"- Az emberek változnak, ahogyan a pozíciók is. Mindig te álltál felettem, most pedig itt vagy, hogy kérj. – A férfi hangjában elégedett gúny csillant.
Habár Dante hangneme sértette Rufust, nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a fejét. Sejtette, hogy Dante próbára teszi majd a türelmét.
- Látom, mielőbb a tárgyra akarsz térni.
- Inkább csak alig várom, hogy lássam, hogyan is könyörögsz majd nekem, hogy segítsek.
- Nem szokásom könyörögni, Dante – emlékeztette Rufus fagyos kimértséggel. – Azért jöttem, mert Waleed tájékoztatott arról, hogy fogva tartod őket."
 

 

A Steinhauser birtokon eltöltött egy nap csigalassúsággal telt. Lord Steinhauser bekísérte őket egy lakosztályba, s arra utasította a fiatalokat, hogy maradjanak odabent mindaddig, amíg bagoly nem érkezik Rufus Ordertől. A lakosztályt középen egy bársonyfüggöny választotta ketté, s mindegyik oldalon két-két ágy kapott helyet, és egy-egy hatalmas ruhásszekrény. Ezenkívül semmi más nem ékesítette a szobát. Ráadásul az ablakokon rácsok voltak.
- Olyan ez, mint egy börtön! – siránkozott James. – Mégis mit képzel magáról ez az alak?!
- Nem tudom, hogy miért zárt be minket ide, hiszen a buroktól amúgy sem tudnánk megszökni.
- Nekem csak az nem fér a fejembe, hogy a mester hogy engedhette meg ezt – csóválta a fejét Lily, majd kérdőn Jadéra nézett.
- Apám szerint Lord Steinhauser nagyon büszke ember, és jobb, ha azt tesszük, amit mond.
- De akkor is, hogy zárhatott be minket ide?! – James feszülten a rácsokat rángatta.

- Talán nem akarja, hogy a birtokon kószáljunk – vélekedett Albus.
- Mért? Csak nincs valami rejtegetnivalója?
- Én ebből a fazonból mindent kinézek – mondta James. – Lehet, hogy még egy sárkánya is van valahol hátul.
 - Oké, hogy fura meg minden, de egy sárkány! Tilos sárkányt tartani, James!

- Szerinted ezt érdekli akármi is? Nem hallottad, gondolkozik azon, hogy segítsen-e Anabella Watkinsnak.

- Szerintem tanácsos lett volna azonnal távoznunk, amint ez kiderült.
- Kérlek, bízzatok az apámban. Nem ismerem Lord Steinhausert, de azt tudom, hogy az apám bízik benne – mondta csendesen Jade.
- Rendes fickó, végül is, felmerült benne, hogy segít inferusokat kiképezni, és olyan szívélyes házigazda, hogy bezárt minket ide! – hadarta James.
- James, kérlek, ne beszélj ilyen indulatosan Jadéval – nézett bátyjára Albus. – Ő nem tehet erről a helyzetről, s voltaképp semmi köze hozzánk. Neki nem kellene itt lennie.
- Oké, tudom, nem is neki szólt. Bocsi.

- Semmi gond, én megértem az ingerültséged.

 

Amíg ők a lakosztályban beszélgettek, a ház ura egy új vendéget fogadott. Ez a vendég sötétkék talárt, s kalapot viselt, viharos léptekkel szelte át a birtokot, s az ismerős bronzajtó előtt megtorpant. Bizony ugyanitt állt évekkel ezelőtt is azon a baljós márciusi napon. Egy másodperc alatt lejátszódott előtte minden, ami azon a napon történt: a pálcák villanása, a sárkány üvöltése, s végül a mindent elhomályosító vér…
Az ajtó halk nyikorgással kinyílt, s ő szabad utat kapott be, a sárkány barlangjába.

Vett egy utolsó mély lélegzetet, majd belépett. A szobában semmilyen változás nem történt az elmúlt években, még a bronztintatartó is ugyanott volt az íróasztal bal csücskében. S az asztal mögött ott ült ő, Dante Steinhauser. Az arab mágus az ablak mellett állt, s megkönnyebbülten sóhajtott, amikor Rufus belépett.
- Jó estét, Dante – köszörülte meg a torkát Rufus. – Waleed, jó, hogy újra látlak.
Az arab biccentett, Dante pedig megeresztett egy fagyos mosolyt.
- Üdvözöllek újra itt, Rufus Order. Ezer éve jártál itt utoljára.

Rufus nagyot nyelt, kalapját már a kezében szorongatta.

- Rosszul festesz – folytatta az északi. – Pont úgy, mintha gondok gyötörnének.

- Nem szokásom panaszkodni, te is tudod, nem egyszerű az élet, de legalább nem unatkozom.

- Hát persze, te mindig szeretted a csatározásokat.
- Ismertem egy fiút, aki a háború után sem akart lenyugodni – jegyezte meg epésen Rufus. – Egykoron, te még nálam is jobban éltél a harcért.
- Az emberek változnak, ahogyan a pozíciók is. Mindig te álltál felettem, most pedig itt vagy, hogy kérj. – A férfi hangjában elégedett gúny csillant.
Habár Dante hangneme sértette Rufust, nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a fejét. Sejtette, hogy Dante próbára teszi majd a türelmét.
- Látom, mielőbb a tárgyra akarsz térni.
- Inkább csak alig várom, hogy lássam, hogyan is könyörögsz majd nekem, hogy segítsek.
- Nem szokásom könyörögni, Dante – emlékeztette Rufus fagyos kimértséggel. – Azért jöttem, mert Waleed tájékoztatott arról, hogy fogva tartod őket.
- Én nem tartok fogva senkit sem, csupán afféle játék ez.
- Még mindig furcsa játékokat űzöl. Mindazonáltal ha nem így reagálsz Waleed megkeresésére, akkor engem ugyan senki ember fia nem mozdított volna ki Londonból. Eljöttem, Dante, úgy, ahogy kérted, de ha arra számítasz, hogy könyörögni fogok neked, akkor csalódást kell okoznom, drága barátom. Nem a büszkeség okolható kijelentésemért, hanem a józanész. Nem érzem szükségét a könyörgésnek, de annak igen, hogy emlékeztesselek az esküdre. Az esküre, amelyet akkor tettél, amikor felavattunk a Sárkányosztag tagjává. Emlékszel még, Dante? Én, a Sárkányosztag tagja esküszöm, hogy félretéve saját érdekeimet, motivációimat, érzéseimet, a nemezetek feletti varázslóközösség biztonságáért harcolok és élek, megvédem akár az életem árán is. Ettől a naptól kezdve utolsó leheletem órájáig a pálcámat a varázslóközösség és a mágiától mentesek szolgálatába állítom, s esküszöm, hogy mindig segítem az ártatlanokat. Folytassam, Dante? Szerintem szükségtelen, habár úgy teszel, mintha elfelejtetted volna, én tudom, hogy emlékszel még minden egyes szóra. A Sárkányosztag felszentelt tagja vagy, ez kötelez.
Dante az eskü ismétlése alatt kifejezéstelen arccal meredt a kandallóban lobogó tűzre, majd-miután vendége befejezte szónoklatát – erőt vett magán, és gunyoros mosolyt erőltetett az arcára.
- Kár, hogy egy olyan rendről beszélsz, amely már nem létezik. A Sárkányosztag feloszlott, feloszlatták, megfosztottak minket minden elért eredménytől, és így már nincs eskü, ami kötelezne.
- Az eskü egész életre szól – szólalt meg az arab mágus. – Bent van a szövegben, Dante, utolsó leheletemig. Én azóta is ennek a szellemében élek, ahogyan Rufus és a többiek is. Feloszlattak minket, de mi nem hagytuk magára a társadalmat. Rufus a Wizengamot főmágusaként a britekért küzdött, én az arab világért, Francois Duchemal a franciákért…
- Francois halott – vágott a szavába Rufus szomorú tekintettel. – Meggyilkolták őt, nemrég értesültem róla.

- Így járnak a politikusok.
Waleed és Rufus egy emberként tekintettek Dantéra, aki egy kicsit elszégyellte magát, azért, amit mondott. Őt is megrázta Francois halálhíre, nemcsak Waleedot, vagy Rufust. Kimondottan kedvelte a franciát, de nem akarta elárulni az érzéseit. Nem akarta, hogy tudják, mi játszódik le a lelkében.

- Szóval ennyi a reakciód? – Rufus erőteljesen az asztalra támaszkodott, mintegy támadó állásba. Úgy festett, mint egy apa, aki épp most vonja kérdőre fiát.
Dante habozott a válasszal, majd végül így felelt:
- Ennyi. Sajnálom Francois halálát, nem kívántam neki, de erre számítani lehetett, mert aki a közéletben dolgozik, annak előbb-utóbb eljön a veszte. Korrupció, nyilván szemet szúrt valakinek.
- Egy kígyó ölte meg, Dante.
Dante és az arab egy emberként kapták fel a fejüket.
- Nincs az a kígyó, amely végezhetett Francois Duchemallal! – kiáltott fel Samir. – Allah!
- Nem is egy igazi kígyó tette – mutatott rá Rufus. – Ez egy animágus volt, annak kellett lennie.
- Egy animágus? – csillant fel a szeme Danténak.
Rufus bólintott.
- A gyanúm szerint Anabella Watkins tette, neki állt egyedül érdekében Francois leváltása, és Harry Potter látta a jelenetet álmában, s ebből arra következtetek, hogy Miss Watkins direkt avatta be őt, direkt használta szemtanúnak.
- Ez a nő elvetemültebb, mint gondoltam. – Az északi szemében érdeklődés csillant. – De miért fontos neki annyira ez a Potter?
- Harry Potter végzett az apjával, a Sötét Nagyúrral, s most bosszút akar állni. Az inferusokról tudsz már, Waleed tájékoztatott, így be kell látnod, hogy nagy kihívás előtt állunk. Nem fordultam volna hozzád, ha meg tudnám oldani egymagam. Dante, ami rég volt, már a múlté, túl kell lépnünk rajta, s kérlek, segíts nekünk. Tessék, megkértelek, ennél többet ne várj tőlem.
- Nem mondtam még se nemet, se igent annak a boszorkánynak – emlékeztette Dante. – Már nem vagyok a Sárkányosztag tagja, ahogyan nincs is már Sárkányosztag. Semmi kedvem hadakozni, unom, de amiért ilyen szépen kértél, vállalom a kölykök kiképzését, már ha méltóak rá. Ha a lustaság legapróbb jelét is felfedezem a viselkedésükben, egészen Londonig rúgom őket. Annak a jogát, hogy segítsek-e annak a nőnek, vagy nem, hagyd meg nekem. Még nem döntöttem el.
- Ahogy ismerlek, nem is gondolkoztál rajta.

Dante válaszképp félmosolyra húzta a száját.
- Nem állhatsz mellé, Dante! – ragadta meg a férfi karját az arab mágus.
- Miért ne tehetné?
- Igen, miért ne tehetném?
- Azért, mert ő képvisel mindent, ami ellen mi felesküdtünk.
- Mi arra esküdtünk fel, hogy a varázslóközösség érdekeit védjük – helyesbített Dante. – Ki mondta, hogy Anabella céljai hosszú távon nem pont ezeket az érdekeket szolgálják?
Waleed elhűlve nézett egykori társára, Rufus pedig elgondolkodott. Ő is megvizsgálta már ilyen szemszögből is az információkat.
- Ne nézz így rám, Waleed! A nép elkorcsosodott, a férgesének hullania kell!
- Hogy mondhatsz ilyet?! – csattant fel a mindig nyugodt Waleed. – Hogy fordulhat meg a fejedben?!
Dante széttárta a karjait, jelezvén: találd ki.

- Nekem teljesen mindegy – jelentette ki Rufus. – A lényeg, hogy beleegyeztél a kiképzésbe. Nekem haza kell térnem, folytatnom a Sárkányosztag utánpótlásának a kiképzését. Igen, jól hallottad – itt a leesett állú Dantéra nézett – Újjászervezem az osztagot, s nem állok be a sorba. Te pedig, drága északi barátom, jobb, ha mielőbb eldöntöd, melyik oldalon állsz, mert ez világméretű ütközet lesz, s nem maradhatsz semleges örökké. Anabella Watkins, vagy én, mindenképp eljutunk hatalmas kőfaladig.

- Ezt vegyem fenyegetésnek?
- Baráti jó tanácsnak. Akkor, a mielőbbi viszontlátásra! – Azzal a férfi eltűnt.
- Rufus Edgar Order még mindig olyan idegesítő, mint amilyen volt – jegyezte meg epésen Dante. – Az agyamra megy…
- Nekem meg az megy az agyamra, amit mondtál. Mégis hogy juthat eszedbe az, hogy az a rettenetes boszorkány jó érdekeket szolgál?!

- Waleed, az a nő el akarja tüntetni a társadalom rákfenéit, a társadalom trolljait, s igazából nem rossz ez.
- Milliók fognak meghalni ártatlanul! – kiabálta az arab eltorzult arccal. – Millió gyermek lesz kiszolgáltatva Anabella Watkins kényére-kedvére, nem is beszélve a muglikról! Allahra, ezt nem engedhetjük meg! Ez tömeggyilkosság!

- Hagyjuk ezt, Waleed, nem érted meg az én szempontjaimat, s most ez nem is fontos. A lényeg, hogy kiképezzem ezeket a kölyköket. Jobb, ha neki is látok.
- Dante, Rufus nem könyörög, de én könyörögve kérlek, mindenre, ami szent és ami valaha fontos volt neked, Allah! Dante, Keirára kérlek, ne segíts neki!
Az északi keze megremegett a név hallatán, szeme elhomályosult.
- Hogy mered kiejteni a nevét?! – mennydörögte. – Hogy mered megemlíteni őt!? Hogy?

- Keira is Anabella áldozatául esne.
- Ne mondd ki még egyszer a nevét előttem. – Dante hangsúlyában fenyegetés volt. – Ne merészeld még egyszer megtenni, mert esküszöm, hogy párbajra hívlak.
- Nem ijeszt meg az esküd, Dante. Ha az észheztérésedhez ez kell, akkor megküzdök veled.

Több szó nem esett közöttük, ugyanis az északi mágus súlyos léptekkel elviharzott a Potter gyerekek szobájának irányában.
- Nem állhatsz Anabella Watkins mellé, Dante, nem engedem – mondta csendesen Samir, aztán követte Dantét.
 

James, Lily, Albus és Jade éppen Albus ágyán üldögéltek, és arról beszélgettek, hogy vajon mi lehet most odalent, ugyanis James – aki állandóan az ablakban ült – látta, amint megérkezik Rufus Order.
- Szerintem Mr. Order meggyőzte arról, hogy segítsen nekünk, s most éppen borozgatnak – vélte Lily.
- Szerintem meg egymás nyakát szorongatják – vetette fel Albus.
- Allah! – kapta a szája elé a kezét Jade. – Allah kímélj meg ettől!
- Szerintem pedig Mr. Order alaposan a földbe döngölte azt a felfuvalkodott északit! – rikkantotta James.
- Ahhoz képest, hogy a földbe döngöltek, nagyon jól érzem magam – csendült egy hang az ajtó irányából.
Amikor James meglátta a férfit, vörösen a cipője orrát kezdte vizslatni.

- Vége a relaxációnak, kezdetét veszi a munka.
Kisvártatva feltűnt az arab arca is Dante válla mögött. Waleed igyekezett biztató mosolyt küldeni a gyerekek felé, de az irodában történtek miatt, mosoly helyett csak egy furcsa fintort tudott az arcára erőltetni.

- Öltözzetek át valami olyan göncbe, amelyben könnyen tudtok mozogni, aztán fél óra múlva találkozunk a gyakorlótéren.

- Azt se tudjuk, hol van az, mert bezárt minket ide – fröcsögte James.

- Majd Eface odavezet titeket – morogta Dante, majd elhagyta a szobát.
- Kérlek titeket, hogy mindig tegyétek azt, amit mond. Lord Steinhauser nem olyan türelmes, mint én voltam.

- Olyan nehéz természetű ember, apa? – kérdezte Jade.
- Még annál is nehezebb, mint gondoljátok.

- Jók leszünk, ígérjük – mondta James nem különösebb meggyőződéssel.

- Lord Steinhauser nagyon büszke ember, ne sértsétek meg a büszkeségét.

- Nem sértjük meg, ha ő sem a miénket – mondta James huncut mosollyal.

- Na, de fiam! Allahra! Kérlek, na adjatok okot arra, hogy elküldhessen titeket. Dante… Lord Steinhauser nem szívesen vállalt el titeket, s az okot keresi majd arra, hogy kirúghasson.

- Remek – nyögte Albus idegesen. Semmi kedve sem volt olyan ember házában lenni, aki a pokolba kívánja őket.

 

***

 

Egy napja vissza a kastélyba az oázisban tett látogatásról, s Harry éppen a Reggeli Prófétát olvasta, amikor kopogtattak az ajtón. Összehajtogatta az újságot, majd érdeklődve kinyitotta az ajtót. Nagy meglepetésére Arthur Weasley állt odakint homlokráncolva.
- Arthur? – köszörülte meg a torkát Harry. – Gyere be.

- Szervusz, Harry – lépett be az ajtón a férfi.
Hosszas csend következett, Harry az ajtónak támaszkodva azon töprengett, hogy vajon mit akarhat tőle az apósa. Ahogy végignézett a férfin, egy rég elhessegetett gondolat fogalmazódott meg benne. Mi van akkor, ha Arthur azért jött, mert tudomást szerzett a hűtlenségéről? Közben Arthur nagy levegőt vett, s elkezdte:

- Harry, régóta szeretnék veled beszélni arról, ami közted és a lányom között történt, de előbb meg akartam várni, míg felépülsz teljesen.

- Arthur, én… - nyögte Harry, a fejében kavarodni kezdtek a gondolatok. Fel volt készülve arra, hogy egyszer majd magyarázkodnia kell a férfi előtt, aki apja helyett apja volt, s mindig mellette állt, de most, hogy elérkezett a pillanat, hirtelen összezavarodott.

- Nem arra vagyok kíváncsi, hogy miért tetted, mert azt már úgyis tudom, hanem arra, hogy hogyan tovább. Tudom, hogy el akartál válni a lányomtól, mert beleszerettél valaki másba.
- Az pillanatnyi elmezavar volt…
- Harry, sok minden közrejátszott abban, hogy így alakultak a dolgok, de ha már egyszer kiszerettél Ginnyből, akkor nem táncolhatsz vissza csak azért, mert a szeretődről kiderült, hogy gonosz – vágott a szavába Arthur. – Azért jöttem, hogy nyomatékosan megkérjelek arra, hogy ha még jelent neked valamit a családunk, akkor ne játssz a lányommal.

- Nem játszom vele. Eszemben sincs átverni őt, én nagyon röstellem azt, amit tettem. Sohasem tenném ezt vele újra.
- Nem arra céloztam, hogy megcsalnád megint, hanem arra, hogy csak akkor térj vissza hozzá, ha tényleg szereted. A lányom megbocsátott neked, mert te jelentesz számára mindent, de ez nem jelenti azt, hogy a házasságotok megmenthető, ha te nem szereted őt ugyanúgy, ahogyan ő téged. Te nem láttad őt, és ami azt illeti, én sem láttam még sohasem ilyen összetörtnek, kétségbeesettnek. Amíg te betegen feküdtél, ő nem tágított mellőled, próbált erősnek látszani, de nagyon szenvedett. Nem tűröm, hogy még egyszer fájdalmat okozz neki.

- Nem fogok, erre a szavamat adom.
- Úgy legyen, Harry.

- Arthur, – tett egy lépést apósa felé – megbocsátasz nekem valaha?

A férfi elgondolkodva méregette Harryt, majd így felelt:
- Ha bebizonyítod, hogy érdemes vagy a bizalmamra, akkor igen.
- Mindent el fogok követni.
Arthur nem szólt többet, csak lassú léptekkel távozott. Harry hosszú percekig állt az ajtóban, s figyelte, ahogyan apósa eltűnik a folyosó végén. Vállalnia kell a tetteiért a következményeket, s tudta, hogy mindenkinek csalódást okozott, de Arthur visszafogott ridegsége mégis meglepte. Ennél még az is jobb lett volna, ha úgy reagál, mint Ron annak idején. Ron teljesen kikelt magából, még párbajra is hívta őt, hogy kiküszöbölje a csorbát, amely a Weasley család becsületén esett. Amint eszébe jutott Ron, az meg is jelent a folyosó végén, s viharos léptekkel felé tartott.
- Harry! – integetett felé Ron. – Ne csukd be az ajtót, beszédem van veled!

Harry kíváncsian figyelte a közeledő barátját.
- Fontos dolog miatt jöttem.
- Történt valami?
- Nem, semmi különös, csak eszembe jutott valami.

- Mi?
- Hogy van még egy rendezetlen ügyünk – vigyorodott el Ron.
- Rendezetlen ügy? – Harry az emlékei között kutakodott válasz után, de semmit sem talált.
- Kihívtalak párbajra. – Ron szemében ádáz fény csillant.
- Hogy te még mindig ragaszkodsz a párbajhoz? – kerekedtek el Harry szemei. Azt hitte, hogy Ron már rég nem gondolja komolyan a dolgot.
- Még szép! Hiszen megbeszéltük! Attól, hogy rendben vagy a húgommal, még elverhetlek, nem?
- Ron, szerintem vannak fontosabb dolgaink is, mint párbajozni… - vélte Harry.
- Szóval félsz.
- Nem félek, csak talán szerveznünk kellene az ellenállást.
- Mr. Order elutazott északra, úgyhogy ráérünk. Ne keress kifogást, valld be, hogy tele van a gatyád trollkakival!
- Ugyan, kérlek! – csattant fel Harry. – Ha harcolni akarsz, akkor csak rajta! De ne panaszkodj, ha csúfondárosan kikapsz!

- Neked lesz okod panaszra – ígérte Ron. – Akkor legyen ma délután a hátsó kertben. Mr. Order oda építette fel a gyakorlópályát.

Harry beleegyezésképp bólintott.

 

***

A Steinhauser birtok gyakorlótere egy kör alakú mini aréna volt csupa márványból. Az arénát körbe a nézőtér övezte, amely most üres volt, középen pedig a fű a Steinhauser címer mintájára volt nyírva.
- Ez a pasas tiszta sárkánymegszállott – mutatott a címerben szereplő bestiára James. – Tuti van neki egy.
- Mint már mondtam… – kezdte Albus tudálékosan.

- Sárkányokat tilos tartani bla bla bla – vágott a szavába James. – De akkor is van neki egy, érzem!
- Én azt érzem, hogy mindjárt megfagyok – didergett Lily, még szorosabbra húzta szürke tréning felsőjét. – Jöhetne már!

- Én azért annyira nem várom, rossz előérzetem van.
- Neked mindig rossz előérzeted van, öcsikém – vágta hátba Albust James.

A pályára vezető lépcsőn ekkor tűnt fel az északi mágus hatalmas alakja. Arisztokratikus határozottsággal lépkedett lefelé, kezében a pálcáját markolta.
- A mai órát egy kis bemelegítéssel kezdjük. Ép testben ép lélek, ahogy a sablon tartja. Lássuk be, van benne valami igazság. Csak akkor tudjátok uralni a felszabadított varázserőt, ha meg van hozzá a megfelelő fizikai állapototok. Kiemelt hangsúlyt kap a fizikai edzés az elkövetkezendő időszakban, így ennek jegyében húsz kör az arénában!

James körbenézett.
- Sima ügy! A kviddicspálya ennél nagyobb!

- Hát hogyne. – Lord Steinhauser összedörzsölte a kezét.

A gyerekek futásnak eredtek.
- Ne aggódjatok, sima ügy ez. Sokkal rosszabbra számítottam… - mondta James, amikor hirtelen megjelent a lába előtt egy kicsi szikladarab, s ő megbotlott benne és hatalmasat hasalt.

- Figyelj oda jobban, Jimmy! – kiáltotta Lily hátrafordulva, de amikor visszafordította a fejét, beleütközött egy kőtömbbe.
- Na, ki figyeljen? – nevetett fel James.
Albus – látva testvérei balesetét – felvonta a szemöldökét, s közben azon gondolkodott, hogy ő vajon miért nem látta azt a kőtömböt, amelynek nekifutott a húga. Ennyire nem lehetett vak!

Már a második kört futotta, amikor a semmiből egy nagyobb kődarab jelent meg, pontosan a lába előtt. Albus még idejében észlelte, s így át tudta ugrani. Ekkor megállt egy pillanatra, s hátrafordulván a kőnek hűlt helyét találta.
- Beértelek, öcsi! – futott el mellette James.
Albus látta, amint a semmiből egy fa emelkedik bátyja elé, s éppen szólni akart neki, hogy vigyázzon, de elkésett: James fejjel belerohant a fába.
- Ez meg hogy a kénköves ménkűbe került ide? Ez eddig is itt volt? – vakarta a fejét James.
Albus Dantéra nézett, aki kaján vigyorral figyelte a jelenetet.
- Ez egy akadályfutás. Oda kell figyelnünk, hogy hová lépünk! – tájékoztatta testvéreit a fiú.
- Azt a rohadt! – James elfojtott egy cifra káromkodást, majd elismerően biccentett házigazdájuk felé.
Folytatták a köröket, de most sokkal éberebben, mint az elején. Ahogy a vége felé jártak, hirtelen dörögni kezdett az ég, majd elkezdett szakadni az eső.
- A fenébe! – rikkantotta James, amikor átugrott egy szikladarabon, de a vizes füvön elcsúszott. – Így nem lehet őket átugrani.
- Akkor kerüld ki – lihegte Albus.
Az eső egyre hevesebben zuhogott, s az akadályok száma is megszaporodott. Elkeseredetten kacskaringóztak a nedves füvön, s vagy tucatszor elhasaltak. James nyakig sárosan éppen füvet prüszkölt a földön ülve, amikor Lily – aki mögötte futott – ráesett.
- Figyelhetnél, hugi.
- Ne haragudj!

Nagy nehezen feltápászkodtak, amikor egy villámcsapás kis híján örökre véget vetett a szenvedésüknek.
- Még ez is – dörmögte James. – Láttad ezt? Kis híján belénk vágódott!
- Nem semmi.

Albus a tizenegyedik körét kezdte meg, amikor félre kellett szökkennie egy villámcsapás elől, amelynek következtében megcsúszott, s már a földön is találta magát. Nagy nehezen feltápászkodott, s a pillantása mesterükre esett, aki teljesen száraz volt a vihar ellenére. Albus hunyorogva próbált átlesnie az esőfüggönyön, s mérgesen konstatálta, hogy nem képzelődött: a férfit nem éri az eső. Biztosan egy varázslattal tartja távol magától a vihart… vagy…
Ekkor egy újabb csapás kis híján eltalálta. Sebesen testvérei után száguldott, s mikor egy vonalba ért velük, így szólt:
- Steinhauser küldi a villámokat.
- Mi? Az lehetetlen!
- Szerintem pedig ő az.

- Akkor ne adjuk meg neki az örömöt, hogy kicsinálhat minket – jelentette ki James.
A gyerekek minden erejüket latba vetve próbáltak kitérni a villámok és az akadályok elől, s sárosan bár, sajgó végtagokkal, de sikerült teljesíteniük a húsz kört. Miután az utolsónak futó Lily is beért, az eső elállt.

- Nem festetek túl szépen – jegyezte meg Dante. – Legközelebb elvárom, hogy tiszták maradjatok.
- Ha elmondta volna, hogy akadályfutás lesz, akkor nem esünk el – fintorgott James.
- Szerintem a villámokkal akkor sem tudtunk volna mit kezdeni – szólalt meg Lily.
- Reményeink szerint nemsokára már ti uraljátok majd a vihart, s nem az titeket – mondta a férfi sejtelmesen.
A gyerekek egymásra néztek, nem tetszett neki Dante rejtvénynyelve, de izgatottan várták a következő feladatot.

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés