejtékezve riadt fel szörnyű rémálmából:
- NEEE! – ordította, de a halott férfi helyett szobája fehér falával találta szemben magát.
– Ismét rémálmod volt, igaz? – csendült egy tárgyilagos női hang a jobb oldalán.
Jobbra fordítva a fejét, egy gyönyörű vörös hajú nőt látott.
– Ez már a sokadik ebben a hónapban.
– Csak egy rémálom volt, Ginny.
– Szerintem pedig nem kellene félvállról venned.
– Csak egy álom volt, és különben is, mit keresel itt az éjszaka közepén?
– Éppen a szobámba tartottam, amikor hangokat hallottam innét, így bejöttem. Észrevettem, hogy ismét lidérces álmod van, tehát itt maradtam.
– Nem kell mindig őrködnöd felettem, felnőtt ember vagyok.
– Ó, bocsáss meg, hogy aggódom érted. Most, hogy már lábra tudsz állni, már nem is kell a segítségem, mi?! – Ginny sértődötten felugrott. – Akkor hagyom a nagyságos urat békén. További kellemes éjszakát, kedves „csak egy álom volt” uraság!
Mielőtt távozhatott volna Harry elkapta a karját, s békítő hangon így szólt:
- Ne haragudj, Ginny, nem úgy értettem. Sosem leszek képes meghálálni mindazt, amit értem tettél, de nem akarom, hogy éjszakákat tölts mellettem ébren úgy, hogy arra semmi szükség.
– Már hogy ne lenne rá szükség?! Harry, eddig mindig jelentése volt az álmaidnak, nem szabad figyelmen kívül hagynod őket. Beszélned kell Mr. Orderrel.
– Ugyan, kérlek! Ilyen apró-cseprő ügyekkel terheljem, amikor annyi dolga van?
– És, ha fontos részlet az, amit álmodsz?
– Tudod, hogy miről álmodom, Ginny? – Harry remegett a dühtől. – Halálról. Minden álmom forgatókönyve ugyanaz, egy kígyó meggyilkol egy embert, akit még sohasem láttam. Na, tessék, elmondtam, elégedett vagy?
Ginny összeráncolta a homlokát.
– Egy kígyó?
– Igen, egy veszedelmes bestia. Na, és?
– Harry, most komolyan nem áll össze a kép?
– Milyen kép?
– Egy kígyóról álmodsz, s mi a Mardekár jele?

- Szerintem semmi köze a Mardekárhoz.
– Ahhoz szerintem sincsen köze, de Voldemorthoz igen. Vagyis pontosabban Anabellához.
– Szerinted a gyilkosságok valóban megtörténnek, és Anabella játszik az elmémmel?
Ginny lassan bólintott.
– Tudja, hogy életben vagy, és minden éjjel lázálmokat küld neked, hogy beleőrülj. Ki más tenné? Mi más magyarázat lehet erre?
Harry visszadőlt a párnájára, elméje gyorsan zakatolt. Bármennyire is ellenkezett lelke, igazat kellett adnia Ginnynek. Véget ért a hatásszünet, Anabella újra zaklatja őt.
– Ha a feltételezésed igaz, akkor azok az emberek mind meghaltak.
Ginny az ajkába harapott.
– Szólnod kell Mr. Ordernek, nem kedvelem, de elismerem, hogy kiváló mágus. Talán tud valami módszert, hogy kizárhasd Anabellát.
– Módszert én is tudok, de előbb meg kell tudni, hogy valóban ő turkál-e az agyamban, s, hogy ha igen, akkor azt milyen módon teszi. Már csak azt nem értem, hogy miért várt idáig.
– Biztos megérezte, hogy rohamosan gyógyulsz.

***

A fátyol oázisban is gyorsan repült az idő, egy hónap telt el a hastáncosok bemutatója óta. Ez alatt az idő alatt Waleed a védekezés fortélyait próbálta megismertetni a gyerekekkel, akik élvezettel tanulták a legújabb technikákat.
– Meg kell tanulnotok magatok mellé állítani a környezeteteket – ismételte el vagy századszorra az arab. – Látjátok azt a homokbuckát? Remek pajzs lehet, hiszen a homok megköti a bűbájokat, vagy legalábbis tompítja azok erejét.
– Mester, mikor kezdünk neki a támadó igéknek? – kérdezte James, miközben minden erejével arra összpontosított, hogy megmozdítsa a homokbuckát.

- A támadást is a legjobbtól fogjátok megtanulni, de az nem én leszek.
– Hogyan? – James a meglepetéstől elvesztette uralmát a feje fölött lebegő homok felett, s az ráesett. – Merlin vigye el!
Lily és Albus hangosan felnevettek.
– Koncentrálj, Jimmy.
– Kitől tanuljuk meg, ha nem magától? – kérdezte James homokot prüszkölve.
– Mindent a maga idejében, fiam. Mi volt az első leckém az ünnepély után?

- Türelmed jutalomra talál.

- Akkor légy türelmes. Most pedig lássam, hogy fordítod ki a tóból a vizet.
– Mobilietern! – rikkantotta James, de semmi sem történt.
– Türelem, barátom, türelem. Először lazulj el, s engedd, hogy átjárja tested az energia.
James azonnal a hastáncos bemutatóra gondolt, mert tudta, hogy majd az segít neki ellazulni. Visszaemlékezett a hölgyek csodálatos táncára, visszautazott a múltba egy hónapot, látta csillogó ruhájukat, érezte a jázminillatot, s lassan kimondta:
- Mobilietern! – Parancsára ezúttal valóban az égbe szökött az összes csepp víz, s ezen annyira meglepődött, hogy kis híján kiesett a koncentrációból.
– Csodálatos, James barátom, most pedig formázz meg vele valamit, mintha festék lenne.
James ösztönből cselekedett, s hamarosan megjelent előttük egy vízsperű.
– Hiányzik a repülés? – kérdezte az arab.
– Baromira – nyögte James.
– Tudja, a bátyám a kviddics nagy szerelmese, csapatkapitány is.

- Az dicséretes dolog, most pedig olyan szépen helyezd vissza a vizet a tóba, mintha éppen leszállnál a földre kedvenc seprűddel.
James engedelmeskedett a varázslónak, s csakhamar vidáman hullámzott a tó a lágy szélben.
–Nagyon örülök, hogy ilyen szorgosan tanultok. Ha folytatjátok ezt a hozzáállást, akkor két hét múlva le is vizsgázhattok majd.
– Két hét múlva?

- Igen, kedves Albus, Rufusnak igaza volt, tehetségesek vagytok. Nemsokára levizsgázhattok védekezésből. Tartsunk egy kis pihenőt, rendben? James, gyere velem, enyhítsünk a repülés utáni vágyadon.
– Oké! – örvendezett a fiú.
Lily és Albus is követték őket a kúriába, de odabent elváltak útjaik. Albus úgy döntött, hogy sétál egyet a ház belső kertjében, amely ajtaja a nappaliból nyílt. A kert tele volt egzotikus, nagyon ritka növényekkel, virágokkal, mivel Waleed nagy természetbarát volt, s virággyűjtő. A kert közepén egy márványból készült szökőkút kapott helyett, amely sárkányt formázott. A szökőkút előtt volt egy pad, amelyen Albus szokott ücsörögni olvasás közben. Amióta felfedezte a kertet, mindig ide vonult vissza, ha egyedül akart lenni. Nem volt ez most sem másként, újra elbújt az oázis egyetlen nyugodt zugában. Csakhogy ezen a napon más is menedéknek választotta a kertet. Kedvenc padján egy zöldeskék száriba öltözött lány ült, kezében vaskos könyvet tartott, s elmélyülten olvasott. Albus elgondolkozott azon, hogy van-e joga megzavarni a lányt, de mivel mindenképpen szeretett volna visszavonulni ide, úgy döntött, hogy megkérdezi, maradhat-e.
– Szia…
A lány a fiúra emelte mélybarna tekintetét, s Albus azonnal felismerte a táncosok vezetőjét.
– Hé, te voltál a hastáncos az aranyszínű ruhában!
A lány szemében neheztelés csillant.
– Akarom mondani… nagyon tetszett a bemutató.
A lány még mindig furcsán vizslatta a fiút.
– Nem beszélsz angolul, igaz? Én meg arabul nem tudok… Szóval –itt a lány melletti helyre mutatott, majd saját magára – zavarna, ha leülnék?
A lány nem felelt, csak szúrósan méregette a fiút, így Albus óvatosan leült mellé.
– A nevem Jade, te Albus vagy, ha nem tévedek.
– Nem tévedsz, valóban az vagyok, hé! Te beszélsz angolul?
– Igen, elég jól – nevetett fel a lány.
Albus elnézve a lány ragyogó mosolyát, tiszta vörös lett.
– Gyönyörű a mosolyod – szaladt ki a száján.
Jade rosszalló pillantást vetett rá, így azonnal szabadkozni kezdett:
- Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi…
- Apám azt mondta, hogy jó ember vagy, és én hiszek neki. De nem szeretem, ha bókolnak. Tudod, itt az nem számít jónak. Mi utáljuk, ha egy férfi bizalmaskodik.
– Értem, rendben van, többet nem mondom. Ezért nem reagáltál arra sem, amikor azt mondtam, hogy tetszett a műsor?
– Igen, elég sértő volt rám nézve, hogy hastáncosnak tituláltál. Igaz, hogy hastáncolok, de nem vagyok az.
– Rendben van, nem említem többet. Hogyhogy eddig nem találkoztunk?
– Csak egy hónapja jöttem meg Párizsból, ott voltam tanulmányúton.
– De azóta sem láttalak még sohasem.
– Nem szoktam odakint járni, általában visszavonulok a szobámba, vagy ide. Viszont én már többször is láttalak itt az üvegajtón keresztül. Gyakran olvasgatsz itt.
– Igen, hobbim az olvasás – bólintott Albus, miközben azon fantáziált, hogy vajon milyen lehet a lány arca a kendő alatt. Maga sem tudta miért, de mindenképpen kimondottan szép arcú lánynak képzelte el. – Ahogy elnézem, te is hódolsz ennek a szenvedélynek.
– Valóban.
– És mit olvasol?
– A keleti varázslás öt alapköve – mutatta fel a könyvet Jade. A borítón egy homokóra volt, amelyből folyamatosan folyt lefelé a homok. – Ez egy nagyon régi könyv.
– A borítóján is látszik – vizslatta szakértő szemmel Albus. – Véleményem szerint több száz éves.
– Körülbelül ezer – pontosított Jade.
– És érdekes?
– Kimondottan, ha akarod, kölcsönadom neked, amint végeztem vele.
– Az nagyon jó lenne, köszönöm. Folytasd csak nyugodtan, én nem akarlak feltartani…
- Nyugodtan maradj itt, Albus, nem zavarsz.
A fiú örömmel üldögélt továbbra is a lány mellett, s nagy kíváncsisággal figyelte, ahogyan az újra eltemetkezik a könyvben. Hosszú percekig nézte a lányt, mikor az hirtelen megszólalt:
- Hogy haladtok a tanulással?
Albus először nem is értette, hogy miről kérdez a lány, de aztán észbe kapott:
- Jól.
– Ennek nagyon örülök, sokan reménykednek bennetek.
– Reménykednek bennünk? – kerekedtek el a fiú szemei.
– Azt mondják, hogy a kezetekben van a világ sorsa.
– Az emberek mindig túloznak – felelte Albus, miközben ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy magához vonja a lányt, s megcsókolja.
– Az apám sosem túloz, ha ő megbízik valakiben, akkor arra nyomós oka van.
– Az apád?

- Waleed.
– A mester lánya vagy? – Albusnak leesett az álla. – Sosem hittem volna!
– Miért nem?
– Mert ha én apa lennék, akkor biztos nem engedném meg, hogy a lányom egy csapat férfi előtt táncoljon.
– Nálunk ez népi hagyomány – tájékoztatta a lány.
– Így már más… öhöm… persze, népi hagyomány. Olvastam már róla, csak kiment a fejemből.

Jade nem mondott semmit sem, csak mosolygott. Albus ismét elvörösödött.
– Az apád nagy tudású mágus.
– Az apám a legjobb arab varázsló, s ezt nem dicsekvésből vagy elfogultságból mondom. Az apám kiválasztott elit harcos volt.
– Elit harcos?

- Hát nem mondta el nektek? Pedig mindenkinek a régi nagy csapatról beszél.
– A Sárkányosztagról? – sandított rá Albus.
– Akkor mégis beszélt nektek róla.
– Csak annyit mondott, hogy a sárkányosztagosok előfutárai leszünk a testvéreimmel.
– Ez hatalmas dolog! – Jade lecsapta a könyvet a padra, majd felállt és ünnepélyesen meghajolt a fiú előtt. –Nagy megtiszteltetés, hogy egy kiválasztottal beszélhetek.
– Hé, hagyd már abba! Nem kell előttem hajolgatni… - Albus teljesen zavarba jött. – Én csak egy átlagos srác vagyok.
– Ez nem igaz, te nemzeti hős leszel. Te már most kiválasztott vagy! – A lány ettől a perctől kezdve teljes hallgatásba burkolózott, s leszegte a fejét.
Albust nagyon zavarta, hogy Jade kerüli a tekintetét, az pedig végképp felidegesítette, hogy a lány fogta magát, s sűrű hajlongások közepette elindult kifelé.
– Ennek elment az esze?
A lány már kilépett az üvegajtón, Albus pedig utána futott. A folyosó közepén elkapta a karját, s maga felé fordította:
- Lehet, hogy igazad van, de én akkor sem szeretném, hogy így viselkedj velem.
– Ez a tisztelet jele.
– Nem, ez az alárendeltség jele, s én nem akarom ezt. Ez a te házad, akármi is legyen a szokás, s itt nekem kellene meghajolnom. Jade, könyörgöm, nézz rám, s azt a fiút lásd, aki vagyok, s ne az állítólagos kiválasztottat.
A lány makacsul megrázta a fejét.
– Nem tehetem, köt a hagyomány.
– Jade, olyan jó volt megismerkedni egy korombeli lánnyal, valakivel, aki nem a testvérem, s te most úgy akarsz tenni, mintha valami isten lennék?
– A Sárkányosztag jövendőbeli tagja kis híján egy isten.
– Jade, kérlek, legyünk barátok.
– Barátok? – A lány arca falfehér lett, aztán vörössé vált.
– Megtisztelnél vele.
– Nem tehetem.
– Akkor legalább csak addig, amíg nem avatnak fel az osztagba.
Jade most már a fiú szemébe nézett.
– Rendben van, azt hiszem, ennek így semmi akadálya.
Ekkor megjelent mögöttük az arab mágus James kíséretében.
– Látom, megismerkedtél a lányommal.
– Apám – hajtott fejet Jade.
– James, ő a lányom, Jade Jasminel.
– Örvendek – biccentett James.
– Jó, hogy látlak, Jade, beszélni akarok veled – mondta Waleed, majd lányával együtt távozott.
– Olyan ismerős ez a lány – vakarta meg a fejét James.
– Ő volt az aranyruhás hastáncos.
– Á! Már emlékszem, tényleg! Váó!
- Milyen volt a repülés?
– Húúúú! Állati, képzeld a mester kölcsönadta a Starlight2003-as seprűjét! Te, hogy az hogy szelte a levegőt! – lelkendezett James. – El sem hiszed, milyen klassz volt. Sokkal jobban érzem magam, te viszont eléggé zavartnak tűnsz, tesó. Na, mi van? Elvette az eszed ez a csaj, vagy mi?
– Tessék? Dehogy, csak beszélgettünk.
– Láttam ám – csípte meg az orrát James.
– Áú! Normális vagy?!
– Tetszik a mester lánya, valld csak be.
– Ugyan, James! Inkább együnk valamit, mert éhen halok.
– Ez egy jó ötlet, biztos van még abból a burekből vagy miből.

***

Már késő estére járt, odakint a nappali meleget hideg szél váltotta fel. Felhúzta kabátján a cipzárt, s megszaporázta lépteit. Minél előbb haza akart érni. Ha tehette volna, már előbb eljön a minisztériumból, de sajnos a szerencse nem az ő oldalán állt. Az Abszol út teljesen üres volt, így csak a cipője kopogása verte fel a csendet. Hamarosan eléri a Foltozott Üstöt, s akkor végre felszállhat a Kóbor Grimbuszra, amely majd hazaviszi, s ő elnyúlhat egy kád forró vízben végre. Őrült egy nap volt, mintha mindenki eszét vesztette volna. Méghogy minden család férfitagjait be kell állítani a nemzeti varázslóhadseregbe. Micsoda bolond ötlet! Mit akar Dubble? Háborút indítani valamelyik környező ország ellen? Mert az egyszer biztos, hogy Nagy-Britanniát nem fenyegeti egy másik ország sem, ebből kifolyólag azért kelhet a hadsereg, hogy mi indítsunk hadjáratot. Micsoda sületlenség! Megállt egy pillanatra Madame Daul kosztümszabászata előtt, s megnézte a nyitva tartást. Szüksége lenne végre egy új kosztümre, mert az, amely rajta volt, igencsak megkopott már. Megjegyezte az időpontot, aztán sietett tovább. Már éppen elérte volna a Foltozott Üsthöz vezető falat, amikor cipőjének sarka beakadt az egyik csatornanyílásba.
– Merlin vigye el! – mérgesen lehajolt, hogy kiszabadíthassa lábát, s ekkor cipőkopogást hallott. Egy nő lépkedett mögötte. Megfordult, hogy lássa, ki az, de nem látott senkit sem. – Szép egy esténk van.
Ekkor egy szörnyeteg kapott a nyakába. Elvesztette egyensúlyát, s a macskakövekre esett, s ekkor meglátta támadóját: egy hatalmas kígyót.
– Istenem! – kiáltotta, s a pálcája után nyúlt.
A szörny nem támadott rá ismét, mikor a kígyóra nézett, már nem találta sehol sem. Helyette egy fekete ruhába öltözött, rendkívül dekoratív nő állt előtte.
– Miss Watkins… - nyögte.

- Amelia, hát eljött a végítélet napja.
– Tessék? – érezte amint elfogy minden ereje.
– Viszlát a pokolban – búcsúzott Anabella, aztán földöntúli kacaj remegtette meg a környező üzleteket.
Harry ismét szemtanúja volt az eseményeknek, verejtékezve riadt fel álmából.
– Anabella…
- Tessék? – fogta meg a kezét Ginny.
– Ő az, Ginny, ő az! Láttam, megint megölt valakit… vagyis egy nőt a minisztériumból… jaj, mi is a neve… Amelia… tudod, aki felmentett annak idején a bíróságon a dementor-ügy miatt!
– Megölte azt a bírót?
– Igen.
– Ez rosszabb, mint gondoltam. Mit művel ez a nő? Népirtást? – Ginny elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Amint Rufus Order megjön, én szólok neki. Hermione azt mondta, hogy elutazott, de amint visszaért elmondunk neki mindent.
– Rendben van. Lehet egy kérdésem?
– Hát persze.
– Mit csinálsz itt?
– Jaj, Harry! Vártam, hogy felkelj. Elaludtál már délután háromkor, s gondoltam, úgyis felkelsz majd pár óra után, és akkor végre megeszed a vacsorádat. – Ginny egy tálcát tett Harry ölébe az éjjeliszekrényről. – Van rajta kása, ham and eggs, finom tea, szóval egyél és igyál.
– Köszönöm, de nincs étvágyam.
– Azt mondjuk nem csodálom, de akkor is vacsoráznod kell, mert le fogsz gyengülni.
– Jól van, megpróbálom kiverni a fejemből az arcát…
- Anabelláét?
– Nem, a nőét, a férfiét, az összes halottét.

- Én pedig megyek és megnézem, hátha megjött az az ember.
Harry így egyedül maradt, s most az egyszer nagyon bánta, hogy nincs vele senki sem a szobában. Folyton azon járt az esze, hogy mikor bukkan elő a kígyó a szoba valamelyik sarkából…