Elnézést a késésért, de rengeteg dolgom volt. Remélem, tetszeni fog az új fejezet! Itt a gyerekek eljutnak utolsó kiképzőállomásukra, ezúttal északra utaznak, egy nem éppen barátságos úrhoz. 

Jázminillat lengte be a szobát, s ez az illat egyre erősödött, ahogyan a királykék kendős lány közelebb hajolt az ágyban alvó fiúhoz. Már jó ideje ücsörgött az ágyszélén, s nézte a fiút, aki visszatért a sivatagból. A fiút, aki nemcsak szorgalmas volt, hanem érző szívű is. A fiút, akit különlegesnek talált. A fiú pont olyan volt, mint amilyen társra mindig is vágyott. Legalábbis ő volt az egyik olyan fiú, aki megtestesítette mindazt, amiről álmodott. Mert volt még valaki, aki felkeltette az érdeklődését, s ez a valaki az előtte alvó fiú testvére volt. Már azért is roppant módon furdalta a lelkiismeret, hogy sokszor gondolt Albusra, de az, hogy már a bátyja iránt is vonzódik, valóságos csapást mért neveltetésére. Tudta jól, hogy a hagyományaik értelmében már megvan a jövendőbelije, egy távoli oázis örököse, de ő sosem találkozott vele. Párizsban minden más volt, ott szinte lelkiismeret-furdalás nélkül ábrándozhatott a korabeliekről, de amint visszatért ide, a szabályok újra érvénybe léptek, s ő most roppant szégyellte magát. Szégyellte, hogy másként gondol a fiúkra, mint egyszerű vendégekre, s – habár még nem volt eljegyezve – mégis úgy érezte, mintha hűtlenkedne. Nem lenne szabad Albus szobájában lennie, de nem bírta ki, látnia kellett. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy jól van-e. Tegnap, amikor ő és a családja visszatértek, úgy találta, hogy talán a fiú elkapott valamilyen sivatagi kórságot. Annyira kipirult volt, de persze gondolhatta volna, hogy nincs semmi baja, hiszen Jade is elvörösödött, amint Albus nyakába ugrott a viszontlátás örömére. Ez miatt is szégyellte magát, még szerencse, hogy az apja nem vette észre…

- Jade? – törölgette meg a szemét Albus.
- Jó reggelt. – A lány zavartan felpattant.
- Maradj csak, nem kell felállnod.
- Így is túl sokáig maradtam – mondta a lány, s sarkon fordult.
- Hé! Hová menekülsz? Még azt sem mondtad, miért jöttél…
- Semmiért, most megyek.
- Jade! – Albus kiugrott az ágyból, s gyengéden megfogta a lány karját. – Miért csinálod ezt? Olyan furcsa vagy…
- Furcsa? Én? Ugyan, képzelődsz.
- Egyszer olyan kedves vagy hozzám, máskor pedig eltávolodsz. Tegnap például a nyakamba ugrottál.
- Hibát követtem el, nem kellett volna ilyen módon üdvözölnöm téged.
- Csak kimutattad az érzéseidet, ez nem gond. Nálunk gyakran köszönünk egymásnak így.
- De nálunk ez nem szokás! – csattant fel a lány.
- Hát ez a bajod? – mosolyodott el Albus. – Félsz, hogy tiszteletlen vagy a hagyományaitok iránt.
- És szerinted ez vicces? Miért mosolyogsz rajtam?
- Nem azon mosolygok, hanem azon, hogy milyen édes vagy, ahogyan próbálsz harcolni saját magaddal.
- Nem vagyok édes – sziszegte a lány a kendője alól.
- Pedig az vagy.
- Nem vagyok az – jelentette ki, majd elviharzott.
- Az idők változnak – kiáltotta utána.
Nem sokkal Jade távozása után a bátyja kukucskált be az ajtón, s mikor látta, hogy testvére fent van, közölte vele, hogy elutaznak. James bejelentése után minden olyan gyorsan történt. Rufus Order azonnal ráparancsolt, hogy pakoljon össze, mert hosszú az út Finnországig, aztán Ginny is tiszteletét tette nála, s könnyes szemmel könyörgött, hogy legalább ő ne akarja megöletni magát.
- Azt hittem, hogy beletörődtél már a helyzetbe – jegyezte meg csendesen Albus.

Mielőtt Ginny bármit is mondhatott volna, megjelent Harry is, hogy a feleségét a reggelihez invitálja. Ginny kelletlenül követte férjét, de az ajtóban még vetett egy reménnyel vegyes könyörgő pillantást a fiára.

- Nem lesz semmi bajuk – bizonygatta Harry még kint a kertben is a reggeli után, amikor már mindenki csomagokkal felpakolva állt, s az arab mágust várta.

- Anya nem bízik bennünk, mondhatom szép dolog egy anyától.

- James, szerintem minden oka megvan rá.

- Már mért? Tök jó kis hármast alkotunk.

Ginny elfehéredett, meg kellett kapaszkodnia Harry karjában, nehogy összeessen. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a fia ennyire nem képes felmérni a saját képességeit.

- Meddig lesznek Finnországban? – fordult Mr. Orderhez Harry, csak hogy oldja a feszültséget.

- Lehet, hogy csak két percig – felelete a férfi gondterhelt arccal. Most látott először valódi aggodalmat a férfi arcán, s ezt nem tudta mire vélni. Előző este Samir említette neki, hogy a mester, akihez igyekeznek, nem kedveli túlzottan Rufust, éppen ezért az arab kapta azt a feladatot, hogy szállítsa el a gyerekeket.

A férfi észrevette Harry fürkésző pillantását, s zavartan végighúzta ujját az arcát átszelő seben. Vizenyős tekintetén sötét felhők úsztak át. Felötlött előtte egy régi kép egy viharvert alaszkai városról, s egy fiatal, nyegle fiúról, aki azt hitte, megválthatja a világot. Fiatal volt, de nagyon tehetséges, s már-már mániákusan akarta továbbfejleszteni magát, s még mániákusabban rajongott a sárkányokért. Ő, Rufus akkor volt élete delén, s ereje teljében vezetett egy olyan csapatot, amelytől sokak lába megremegett. Épp az ötéves háború utolsó ütközetét vívták meg, s a csapat öregebb tagjai már vágyódtak a hazájuk és a nyugalom után, de ez a nyegle ifjú csak nem akart lenyugodni! Jól emlékezett a lobogó tűzre a szemében, s arra, ahogyan a pálcáját ellene fordította. Ellene, a férfi ellen, aki a Sárkányosztagba emelte…
- Hát már mehetünk is! – lépett ki a házból Samir, nyomában lányával, aki egy bőröndöt szorongatott.
- Csak nem jössz velünk te is? – kérdezte a lánytól Albus fülig érő szájjal.
- De igen.
- Hogyhogy?
- Hazafelé beugrunk Franciaországba, hogy átvehessem a boszorkánybizonyítványomat.
- Azt nem adták oda rögtön?
- Volt egy kis gond odaát.
- Szóval te is jössz? Legalább lesz valami szép is az úton – duruzsolta James a lány fülébe, mire az fülig elvörösödött.
- Akkor vegyetek búcsút, s induljunk el! – Az arabnak nagyon jó kedve volt, mintha egy kedves családtaghoz indulna.
- Vigyázzatok egymásra – fordult szembe a gyerekeivel Harry. – Én hiszek bennetek.
- Ez kedves tőled – morogta James. – De a hited nélkül is boldogulunk.

- Abban biztos vagyok.
- Ha bármi van, vagy csak ki akartok szállni, akkor azonnal írjatok!- hadarta Ginny.
- Nem lesz semmi gond. Amúgy is, mi lehet rosszabb a sivatagnál? – nevetett fel James magabiztosan.
- Boldogok a tudatlanok – jelentette ki csak úgy magának Rufus Order.
Az arab félrevonta barátját, jókedvének nyoma sem volt.
- Minden rendben lesz, Rufus.
- Ebben én nem vagyok ilyen biztos, Waleed. Bárcsak ne ő lenne a legmegfelelőbb személy! Bárcsak!
- De ő az. Így alakult, Rufus, el kell fogadnod.
- Nem hittem volna, hogy valaha még összehoz minket a sors, s nekem kell szívességet kérnem.
- Allah útjai kifürkészhetetlenek.
- Én inkább a balszerencse útjának hívnám.
- Mi ez a susmus odaát? – Ginny figyelmét semmi sem kerülhette el. – Már megint kezdi a titkolózást, uram?
- Inkább folytatom, ha lehet – csúszott ki a férfi száján, de azonnal visszaszívta volna.
Ginny szeme vékony réssé szűkült össze, s egész testével a gyerekei elé állt.
- Ginny, ne kezd megint. A srácok elmennek, fogadd el, és ha Mr. Order megint átejtene minket, akkor esküszöm, hogy én magam fojtom meg – simogatta meg a neje hátát Harry.
A gesztus láttán James gyomra idegesen összerándult, nem lehet, hogy az anyja már meg is bocsátott az apjának!
- Szerintem induljunk is! – indítványozta az arab, a gyerekek pedig átölelték az anyjukat. Furcsa volt elrejtőzni Ginny menedéket adó ölében, valahogy az az érzés kerítette őket hatalmába, hogy lehet, hogy ez az utolsó ölelésük…

***

- Milyen hosszú ez az alagút?
- Már nincs sok vissza, körülbelül egy méter – felelte az előtte haladó fiú idegesen.
- Honnét tudod ilyen biztosra? – tudakolta a lány.
- Onnét, hogy ezerszer végigjárta már – válaszolta egy harmadik leghátulról.
- Hogyhogy?
- Hogy randevúzhasson hőn imádott Lilyjével – gúnyolódott a harmadik.
- Szerintem hallgass, Morgan.
- Már mért kellene hallgatnom? – kérdezte a lány felháborodottan.
- Mert odavagy James Potterért.
- Ez nem igaz! Különben is, hogy szerethetnék egy hullát?
A fiú nem volt hajlandó vitába bocsátkozni, végre elérték az ajtót, s már át is léphettek a Szárnyas vadkanba. Aberforth Dumbledore már várta őket, még vacsorát is készített.
- Szóval ő a húgod – nézett az utolsónak érkező lányra.
- Igen, uram. Ő pedig…
- Te akkor már csak Anabella Watkins lánya lehetsz – fintorodott el az ősz mágus.
Emily letörölt magáról egy pókhálót, majd szégyenkezve bólintott.
Aberforth tekintete egy darabig elidőzött a lányon, majd megvonta a vállát.
- Nem tehetünk arról, hová születtünk. Csak az számít, hová tartunk. Na, ne álljatok ilyen megszeppenve ott! Egyetek, biztosan éhesek vagytok.
- Már vacsoráztunk, Mr. Dumbledore – tájékoztatta Scorpius.

- Kár, pedig még zöldséget is vettem a hölgyeknek.
Emily és Morgan egymásra néztek, majd udvariasan leültek az étellel szemben.
- Voltaképp én meg is éheztem az úttól.
- Én is – csatlakozott Morganhez Emily. Igazából nem akarták megsérteni a házigazdát.
- Nehogy már a hölgyek lefőzzenek! Egyél te is, ifjú Malfoy, egy férfiember mindig éhes. Én már csak tudom, voltam én is fiatal…
Scorpius kelletlenül leült a húga mellé. Már hetek óta alig evett valamit, egyszerűen nem volt étvágya, egyfolytában azok a szavak jártak a fejében, amelyeket Rufus Order mondott a legutolsó találkozásukkor. Inferusok serege, Holtak völgye, Lelkek temetője. Hallani is kész rémálom volt, nem hogy belegondolni abba, hogy ezzel kell szembenézniük.

- Akkor meddig is maradtok?
- Holnap hajnalban jön értünk Mr. Order – felelte Emily, miközben megpróbált letuszkolni a torkán egy párolt padlizsándarabot. Ő sem volt éhes, amióta csak ráeszmélt, hogy beleszeretett Albus Potterbe, gyomorgörcse volt. Rettegett, hogy mi lesz, ha az anyja megtudja. Rettegett, hogy mi lesz, ha a fiú rájön arra, amit ő tett. De most már nem volt mitől félnie, hiszen Albus meghalt. Már nem volt semmi vesztenivalója.
- Szóval a halálba meneteltek – vakargatta meg a szakállát Aberforth.
- Mindenképpen meghalunk egyszer, nem igaz? Akkor úgy halljak meg, hogy tettem valamit.
- Szerinted mit tehet egy maroknyi diák, és egy csapat kiégett felnőtt?
- Nem tudom, akármit. Valamit. Nem engedhetjük, hogy Miss Watkins tönkretegyen mindent – csapott az asztalra Scorpius, majd észrevette a mellette ülő Emilyt, s enyhébb hangon így folytatta: - Ne haragudj, úgy értettem…
- Igazad van Scorpius, anyám mindent tönkretesz. Ő egy szörnyeteg.
- Valld be őszintén, kislány, szerinted anyádat meg lehet állítani?
Emily elgondolkodott a kérdésen. Még sohasem gondolt bele ebbe.
- Kell, hogy legyen megoldás – felelete szenvedélyesen. – Valahogy muszáj lesz megálljt parancsolni neki, ha másképp nem megy, akkor meg kell ölnünk.
Aberforth hangos hahotában tört ki, a gyerekek pedig értetlenül meredtek rá.
- Jól van, látom, elszántságból nincs itt hiány!
- Mindannyian elszántak vagyunk, és kitartunk a végsőkig – mondta Scorpius.
- Rufusnak mi a terve veletek?
- Még nem tudjuk, de azt mondta, hogy fontos szerepünk lesz.
- Rufus Order meg a titkai! Sosem értettem, hogy miért nem mondja meg egyenesen, hogy mit tervez.
- Régóta ismeri őt?
- Ó, még a megboldogult Albus, a testvérem, is ismerte őt! Rufus Order régi motoros már.

- Maga milyennek ismerte meg őt? Szavahihetőnek?
- Elvetemült bolondnak.
- Ezt hogy érti? – kíváncsiskodott Morgan.
- Úgy, ahogy ezt érteni kell. Rufus heveny világmegváltásban szenved, s harcmániás. Az a fajta mágus, aki sosem megy nyugdíjba, mert képtelen leállni. De emellett nagyszerű varázsló. Valahogy a testvéremre emlékeztet… - Aberforth szemében egy könnycsepp jelent meg. – Na, legalább abból az átokverte vajsörből igyatok.

Morgan a szájához emelte kupáját, a többiek követték őt, s elmerültek az italban, és a gondolataikban.

***

James, Albus, Lily és Jade álmélkodva forgatták a fejüket a hatalmas Steinhauser kastély folyosóján. Egyszerre vonzotta és rémítette halálra őket a birtok hűvös eleganciája. James fantáziáját a legjobban a körülöttük lévő sárkányos motívumok ragadták meg: tűzokádó sárkányok a kapuban, sárkányos szökőkút az udvaron, sárkányokat ábrázoló festmények a falakon. Mindenhol sárkányok voltak. Az őket kalauzoló kobold megállt egy bronzajtó előtt, de mielőtt kinyithatta volna, megjelent az ajtóban egy magas, izmos férfi. Ezüstszínű talár fedte testét, s borostyánszínű szemét végighordozta a társaságon.
- Waleed.
- Dante.
A két régi barát furcsán méregette egymást, mintegy erőviszony - felmérés céljából, majd az északi így szólt:
- Nem fogott rajtad az idő, barátom.
- Neked csak a hajad nőtt meg – mosolyodott el az arab.
- Ezek – itt Jamesékre mutatott – nem a te kölykeid, gondolom.

- Csak Jade – tette a lánya vállára a kezét Samir.
- Gyönyörű kislány.
- Köszönöm – biccentett az arab.
- Megkérdezném, hogy mi szél hozott erre, de van egy tippem – Dante szórakozottan megvakarta az állát. – Azt akarod, hogy kiképezzem őket.
- A védekezés alapjait már megtanítottam nekik, de támadni is tudniuk kell.
Dante fürkésző tekintettel vizslatta a gyerekeket, akik ettől kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Lily szégyenlősen lesütötte a szemét, Albus zavartan a fülét kezdte el vakargatni, James pedig legszívesebben megkérdezte volna a férfitól, hogy mi a Merlin szakálláért bámulja.
- Ezek csak kölykök – állapította meg a férfi. – Otthon lenne a helyük az anyjuk szoknyája mellett. Vidd haza őket, Waleed, had csinálják azt, amit a gyerekeknek csinálni kell: nevetni, kviddicsezni és a többi.
- Nem lesz módunk nevetni, ha maga nem segít megvédeni a hazánkat – fröcsögte James. – Egy pszichopata ribanc ki akar végezni mindenkit, aki ellenáll, nekünk pedig meg kell tanulnunk harcolni, és Mr. Order azt mondta, hogy maga segíthet.
- Mr. Order? – Dante szeme szikrákat szórt.
Lily jól oldalba vágta bátyját, az arab mágus pedig lemondóan sóhajtott. Az úton figyelmeztette a gyerekeket, hogy ne ejtsék ki Rufus nevét az északi férfi előtt.
- Mr. Order… úgy érted, Rufus Edgar Order? – Dante megragadta James talárja nyakát, s magához húzta a fiút. A szeme belefúródott a fiúéba.
James maga is meglepődött azon, hogy nem ijeszti meg a férfi, derekasan tűrte a feszültséget.
- Igen, ő.
- Szóval ő küldött a nyakamra! Az az átkozott vén kuruzsló! Volt pofája ideküldeni hozzám! – Dante fel-alá járkált előttük, s szinte lángolt a dühtől. – Mit képzel ez magáról?! És különben is, miért nem ő maga bajlódik veletek?

- Dante, Rufusnak az ellenállást kell szerveznie, nem ér rá. Menjünk be az irodádba, s mindent elmondok.
- Menjünk, de nem hiszem, hogy a tények ismerete meggyőzne. – Dante kitárta irodája ajtaját, s beinvitálta a látogatókat. – Üljetek le, kölykök.
Jamesék izgatottan lehuppantak egy-egy székre, az arab pedig belekezdett a mondókájába:
- Van egy boszorkány Nagy-Britanniában, Anabella Watkins a neve, és képes volt…
- Ellopni a Halál jogarát, hogy inferus sereget hozzon létre – fejezete be a mondatot Dante.
- Látom, azért figyelemmel kíséred hatalmas falaid mögül a világ dolgait – mosolygott az arab. – Tán még mindig vannak kémeid?
- Egy frászt, csupán eme rendkívül szemrevaló példánya a teremtésnek megkeresett, hogy felkérjen élőhalott kiképzőnek.
Az arab arca megrándult, szeme vékony réssé szűkült.
- És mit mondtál neki?
- Először azt, hogy nem, de végül megegyeztünk, hogy átgondolom.
- Hogyan?
- Annyira erőszakos volt, s felajánlott maga mellett egy megtisztelő szerepet a világ élén.
- Az a nő egy hazug lotyó! Elcsábította az apámat, hogy aztán megkínozhassa! – csattant fel James. – Ha elhiszi, amit mond, akkor maga hülye!
- Na, de fiam! – kerekedtek el az arab szemei. – Nem illik így beszélni.
- Teszek rá! Miközben veszélyben a világ, nem azzal fogok törődni, hogy udvarias legyek!
Dante nem sértődött meg James kirohanásán, inkább élvezte a fiú műsorát.
- Maga meg mit vigyorog?!
- Látom, van benned tűz, talán túl sok is.
- Én meg azt látom, hogy maga egy…
- James, hallgass – szólt bátyjára Albus. – Elég legyen ebből.
- De…
- Csak semmi de!
- Szóval megkörnyékezett téged – tért vissza a tárgyhoz az arab. – Azt mondják, feltűnő szépséggel áldotta meg a sors.
- Amilyen szép, olyan veszélyes. Még nem adtam neki választ, igazából még magam sem döntöttem el, hogy mit is szeretnék. Először arra gondoltam, hogy semmi kedvem csatározni, elszoktam tőle, de aztán rájöttem, hogy nem ártana egy kis gyakorlat. Tudod, Waleed, megcsiklandozták az alvó sárkányt…
- Az ő oldalára állsz? – merevedett meg az arab.
- Elképzelhető, majd még eldöntöm. De ez nem jelenti azt, hogy ne vállalnám a kölyköket. Tetszik ez a fiú, mi is a neved?
- James Potter.
- James Potter, tetszel nekem, szeretem a tüzes varázslókat, ők a legszórakoztatóbbak.
- Ha segít annak a nőnek, akkor én itt egy perccel sem maradok tovább. – James indulatosan felállt.
- Még nem döntöttem, úgyhogy ülj csak vissza. Vállalom őket, Waleed, de van egy feltételem.
- Mi lenne az?
- Rufus Edgar Order személyesen jön ide, és kér meg engem. Mondd meg neki, hogy örülök, hogy láttalak, de máskor ne küldjön baglyot maga helyett. Jöjjön el, ha van hozzá elég bátorsága.
- Dante, kérlek, Rufus maga jött volna el, de rengeteg a dolga.
- Allah nem tiltja a ferdítést? Jól tudom, hogy miért téged küldött maga helyett, nem akar velem találkozni. De én azt akarom, hogy jöjjön el, szálljon le a Wizengamot pulpitusáról, és kérjen meg.

- Már nem a Wizengamot főmágusa.
- Hogyhogy? Rájöttek, hogy megvénült?
- Anabella Watkins távolítatta el.
- Csakugyan? Máris szimpatikusabb ez a nő! Nemcsak szép és gonosz, de még azt is tudja, hogy kit kell rúgni! Brávó! Egy pont oda.
- Beszélek Rufusszal.
- Jöjjön ide. Igazából nincs más választása, mert addig nem engedlek el titeket.
- Ezt hogy érti? – kérdezte Albus.
- Így. – A férfi intett a pálcájával, mire a zöld függöny elsötétítette a szobát, s hallották, ahogyan odakint hatalmas robajjal kattan a zár. James az ablakhoz rohant, elhúzta a függönyt, s látta, ahogyan egy tejfölszerű burok ereszkedik a birtokra.
- Nem tarthat itt bezárva minket!

- Ne aggódj, jó házigazda leszek. – A férfi arcára gyilkos mosoly ült ki.