Albus, Lily és Jade a fiúk szobájában vártak Jamesre, aki egyedül akart beszélni Dante Steinhauserrel. A fiú már vagy fél órája elment, s ők – ismervén vendéglátójuk zord természetét és James lobbanékonyságát – most már igazán aggódtak. Albus idegesen felpattant, s fel-alá kezdett járkálni a szobában. Jade egy ideig követte a szemével, majd ő is felállt, s mellé lépett.
- Nyugodj meg, Albus, biztosan minden rendben van. – Hogy a szavainak nyomatékot adjon a fiú vállára tette a kezét, amelyen maga is meglepődött.

Albus a lány kezére tekintett, amelyet az zavartan el akart kapni, de Albus a tenyerébe vette az apró, kecses kezet.
- Köszönöm.
...
 

Albus, Lily és Jade a fiúk szobájában vártak Jamesre, aki egyedül akart beszélni Dante Steinhauserrel. A fiú már vagy fél órája elment, s ők – ismervén vendéglátójuk zord természetét és James lobbanékonyságát – most már igazán aggódtak. Albus idegesen felpattant, s fel-alá kezdett járkálni a szobában. Jade egy ideig követte a szemével, majd ő is felállt, s mellé lépett.
- Nyugodj meg, Albus, biztosan minden rendben van. – Hogy a szavainak nyomatékot adjon a fiú vállára tette a kezét, amelyen maga is meglepődött.

Albus a lány kezére tekintett, amelyet az zavartan el akart kapni, de Albus a tenyerébe vette az apró, kecses kezet.
- Köszönöm.
- Ugyan – kacagott fel zavartan a lány. A keze még mindig Albusnál volt, s ő érezte, hogy a szíve a torkában ver. Maga sem értette, hogy miért, de hirtelen vágyakozással nézett a fiú szájára. „Allahra! Én kezdek megőrülni!” – gondolta magában.
- Remélem, Jimmy nem esik neki a mesternek – szólalt meg Lily bujkáló mosollyal. – Volt már rá példa…
Jade kihasználta, hogy Albus a húga felé fordul, s gyorsan kihúzta a kezét a fiúéból, s hátrált két lépést.
- Csak vissza tudja fogni magát – morogta Albus nem túl nagy meggyőződéssel.
- Ebben nem vagyok ilyen biztos – kuncogta Lily.
Ekkor valaki lenyomta az ajtó kilincsét, s hamarosan köreikben üdvözölhették James Pottert. A fiú arca paprikavörös volt.
- Mi történt? – érdeklődött Albus.
- A legszívesebben varangyos békává változtatnám ezt a rohadékot! – dohogta James. – Ajánlom, hogy a korpás haja valami nagyon fontos dolog miatt kelljen, mert én még sosem alázkodtam így meg senki előtt!
- Ezt hogy érted? – Albus rosszat sejtett.
- Úgy, ahogy hallod! – James az ágya előtti komódra csapta a varázspálcáját. – Bementem hozzá, és megkértem, hogy tanítson minket tovább. Erre úgy elkezdett vigyorogni, hogy a vérnyomásom azonnal az egekbe szökött, s legszívesebben letöröltem volna azt a kaján vigyort a pofájáról!
- És mondott valamit?
- Mondott, és ez a legdühítőbb. Azt mondta, hogy lám, mégsem tudunk boldogulni nélküle! Volt képe ilyet kijelenteni!
Albus és Jade összenéztek.
- Valahol igaza van – kockáztatta meg óvatosan a lány. – Mr. Order is ide hozott titeket, pedig ő sincs jóban Lord Steinhauserrel. Szükségetek van rá.
- Nekem ugyan nincs! Egy fikarcnyit sincs! – förmedt rá James. – Én meg vagyok őnagysága nélkül is! Az agyamra megy ez a pojáca!
- De mégis ide hoztak titeket – ismételte meg Jade. – Ennek oka van.
- Mr. Order és az apád is tévedhetnek, nem? – füstölgött tovább James.
Jade szégyenlősen lesütötte a szemét, Albusé pedig villámokat szórt Jamesre.
- Most mi van? – értetlenkedett James öccse tekintete láttán.
Albus odasétált a bátyja mellé, s a foga között szűrve a szavakat ennyit súgott:
- Fogd vissza magad, mert megbántod őt.
James Jadéra pillantott, aki királykék topánkája orrát nézte enyhén piros arccal.
- Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni – ragadta meg a lány két vállát a fiú. – Olyan troll vagyok néha.
Jade úgy érezte, mintha elektromos áram járná át a testét. Aznap már harmadszor nagyon melege lett hirtelen.

- Semmi gond, lassan már kiismerem a természeted – mosolyodott el a kendője alatt.
- Akkor jó. Tudod, hogy annak ellenére, hogy néha egy barom vagyok, nagyon csíplek téged. – James rákacsintott a lányra.
„Nagyon csíplek téged… hát ezzel meg mit akar mondani? – morfondírozott magában a lány. – Csak nem úgy érti, hogy? Nem, az lehetetlen.”
Albus Jade arcát figyelte, amelyen előbb halvány pír jelent meg James csípős megjegyzése miatt, majd a pír eltűnt a bocsánatkérésnél, viszont az utolsó mondat még vörösebbé varázsolta a lány arcát, mint a csípős megjegyzés. Jadét zavarba hozta James közvetlensége, s ahogy Albus ki tudta venni, tetszett is a lánynak az, amit hall. Albus ezt nem igazán nézte jó szemmel, azon kapta magát, hogy a bátyja és a lány közé állt, elválasztva őket ezzel egymástól.
- Koncentráljunk a hajszálra – köszörülte meg a torkát.
- Igen – pattant fel Lily lelkesen. – Hogy szerezzük meg?
- Odamegyek és kitépem, hadd fájjon neki.
- James! Ennyi erővel el is kérhetnénk tőle – csóválta a fejét Albus.
- Jól van, csak egy kósza ötlet volt – mentegetőzött James gyermeki ártatlansággal.
Jade elbűvölve nézte a fiút, amely azonnal szemet szúrt Albusnak. Idegesen hátrált egy lépést, hogy James takarásban legyen.
- A talárján biztos találunk kihullott hajszálat.
- Oké, utána lopózok, ráugrok, és leszedem! – élénkült fel James.
- Ennyi erővel el is kérhetnénk tőle – ismételte meg Albus.
Jade halkan felnevetett, James pedig a lány mellé ugrott, s átölelte. Jadéban a döbbenettől bent ragadt a nevetés.
- Jade engem támogat, igaz szépségem?
- Mi… hogy? – kerekedtek el a lány szemei.
- Hallottam, hogy tetszik az ötletem – duruzsolta James.
- Már mért tetszene az ostoba ötleted neki?! – csapott az asztalra Albus.
- Hát mert tök jó ötlet – magyarázta James értetlenkedve.
- Mi a tök jó ötlet?! – kiabálta Albus. – Az, hogy ráugrasz és kitéped a haját?! Ezt titokban kell csinálni, te tökkelütött!

- Jól van, na! – James megadóan felemelte mindkét tenyerét.
Amint a bátyja karja eltűnt Jadéról, Albus megnyugodott.
- Akkor hogyan csináljuk? – James leült az ágyára.
- El kell terelnünk valamivel a figyelmét, s valamelyikünk belopózik a szobájába, és csak találunk egy elkószált hajszálat valahol.
- A legjobb időpont erre az lenne, amikor órát tart – vetette fel Jade. – Olyankor üres a kastély.
- Akkor mi elmegyünk órára, te pedig ellopod a haját – összegezte James.
- Elment az eszed? – hüledezett Albus. – Nem engedhetjük, hogy Jade belekeveredjen.
- Kérlek, Albus, szívesen segítek – mondta a lány. Örült, hogy végre hasznos tagja lehet a csapatnak.

- Na, látod – biccentett a lány felé James. – Ő szívesen bevállalja.
- Akkor sem! – erősködött Albus. – Egyedül nem mehet be a Lord hálószobájába, és, ha lebukik? Nem. Valamelyikünk elkíséri.
- Oké, akkor én veled megyek – fordult a lányhoz James pajzán vigyorral. – Csak mi ketten, mint a mugli Bonnie és Clyde.
Jade arca ismét lángba borult, ahogyan Albusé is, de neki nem a zavartól, hanem a dühtől.
- Nem mehetsz vele!
- Miért nem? – hangzott a James-Lily-Jade kórus.
- Mert… mert… mert csak. Mert rád az órán van szükség, te tudod a legjobban elterelni a figyelmét.
- Ez mondjuk igaz. Ha te kezdesz el neki nyávogni, hogy nem érted a varázslatot, akkor nem hiszi el, de ha James bácsi teszi ezt… - James arca gonosz vigyorba torzult. – Menj akkor te Jadéval, én meg úgy feltartóztatom, hogy csak na!
Albus lelkét megnyugtató öröm árasztotta el.
- Hahó! – legyezett bátyja szemei előtt Lily. – És mégis mivel magyarázzuk, hogy Al nem vesz részt a gyakorlaton?
A kérdésére csend borult a szobára. Fogalmuk sem volt arról, hogy mégis mivel magyarázzák a legszorgalmasabb távolmaradását.

- Te minden órán részt vettél még a Roxfortban is – szólalt meg James. – Mindenki tudja, hogy stréber hajlamaid vannak, még Steinhauser is.
- Tudom – dörmögte Albus. A végén még tényleg Jamesnek kell elkísérnie Jadét.
- És ha én mennék? – vetette fel Lily.
- Nem! – vágta rá Albus olyan hevesen, hogy mindenki döbbenten pillantott rá. – Nem tudsz még olyan sok varázsigét… és ha valami védőbűbáj fedi a szobát?
- Al, igaz, hogy én fiatal vagyok, de az elmúlt hónapokban nagyon szorgalmasan tanultam – emlékeztette Lily sértődötten.
Albusnak igazat kellett adnia a lánynak, de nem akarta, hogy más menjen Jadéval, mint ő maga. Ekkor döbbent rá, hogy voltaképp csak kettesben akar lenni vele. A felismerés villámcsapásként hasított a tudatába. Valóban, ő csak egyedül akart maradni a lánnyal, úgy, mint annak idején az oázisban. Amióta itt voltak, még sosem tudott vele négyszemközt beszélgetni, mert mindig ott volt egy harmadik személy. Nem helyezheti az önös érdekét a legfontosabb cél, Anabella legyőzése, elé, ezért – nehéz szívvel, de – így szólt:
- Rendben, menjen Jadéval Lily.
Lily először nagyon megörült a lehetőségnek, hogy egy fontos feladatot teljesíthet, de amikor Albus szemében észrevette a csalódottságot, egy csapásra mindent megértett.
- Inkább menjen Albus – jelentette ki.
- Mi van? – kérdezte James, már semmit sem értett.
- Al többet tud, mint én, és amúgy is, mi ketten jobban el tudjuk terelni a mester figyelmét. Elég szerencsétlenek vagyunk.

Albus arca felragyogott, ez nem kerülte el James figyelmét.
- Mi a fenét vigyorogsz?
- Nem is vigyorgok – hervadt le a mosoly Albus arcáról. – Inkább találjuk ki, hogy milyen indokkal maradjak távol.
- Talán, ha beteget jelentenél – vetette fel Lily. – Én mindig azt szoktam, ha nem volt kedvem bemenni apa órájára.
- Te kis csaló! – James hangjában elismerés csengett.

- Ez mind szép és jó, de szerintetek nem fog megvizsgáltatni? Csak úgy elfogadja, hogy beteg vagyok, és ennyi?

- Mit foglalkozna veled? – hörögte James. – Ez magán kívül senkivel sem törődik.
- És ha a lógósokkal igen?

- Van nálam rókázó rágcsa és egyéb Weasley Varázsvicc-féle nyalánkság – tájékoztatta őket Lily.

- Hogy került hozzád?

- Még a kastélyban kértem George bácsitól – felelte a lány olyan könnyedséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- És miért kértél?

- Nem tudtam, hogy milyen lesz a kiképzésünk, gondoltam, bebiztosítom magam – vont vállat Lily.

James hatalmas puszit nyomott a húga homlokára.
- Olyan büszke vagyok rád! Hogy nekem miért nem jutott eszembe?

- Mert te pasi vagy, és azok nem gondolkodnak előre.

James sértődötten felhorkant, Albus pedig így szólt:

- Rendben, akkor én megeszem azt az izét mikor lemegyünk az arénába.

- A drága mester biztos örülni fog, ha lehányod a talárját.

- Nem a talárjára fogok célozni.

James sokatmondóan összenézett a húgával.

 

***

Anabella Watkins a Mágiaügyi Minisztériumban ücsörgött a miniszter székében, aki éppen egy tárgyalást folytatott. Kezében egy arany betűkkel írt meghívót tartott. Amióta a kezébe került a meghívó, vagy százszor elolvasta újra meg újra, pedig kívülről fújta, hogy mi áll benne, hiszen ő maga fogalmazta meg a szöveget. Meghívó a roxforti álarcosbálra, ott lesz mindenki, aki számít. A többi borítékot már elküldte bagolypostával a meghívottaknak, egyedül az északi meghívója hevert még a kezében. Valahogy nem akaródzott elküldenie. Valahányszor megpróbálta a baglyának adni, meggondolta magát. Felrémlett előtte a férfiből áradó különleges hatalom, s szinte megrészegült tőle. Talán az lenne a legjobb, ha személyesen adná át a meghívót a férfinak. Akkor megbizonyosodhatna arról, hogy támogatni fogja-e a harcban, s láthatná is őt újra. A találkozás gondolatába beleborzongott.
- Mit tegyek veled? – meredt a meghívóra.
Gondolataiból kopogás verte fel.

- Hívattál – jelent meg Draco nyúzott arca az ajtóban.
- Igen, gyere be, Malfoy. – A nő hangjában undor csengett.

- Itt vagyok.

- Kiszedtél már valamit Alan Orderből? – tért a tárgyra a nő.

- Az a szerencsétlen semmit sem tud – válaszolta tömören Draco.

- Vagy csak nem akar tudni – mutatott rá Anabella. – Szedjétek ki belőle, hogy mire készül a testvére.

- Órákon át kínoztuk a Cruciatusszal, de nem felel.

- Makacs kis jószág – fintorgott Anabella. – De valamit biztosan eltitkol, tudni akarom.

- Nem találod furcsának, hogy Rufus Order nem is próbálja kiszabadítani?! – csattant fel Draco. – Ha tudna akármiről is, akkor biztos nem hagynánk a mi kezünkben!

Anabella felállt, arca elsötétült.

- Ne merészelj még egyszer ilyen hangon beszélni velem, Malfoy, vagy nagyon megbánod.

- Értsd meg, hogy hiába tartjuk fogva, hiába kínozzuk, semmit sem tud – mondta Draco meghunyászkodó hangon.

- Valamit tudnia kell.

- De… - kezdte Draco.

- Csak semmi de! Ha nem hozol használható információt, akkor megnézheted magad! Apropó, hogy van a feleséged?

Draco megütközve nézett a nőre.

- Jól.

- És a drága gyerekeid?

- Ők is.

- A Roxfortban vannak – mondta a nő sokat sejtetően. – És ki a Roxfort igazgatója?

- Te – nyögte Draco falfehér arccal.

- Nos, akkor mit is mondott Alan a testvére terveiről?

- Még semmit, de beszédre bírom.

- Helyes – bólintott Anabella. – Most pedig kotródj a szemem elől.

A férfinak nem kellett kétszer mondani, gyors léptekkel távozott az irodából.

- Micsoda egy hasznavehetetlen idióta – sziszegte Anabella.

 

Eközben London egyik félreeső kerületének irodaházában díszes társaság gyűlt össze. Ott volt minden ország legnagyobb és legbefolyásosabb aurorja. Ezek a varázslók és boszorkányok a saját országukban nagy tiszteletnek örvendtek, de most valaki odáig merészkedett, hogy bemocskolja a kivívott tiszteletet. Ezért gyűltek ma össze. Nem hunyhattak tovább szemet a közelmúlt eseményei fölött. Rejtélyes eltűnések, halálesetek…

Rufus Order egy hosszú tölgyfaasztal ablak felőli végében állt, s a bőrszék támlájára könyökölve pipázott. Tőle jobbra Harry Potter foglalt helyet mélyen elmerülve a gondolataiban. Harryvel szemben Ron ült és a Reggeli Prófétát lapozgatta.

A fehér ajtót először egy ismerős arc nyitotta ki. Hosszú szürke kaftánt viselt, s egy láthatatlan sétapálcára támaszkodott. Szakállán apró hópihék voltak.

- Hogy itt milyen borzalmas az idő! Allahra! Mit meg nem adnék azért, hogy újra az oázisomban legyek!

- Örülök, hogy megérkeztél, Waleed – mosolyodott el Rufus. – Harry Pottert már ismered, ez az úr pedig Ronald Weasley.

Ron felállt, s elfogadta a felé nyújtott kezet.

- Maga az, akinél Harry gyerekei tanultak?

Az arab bólintott, majd Harryhez fordult:

- A kölykök jól vannak, és sokat fejlődtek.

- Ennek őszintén örülök.

- Még mindig északon tanulnak, és én őszintén mondhatom, hogy nagyon bízom bennük. Makacsok az igaz, de nagyszerűek, nagyon büszke lehet rájuk, Mr. Potter. Az alatt az idő alatt, amíg én tanítottam őket, nagyon a szívemhez nőttek.
- Az már egyszer biztos, hogy hamar az ember szívébe lopják magukat – értett egyet vele Rufus, majd a küszöböt átlépő barna bőrű boszorkányhoz sietett. – Eufrazia! Nagyon örülök, hogy itt vagy.

- Komolyan elgondolkodtam, hogy megtegyem-e ezt a hosszú utat, de végül meggyőzött a leveled.

- Reméltem, hogy így lesz – mosolygott Rufus. – Uraim, a hölgy Eufrazia Bechet egyenesen Dél-Afrikából.

- Örvendek.
- Én szintúgy, Mr. Potter.
Harry csodálkozva nézett a nőre, aki a sebhelye felé bökött.

- Az egész világon híres a története.

Harry még ennyi év után sem szokta meg, hogy vadidegen emberek is ismerik őt.

Eufráziát még számos távoli vidékről érkezett varázsló és boszorkány követte. Amikor az utolsó meghívott – egy antarktiszi mágus képében – is megérkezett, Rufus az asztalfőhöz sétált, s csendre intette a társaságot. Mindenki feszülten ráemelte tekintetét, kivéve egy jóképű szőke hajú mágust, aki meglátván a két székkel arrébb ülő mandulaszemű férfit gunyorosan felhorkant:

- Nem hiszem el, hogy Ruf még mindig nem tudja megválogatni a barátait.

- Ha azt tenné, akkor te most nem lennél itt – vágott vissza a mandulaszemű.

- Heinrich, Otgon, hagyjátok abba mielőtt elkezdenétek, van ennél fontosabb dolgunk is – szólt rájuk Rufus, majd belekezdett a mondókájába: - Mélyen tisztelt mágusszaktekintélyek, drága barátaim, először is szeretném megköszönni, hogy eljöttetek. Nagyon fontos számomra, hogy egytől egyig megtettétek a hosszú utat otthonotoktól idáig.

- Nagy szószban vagyunk, Rufus, még szép, hogy eljöttünk! – nevetett fel egy mandulaszemű férfi. – Mongóliába is elért a Mágiaügyi miniszter mesterkedéseinek híre. Igaz, hogy mindenkit megöl, aki az útjába kerül?

- Igaz is, meg nem is – válaszolta Rufus. – Valóban rejtélyes körülmények között eltűnnek az ellenszegülők, de nem a miniszter keze van a dologban, hanem valaki másé.

- Az a szemtelenül csinos nő az, ugye? – kérdezte Eufrazia cinkos mosollyal az arcán.

- Amennyiben Anabella Watkinsra célzol, igen.

- Hogyan? A miniszter helyettese? – döbbent meg a mongol.

- Pontosan, Otgon barátom. Anabella bábként használja Dubble-t, és sok mindenki mást is.
- Ennyi erővel ő is lehetne a miniszter, miért tette oda Dubble-t? – tudakolta Otgon.

- Mert elsősorban a Roxfortot szerette volna megszerezni, s Dubble mögül irányít. Anabella roppant ravasz és óvatos, nem szabad lebecsülnünk.

- Én nem becsülöm le a szépségét – horkant fel egy jóképű szőke férfi.

- Azt rögtön gondoltam, Heinrich. Ha Anabellával kezdesz, akkor jobb, ha megveszed a sírhelyed. Az a nő vérszomjas.

- De akkor is gyönyörű.

- Akkor miért nem írsz neki szerelmes verset? – kérdezte Otgon megvetően.

- Majd fogok, te csak ne aggódj. Mindig is hódoltam a szépségnek.

- A külseje nem tükrözi a benne lakó kórságot – szólalt meg Harry bosszúsan. – Mr. Order, nem térhetnénk a tárgyra?

- Dehogynem – bólintott a mágus. – Tehát Anabella kezében van Nagy-Britannia, s tudjuk, hogy ezzel nem éri be. Ezért hívtalak titeket, Anabella keze előbb vagy utóbb elér mindnyájunkat. Feltett szándéka a világot uralni.

- Sok ilyen nagyravágyó mágus élt már – kapcsolódott a beszélgetésbe egy öreg nő. Bíborszínű kimonót viselt.

- De egynek sem volt ennyi mersze.

- Ennyi mersze? Ez meg mit jelent?

- Anabella megszerezte a Lelkek Jogarát.

A szobára síri csend borult, a meghívott aurorok arcán átfutott a félelem.

- Lehetetlen – nyögte Heinrich. – Ez nem lehet igaz.

- Egyet értek Heinrich-kel – mondta Orgon a német legnagyobb meglepetésére. – Erre senki sem képes.

- De ő képes volt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy régen eltemetett halottaink visszatértek a halálból felfejlesztett inferusként. A Sötét Nagyúr történetét mindenki ismeri, nos, Anabella az ő lánya.

- Voldemort Nagyúrnak született egy lánya? – kerekedett el Heinrich szeme.

- Igen, s ő egy valódi szörnyeteget nevelt belőle. Anabella akkora erőt tart a kezében, amellyel eddig még sosem volt dolgunk.

- Ez rettenetes! – tette a szája elé a kezét a bíborkimonós nő. – Mit tehetnénk ekkora gonoszság ellen?

- A jogarnak vissza kell kerülnie a helyére – jelentette ki Rufus Order. – Már mindent elterveztem, rajta vagyok az ügyön.

- Nem tudjuk, hogy hol van a Lelkek temetője – emlékeztette őket Otgon.

- Mi nem, de van valaki, aki igen. – Rufus intett a fejével az ajtó felé, amely halk nyikorgással kinyílt, s ott állt mögötte egy megszeppent barna hajú lány.

- Emily Watkins… - Harry érezte, hogy felszökött a vérnyomása.

- Hadd mutassam be nektek Anabella lányát, Emilyt, aki mindenáron nekünk szeretne segíteni. Ő megjárta a Lelkek temetőjét, s jól tudja, hogy merre keresse. Kerülj beljebb, gyermekem.

Emily belépett a szobába, majd szégyenlősen végignézett az ismeretlen arcokon. Amikor tekintete Harryhez ért, bűnbánóan lesütötte a szemét. A férfi biztosan gyűlöli őt, amiért fájdalmat okozott a fiának. A fiának, aki meghalt. Emily szíve görcsösen megrándult.

- Milyen a temető? – fordult egy fekete hajú boszorkány a lányhoz.

- Rettenetes – mondta ki a lány az első szót, amely az eszébe jutott.

- Merrefelé keressük?

- A Lelkek temetőjének bejárata… - kezdte a lány.

- Lényegtelen, hogy hol van, nem? – vágott a szavába Mr. Order. – Úgyis csak a kiválasztottjaim mehetnek el oda, hiszen tiszta lelkű lény lépheti át a küszöbét. Ne terheljük az agyunkat a részletekkel.

- Én azért kíváncsi lennék rá – mondta a német.

- Azt meghiszem! – csapott az asztalra Otgon. – Aztán rohannál is ellopni a jogart, amint visszakerült a helyére.

- Nem vagyok tolvaj – sziszegte Heinrich.

- Elég ebből! – dörrent rájuk Mr. Order. – Elmondom, hogy mit találtam ki. Nos, a kiválasztottjaim visszaviszik a jogart, mi pedig feltartóztatjuk az inferus sereget.

- Miért kéne őket feltartóztatnunk? – érdeklődött Eufrazia. – Úgy tudom, könnyű szerrel elbánhatunk velük, nem kell más, csak egy kis…

- Tűz? – kapcsolódott a beszélgetésbe Samir. – Valóban, az inferusok ellen ez a legjobb, de nem figyeltél, Eufrazia. Ezek felfejlesztettek, pálcát is használnak.

A nő elsápadt.

- Pálcát?

- Komoly gondban vagyunk – állapította meg Otgon. – Ez a nő uralja a halált, ellenünk fordítja a szeretteinket… meg kell állítanunk. Mi lenne, ha megölnénk?

- Nem olyan könnyű végezni vele – felelte Harry. – A legjobb párbajozó, akivel valaha is küzdöttem.

- Akkor mérgezzük meg.

- A Bájitalokhoz is kitűnően ért, messziről kiszagolná. Ne is gondolkozz merényleten, Otgon, a mi dolgunk annyi, hogy feltartóztassuk.

- Szívesen segítenék, Rufus, de öreg vagyok már, lelassultam – tájékoztatta a bíborkimonós.

- Nem is közelharcra gondoltam, hanem arra, hogy készítsétek fel országaitokat a harcra. Fújjatok riadót, szakítsátok meg a külügyi kapcsolatokat Nagy-Britanniával. El kell zárnunk Anabellát a világtól.

- És veletek mi lesz itt?

- Én biztosíthatlak afelől titeket, hogy a Sárkányosztagra számíthat a világ.

Szavait döbbent csend követte. Volt, aki gúnyosan felhorkant, de volt olyan is, aki áhítattal magába mélyedt.

- Az osztagot mi magunk oszlattuk fel sok-sok évvel ezelőtt – törte meg a csendet egy csupa ránc varázsló. – Nem bíztunk bennük, vagyis legalábbis nem minden tagjában. Az osztag veszélyt jelentett a világra, túl nagy hatalom jutott a kezükbe, mi pedig csúnyán lefokoztuk őket. Miért segítenének?

- Mert letették az esküt. Mert letettük az esküt. A Sárkányosztag segíteni fog, igaz, kicsit átalakul a varázslóállományunk, hiszen többen is elhaláloztak az elmúlt években. Csak annyit szeretnénk, Axon, hogy állítsátok vissza a hírnevünket, és persze, hogy adjátok meg az engedélyünket az újbóli harcba lépéshez. Az aurortanács beleegyezésére van szükségünk, hogy dolgozhassunk.

- Nagy vihar közeleg – morfondírozott Axon. – Szükségünk van egy jól bevált erőre, de vajon nem kell-e attól tartanunk, hogy egy másik gonosz erőt ültetünk Anabella helyére?

- A szavamat adom.

- De mindig hű voltál az elveinkhez, Rufus, de mi van azzal a nyughatatlan fiúval? Nem látom magunk között Dantét.

- Dante éppen a kiválasztottjaimat képezi tovább.

- Akkor ő is mellettünk áll?

Rufus arca elsötétült.

- Dante nem éppen egyszerű eset, de azt hiszem, a végén jól dönt majd.

- Ha vállalod érte a felelősséget, Rufus. Hát legyen, én megadom az engedélyt. Hát ti, hogy döntötök? – Axon felállt, hogy szavainak nyomatékot adjon. Őt szinte minden társa követte. Egyedül Heinrich maradt ülve.

- Te nem bízol bennünk, német barátom? – kérdezte enyhe csalódottsággal Rufus.

- De, csak nem akarok úgy tenni, mint ez a ferde szemű itt.

- Na, ide figyelj, még egy ilyen beszólás, és agyon ütlek! – förmedt rá Otgon.

- Nem hiszem el, hogy ennyi év után is képesek vagytok gyerekként marakodni – csóválta a fejét Eufrazia.

- Szerintem hunyjunk szemet fölötte, és jelentsük ki, hogy a Sárkányosztag újra akciózhat – mondta Axon.

- Köszönjük a bizalmat. Akkor hát, készítsétek fel országaitokat, mi pedig első lépésként visszaszerezzük a jogart. Az ülést ezennel berekesztem. Mindenkit szeretettel várok a Licht an Poust kastélyba ebédre.

A meghívottak egyenként távoztak, a végén már csak Rufus, Samir, Ron, Harry és Emily maradtak. A lány egy széken ücsörgött, s próbálta minél kisebbre összehúzni magát. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna azért, amit tett.

- Megbízhatunk benne? – súgta Rufusnak Harry. – Igaz is, jótól kérdezem… magában sem lehet megbízni.

- Még mindig haragszik rám a múltkori miatt?

- Örökké haragudni fogok, de most térjünk vissza a lányra. Miért bízik meg benne?

- Mert őszinte.

- Én ebben nem vagyok ilyen biztos, lehet, hogy Anabella küldte ide.

- Kétlem, de ha így volna, akkor is szükségünk van rá. Ha csapdába csal, akkor elmondhatja, hogy maga megmondta. De ezt kétlem, a lányt bezárva tartották az egyik toronyban, úgy szöktettem meg. Nem éppen anyai szeretetre vall ez. Emily szereti a fiát, és mindent megbánt.

- Hát bánhatja is, mert akkor sem engedném a fiam közelébe, ha Albus öngyilkossággal fenyegetőzne.

- Durva szavak ezek, Harry.

Harry nem foglalkozott azzal, hogy durva-e vagy sem, csak abban volt biztos, hogy Emily sohasem fog újra a fia közelébe kerülni.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés