Elnézést a késésért, de el vagyok havazva... viszont egy hosszabb fejezet következik:)

 

A Licht an poust kastély auláját ismeretlen társaság népesítette be. Fiatalok voltak, elegánsak és nagyon vidámak a körülményekhez képest. Reggel még nem voltak ilyen jó kedélyűek, amikor kezükbe vették a Reggeli Próféta friss számát. Már a szalagcím is vérlázító volt: Körözés alatt a Wizengamot egykori főmágusa-Rufus Order, a képmutatás bajnoka! A folytatás sem volt sokkal biztatóbb:

„Az Auror Főparancsnokság Bűnüldözési Osztálya kiadta a körözési parancsot Rufus Edgar Order ellen, aki egy évvel ezelőtt még a Wizengamot főmágusa és a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának megbecsült tagja volt, most pedig az egyik legveszélyesebb bűnöző a társadalomra nézve.”

- Hát ez valami botrányos! – vágta le az asztalra Hermione az újságot. – Mégis hogy veszik a bátorságot ehhez?!

- Erre számíthattunk – nézett fel Harry a kávéja mögül. – A Próféta amúgy is mindig a minisztérium mellett állt, Mr. Order pedig a cikk szerint túl messzire ment…

- Te elhiszed azt, amit ezek összehordanak? – tette csípőre a kezét Hermione.
- Nézd, Hermione, az újság szerint Mr. Order bement a Roxfortba, ahol inzultálta az igazgatót, ezt elhiszem. De abban kételkedem, amit a múltjában fedeztek fel. Még, hogy ő meg Grindelwald…
- Dumbledore-ral kapcsolatban is felmerült a neve – emlékeztette Ron. – Order mért ne lehetett volna kapcsolatban vele?
- Mert Mr. Order nem idealista, ő nem harcolna a Nagyobb Jóért.

- Jó, nyilván csak be akarják feketíteni, mint Dumbledore-t, de akkor is, szerintetek képes volt a Roxfortba menni és balhézni? Ez nem illik hozzá, ő mégiscsak egy nagy mágus – magyarázta Hermione.

Harry és Ron sokatmondóan összenéztek, majd kuncogni kezdtek.

- Most meg mi van?

- Te nem ismered még Mr. Ordert – felelte Harry. – Ő a provokáció nagymestere.
- Miért provokálná Anabellát?

- Biztosan megvolt rá az oka, ha átjön ma, meg is kérdezem.

 

Több szó nem is esett közöttük a Reggeli Prófétáról vagy Rufus Orderről, viszont a cikk elgondolkoztatta a kastély lakóit, s csakhamar beszédtémává vált. Lépten nyomon olyanokba ütközhetett az ember, akik a cikk következményeit, igazságát firtatták, míg végül – megelégelve a helyzetet – Ron így szólt a többiekhez:

- A mai nap a szórakozásé, nem? Ha már el kell mennem veletek arra a balett izére, akkor legalább ne rontsuk el aggódással. Legalább ma ne.

- Igazad van, drágám. Én is inkább elmegyek és segítek apukádnak elkészíteni a bájitalt.

- Szerintem jól boldogul egyedül is, nem akarsz inkább engem kárpótolni, amiért elmegyek veled? – súgta Hermione fülébe Ron sokat sejtetően.

Hermione a feje búbjáig elvörösödött, majd forró csókot lehelt Ron ajkára.

- Örülnöd kéne, hogy elvihetsz – búgta, aztán elviharzott a lépcső felé.
– Hát ez szép.
– Mi van öcsém, ez nem a te napod, mi? – lépett testvéréhez George fülig érő szájjal. – Az élet balszerencsék sorozata.

- Hát engem állandóan üldöz a pech – dünnyögte Ron, majd látván nejét visszafelé bandukolni a lépcsőn, reménykedve így folytatta: - De lehet, hogy még sem.

- Mi történt?
– Arthur már majdnem készen van a főzettel, gondoltam, szólok, hogy menjetek átöltözni.

- És kinek a bőrébe bújunk?
- Egy csapat egyetemistáéba.

- Király, akkor fiatalodtok legalább… csaknem harminc évet! – George elismerően füttyentett. – És megvannak már a jegyek?
– Hát persze, Neville nemrég ért vissza velük. Ti is eljöhettetek volna.

- Ha elmennék egy balett előadásra, akkor nem lennék önmagam – tájékoztatta George, majd elindult egy fiatal vörös hajú fiú felé. – Hé, Fred, gyere már ide egy kicsit apádhoz!

- Megdöbbentő a hasonlóság a kis Fred és nagybátyja között – állapította meg Hermione.
– Tudod, a név kötelez, elvégre is Fred után nevezték el. De azért azt ne felejtsd el, hogy a kis Fred már nem is olyan kicsi, csaknem egyidős Teddel.
– Nekem mindig is kis Fred marad, az unokaöcsém, akinek meggyűlt a baja a roxforti szabályokkal. Pont olyan nyughatatlan, mint az apja vagy Fred.
– Ez igaz, de azért szerintem Harryék sem panaszkodhatnak, mert James se kutya… Lilyről nem is beszélve. Még jó, hogy nem egyszerre jártak a Roxfortba.
– Az lett volna csak a katasztrófa! Szegény McGalagony! – kapta szája elé a kezét Hermione. – Ron, hallottál arról a képtelen gyanúról, hogy James, Albus és Lily nem azok, akiknek hisszük őket?
Ron vetett egy kósza pillantást Albusra, aki az ablak mellett bambult ki az ablakon.
– Igen, és bár furcsa gondolat, el tudom képzelni.
– Hogyan?
– Nézd, elég furcsán viselkednek, lehet, hogy ez csak paranoia, de az is előfordulhat, hogy ők valójában nem azok, akiknek hisszük őket.
– Hanem kik?
– Halálfalók, vagy még rosszabbak.
– Ilyet viccből se mondj! Ha ez igaz, akkor mi van a gyerekekkel?
– Megölték vagy fogva tartják őket…
- Ron! Ki kell derítenünk!
– Nem, Hermione, ez nem a mi dolgunk.
– Hogy mondhatsz ilyet?! – sikította a nő elfojtott hangon.
– Hermione, ez durván hangzott, de így van. Ráadásul nem én akarom közölni Ginnyvel, hogy elvesztette a gyerekeit. Majd ők ketten kiderítik. Eleget szenvedtek mind a ketten.
– Nagyon remélem, hogy tévedsz.

***

Az éjszakai szellő régen várt megváltás volt a sivatagban senyvedő Potter gyerekek számára. Miután sikerült némi folyadékot kivonniuk az árnyékot adó fából, elnyomta őket az álom, s csak éjjel ébredtek fel, akkor is a hirtelen lehűlő levegő riasztotta őket. James megtörölte szemét, aztán megrázta a mellette fekvő öccsét.
– Albus, ideje indulnunk.
– Még hagyjál – dörmögte álmosan a fiú, s a másik oldalára fordult.
– Albus, kelj fel!
A válasz egy ásítás volt.
– Albus, egy főnix!
Erre a fiú szemei kipattantak, s úgy ugrott fel, mintha megcsípték volna.
– Hol? Hol? – forgatta a fejét. – Hol van?

- Édes öcsém, még én is tisztában vagyok azzal, hogy a főnix hegyormokon fészkel.
Albus vörös fejjel lesütötte a szemét.

- Ti meg már megint min vitatkoztok? – nyújtózkodott Lily.
– Semmin, csak felkeltettem Albust.
– Inkább induljunk el valamerre.
– Hűha, nagyon hideg lett itt – borzongott meg Lily. – Mindjárt megfagyok!
Albus felvette a földről azt a lepedőt, amely fekhelyükül szolgált az elmúlt napban, s húga meztelen vállára terítette.
– Mondtam, hogy öltözz fel rendesen, mielőtt eljöttünk az oázisból.
– Persze, majd nyakig beöltözök, mi? Amikor negyven fok van árnyékban! Ez a top nagyon is jó a melegben, álmomban sem gondoltam volna, hogy a mester kidob minket a sivatag közepén, hogy éljük túl.
– Mindegy most már, induljunk el.
Így a három testvér felkerekedett az éjszakában, s hosszú órákig sétáltak, maguk mögött hagyva egyik homokbuckát a másik után. Szó nem nagyon esett közöttük, csendben vették nyakukba a hatalmas homoktengert, s úgy tűnt, az élet mindennemű nyomától távol vannak. Albus vezette a kis csapatot, s ő volt az, aki mindenre sasszemmel figyelt, James a húga mellett bandukolt, s azon töprengett, hogy miért is nem maradt otthon a családjával, miért kellett neki bosszút forralnia. A cipőjük már szinte tele volt a hideg homokkal, így meg kellett állniuk, hogy kirázhassák belőle. A hajnal lassan érte utol őket, s mire megérkezett már mindannyian fáradtak és éhesek voltak. Végül James nyelvlógatva lehuppant az egyik bucka tetejére, s először észre sem vette, hogy szilárdat érez a feneke alatt. Ezután minden olyan gyorsan történt, az egyik pillanatban még éppen Albus mondott valamit arról, hogy még nagyon hosszú út áll előttük, s ők mérgesen összenéztek Lilyvel, a másik pillanatban pedig James azt érezte, hogy lassan emelkedni kezd a teste, elhagyván a homokot. Értetlenkedve balra nézett, s megvilágosodott: egy bosszús szürke rinocérosszal találta szemben magát. Az állat hátrafelé fordulva őt méregette, s rántott egyet a farkán, James pedig lerepült a homokbucka aljára. Ekkor értette csak meg, hogy az állat farkára sikerült letelepednie, ami most szikrázó tekintettel meredt testvéreire.
– James, jól vagy? – pillantott le Albus.
– Al, Lily, fussatok! – emelte mutatóujját az állatra James.
Albus és Lily kérdő tekintettel fordultak arra, amerre a fiú mutatott, s egyszerre szökött ki a vér az arcukból.
– Al… - dadogta Lily. – E-ez egy ri-rinocérosz?

A fiú egy másodperc töredéke alatt szemügyre vette az állatot, szürke, páncélszerű bőrét, az orrát díszítő hegyes szarvat, agresszív testtartását, villámló szemét, hosszú, kötélszerű farkát, s azonnal tudta a választ. Lassan, csodálattal vegyes borzalommal felelt:

- Nem, Lily, ez egy erupment.
– Erup micsoda?
–Erupment, rendkívül veszélyes bestia, általában nem agresszív.
– Mit csináljunk?
– Egyelőre nem mozogjunk.
Az erupment behajlította bal lábát, s kaparni kezdte a homokot, majd nekiiramodott.
– Oké, most már menekülhetünk – mondta Albus, s lelökte húgát a homokbucka oldalán, majd ő is lecsúszott.
– Na, mi a helyzet? – segítette fel őket James.
– Felbőszítettél egy kifejlett erupmentet, szerintem fussunk!
Nem kellett kétszer mondania, lélekszakadtukból rohantak előre, nyomukban a mérges bestiával.
– Még szerencse, hogy nem túl gyors állat – lihegte Albus.
– Klassz, akkor már csak azt kéne elmondanod, hogy hogyan győzhetjük le – morogta James. – Nem futhatunk örökké, és nemsokára reggel.
– Az erupment … nagyon erős… szarva mérgező anyagot tárol, amit… kilövell magából. Mérge B-kategóriájú varázscikk.
– Ó, köszi a termékismertetést, úgyis azon filóztam, hogy kéne készítenem egy jó kis bájitalt! – hadarta James idegesen. – Mi a jó Merlint csináljunk vele?!

Albus hátrapillantott a válla fölött a bestiára, ami még mindig üldözte őket.
– Bőre ellenáll a legtöbb átoknak.
Lily és James ijedten összenéztek.
– Én nem akarok így meghalni! – sikoltotta a lány. – Inkább agyonütöm a két kezemmel ezt az izét, de nem fog megenni!
– Bár legyőznénk, és megennénk mi! – csillant fel James szeme. – Ez az! Öljük meg és akkor meg lesz a napi betevőnk!
- Hogy… hogy akarsz végezni egy erupmenttel? – kérdezte Albus a csípőjét fogva.
– Gondoltam, majd te kitalálod, öcsém.
– Ha csak… sejteném, hogy mit lehet tenni… nem rohannék.
Fogalmuk sem volt arról, hogy milyen messzire jutottak, csak a szúró fájdalmat érezték az oldalukban, s az éles homokot a talpuk alatt, hátuk mögött pedig ott lihegett a halál. James egyszercsak arra lett figyelmes, hogy Albus eltűnt mellőle. Hátranézett, s azt látta, hogy öccse a homokban térdel, nem messze a feldühödött szörnyetegtől.
– Mondd, hogy kitaláltál valamit, és azért térdelsz ott!
Albus hevesen megrázta a fejét.
– Nem bírom tovább.
– Mi?! – torpant meg Lily is. – Kelj fel, és gyere!
– Egy métert sem tudok megtenni…- nyögte, aztán felemelte a fejét és a testvéreire nézett. Szemében szomorú tűz gyúlt. – Gyenge vagyok, de talán segíthetek nektek.
– Mi a fenéről dumálsz?!
– Menjetek tovább, én feltartom.
– Mire céloz, James?
– Arra, hogy fel akarja adni. – Jamesben fortyogott a düh. Keze ökölbe szorult, ajka megremegett. – Nem lehet ilyen puha pöcs az öcsém! Azonnal állj fel, és gyere!
– Velem jóllakik majd, és ti mehettek tovább!
– Te azt hiszed, hogy milyen kibaszott nagy mártír vagy, mi?! – üvöltötte James. – Hát rohadtul nem vagy az! Ez nem önfeláldozás, hanem gyávaság! Kelj fel, Albus Potter és küzdj!
Albus hátranézett az erupmentre, amely már tényleg nagyon közel volt, szinte érezni vélte keserű verítékszagát.
– Gyenge vagyok és gyáva. Fussatok már!
– Nem hagyunk itt! – futott vissza a bátyjához Lily, amikor odaért, megragadta a fiú vállát, és felsegítette. – Gyere, Albus!
– Menj innét, Lily.
– Hagyd már abba ezt a szarságot, Albus! – kiabálta James. – A fenébe is, nem lehetsz ugyanolyan puhány, mint az apánk!
Már James is a fiú mellett állt, s közös erővel elkezdték húzni testvérüket.
– Csak feltartalak titeket.
– Szedd össze magad.

- Próbálom, de nem fog menni, hagyjatok itt.
– Meg sem sérültél, fiatal vagy, nem hiszem el, hogy nincs ennyi kondid! – sziszegte James. – Még Lily is sportosabb nálad! Meg kell ígérned, hogyha ezt megússzuk, akkor nekiállsz sportolni, a hülye olvasás helyett. El kellett volna jönnöd néhány kviddicsedzésre, akkor most nem lennél ilyen állapotban.
Albus nem felelt, csak egy undok fintort eresztett meg bátyja felé. James nem is sejthette, hogy öccse valóban fel szeretné adni. Meg szeretne szabadulni az összes fájdalomtól, minden akadálytól, egyszerűen meg szeretne halni. Már régóta marta lelkét a kétség, s egyre nagyobb erővel árasztotta el elméjét. Hasztalannak érezte magát, hiszen nem volt se nem olyan bátor, mint James, sem olyan elszánt, mint Lily. Rengeteg könyvet elolvasott már rövid élete során, de az elméleti tudás nem egyenrangú a gyakorlattal. Igaz, hogy az iskolában minden bűbájt remekül elsajátított, de az oázisban rá kellett ébrednie arra, hogy a komolyabb lelki egyensúlyt követelő varázslatok kifognak rajta. Senki sem tudta, hogy minden éjjel kilopózott a tóhoz, és vért izzadva próbálta eltüntetni belőle a vizet, mindhiába. Miért is tartana ő a testvéreivel, ha semmi hasznát sem veszik? Ráadásul ő is sáros abban, hogy a szülei házassága tönkrement, s, hogy csaknem a másvilágra távozott az édesapja. Hagyta, hogy Emily becsapja őt, kihasználja, s ezt sosem lesz képes megbocsátani magának. Most pedig itt voltak gyengéd érzései Jade irányába, aki annyira különleges volt a szemében, hogy egyszerűen nem érezte méltónak magát a lányhoz. Egyedüli megoldásnak a megváltó halált látta.
- Hagyjatok itt – torpant meg Albus.
- NEM! – rázta meg öccse vállát James, aztán szembefordult a bestiával: - Erecto!
Hatalmas homokfal emelkedett közéjük és az erupment közé, amellyel sikerült egy kis időt nyerniük.
- Zseni vagy, Jimmy! – ujjongott Lily.
- Elegem van a futásból, küzdjünk meg vele, aztán együk meg! – James szemében mohó tűz villant, támadóállásba állt, s előreszegezett pálcával várta, hogy a szörny áttörjön a homokfalon.
- Segítek – jelentette ki Lily, és ő is felvette az alakzatot.
- Ti megőrültetek! – horkant fel Albus. – A bőre visszaveri a legtöbb átkot, esélyetek sincs!
- A prédikálás helyett kapd elő a pálcád, és segíts!
Albus egyik testvéréről a másikra nézett, jól tudta, hogy képtelen lesz eltántorítani őket a küzdelemtől, így ő is elővette a varázspálcáját. Nem hagyhatja őket cserben most. Kisvártatva feltűnt a lény hosszú szarva, majd a teste is előtűnt, de már nem látszott olyan mérgesnek. A homokfal nyilván megzavarta.

- Talán van esélyünk, kicsit lelohadt a lelkesedése, nem? – mondta James vigyorogva. – Támadt egy ötletem! Lily, add ide azt a lepedőt, amit Al adott neked.

- De minek? – értetlenkedett a lány.
- Hogy kantárnak használhassam.
Testvérei a döbbenettől szólni sem tudtak, úgy néztek a fiúra, mintha az teljesen meghibbant volna.
- Szerintem napszúrást kaptál – állapította meg Albus. – Ekkora képtelenséget még sosem hallottam! Te meg akarod lovagolni ezt a szörnyeteget?!

- Nem csak meg akarom, meg is fogom! Tereljétek el a figyelmét, amíg én ráugrok és betöröm.
- James, ez nem egy ló, amit betörhetsz, ez egy veszélyes bestia! Lehetetlen vállalkozás.

- Pont azért fog sikerülni, mert lehetetlen. Bízzatok bennem!

- Ezt nem teheted… - kezdte Lily.
- Ezt mondták annak is, aki feltalálta a seprűt, nem? Csak vonjátok el a figyelmét, a többit bízzátok rám!

- James, ez öngyilkosság!

- Dehogy az! Egy próbát megér, legyőzni Al szerint nem tudjuk, akkor meg? Nem futhatunk örökké, úgyis utolér előbb-utóbb, és akkor is meghalunk.
Lily levetette a lepedőt, és átadta a bátyjának, mintegy jelezvén, hogy vele tart. James kacsintott egyet, majd elkezdett jobbra rohanni, testvérei pedig átkokat szórtak a bestiára, nehogy az Jamest vegye célba. A csel sikerült, az erupment ismét felbőszült a szemébe spriccelő homokszemektől, s vészesen közeledett a gyerekek felé.

- Incendio! – kiáltotta Albus. – Locomotor aris!

James eközben a bestia mögött magasodó homokbuckára mászott fel, s onnét készült ráugrani az erupmentre.
- Mintha csak egy zabolátlan seprű lenne… - próbált erőt venni magára a fiú. Két kezével megfeszítette a lepedőből csavart alkalmi kantárt, s várta az alkalmas pillanatra, hogy a lény hátára vethesse magát.

Albus észrevette bátyja habozását, s azonnal felmérve a helyzetet a bestiát elkezdte a bucka felé csalogatni.

- Merlin most segíts meg! – ordította James, s leugrott a bucka tetejéről. Mámorító érzés volt az a pár másodperc, amely alatt zuhant. Ismét úgy érezte, mintha a seprűjén szelne a levegőt, de aztán valami nagyon keményet érzett maga alatt, s azonnal felébredt: megérkezett az erupment hátára. Gyors mozdulattal a lény szájába tette a lepedőt, s minden erejét kifejtve próbálta megállítani.

- Sikerült neki! – ujjongott elképedve Lily. – Ráült!

Az erupment mindent latba vetett, hogy megszabaduljon hívatlan utasától, James ide-oda himbálózott a szörny hátán, erősen tartva a „kantárt”, amely csaknem kicsúszott izzadt tenyeréből.

- Szórjon már valaki valami kábító átkot erre az izére! – üvöltötte a fiú.

A valaki szerepét Albus töltötte be, ugyanis eszébe jutott valami, ami – ha beválik – megoldhatja a gondjukat. Pálcája hegyéből citromsárga fény lövellt az állat szemébe, mire az megállt. James megkereste a lény hátának legkényelmesebb pontját, s megfeszítette a kantárt.

- Kiábrándító-bűbáj, mi? – mosolygott öccsére. – Hát öcsém, pont jókor jutott eszedbe, még egy perc, és tuti leesek. Akkor ez az izé… erupment, most kezes bárány lesz, ugye?
- Egy ideig biztosan.
- Mennyi az az ennyi ideig?
- Fogalmam sincs, bestiától függ.

- Nem mindegy? Úgyis megesszük, nem? – kérdezte Lily.

- Én nem vagyok abban biztos, hogy ez jó ötlet – felelte James a lihegő állat hátán.

- Tessék? Hiszen te találtad ki!

- Igen, de nem tudjuk, hogy ehető-e a húsa… Különben meg használhatnánk hátaslónak.

- Én fel nem ülök arra! – rázta a fejét Albus. – Ki van zárva! Még egy hippogriffre se ülök fel, nemhogy egy erupmentre!

- Akkor sétálgass csak tovább napokig! – duzzogott James. – Én ugyan nem fogok tovább bandukolni, mint valami hülye gyalogkakukk! Ezzel sokkal gyorsabbak lehetnénk.

- Jimmynek igaza van, én sem mászok tovább.

- Megint leszavaztatok – hagyta rájuk Albus, majd követve húgát, ő is felszállt az állat hátára James segítségével.
- Akkor kapitány, merre tovább? – tudakolta Lily.
- Mondjuk északra? – vetette fel Albus.
James megsimogatta az állát, mintha nagy fejtörést okozna neki az irány eldöntése, majd két lábával megrugdosta az állat oldalát, indulásra késztetve azt.

- Ha a hippogriffnél bejön, akkor itt is működnie kell. Előre, bajtársak!

A bestia elindult, Lily pedig a bátyjába kapaszkodott, nehogy leessen róla.
- Király vagy, Jimmy!
- Tudom, de azért kösz.

 

***

Harry a színház mosdójában állt, s éppen a kezét mosta, amikor egy szőke hajú, a húszas éveiben járó férfi lépett mellé.

- Ez az előadás nem is volt rossz!
Harry elmosolyodott, s a tükörben egy szintén fiatal, barna hajú férfi mosolygott helyette.

- Ahhoz képest, hogy nem is akartál eljönni.

- Ne mondd azt, hogy neked lenne olyan vágyad, hogy megnézz egy balett előadást!

- Jó, nekem se jutna eszembe.

- Akkor meg?! – csattant fel a szőke férfi. – Jaj, hogy Hermione mikre rá nem tud venni engem!

Harry felnevetett, aztán arra gondolt, hogy a férfi valóban azért van, hogy a nő olyan dolgokra is rábírja, ami magának nem jutna eszébe. Ő is nagyon élvezte a műsort, egyszerűen lenyűgöző volt az a sok varázslat, amit alkalmaztak, s az, hogy a táncosok egész idő alatt a levegőben táncoltak. Minden elismerése az övék volt, hiszen jól emlékezett arra, hogy mekkora összpontosítás kell a levitációhoz. Ő maga nem kedvelte ezt a bűbájt, mert rengeteg energiát felemésztett.

- Ginnynek is nagyon tetszett a darab.

- Igen, én is úgy láttam – bólintott Harry, aztán elindult kifelé.

- Akkor ti most együtt maradtok? Csak mert Hermione súgta nekem, hogy látta, hogy fogod a kezét…

Harry a mosdó folyosójának barackszínű falához dőlt. Számított arra, hogy barátja fel fogja tenni ezt a kérdést.

- Nem tudom biztosra, Ron, de próbálkozunk.

- Ennek igazán örülök! – vidult fel a férfi arca. – Menjünk, és keressük meg őket.

A társaság többi tagja a színház aulájában állt, és a több darab plakátját nézte. Harry egy fekete, rövid hajú nő mellé állt, aki éppen a Hold gyermekei című darab plakátját vizsgálta. A képen egy férfi és egy nő állt egymással szemben, s a férfi mindannyiszor vérfarkassá vált, amikor feljött a hold a háttérben.

- Csak nem újabb kikapcsolódási lehetőséget keresel?

- Nem, csupán eszembe jutott Remus és Tonks.

- Nekem szinte minden nap eszembe jutnak – vallotta be Harry. – Sokszor elmélázok azon, hogy vajon mi lett volna, ha nem vesznek oda. Akkor Ted náluk nevelkedett volna, és…

- Akkor is te lennél a keresztapja, és nagyon szeretne téged – vágott a szavába Ginny. – Sokan haltak meg azokban az időkben, nekem is hiányoznak.

- Bárcsak megmenthettem volna őket.

- Nem menthetsz meg örökké mindenkit. – Ginny megfogta Harry kezét. – Inkább induljunk el haza.

Amikor hátat fordítottak a képnek, Harry egy csapat fekete köpenyes varázslóval találta szemben magát, akik éppen akkor léptek be az épületbe. Gyors léptekkel végigvágtattak az aulán, pálcájukat a kezükben lendítésre készen tartva.

- Aurorok.
– Tessék? – kérdezte a nő, aztán meglátta, hogy mire céloz a férje. – Gondolod, hogy rájöttek?

- Nem hiszem, de jobb, ha megkeressük a többieket. – Harry a tekintetével megpillantott egy vörös hajú lányt, nem messze tőlük. – Ott van Lily, menjünk.

Amikor odaértek a lány mellé, Harry fojtott hangon így szólt:
- Tudod, hogy hol vannak Ronék?
– Igen, felmentek az emeletre, hogy gratuláljanak a rendezőmágusnak.

- Akkor csatlakozzunk a többiekhez – indítványozta Harry, s elindultak felfelé a lépcsőn.

Odafent szintén nagy tömeg gyűlt össze, ugyanis lehetőség nyílott találkozni a táncosokkal, és rendezőjükkel. Ron, Hermione, Rose, Hugo és Harryék fiai éppen egy sötétkék kalapot viselő, hosszú kék taláros férfival beszélgettek. Harry intett Ginnyéknek, s a társasághoz lépett. Amikor meglátta a férfi arcát, teljesen leesett az álla: ott állt előtte Rufus Order, hosszú éjfekete hajjal.

- Jó estét kívánok – köszörülte meg a torkát Harry.
– Áh, Ha…Harold, jó, hogy itt vagy, hadd mutassalak be Alan Ordernek, a darab rendezőjének – fordult hozzá Ron.

- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Order. Lenyűgöző volt az előadás.

- Köszönöm,…Mr…

- Black, Harold Black.
– Mr. Black, boldog vagyok, ha elnyerte tetszésüket a mű. – A férfi vizenyős tekintete meleg volt, és roppant barátságos.
– Elnézést, uram, de önnek van valami köze… - kezdte Harry.
– Rufushoz? – A férfi felnevetett. – Mi az, hogy! Egy húsból és vérből vagyunk, ő az öcsém. Bocsásson meg, amiért magába fojtottam a szót, csak tudja ma este nem ön az egyetlen, aki erről érdeklődik.

- Semmi gond, Mr. Order. Visszatérve a darabra, minden elismerésem a táncosaié, nem lehetett könnyű egész idő alatt odafent levitálni.

Mialatt ők a levitáció nehézségeit ecsetelték, Ginny kihasználta a helyzetet, és a következőt súgta Hermione fülébe:

- Mennünk kell, aurorok vannak odalent.

- Mit akarhatnak?
– Fogalmam sincs.
Hermione a férjéhez hajolt:
- Ron, ideje búcsúznunk, aurorok vannak lent.
– Úgy érted, voltak. – Ron szeme Alan mögé meredt. Éppen most érkeztek meg a köpenyesek a lépcső tetejére, s közeledtek feléjük.

- Mr. Order, velünk kell jönnie – szólalt meg az egyik csuklyás. Ismerős volt a hangja.

- Már miért kellene? Hát nem látja, hogy éppen beszélgetek?! Egyáltalán kik maguk? – tette csípőre a kezét a férfi.

Az auror levette csuklyáját, s egyből megértették, hogy miért volt ismerős a számukra.

- Draco Malfoy vagyok, az auror főparancsnok, s magának velünk kell jönnie.

- Mit akarnak tőlem?
– Csak fel szeretnénk tenni néhány kérdést a bátyjáról.
– Ő az öcsém, kérem.
– Teljesen mindegy.
– Már hogy lenne mindegy?! – kelt ki magából a férfi. – Én vagyok az idősebb, és erre büszke is vagyok! Ne minősítsen le engem!
– Nekem erre nincs időm, velünk jön és kész – sziszegte Draco.
– Hogy maga milyen neveletlen! Nem illik így viselkedni! – Alan hangja szinte cincogásnak hatott. – Különben sem tudok semmit sem Rufusról, nem tartjuk a kapcsolatot.
– Majd ez kiderül, és ha tényleg így van, akkor nincs mitől tartania, jöjjön velünk.

- Nem megyek! Egy kihallgatás sokáig tart, s engem vár a társulatom!
- Mutassuk meg neki, hogy ki a főnök – szólalt meg a Draco mögött álló férfi.
Draco vett egy mély lélegzetet.
– Ne szórakozzon, Mr. Order, különben nem lesz jó vége.
– Teszek rá! – Alan nyelvet öltött Dracóra.
Harryék hüledezve pislogtak egymásra, s egy emberként markolták meg a talárjukban megbúvó pálcáikat.
– Hé, főnök! – Az egyik csuklyás hátrafelé mutatott.
Minden szem a mutatott irányba szegeződött, s az emeletre éppen most ért fel egy régi ismerős. Hosszúszárú fekete csizmát és fekete talárt viselt, haját szoros copfba fogta, az arcán pedig magabiztosság tükröződött. Amint megjelent, minden szem rá szegeződött, szinte vonzotta a tekinteteket, kiváltképp a férfiakét. A nőt látván Draco elfehéredett, majd Alanhez vágta:
- Most aztán megnézheti magát, maga vén marha. Megbánja, hogy nem jött velem.
Alan lélegzetvisszafojtva mérte végig a nőt, aztán az ő arca is fehér színűvé vált. Ginny homlokráncolva Harryre nézett, akin végigfutott a borzongás, de nem neje pillantásától.
- Anabella… - nyögte alig hallhatóan. Keze megremegett, elméjét kezdte hatalmába keríteni egy sötét köd. Legszívesebben azonnal pálcát rántott volna, de Ginny egy finom mozdulattal végigsimított a kezén, mindegy jelezve: nem ez a megfelelő pillanat.
Időközben Anabella melléjük ért, végighordozta tekintetét a társaságon, s végül hatalmas mosollyal így szólt:

- Draco, csak nem akad valami gondja Mr. Orderrel?
– Nem akar velünk jönni.
– Mr. Order, én Anabella Watkins vagyok, a Nemzetközi Máguskapcsolatok elnökének a helyettese, s tekintetbe véve, hogy ön már francia állampolgár, az én kötelességem megkérni önt, hogy kövesse az aurorokat a parancsnokságra. Ne aggódjon, csak néhány kérdést tennének fel önnek.

- Jól tudom, hogy mit akarnak, kifaggatni Rufusról, de csak az idejüket vesztegetik, semmit sem tudok.
– Mr. Order, csak néhány óráról lenne szó… - kezdte Anabella, de a férfi hisztérikusan közbevágott:
- Nekem nincs feles néhány órám! Nekem tovább kell mennem a társulatommal, nekem róluk kell gondoskodnom, és amúgy sem vetne ránk jó fényt, ha bevinnének a parancsnokságra, mint valami bűnözőt. Nem megyek sehová sem, eszem ágában sincs magukkal menni! Nem tudok semmit sem és nem is akarok tudni, nekem a társulatom mellett a helyem!
– Szóval a társulata miatt nem jön. – Anabella szemén átfutott egy sötét villanás.
Harry jól ismerte ezt, s ösztönösen még jobban megszorította a pálcáját.
– Mr. Order, ne szórakozzon már, jöjjön velünk. – Draco hangja könyörgő tónust öltött.
– NEM! - fröcsögte Alan.
– Ha maga ennyire rugalmas, akkor mi is azok leszünk – jelentette ki Anabella, azonban ez a kijelentés fenyegető volt. – Uraim, mindig is utáltam a színházat, a balettot pedig különösképpen, köszönjenek be a társulatnak.
A köpenyesek vihogva szétszéledtek, s hamarosan sikolyokra lettek figyelmesek. Alan azonnal az öltözők felé vette az irányt, amely már lángokban állt. Harry elindult utána, de Ginny a falhoz lökve megállította:
- Hová mész?!
– Segítenem kell nekik!
- Ennyi erővel fel is fedhetnéd magad!
– Remek ötlet, akkor Anabella tudná, hogy kivel áll szemben.
– Harrynek igaza van, segítenünk kell valamennyire – állt barátja pártjára Ron.
– És a gyerekek? – mutatott a gyerekekre Hermione.
– Csak maradjatok mögöttünk védőpajzzsal – határozott Harry. – Azt gondolom, meg tudjátok csinálni, vagy nem?
– De – felelte Rose tömören.

- Tegyétek azt, amit mond – parancsolta Ron. – Csak arra koncentráljatok, hogy kivédjétek az átkokat, oké?

Harry vetett még egy kósza pillantást Anabellára, aki kéjes mosollyal gyönyörködött a fel-alá rohangáló nézők-dolgozók kétségbeesésében, majd folytatta útját Alan Order után. A férfi sírógörcsöt kapott, s minden erejével azon volt, hogy ne tudja legyőzni az a két csuklyás, aki rátámadt.
– Stupor! – hallatszott a felmentősereg.
A köpenyesek furcsállották a fiatalok buzgóságát, de ez nem rettentette el őket attól, hogy rájuk is átkokat szórjanak.
– Protego! – rikkantotta Ron, mire tejszerű köd védte meg őt és a gyerekeit egy kábítóátoktól.
– Exlukhops! – Harry varázslatára az egyik férfit kék fénycsóva találta el, s zökkentette ki az egyensúlyából. A férfi a díszletek közé esett, s a fejére egy zsák zuhant.
– Ferula! – kiáltotta valaki mögötte, mire testét sűrű kötelek szorították béklyóba.
Harry elfojtott egy káromkodást, s próbálta nem elejteni a pálcáját. Megpördült a tengelye körül, s ekkor szembesült azzal, hogy az összes köpenyes ideért már, s éppen a családtagjaival harcoltak, sőt, úgy rémlett neki, hogy a létszámuk megkétszereződött. Ő pedig ott állt az egyik mozgó műfa mellett, megkötözve. Nagyon haragudott magára, amiért nem figyelt oda jobban, s ráeszmélt arra, hogy a többhónapnyi lábadozás jócskán leépítette a reflexeit.
– Adiemus lattern – motyogta, de nem volt annyi ereje, hogy pálca nélkül meg tudjon szabadulni a kötelektől.
Támadója ismét rászegezte a pálcáját, arcán széles vigyor jelent meg:
- Látod, kisfiam, semmi értelme hősködni. Majd én megtanítalak viselkedni, ha az apád nem volt rá képes. Cru…
- Stupor! – kiáltotta James, mire a férfi zsákként ömlött össze. – Finite!
Harry a döbbenettől szinte észre sem vette, hogy lehullottak béklyói.
– Szedd össze magad! – vetette oda lazán James, s már rohant is húga mellé, aki egyszerre két aurorral küzdött derekasan.
Harry innentől kezdve jobban koncentrált, s ennek eredményeként sikerült több ártatlan táncost is megszabadítania a kínzóátoktól. Éppen a darab főszereplője szorította meg a kezét hála gyanánt, amikor egy hetedik érzék arra késztette, hogy forduljon meg. még szerencse, hiszen így sikerült kivédenie Draco tüzes pálca varázsát.
– Pofix – válaszolt Harry az ártásra abban bízva, hogy ellenfele még mindig olyan gyakorlatlan, hogy egy egyszerű nyelvragasztó rontással is meg lehet állítani. Tévedett, ugyanis Draco meglepően jó párbajozónak bizonyult.
– Obsturcto! – förmedte rá Draco mindenféle lelkesedés nélkül.
– Protego!
A következő pillanatban Harry megajándékozta ellenfelét egy fényképpel a falról. A kép Draco mögött lógott, s Harrynek sikerült a férfi fejéhez vágni a fotót, amely darabokra tört, s üvegszilánkokkal borította be az auror főparancsnok fejét. Draco szitkozódva tüntette el arcáról a szilánkokat, s habozását kihasználva Harry sóbálvánnyá változtatta.
– Attól, hogy valaki parancsnokká tett, még nem leszel auror – jegyezte meg Harry, aztán Albus segítségére sietett, aki éppen egy szívós, tagbaszakadt férfival küzdött.
Harry azonnal be akart avatkozni, de hirtelen úgy érezte, mintha megfagyott volna körülöttük a levegő. Mintha eltűnt volna minden boldogság a földről. Jól tudta, mi vár a háta mögött, meg sem kellett fordulnia. A minisztérium nyilván ideküldte utolsó ütőkártyáit: a dementorokat. Hermione egy ugrással Harry mellett termett, s zihálva így szólt:
- Mennünk kell, ha használod a patrónusodat, lelepleződünk!
– Tudom, csak… - Harry nyelt egyet.
– Semmi csak! Én sem szívesen hagyom itt őket, ők nem tudnak harcolni, de ha elkapnak minket, akkor senki sem lesz, aki szembe szálljon ezzel a rémuralommal!
– A Százfűlé hatása is mindjárt elmúlik.
– Harry! – sürgette Hermione.
Harry vetett még egy lemondó pillantást a káoszra, majd intett a nőnek, hogy induljanak. Ron és a többiek időközben szintén elindultak a vészkijárat felé, oda, ahol már nem ütközhettek dementorokba. Éppen elérték az ajtót, amikor három dementor kukucskált be rajta olyan hirtelen, hogy Albus nem türtőztethette magát:
- Expecto pazronum! – Pálcájából ezüst pajzs kényszerítette hátrálásra a szörnyeket, s így kijuthattak az ajtón.
Az utcán menekülő emberek tömegébe botlottak, s látták, amint a társulatból többet is aurorok vezetnek el, mint holmi gyilkosokat. A színház bejárati ajtajában még Anabella alakját is felfedezték, aki elégedetten nézte a tortúrát.
– Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogják elsimítani ezt az ügyet – szólalt meg Ron harminc perc gyaloglás után. Már a saját bőrében volt, a főzet hatása nem sokkal azután elmúlt, hogy elhagyták az épületet.
– Biztosan arra hivatkoznak majd, hogy Alan ellenállt, s az aurorok nem tehettek mást.
– Ez rettenetes volt! – nyafogta Rose az anyjának. – Azt hittem, mind meg fogunk halni!
– Nyugodj meg, kincsem, már vége van, még jó, hogy mindig mögöttem voltatok Hugóval.
– Még jó, hogy a fiam annyira nem ijedt meg, s megmentette Rose-t – húzta ki magát büszkén Ron.
Hugo a feje búbjáig elvörösödött, Rose pedig eleresztett egy undok fintort.

- Arról se feledkezzünk meg, hogy James milyen remekül helytállt – veregette hátba fiát Harry. – Zseniális varázslatokat láttam tőled ma este, fiam.
– Kösz, apa – motyogta James, a nyaka tövén vörös folt jelent meg.
Harry sokatmondóan összenézett Ginnyvel.
– Csak azokat a szerencsétleneket sajnálom – csóválta meg a fejét Harry. – Bárcsak megmenthettük volna őket…
- Hagyd abba, Harry, nincs értelme az önmarcangolásnak. Ami tőlünk telt, megtettük. Láttátok Dracót? Nagyon nagyra van az új pozíciójával – jegyezte meg Ron epésen.
– Én ezt nem így látom, nekem úgy tűnt, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. Mintha szívesebben harcolt volna velünk, mint ellenünk.
Ron hitetlenkedve fordult Harry felé.
– Te most biztosan viccelsz.
– Nem, halálosan komolyan gondolom. Draco más, mint régen, szerintem ő is legalább annyira gyűlöli Anabellát, mint mi.
– Akkor miért áll mellette? Miért engedelmeskedik?
– Ha az életed, vagy valamelyik szeretted élete a tét, akkor sok mindenre képes vagy – felelt Harry, időközben elérték a zsubszkulcsukat, amely egy ezüst szemeteskuka volt.
– Azt ajánlom, hogy tegyük el magunkat holnapra, hosszú nap áll mögöttünk – indítványozta Hermione.
– Igazad van, majd holnap mindent megbeszélünk – biccentett Harry miközben nyomatékosan gyerekeire nézett.
Ron még utoljára ellenőrizte, hogy nincs-e valaki a közelben, de az utca üres volt, majd megragadta a kukát. A többiek is hasonlóan cselekedtek, s nemsokára maguk mögött hagyták London városát.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés