A Potter gyerekek elérkeztek az arab mágus próbájához, amely nem éppen olyan, mint amilyennek képzelték. A Licht an poust kastélyban pedig mindenki összegyűlik Ginny hívó szavára...

 

 

Az elmúlt hét a Potter gyerekek életének legnehezebb hete volt. Éjt nappallá téve gyakoroltak, de Albus minden igyekezete ellenére sem volt képes kivarázsolni az oázis közepén lévő tóból a vizet. Mindenféle meditációs gyakorlatot kipróbált Jade segítségével, de egyik sem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. A lány a végső megoldást abban látta, hogy a fiúnak meg kellene beszélnie a dolgokat egykori szerelmével, de ez a körülmények miatt lehetetlen volt. Az idő szorítása pedig nem engedett lazítást és a lelki gondjaik megoldását. Hiába tanultak gyorsan, az idővel nehéz volt versenyt futni. Ráadásul hirtelen megjelent Rufus Order azzal a kéréssel, hogy gyorsítsák fel a tanulási folyamatot. Hála a férfi közbenjárásának és a gyerekek tehetségének, elérkezett a vizsga napja. Albus és James már korán reggel felkeltek, s a tó partján üldögélve azon tanakodtak, hogy vajon mi vár rájuk.
- Szerintem ránk zúdítja a tündemanókat.

- Szerintem ennél nehezebb lesz.
- Mért?
- Azért, James, mert lerázni a tündemanókat gyerekjáték.
- Elég makacs kis bestiák tudnak azért lenni, ha akarnak.
- Jó reggelt, fiúk, felkészültetek? – jelent meg mögöttük Jade.
- Merlin küldött ide! – pattant fel James. – Nem tudod, hogy mi lesz a próba?
- Apám nem osztja meg velem a munkájához kapcsolódó dolgokat. Különben is, tudja, hogy egész jól kijövünk egymással.
- Hát persze, attól fél, hogy elkotyogod nekünk – ült vissza a helyére csalódottan James.
- Ne aggódjatok, apám senkitől sem kér olyat, amit az ne lenne képes megoldani.
- Tényleg? Jó tudni.
- De most komolyan, fiúk, ti hősnek születtetek, menni fog.
- Biztosan – dünnyögte James.
Albus felállt, mert léptek zaját hallotta. Jade megpördült a tengelye körül és a közeledő apjával találta szemben magát, akit Lily követett.
- Készen álltok, fiúk? – kérdezte az arab mágus.

- Fogjuk rá – fintorgott James.
- Elérkezett az utolsó próbatétel, az utolsó óránk. Most kiderül, hogy mit ért a veletek töltött idő. Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon hasznos volt-e a kiképzésem, vagy minden szavam falra hányt borsó maradt.
- Jaj, mondja már, hogy tündemanókkal kell hadakoznunk! – reménykedett James.
- Türelmetlen, mint mindig – nézett a fiúra elnéző mosollyal a férfi. – Mindazonáltal nem tündemanókkal kell harcolnotok. Ennél sokkal többről van itt szó. A vizsgátok a túlélés jegyében fog telni, el kell töltenetek egy hetet a sivatagban élelem és víz nélkül. Egyedül a pálcátokra támaszkodhattok.
- MICSODA?! – hüledezett James. – Kaja és víz nélkül? Meg akar ölni minket? Szomjan fogunk halni!

- Ha magadba szívtad azt a tudást, amit át akartam adni az elmúlt hetekben, akkor meg sem kottyan egy kis napozás. Egy jó varázsló a jég hátán, vagy a sivatag homokjában is elél. S nektek lesz egy nagy előnyötök, ott lesztek egymásnak.

- Sokra megyek két fecsegő tipegővel…
- Mintha te jobb lennél nálunk! – vágott bátyja szavába Albus. – Folyton csak nyavalyogsz, hogy sokat kell tanulni és a többi. Mi legalább Lilyvel próbálkozunk mindent megtanulni.
- Mégsem tudod eltűntetni a vizet a tóból! – tette csípőre a kezét James hetykén.
- Elég legyen ebből! Olyanok vagytok, mint két nyavalygó pólyás! – állt közéjük Lily. – Inkább menjünk és csináljuk meg a vizsgát, mert én nem hiába tanultam ilyen sokat. Soha életemben nem törtem magam ennyire, és nem akarom, hogy hiábavaló legyen a munkám!

- Ha megvitattátok a dolgokat, akkor akár el is kezdhetnénk – vetette fel Samir. – Induljunk el a sivatagba.
- Sok sikert, Albus – búcsúzott Jade. – És nektek is sok szerencsét kívánok.
- Köszönjük – bólintott Albus.
A gyerekek lassú léptekkel követték az arabot végig a márványbejárón, egészen az oázis bejáratáig. Szívük majd kiugrott a helyéről mialatt a férfi elmormolta a nyitóvarázsigéket, s lehullott a védőfátyol. Cipőjük orra csakhamar homoknak ütközött, az izgalmuk pedig a tetőfokra hágott.
- Fogjátok meg a kezemet.
Hirtelen minden homályossá vált, s úgy érezték mintha egy örvénybe kerültek volna. Forgott velük az egész világ, s hányinger is kínozta őket. Amikor végre kitisztult a kép, nem láttak mást közel s távol, mint homokot homok hátán. A nap pedig égette a tarkójukat.
- A feladat egyszerű: túlélni a hetet. Minden jót.
- Hékás, várjon már! Mi lesz, ha elfogy minden erőnk?
- Akkor ez a hely lesz a sírotok – felelte a férfi olyan lelki nyugalommal, mintha csak arról beszéltek volna, hogy kék az ég, majd köddé vált.
- Csodás, itt fogunk pecsenyére sülni – rúgott az egyik homokbuckába James.
- Mérgelődés helyett inkább találjunk ki valamit. Kell egy hűvös hely, mert különben rövidesen tényleg megsülünk.
A gyerekek körülnéztek, de az aranyszínű homokon kívül semmit sem láttak.
- Mi lenne, ha elindulnánk valamerre, hátha találunk egy fát vagy valami hasonlót? – vetette fel Lily.
- Remek ötlet, sétafikáljunk és vesztegessük el az erőnket.
- Szerintem Lilynek igaza van – állt a húga mellé Albus. – Addig menjünk, amíg nem éri el a tetőfokot a hőmérséklet.

 

Óráknak tűnő perceken keresztül másztak felfelé egy hatalmas homokbuckán, amikor végre találtak egy gyér lombozatú, nagyon vékony fát.
– Csodás, ez alá még egy hangya se férne be – támaszkodott a fának James. – Ez nem fog árnyékot adni.
– Ez nem, de a varázslat igen. – Albus elővette a pálcáját és a fára szegezte: - Expansio terranum!
– Váó! – Lily csillogó szemmel figyelte ahogyan a fa ágai egyre sűrűbbé válnak, s ahogyan a fát sűrű olajzöld lombkorona díszíti. – Szép munka, Al!
– Egy isten vagy, öcsém! – James leheveredett az árnyékba, de amint a forró homokhoz ért a feneke, azonnal felugrott. – Áú! Ez iszonyú meleg!
– Éppen ezért kell leterítenünk valamit magunk alá – magyarázta Albus.
– Mondd, hogy van az inged alatt egy pokróc!
– Az nincs, de egy ötletem viszont van. – Albus összecsavarta inge alját, és egy gyors mozdulattal leszakította. – Meg tudom hosszabbítani a ruhaanyagot. Expansio clothum! Voilá.
– Tényleg egy isten vagy, ha még egyszer fecsegő tipegőnek nevezlek…
- Akkor nekem adod a seprűdet – fejezte be a mondatot bátyja helyett Albus, majd leheveredett testvérei mellé az ingszőnyegre. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan fogjuk magunkat ellátni. Nem látok semmit sem, amit megehetnénk.
– Én nem is vagyok éhes.
– Majd leszel, Lily.
– Nem tudom, hogy mi lesz velünk itt egy hétig kaja meg víz nélkül – vakarta az állát Albus. – Ki kell találnunk valamit addig amíg ránk nem tör az éhség.
– Akkor a tiéd a pálya, mester – mondta James, majd a fa törzsének dőlt és lehunyta a szemét. – Én kumok egyet, ha nem gond. Ez a meleg elálmosít.

- Nem gond, végül is nem kell a segítséged. Majd megoldunk mindent Albusszal! – förmedt rá Lily.
– Mit tehetnék én? Nem vagyok jó a gondolkozásban.
– Mert nincs mivel gondolkodnod!
– Na, látod – ásított a fiú.
– Hát ez kedves – morogta Lily.

 

***

A Licht an poust kastélyban olyan esemény történt, amelyre rég nem volt példa: a kastély összes lakója együtt ült az étkezőben, és a vacsoráját várta. Ott volt még Bill Weasley is, aki az utóbbi időben előszeretettel kerülte rokonai társaságát. Mindenki lejött kivéve Harry Pottert, aki már hónapok óta kiszorult a társaságból. Senki sem értette, hogy miért kell együtt vacsorázniuk, amikor mindenki eltérő időben szokott étkezni, de mivel Ginny nyomatékosan megkért mindenkit erre, nem mondhattak nemet.

- Szerinted mire ez a nagy felhajtás? – hajolt nejéhez Ron az asztal csücskében.
– Szerintem várunk valakit.
– Honnét veszed?
– Jaj, Ron, nézz már oda! – Hermione a velük szemben lévő székre mutatott. – Az a hely szerinted kié?
– Nyilván Ginnyé…
- Dehogy! Látod, van ott még egy üres szék, tehát két üres hely van, és csak Ginny nem érkezett még meg.
– Áh, tényleg, észre sem vettem. – Ron a feje búbjáig elvörösödött.
– Auror létedre néha nagyon korlátolt vagy – rótta meg Hermione elnéző mosollyal.
– Nem figyelhetek mindenre oda! – védekezett Ron.
– A koromra igazán emlékezhetnél – fordult apjához Rose sértődötten.
– Ne haragudj, azt hittem, hogy csak tizenhat vagy.
– De már betöltöttem a tizenhetet!
- Örülj neki, hogy fiatalítottalak.

- Hát nem örülök!
– Elég legyen – csattant fel Hermione. – Ezt már megbeszéltük a múltkor.
– Na, szerinted ki jön? – tért vissza az eredeti témához Ron.

- Szerintem Harry. – Hermione szeme felcsillant.
– Áh! Az még nem aktuális, Harry még nem hagyhatja el a szobát. Igaz, hogy sokkal jobban van, de nem hiszem, hogy a doki megengedi neki, hogy lépcsőzzön.
– Tegnap délután Dr. Poisonnal lépcsőztek.
– Komolyan?
Hermione bólintott.
– Szerintem akkor sincs még olyan jól.
– Pedig de.
– De nem, nem lehet.
– Jaj, Ron! Miért vagy ilyen pesszimista?
– Nem vagyok pesszimista, csak reálisan látom a dolgokat. Harry nagyon mélyről jött fel, és ott vannak azok a rémálmok, amelyek kifárasztják.
– Akkor is ő lesz az, aki miatt össze kellett ülnünk.
– Tévedsz – csóválta a fejét a férfi.
Hermione úgy nézett Ronra, mintha az valami hatalmas bűnt követett volna el:
- Nem szoktam tévedni. Fogadunk?
– Fogadjunk!
– Ha Harry csatlakozik ma este hozzánk, akkor elviszel a Párizsi Boszorkányok Balettelőadására, ha te nyersz akkor…
- A Párizsi Boszorkányok előadására?! – szörnyülködött Ron. – Már a gondolat is sértő! Az egy gej műsor! Fúj!
- Kérhetsz bármit, ha te nyersz.
– Jól van, Hermione… öööö… kitalálhatom akkor is, ha nyertem?
– Rendben, akkor is.
Ron és Hermione megfogták egymás kezét, majd a nő Hugóhoz fordult:
- Kisfiam, elvágnád?
– Ahham! – dünnyögte Hugo.

Hermione izgatottan fordult a lépcső felé, és nagyon reménykedett abban, hogy Harry fog lejönni rajta. Már évek óta szeretett volna elmenni arra az előadásra, de Ron hallani sem akart róla, de most itt a megfelelő alkalom.

Az étkezőben egyre nagyobb lett a zsivaj, már mindenki nagyon várta a vacsora kezdetét, s persze nagyon kíváncsiak voltak az össznépi gyűlés okára. Pontosan hat órakor léptek zaja ütötte meg a fülüket, s megjelent Ginny sugárzó arca.
– Örülök, hogy mindenki itt van – hadarta. – Azért hívtalak össze titeket, mert szerettem volna bejelenteni valamit.
Kíváncsi arcok fordultak felé, minden szem rá szegeződött. Ekkor a nő a lépcső széléhez lépett, helyet adva egy férfinak. Egy férfinak, akit már nagyon régen láttak a saját lábán. Valakinek, akiért egy emberként szorítottak, s akiért most egy emberként dobbant meg a szívük.
– Harry bács’hi! – kiabálta Céline, s kitépve magát anyja szorításából Harryhez rohant.
– Szervusz, tündérem.
– Anny’hira hiányoztál! – Céline átkulcsolta Harry lábát.

- Te is nekem. – Harry lehajolt, és egy puszit nyomott a kislány arcára, aztán felegyenesedett, és végigjáratta tekintetét a társaságon. – El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire örülök a viszontlátásnak.
– Ahogyan mi is – pattant fel Teddy, gyors léptekkel a keresztapjához sietett, s átölelte. – Meg akartalak látogatni, de Ginny nem engedett be senkit sem.
– Miért nem? – fordult Ginnyhez Harry.
– Mert nyugalomra volt szükséged. Láttam, hogy lefáraszt, hogy félóránként más megy be hozzád látogatóba, így tilalmat rendeltem el.
– Te mindenre gondolsz.

- Örülök, Harry, hogy rendbe jöttél – szólalt meg Neville mosolyogva. – Gyere, és csatlakozz hozzánk.
– Az jó lenne, mert mindjárt éhen halok – jegyezte meg Hugo.
– Na, de fiam! – villantotta rá a szemét Hermione.
– Most mi van, anya? – értetlenkedett a fiú. – Azért várunk itt már egy élet óta, mert a bácsikámat vártuk. Most megjött, úgyhogy ehetünk.
– Tiszta apád vagy – vigyorgott Harry, majd leült arra a helyre, amelyhez Ginny vezette.

Pár percig minden szem Harryt pásztázta, majd Ron megszólalt:
- Harry, igazán várhattál volna néhány napot.
– Ezt mért mondod?
– Csak azért, mert most miattad el kell vinnem az asszonyt a Párizsi Boszorkányok előadására. Fogadtunk, hogy még nem jössz le közénk.
Az asztalnál ülök hatalmas hahotában törtek ki, Dean Thomas alaposan hátba veregette a feje búbjáig vörös Ront.
– Hát apukám, ezt most nagyon megszívtad. Tudhattad volna, hogy Harry gyorsabban gyógyul, mint egy vámpír.

- Jól van, na. Inkább együnk.
– Sajnálom, Ron, hogy miattam kell végigszenvedned egy előadást. – Harry próbált együtt érző arcot vágni, de igazából határtalanul boldog volt, amiért ismét teljes életet élhet. Még kímélnie kellett a lábát egy darabig, de legalább már nem kellett segítség ahhoz, hogy járjon.
– Rá se ránts! – legyintett Ron.
– Biztosan nagyon érdekes az az előadás – jegyezte meg nyomatékosan Ginny.
– Én úgy hallottam, hogy végig a levegőben levitálnak – kapcsolódott a beszélgetésbe James.
Az asztalnál ülők egy emberként néztek a fiúra, senki sem számított arra, hogy James Potter érdeklődik a balett iránt.
– Ezt elszúrtad, én vagyok a stréber – préselte ki fogai közül szinte hang nélkül Albus.
– Láttam a Reggeli Prófétában – próbálta menteni a menthetőt James.
– Te tudsz olvasni? – gúnyolódott Lily.
– Néha.
Harry fürkésző tekintettel végigmérte gyerekeit, majd sokatmondóan összenézett Ginnyvel.
– Szóval, akkor mi is elmegyünk Ron bácsiékkal? – tudakolta apjától Albus. – Olyan jó lenne, ha végre mást is látnánk a kastély falain kívül…

- Nem is rossz ötlet, megérdemlünk egy kis lazítást. – Ginny megfogta Harry kezét.
- Odakint háború van, itt bujkálunk hónapok óta, és ti színházba akartok menni?! – hüledezett Bill. – Mindenkinek elment az esze?!

- Bill, nem a saját alakunkban mennénk – világosította fel Hermione. – Százfűlé-főzettel bárhová elmehetünk. Különben is, Neville és Luna az Abszól úton voltak és nem esett bajuk.

- Ti nem Neville és Luna vagytok! Rátok ki vannak élesítve a receptoraik! Az aurorok és a halálfalók már fenik a fogukat rátok, ránk.
Egy percnyi csend ereszkedett az étkezőre, majd Arthur Weasley felemelkedett székéből, és így szólt:
- Elegem van a félelemből, elegem van a bujkálásból, elegem van a meghunyászkodásból. Az unokáim nem azt érdemlik, hogy egy ódon kastélyba legyenek zárva, kemény leckéket vegyenek Rufus Ordertől. Itt az ideje kikapcsolódni kicsit. Majd én gondoskodom a főzetről.

- Igazad van, Arthur – csatlakozott férjéhez Molly Weasley. – Szívnotok kellene egy kis friss levegőt.

- Én sem tartom jó ötletnek, hogy elmenjünk innét – mondta csendesen Harry.

- Ugyan, Harry! Jót tenne neked is.
- Ginny, háború van…
- És? Elegem van már belőle! A fiatalságunkat is tönkretette a harc, nem akarok csak arra koncentrálni. Kérlek, Harry, menjünk el. Nem lesz semmi baj.

Harry nem tartotta jó ötletnek az előadást, de képtelen volt ellenállni Ginnynek.
- Jól van, de csakis Százfűlé-főzettel.
- Csodálatos! – Ginny ujjongva egy csókot nyomott Harry arcára, majd őt Lily követte ugyanilyen lelkesedéssel.
- Ki jön még velünk? – nézett a többiekre Harry.

A körülötte lévők arca felragyogott, leszámítva Billét, akinek esze ágában sem volt részt venni egy balettelőadáson még akkor sem, ha az varázslattal átitatott.
 

***

- Elegem van ebből a rohadt sivatagból! – üvöltötte James a semmibe. A tűző napon állt, valósággal ömlött róla a víz. – Ha nem találunk sürgősen valami innivalót, akkor szomjan halunk!

- Ne ordíts már! – pattant fel Albus a fa tövéből szikrázó szemmel. – Egész nap sipákolsz, ahelyett, hogy a megoldáson törnéd a fejed! Nagyon unom már, hogy egyfolytában nyavalyogsz, és arra vársz, hogy kitaláljak valamit helyetted.

- Ugyan, kérlek! – James hangjában maró gúny csillant. – Ne álltasd magad, nem várok egy olyantól semmit sem, aki még azt a béna tavi-varázst sem képes megcsinálni.

- Neked fogalmad sincs róla – rázkódott meg Albus. – Te nem értheted…
- Ne kezelj úgy, mint egy hülyegyereket!

- Pedig az vagy! – vágta az arcába Albus.
James egy pillanat alatt az öccsén termett, testüket perzselte a homok, s ütötték egymást, ahol csak érték.
Lily unottan letépett egy levelet a fáról, s az ereket kezdte megszámolni rajta. Ez volt a harmadik eset, hogy a fiúk egymás torkának estek azon a napon.

- Na, most ki a hülyegyerek, te balfék?!

- TE! – üvöltötte Albus, s közben a farzsebébe nyúlt.
James is azonnal a zsebébe mélyesztette kezét, de semmit sem talált.
- Hol a…
- Csak nem ezt keresitek? – mutatta fel Lily teljes lelki nyugalommal testvérei varázspálcáját.
- Hogy került hozzád? – kukucskált ki James hóna alól Albus.
- Még akkor vettem el, amikor a legutóbbi bunyótok után lefeküdtetek aludni. Tudjátok, semmi kedvem ahhoz, hogy eltaláljon az egyik béna átkotok, kisfiúk.

James leszállt Albusról, s bűnbánóan leszegte a fejét.

- Ne haragudj, Al, elvesztettem a fejem… megint.

- Te is bocsáss meg, kérlek… megőrjít ez a sivatag.

- Ahogy mindegyikünket. Ki kell találnunk valamit sürgősen, mert éhen és szomjan fogunk halni. Még egy napot tutira nem bírunk ki itt.
Albus leült húga mellé a fa árnyékot adó tövébe, s letörölte homlokáról az izzadságcseppeket.
- Akárhogy is töröm a fejem, nem jut eszembe olyan bűbáj, amely segíthetne. A hőfokot még tudjuk csökkenteni, de ételt nem tudunk varázsolni.

- Az lehetetlen, legalábbis a Roxfortban ezt mondták – helyeselt Lily.
- Te ilyenekre emlékszel? – nézett rá James. – Nekem a Roxfortból csak a kviddics maradt meg, minden mást utána sajátítottam el.

- Én se szaggattam valami nagyon az istrángot – ismerte el Lily. – De ez megmaradt, mert szomorú voltam, hogy nem varázsolhatok magamnak szedres muffint amikor csak kedvem tartja.

- Azon gondolkodom, hogy egyszer olvastam valahol az emberi faj kialakulásáról… nem voltak mindig varázspálcák… - Albus megvakarta az állát. – Régen vadásztak…

- Itt maximum homokszemcsékre lehet vadászni – szólt közbe James.

- Lennie kell életnek a sivatagban is, talán találnánk valamilyen állatot, amit megehetnénk. Ez az! – Albus olyan hirtelen pattant fel, hogy beverte fejét egy lelógó faágba. – Aú!

- Hé, most ne hagyd abba, mondd csak tovább!

- Arra gondoltam, hogy arrébb kellene költöznünk, mivel itt nincs semmi. Tovább kellene mennünk és élet után kutatni. Kellene ennivalót szereznünk, és ha találnánk egy kaktuszt, akkor annak megihatnánk a levét.

- És ha nem találunk semmit? – vetette fel Lily.

- Lennie kell valaminek, és nekünk van egy nagy előnyünk őseinkkel szemben.

- És mi lenne az?
- Hárman vagyunk pálcákkal.

- Ez mind szép és jó, de mégis merre menjünk?

- Egyelőre semerre, mert még nagyon meleg van, de éjszaka hideg lesz, akkor útnak indulunk.

- Várj csak, eszembe jutott valami – csillant meg James szeme. – Miért nem próbálkozunk a begyűjtő bűbájjal?

- Mert ha több kilométeres körzetben semmi sincs, csak homok, akkor semmit sem érünk el vele. Inkább próbáljuk meg az én tervemet, jó? – magyarázta Albus, de látván bátyja csalódott arcát hozzátette: - De nem rossz ötlet.

James válasza egy mosoly volt, majd a feje alá tette a kezét:
- Én akkor szunyálok egyet, amíg este lesz. Ha fent vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy szomjan halok.

- Jól teszed, kár, hogy én pont a szomjúságtól nem tudok aludni.
- Jaj, fiúk, de sok bajotok van – pörgette Lily kezében a falevelet. – Tudjátok, mi jutott eszembe? Az, hogy a fának valamiből táplálkozni kell, tehát lennie kell valahol alattunk egy vízforrásnak.

- Ez eszembe sem jutott – vallotta be pironkodva Albus.

- Sőt! Akár ki is szipolyozhatnánk a vizet a fából – kapott az ötleten James.

A három gyerek egymásra nézett, s érezte, hogy talán nagyon közel állnak a túléléshez

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés