2013.02.24. 19:17, am
Anabella Watkins elégedetten hagyta faképnél Dubble minisztert, s indult el Dante Steinhauser felé.
- Na, de Miss Watkins – szólt utána a miniszter.
- Később, Dubble – intette le a nő, s megbabonázva folytatta útját.
Dubble vetett egy flegma fintort a jövevényre, majd észrevette hőn imádott Elenáját, s kéjes vigyorba torzult az arca.
- Elena – tűnt fel hirtelen a lány mellett, aki a meglepetéstől majdnem felsikoltott. – Táncoljon velem.
Lily segélykérően pillantott bátyjaira.
- Elena velem táncol most – szólalt meg Albus enyhén remegő hangon.
- Andrés, szerintem foglalkozzon a feleségével. – Dubble hangja kemény volt, és ellentmondást nem tűrő. – Kedvesem, induljunk.
Lily belekarolt Dubble-be, majd segélykérő pillantások kíséretében visszament a táncparkettre.
- Akkor Lily nélkül szerezzük meg – jelentette ki James elszántan.
- Siessünk, amíg Mr. Order lefoglalja Anabellát.
- Remekül csinálja – biccentett a tánctér felé James, ahol már Anabella és az északi táncoltak.
- Menjünk.
- Várj, nem kellene megvárnunk, amíg hat a szer?
- James, Anabella el akarja innét vinni a jogart, nem várhatjuk meg, míg mindenki elalszik.
Mindeközben minden szem a házigazdára és partnerére esett, még sohasem láttak ilyen vonzó férfit. Hosszú, olajzöld talárjában olyan volt, mint egy isten, arisztokratikus gőgje mindenkit magával ragadott.
- Sejtettem, hogy eljössz, Dante – búgta Anabella.
- Miből voltál ilyen biztos ebben?
- Hasonlítunk.
- Hasonlítunk?
- Mind a ketten szeretjük a hatalmat.
- Tényleg szeretném a hatalmat?
- Egy sárkányt tartasz az udvarodban, még szép, hogy szereted a hatalmat. A mágia hatalom.
Dante nem szólt semmit, inkább egy hirtelen mozdulattal magához rántotta a nőt. Anabella szemében meglepettség csillant, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy férfi irányít.
- És ha azt mondanám, hogy csupán kíváncsiságból jöttem el?
- És mire lennél kíváncsi?
- Rád. – Dante a nő szájára nézett, majd végighúzta rajta az ujját.
- Mindent tudsz rólam, amit tudnod kell – felelte a nő. – Téged a hatalomvágyad hozott ide.
- Lenne olyanom?
- Ismerem a történeted, Dante, Order mindent elmondott rólad. Tudom, hogy egy elit varázslóosztagnak voltál a tagja, az úgynevezett Sárkányosztagnak, de amikor azt feloszlatták, te nem akartál menni. Szomjaztad a vért és a harcot.
- Ó, igazán?
- Mind a ketten tudjuk, hogy a kormány buktatott meg titeket, túl veszélyesek voltatok, legyőzhetetlenek. Azt mondták, hogy tegyétek le a fegyvert, de te nem voltál hajlandó rá, s ekkor lépett közbe a mentorod, Rufus Order, a férfi, aki az osztagba hívott, aki felemelt a mocsokból, ő volt az, aki megálljt parancsolt neked. Száműzött északra, ahol szinte rabként kellett élned, visszafogták a hatalmad. Én tudom, hogy mit érzel.
- Tényleg? Szerintem fogalmad sincs róla – szaladt ki Dante száján, de látva a nő elsötétülő arcát, gyorsan hozzátette: - Senki sem tudhatja, hogy milyen érzés, ha bezárnak, ha tehetetlenné tesznek.
- Engem is mindig vissza akartak fogni – vallotta be Anabella csendesen. – Az apám tudta, hogy mire vagyok képes, azt hiszem, kicsit tartott tőlem, ezért kellett hosszú évtizedeken át messze lennem mindenkitől. Azt sem engedte, hogy a csatában segítsek neki. Ez volt a legnagyobb hiba, amelyet elkövetett.
Dante összeráncolt homlokkal hallgatta a nőt, aki merengve bámult a táncolók tömegébe, s közben egy pillanatig teljesen más volt. Olyan emberi. Dante szíve egy kicsit meg is esett rajta.
- Egyedül akart diadalt aratni, nem akarta, hogy vele tartsak. Most már tudom, már rájöttem, hogy milyen részegítő a hatalom íze. Ha egyszer megtapasztaltad, akkor sosem akarod megosztani mással. Még a tulajdon gyermekeddel sem.
- Azt hittem, az apád utódnak hagyott hátra – jegyezte meg halkan Dante.
- Valahol annak is, valakinek, aki beteljesíti a feladatot, ha ő nem tudná. De rájöttem, hogy csak nem akart osztozni velem, a tulajdon lányával. – Anabella szeme elhomályosult, majd látva a férfi szánakozó arckifejezését, azonnal erőt vett magán, és erőltetetten felnevetett: - De ez már a múlt, s nekünk előre kell néznünk, nem igaz? A lényeg az, hogy itt vagyunk mind a ketten, két különleges mágus, s egyesítjük a hatalmunkat. Én nem foglak megállítani, mellettem szabadjára engedheted minden erődet. Amit én ajánlok, az a szabadság, Dante.
- És a halottak? Ők nem szabadok.
- Mindannyian undorító kis férgek voltak életükben – hadarta indulatosan Anabella. – Most az én rabszolgáim.
- Sosem engeded őket tovább, igaz?
- Soha. De erre magadtól is rájöhettél volna. Szerinted miért akarom veled kiképeztetni őket?
- Hogy leigázd a világot.
- A világ nem elég, Dante, meg van a hatalmam ahhoz, hogy az egész univerzumot igába hajtsam.
- Ha kiképeztem az inferusokat, akkor már nem lesz rám szükséged.
- Csak nem félsz, hogy megöllek? Nem vagy olyan ijedős fajta, ne add elő.
- Semmi kedvem meghalni.
- Tégy arról, hogy szükségem legyen rád. – Anabella végighúzta mutatóujját a férfi legféltettebb testrészén. – Bevallom ezen a szép estén, hogy még sosem kívántam senkit úgy, ahogy téged.
- És minek köszönhető ez az érdemem?
- Nem tudom – csóválta a fejét Anabella. – De mi ketten nagy dolgokra lehetnénk képesek.
- Azt hittem, hogy csak te és én van, nincs olyan, hogy mi.
- Nem vagyok teljesen olyan, mint az apám. Ha tényleg olyan vagy, mint amilyennek képzellek, akkor lehet mi.
- Majd meglátjuk – mondta Dante. – Mi lenne, ha meginnánk egy italt?
- Rendben.
Amíg ők a parketten társalogtak, Albus és James feljutottak az első emeletre egy titkos átjárón keresztül.
- Tudod, James, örülök, hogy elcsórtad apától a Tekergők Térképét is.
- Nem csórtam el, csak kölcsönvettem – javította ki a bátyja, majd elővette a zsebéből a köpenyt. – Akkor váljunk láthatatlanná.
- Tedd vissza a köpenyt, James, nincs rá szükség.
- Mi? – lépett öccse mellé James, s ekkor furcsa látvány tárult a szeme elé: az őrvarázslók mind kábultan feküdtek a földön.
- Valaki megelőzött minket.
- Akkor rúgjuk seggbe, ha nem velünk van.
A két fiú beszáguldott Hisztis Myrtle mosdójába, ahol már valaki kinyitotta a kamra bejáratát. Albus és James egymásra néztek, majd leereszkedtek a kamrába. Odalent minden teljesen sötét volt.
- Lumos!
A fiúk hamar elérték azt a termet, amelyben valamikor az apjuk megküzdött a baziliszkusszal, s amelyben pár hónapja csaknem mindannyian meghaltak. A terem ugyanolyan volt, mint amikor utoljára látták, csak ezúttal a kínzóasztal fölött egy ezüstjogar lebegett, amely tetején egy halványkék kristály díszelgett. A jogart furcsa fehér köd vette körbe.
- Meg van – suttogta boldogan James, amikor tekintete kiszúrt egy fekete foltot a szoba másik végéből. Amikor odafordult, egy ismerős alakot vett észre: egy fekete árnyékot, amely alól fény szűrődött ki. – Valaki van alatta!
- Akkor segítsünk neki! Expecto patronum maxima! – Albus pálcájából hatalmas főnixmadár szökkent ki, s repült egyenesen a lethifold felé.
- Expecto patronum maxima! – James pálcáját semmi sem hagyta el.
- Ne csináld már, koncentrálj! – kiabálta Albus. – Mennie kell! Ennél bonyolultabb varázslatokat is megcsináltál már.
- Mindig is a mumusom volt ez a patrónus izé – dörmögte James, de közben egy boldog emlék után kezdett kutakodni az agyában. Meg is találta, de ezúttal nem a repülésórái közül választott, hanem arra gondolt, amikor a délután megérkeztek végre a családjukhoz, s átölelték egymást. Az apjára gondolt, és arra, hogy mennyire szereti őt. Ekkor a pálcából előjött egy büszke szarvas, s a főnix segítségére sietett.
- Sikerült! – örvendezett Albus.
- Mi ez? – vizslatta patrónusát James. – Egy antilop?
- Ez egy szarvas, te gügye! – csapott a homlokára Albus.
- Csak egy szarvas? – görbült le csalódottan James szája. – Valami menőbbre számítottam, mondjuk egy oroszlánra… vagy egy sárkányra!
- Örülj, hogy valami egyáltalán kijött a pálcádból – rótta meg Albus.
A bestia most a fiúk felé fordult, s Albus ekkor vette észre, hogy Jade küzdött a szörnyeteggel egy másik boszorkány segítségével.
- Jade! Mi a csudát keresel te itt? – kérdezte Albus dühösen. – Nem szabadna itt lenned.
A lány nem hallotta tisztán a fiú szavait a lethifold hörgésétől, így nem válaszolt, csak még erősebben koncentrált.
- Expecto patronum maxima forte! – kiabálta Albus. – Félek, hogy nem vagyunk elegen négyen hozzá.
A többiek megismételték Albus szavait, s a patrónusaik nagyobbak lettek. Hosszú perceken keresztül folyt a küzdelem, s világossá vált, hogy a fiúnak igaza volt: szükség volt még egy-két pálcára. A patrónusaik egyre halványabbak, míg az árny egyre hatalmasabb lett, mígnem végül teljesen elnyelte őket.
Mit sem sejtve testvérei haláltusájáról, Lily Mr. Dubble-lel táncolt, s már nagyon unta a férfi gusztustalan megjegyzéseit, s azt, hogy mindig hátrébb és hátrébb kellett húzódnia a varázsló tolakodó szájától. A táncuk alatt legalább százszor próbálta meg megcsókolni, de eddig sikerült minden próbálkozást hárítani.
- Olyan kis visszafogott vagy, szépséges Elenám, pedig nem sok mindenki részesül akkora kegyben, hogy a Mágiaügyi Minisztérium fejével szórakozhat.
- Nagy kegy – vetette oda Lily kicsit flegmábban, mint szerette volna.
- Ejnye, Elena, a végén még azt kell hinnem, hogy nem akarsz velem társalogni.
- De, nagyon is szeretnék, de nem sok mindent hallani, ekkora ricsajban.
- Akkor menjünk ki – ajánlotta a férfi, s meg sem várva a nő válaszát, kivezette azt a teremből.
Lily azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná az utolsó mondatát, de már késő volt. Az udvar üresen tátongott, s ő itt volt ezzel a visszataszító férfival. Azon törte a fejét, hogy vajon Elena, a nő, akinek a bőrébe bújt, engedne-e a férfi tolakodásának. Végigmérte az alacsony, kövér urat, s rájött, hogy nincs nő e földön, aki ezzel a rondasággal szeretne lenni.
- Itt most nyugodtan beszélgethetünk – duruzsolta a fülébe a férfi. – Drága, Elena, most végre ki - ki színt vallhat.
- Színt vallhat? – értetlenkedett Lily.
- Én vágyom rád, amióta megláttalak, és te is biztosan így érzel. – A férfi magához rántotta a lányt, s kéjesen a száját nézte.
- Én ugyan nem! – lökte el magától a lány.
- Én vagyok a miniszter, nálam jobbat keresve sem találnál!
- Azt kötve hiszem! – tette csípőre a kezét a lány. – Maga gusztustalan dagadék!
- Mit mondtál? – vonta össze a szemöldökét a férfi.
Lily a szája elé kapta a kezét. Már megint előbb beszélt, mint gondolkodott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve James módszerét alkalmazta: elgáncsolta a férfit, majd elkezdett rohanni.
- Stupor! – dörrent a férfi átka, de idejében ugrott félre előre egy hóból készített kígyószobor mögé. – Ezért még megfizetsz, te kis ribanc!
Lily szíve hevesen vert, s egy jó átok után kutatott az elméjében.
- Én a világot kínáltam neked, s ez a hála?! Mit képzelsz, te amerikai ribanc? Magam mellé emelnélek, s te megtámadsz?! Bombarda!
Lilynek arrébb kellett kúsznia a kígyó mögül, mert az darabokra hullott.
- Carbunculus! – szórt gennyes keléseket a férfi arcára Lily. – Nem hittem volna, hogy még rondább lehetsz, de tévedtem!
- Megállj, te ribanc, erről tudni fog Anabella is! Eltapossuk az országotokat! A kezem elér! Diffindo!
A bűbáj elérte a lány karját, amelyen hosszú vágás jelent meg. Lily felordított fájdalmában, kezét a sebre tapasztotta, de tovább rohant a Tiltott Rengeteg felé. Dubble egy másodpercre sem hagyta abba a rontások küldését a menekülő lány után.
- Relaxo! – rikkantotta Lily, mire szikraeső hullott a férfira. Sikerült meglepni, s így a lány el tudott bújni az egyik fa mögé. A szíve majd kiugrott a helyéről, s ekkor felizzott a zsebében az érme, amit az apjuktól kaptak. – Jaj, ne, a fiúk!
Nagyon aggódott a testvéreiért, de nem tehetett jelen pillanatban semmit sem, mert Dubble üldözte. Már bánta, hogy nem volt engedelmesebb. Hátborzongató csend támadt, afféle vihar előtti csend. Lily nem bírta tovább, kilesett rejtekéből, s ekkor egy kéz ragadta meg a torkát. A lány felsikoltott, Dubble pedig kitépte a kezéből a pálcáját, s elhajította, majd a hóba nyomta a lányt.
- Vége a játéknak, kicsikém.
- Segítség! – üvöltötte Lily, hátha valamelyik auror meghallja, bár ebben erősen kételkedett, hiszen azok már mind Albusék segítségére siethettek Harry vezetésével.
- Azt hitted, hogy elbánhatsz velem? Velem, az ország második legnagyobb emberével? Pont te? Egy gyenge nő?
- Ő nem, de én igen – szólalt meg valaki a távolból. – Stupor!
Mire Dubble felemelhette volna a pálcáját, ájultan borult le a lányról. A megmentő Lilyhez sietett, s felsegítette.
- Jól van?
- Igen, köszönöm… ő a miniszter.
- Tudom, és? – förmedt rá a barna hajú férfi.
Lily végignézett rajta, s roppant rokonszenvesnek találta, nemcsak azért, mert megmentette, hanem, mert olyan érzése volt, mintha ismerné valahonnan.
- Maga is Order aurorjai közé tartozik? – tette fel a kérdést Lily, mire a férfi az egyik fához nyomta, szemében düh csillogott.
- Honnan tud maga Mr. Order aurorjairól?
- Ha közéjük tartozna, akkor tudnia kellene, hogy én is az vagyok – lihegte Lily.
- Ó, elnézést. – A férfi zavartan elengedte. – Azt hittem, hogy csak egy halálfalóféle, akit meg akart erőszakolni ez a féreg.
Lily arca megrázkódott, eszébe jutott az a roxmortsi kiruccanás, amikor egy vérfarkas tényleg kis híján megtette azt, amit Dubble jóformán el sem kezdhetett. Akkor Scorpius mentette meg. A fiú arca felrémlett előtte, s fásultan összefacsarodott a szíve, majd hirtelen a zsebében lévő érme ismét égetni kezdte.
- A bátyáim a kamrába mentek a jogarért, a többi auror elindult már segíteni nekik?
- Tessék? – értetlenkedett a férfi.
- Azt hiszem, bajban vannak, az aurorok ezt nem tudják?
- Nem tudom, nem hiszem, de…
- Segítenünk kell nekik! – Lily a pálcájáért futott, majd elindult a kastély felé. – Kérem, hívjon segítséget!
A férfi nem akarta magára hagyni a nőt, valahogy úgy érezte, hogy meg kell védenie, ezért a nyomába szegődött, s követte őt a kamráig.
- Bejutottak – állapította meg Lily a kábult őröket látván. – Miért van itt? Miért nem hív segítséget?
- Majd én segítek – nyögte a férfi, nem akarta itt hagyni a nőt a kamra bejáratánál.
Lily semmit sem szólt, csak beugrott a tátongó lyukba.
Pont időben érkeztek meg, ugyanis a szörny már csaknem bekebelezte őket. Már csak Albus és James aprócska patrónusai tartották távol a fiúktól.
- A lethifold – suttogta döbbenten Lily. – Expecto patronum maxima forte!
A férfi döbbenten nézte a lány pálcájából kiszálló patrónust. Pont ilyen patrónusa volt… nem, az nem lehet.
- Segítene? – nézett rá a lány.
- Expecto patronum! – A pálcából egy ezüstfarkas ugrott ki.
- Farkas? – nyögte Albus, majd elvigyorodott. – Scorpius Malfoy?
- Mi? Igen… miért? – tudakolta gyanakodva a férfi.
- Scorpius? – lihegte James. – Ne már!
- Valami bajod van? – fröcsögte Scorpius. – Expecto patronum!
- Tegye hozzá, hogy maxima forte – magyarázta Lily lelkesen. – Akkor erősebb lesz a patrónusa.
- Rendben – bólintott a fiú. – Expecto patronum maxinma forte!
A farkas valóban megnőtt, s a két patrónusnak sikerült lecsalogatni a bestiát a fiúkról. Albus felsegítette Jamest, majd egyszerre emelték fel a pálcáikat:
- EXPECTO PATRONUM MAXIMA FORTE!
- Jadét lenyelte ez a szörny, meg kell mentenünk! – ordította Albus.
- Megtudjuk még? – kérdezte James.
- Persze, olvastam róla, hogy két órán belül megmenthető az áldozat, mert még nem kebelezte be.
- Mentsük meg a sógornőmet! Expecto patronum maxima forte! – Lily pillangója újult erővel csapott le.
Scorpius megbabonázva figyelte a lány patrónusát, s szép emlékek jutottak az eszébe.
- Te meg mi a fenét vigyorogsz? – dörrent rá James verejtékezve. – Ennyire vicces, hogy a halálunkon vagyunk?
- Csak ismertem egy lányt, akinek pillangó volt a patrónusa. – Scorpius szeme elsötétült.
- Na, ne mondd, te tökkelütött mardekáros.
- Pont úgy beszélsz, mint… - kezdte Scorpius, de mielőtt kimondhatta volna, lemondóan megcsóválta a fejét. – Ti tudjátok, hogy ki vagyok, de én nem tudom, hogy igazából ti kik vagytok.
- Azt nem is kell megtudnod, Malfoy.
Lily csak most hallottam meg a fiú nevét, s azonnal a patrónusra pillantott. A farkasra, amelyet Scorpius szokott megidézni. Hát itt van velük a fiú valaki más képében, ami csakis azt jelentheti, hogy az ő oldalukon áll. Lily szívét átjárta az öröm, mire a pillangója még nagyobb lett, mint eddig volt. Scorpius tett egy lépést a lethifold felé, s hallotta amint a mögötte álló lány is ugyanezt teszi.
- Ne, maradj ott! – fordult felé, s ekkor a lélegzete is elállt. – Lily?
A lány kis híján orra bukott a hirtelen két számmal nagyobbá vált ruhájában. A Százfűlé hatása elmúlt, mindannyian visszaváltoztak.
- A francba! Lejárt az időnk – dohogta James.
- Ti éltek, vagy ez csak egy gonosz illúzió? – kérdezte Scorpius.
- Élünk, Scorp, majd mindent elmesélek – sietett a válasszal Albus. – Csak előbb gyűrjük le ezt az izét.
Scorpius Lily szemeibe nézett, s testét melegség öntötte el. Határtalanul boldog volt, legszívesebben üvöltött és sírt volna egyszerre az örömtől. Elméjét megrohanták az emlékek, az átélt közös pillanatok. Eközben a farkasan olyan hatalmassá vált, hogy a feje már a lányvécében lebegett, a lethifold pedig apróra zsugorodott össze, mígnem rázkódni kezdett.
- Most, egyszerre! – indítványozta Albus.
Négy pálca egyszerre szegeződött a lényre:
- Expecto patronum maxima forte!
A lethifold össze-vissza tekerőzött a levegőben, mígnem millió darabkára robbant szét. Az árnyék eltűnt, s helyette két boszorkány teste hevert a kamra padlóján. Albus azonnal Jadéhoz rohant, míg James a másik lányt vette a karjaiba. Scorpius pedig magához vonta Lilyt, s megsimogatta az arcát.
- Istenem, el sem hiszem, hogy élsz – vette szaggatottan a levegőt, majd beletúrt a lány hajába. – El sem tudod képzelni, hogy mit kellett átélnem a halálod miatt. Jaj, Lily, sose hagyj el többé.
- Nem én voltam az, aki először hátat fordított. – A lány szája keserű mosolyra húzódott. – Miután otthagytál a kamrában, nem is kerestél.
- Egy ideig valóban nem kerestelek, de ez csak azért volt, mert apámék elküldtek minket Írországba a rokonokhoz. Én nem akartam menni, de az apám kényszerített, aztán amikor visszajöttünk, én írtam neked, de a bagoly mindig visszahozta a leveleket… és aztán megtudtam, hogy meghaltatok.
- Én azt hittem, hogy csak átvertél, Scorp.
- Sosem ártanék neked, mindennél fontosabb vagy a számomra.
- Te is az vagy, Scorp. – Lily megragadta a fiú nyakát, és megcsókolta.
- Hé, ez lassan már tizennyolcas karika! – szólt rájuk James, majd finoman megrázta a karjában tartott boszorkányt. – Ébredjen fel, vége van.
Albus is szólongatta Jadét, de a lány meg sem mozdult.
- Jade, könyörgöm, ne hagyj itt! Ne menj el! Fel kell kelned… vissza kell térned hozzám.
- Ki lehet ez? – tűnődött James, miközben eltűrt egy hajtincset a nő arcából. Valami mágneses erővel vonzotta hozzá, egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemét. Majd arra lett figyelmes, hogy a boszorkány vonásai megfiatalodnak, s a hajszíne is szőkévé változik át, kisvártatva egy ismerős testet tartott a karjaiban. – Morgan…
A lány neve hallatára Scorpius elengedte Lilyt, s a húga mellé térdelt.
- Morgan! – rázta meg a testét. – Mi a jó fenét csinálsz te itt? Minek jöttél ide nélkülem?
- Ezt én is szeretném tudni – köszörülte meg a torkát James. – Mit keres ő itt? És te mit keresel itt?
- Mr. Ordernek segítünk.
- Ahogy mi is.
Albus csak Jadéval törődött, kétségbeesetten ébresztgette a lányt, de az egyelőre nem reagált.
- Ne halj meg, könyörgöm! – húzta a mellkasához. – Szeretlek.
- Én is szeretlek, Albus – nyitotta ki a szemeit a lány, de Albus nem Jade szemeibe nézett bele, hanem valaki máséba. – Ez a túlvilág, igaz?
Albus döbbenten meredt a karjaiban fekvő Emilyre, aki teljesen legyengülve feküdt a karjaiban. Az arca elgyötört volt, de a szeme vidáman csillogott.
- Reméltem, hogy anyám nem csinált belőled is inferust… annyira örülök neki, hogy ép maradt a lelked.
Albus óvatosan letette a padlóra a lány fejét.
- Ez nem a másvilág, hanem a valóság.
- Hogyan? – kerekedtek el a lány szemei. – De te meghaltál…
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. – Albus felállt, majd a többiekhez sétált, s Scorpius vállára tette a kezét. – Rendbe fog jönni Morgan, bízz bennem.
- Mindig is bíztam benned, testvérem. – Scorpius átölelte Albust.
- Ahogyan én is, csak azt nem értem, hogy ő mit keres itt?
- Emily is velünk van, Al, segíteni akar.
- Abból elég volt egyszer.
- Jah, Alnak igaza van, semmi szükségünk rá! – dünnyögte James, szeme előbb Emilyt fürkészte (aki időközben felült, s most hitetlenkedve nézett végig a testvéreken), majd visszatért Morganhez. Olyan békés volt, és olyan szép. Most végre a karjaiban tarthatta anélkül, hogy az pofon vágná.
- Mi lenne, ha adnánk neki egy kis vizet? – vetette fel Lily. – Odabent biztosan nagyon fülledt lehetett a levegő.
- Remek ötlet! – kapott a pálcájáért James. – Aquamenti!
Morgan arcát ellepte a hideg víz, amitől a lány azonnal magához tért, s köhécselni kezdett.
- Nem azt mondtam, hogy lődd képen, hanem, hogy itasd meg! – vágta tarkón a bátyát Lily.
- De legalább magához tért – vont vállat James. – Jól vagy, szépségem?
- Mi a… ki a fene volt ez? – törölgette a szemeit a lány. – Agyonütöm, az tuti!
- Jól vagy, Morgan? – kérdezte aggódva Scorpius.
- Te voltál ez, Scorp?
- Nem én, hanem ő – bökött Jamesre a fiú.
Morgan felnézett a fiú önelégült arcára, pupillái kitágultak a döbbenettől.
- Te…? – Morgan két kezét a fiú arcára tette. – Te élsz?
- Mindannyian élünk – mondta Albus.
- Hogyan? Én azt hittem… - Morgan szemei megteltek könnyekkel, majd James nyakába borult elérzékenyülve.
- Látod, engem még a halál sem győz le – viccelődött James, s megsimogatta a lány szőke hajzuhatagát.
Morgan testén végigfutott a hideg az érintéstől, s gyorsan eltolta magától a fiút.
- Oké, szóval mindannyian éltek és élünk, nagyszerű, akkor megszerezhetnénk végre azt az átokverte jogart?
- Persze, szerezzük meg, de ha kijutottunk innét, akkor számolunk – fenyegetőzött Scorpius. – Nem volt szó magánakcióról.
- Jól van, na.
A gyerekek elindultak a jogar felé.
- Szerintetek mi ez a burok körülötte?
- Valamiféle védőpajzs lehet – vélte Albus.
- Vagy csak egy olyan izé, ami az erdő körül volt tavaly. – James átnyúlt a burkon, de amint a keze megérintette a jogart, egy láthatatlan kéz kilökte onnan, egyenesen neki a hátuk mögött lévő falnak.
- Szép volt, te kis zseni – gúnyolódott Scorpius. – Azt hitted, hogy benyúlsz, és ennyi? Még mindig nem ismered Anabella Watkinst?
James válaszként nyelvet öltött a fiúra.
- Egyikőtök sem ismeri, de én igen – jelent meg mögöttük Emily. – Ezt a burkot csak ő oszlathatja fel, az ő szavára nyílik meg az út.
- Valahogy csak át lehet törni – bizalmatlankodott Albus.
- Igazat mondok – nézett a szemeibe Emily.
- Olyat is szoktál néha?
- Elég legyen! – állt közéjük Morgan. – Emily a barátnőm, és mindent megbánt már.
- Jobban is megválogathatnád a barátaidat – tápászkodott fel James.
- Megválogatom, ezért nem vagyok jóban veled – vetette oda a lány.
- Az előbb még az arcomat tapiztad – emlékeztette szemtelen mosollyal James.
- Nem voltam magamnál – fintorgott Morgan.
- Ha csak Anabella Watkins nyithatja ki, akkor semmit sem tehetünk? – terelte el a szót Scorpius.
- Talán valamit megpróbálhatunk – vetette fel Emily, miközben az egyik szekrényhez sétált, s kivett belőle egy tőrt.
- Minek az? – kérdezte Lily.
- A vér a legnagyobb hatalom – felelte Emily, majd belevágott a tenyerébe. A lány felszisszent, a vágásból pedig vér buggyant ki, amelyet a lány a kőasztalra csöpögtetett, majd a többiek számára érthetetlen nyelven így szólt: - Nyílj ki!
- Hátborzongató, az excsajod sziszeg, mint egy kígyó!
- Az összes Mardekár leszármazott párszaszájú. – Albus próbált úgy tenni, mintha az ő hátán nem futott volna végig a hideg.
A jogart védő burok eltűnt, Emily pedig magához vette a jogart.
- Már csak az a kérdés, hogy hogyan jutunk ki észrevétlenül?
- Ha mi átváltoztunk, akkor a többiek is! – kapott észhez Albus. – Valószínűleg kitört odafent a balhé.
- Akkor ennyi erővel arra is mehetünk – jegyezte meg James.
***
Anabella és Dante ismét a parketten táncoltak, ezúttal egy roppant szenvedélyes tangóra.
- Nem hittem volna, hogy ilyen pocsék táncos vagy, Dante – nevetett fel a nő.
- Harcos vagyok, nem táncoló balerina. – Dante hangjában sértettség csillant.
- No, nehogy nekem megsértődj – búgta Anabella engesztelő hangon. – Az élet fontosabb területein biztosan te vagy a legjobb.
- Fontosabb területeken? Mint például?
- Nem is tudom, mondjuk a csatamezőn, a kiképzéseiden, az ágyban. – Az utolsó szónál Anabella csábosan a férfi szájához érintette az alsó ajkát.
Dante lepillantott a nő ajkára, majd finoman beleharapott.
- Ha jó kislány leszel, akkor egyszer megtudod, hogy milyen egy északi az ágyban.
- Az a gond, hogy én nem tudom, hogy milyen jó kislánynak lenni. – Anabella ártatlan arcot vágott, miközben átölelte a férfi nyakát.
- Pedig jó lesz, ha megtanulod, szeretem, ha egy nő engedelmeskedik az urának.
- Ha tényleg te leszel az uram, Dante, akkor én nagyon is engedelmes leszek, de csak a hálószobában. – Anabella végighúzta a nyelvét a férfi nyakán, Dante vonásai megkeményedtek. – Na, talán nem tetszik?
- Jobban szeretek én kényeztetni – morogta a férfi rekedtes hangon.
- Biztosan a tenyereden hordod a szeretőidet.
- Csak azt, aki megérdemli – jelentette ki Dante.
- Én nagyon is megérdemlem, be is bizonyítom neked – mondta Anabella, s megcsókolta a férfit.
Ginny, aki Hermione mellett állt a szája elé kapta a kezét.
- Hogy ez milyen undorító! Mr. Order smárol azzal a lotyóval.
- Halkabban, Ginny! – fedte Hermione. – A végén még valaki meghall. Ez is a terv része, gondolom.
- Nem bírom ezt a férfit, de most nagyon sajnálom.
Ekkor ért melléjük egy japán férfi, paprikavörös arccal.
- Áh, Harry, egész este kerestelek.
- Mi a fenét csinál ez? – gurult még nagyobb dühbe Harry.
- Ki? – kérdezte Ginny, majd követve férje pillantását rájött, hogy kiről beszél. – Csak nem vagy féltékeny?
- Ki? Én?!
- Te, hiszen a te kis szeretőddel smárolnak! – csattant fel Ginny.
- Ő nem a szeretőm, te ostoba! Merlinre! Ti mind ostobák vagytok! Elrontjátok az egész akciót!
- Hogy, mi?! – tette csípőre a kezét Ginny.
Ebben a percben Dante zsebében felizzott egy apró aranyérme, s ez magához térítette a férfit. Albus, James és Lily bajban vannak! Elhúzódott a nőtől.
- Valami baj van? – tudakolta Anabella, tekintete még mindig buja volt.
- Semmi, csak megszomjaztam – dadogta a férfi.
- Én is szomjazom. – Anabella ismét magához vonta a férfit. – Menjünk fel a szobámba, és tégy magadévá.
- Tessék? Ez most nem a legalkalmasabb időpont…
- Mi a fene ütött beléd? – A nő szemében gyanakvás csillant.
Mit tegyen most? Nem hagyhatja itt, az túl gyanús lenne.
- Csak ez egy kicsit elsietett, nem? Úgy értem, nem szeretem a desszerttel kezdeni az evést.
Anabella elmosolyodott.
- Legyen, ahogy akarod, Dante. Akkor igyunk valamit.
- Hozok neked bort, rendben?
- Rendben.
Dante sietős léptekkel elindult az asztalok felé, ahol egy kék köpenyes varázsló üldögélt.
- Ron, a gyerekek bajban vannak.
- Honnan tudja?
- Az érme.
- Harry magának is adott?
- Adott, persze – hagyta rá Dante. – Menjen, és segítsen nekik, a kamrában vannak.
- Igen, uram – pattant fel Ron. – Apropó, lassan már hatnia kellene az altatónak.
- Aha – motyogta Dante, s öntött egy pohár bort Anabellának.
- Köszönöm – mondta a nő, amikor megkapta az italt. Belekortyolt, de a szeme elsötétült, s a földhöz vágta az italt. – Ez álomital!
- Hogyan? – próbálta az értetlent játszani Dante.
- Megismerek minden főzetet! Valaki el akart altatni!
- Csak nem rám célzol? – Dante felháborodottságában felemelte a hangját.
- Ki tudja? Talán ezért jöttél el. – A nő szeme vékony réssé szűkült össze. – Azért jöttél, hogy feltarts, és megitasd velem ezt a szart, miközben… A JOGAR!
- Milyen jogar?
A nő nem felelt, csak eszeveszett módjára a lépcső felé kezdett futni. Rohanását döbbent arcok követték, még a zenekar is abbahagyta a muzsikát. Az első lépcsőfokhoz ért, amikor az ajtóban felcsendült egy kemény hang:
- Itt meg mi folyik?
A nőt kirázta a hideg, lassan megfordult, s szembe találta magát Dante Steinhauserrel, aki kikerekedett szemekkel pillantott hol őrá, hol pedig arra a Dantéra, aki a nő mögött állt.
- Ezt én is szeretném tudni – sziszegte Anabella vérben forgó szemekkel. – Hogy lehet belőled kettő?
- Dunsztom sincs… talán Order újabb tréfája. – Dante szemén villám cikázott át.
- Te vagy az igazi – suttogta Anabella.
- Sértő, hogy bedőltél egy hamisítványnak.
- Capitulatus! – rikkantotta az ál-Dante, mire a nő kezéből kirepült a pálca.
- Te kis rohadék! – Anabella egy másodperc alatt eltűnt, s egy kígyó maradt a helyén.
- Sectumsempra!
A kígyó kitért a kaszaboló átok elől, s megpróbálta összeszorítani a férfi lábát, de az hirtelen köddé vált.
- Imádom, hogy a Roxfortban újabban lehet hopponálni – mondta. – Expulso! Végre a külsőd is tükrözi a benned rejlő kígyót.
A bestia vadul támadta a férfit, aki minden csapást kikerült.
Hermione, aki eddig döbbenten figyelte a jelenetet, most sietve megszólalt:
- Segítsünk neki!
- Oké – bólintott Ginny, s már rohantak is ki a teremből.
Őket számos halálfaló követte, hogy mesterüknek hasznára lehessenek. Ekkor Rufus Order többi embere is csatlakozott, de már nem az álbőrükben. A főzet hatása megszűnt, mindenki visszanyerte igazi alakját.
- Ez kemény menet lesz – állapította meg Ginny, miközben a köréjük gyűlő halálfaló-túlerőre nézett. – Készülj fel, Harry. Te jó ég, maga Rufus Order! De ha maga Mr. Order, akkor ki Dante?
A választ meg is kapta, amikor visszafordult a kígyó felé. A férfi, aki Dante zöld talárját viselte, s akit a bestia minden áron el akart kapni, az nem más volt, mint a férje, Harry Potter.
Harry bújt az északi bőrébe, ő hadakozik Anabellával, ő csókolózott vele… Ginny arca elsötétült.
- Hogy küldhette Harryt ide így?! – vonta kérdőre Mr. Ordert, aki éppen egy tagbaszakadt halálfalót kábított el.
- Nem küldtem.
- Akkor? Stupor!
- Leütött, mielőtt megihattam volna az italt. – Rufus arcán egy halvány pír jelent meg.
- Leütötte? LEÜTÖTTE?! – kelt ki magából a nő. – Mi maga, egy mugli, hogy csak úgy leüthetik?
- Nem figyeltem oda, nem hittem volna, hogy a saját házamban támadnak így hátba! – védekezett a mágus.
- Ha ennek vége, megöllek, Potter – fogadkozott Ginny fagyos hangon. – Már megint megcsaltál!
Dante Steinhauser élvezettel dőlt neki az ajtófélfának, s figyelte a küzdelmet. Roppant szórakoztatónak találta a történéseket. Ha tudta volna, hogy ekkora katasztrófa kerekedik, ha megérkezik, akkor előbb jött volna. Igazság szerint nem is akart részt venni a bálon, de valami belső késztetésre mégis felült a seprűjére, s elrepült idáig.
A kígyó ismét emberi alakot öltött, s Harrynek Anabella megvető pillantásával kellett szembenéznie.
- Hát sosem tanulsz, Harry Potter? Szeretnéd, ha megint lealáználak?
- Pálca nélkül, aligha – felelte Harry. – Na, milyen érzés átverve lenni?
Anabella először elfintorodott, majd észrevette Ginnyt odalent, s földöntúli hangon felnevetett.
- Inkább kérdezzük meg a nejed, hogy milyen érzés volt látnia minket együtt.
- Confringo!
Anabellát egy pajzs vette körül, így Harry nem tudta millió darabkára szaggatni. A nő körbenézett, s legnagyobb döbbenetére Rufus Order küldte a védőpajzsot.
- Maga? – nyögte a nő.
- Maga megőrült?! – ugrott rá Ginny, s verte ki a kezéből a pálcát. – Miért mentette meg?!
- Talán rájött, hogy melyik oldalon tanácsosabb állnia – felelte Anabella, kezében megjelent a pálcája. – Most már egyenrangú felek vagyunk, Potter. Avada Kedavra!
Most Harryt vette körbe a pajzs, de ezt az emeletről küldték.
- Az apámat nem bánthatod, te átkozott ribanc! – James üvöltve rohant le a lépcsőn, nyomában a testvérei futottak.
- Ti még éltek? Milyen kár, szép inferust akartam belőletek csinálni.
- Már többé senkiből sem csinálsz azt, anya – lépett elő Scorpius és Morgan mögül Emily.
Anabella lenézően végigpásztázta a lányát, s amikor észlelte a tenyerén lévő vérfoltot, rögtön összerakta a képet.
- Te nyomorult áruló! – torzult el az arca. – Ha a kezem közé kaplak, akkor addig foglak kínozni, amíg bele nem halsz!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
XD Nincs is jobb egy kis függővégnél, nem igaz? Ha olvasok egy könyvet, és a vége függőben marad, akkor meg tudok őrülni, még megkapom a folytatást. Örülök, hogyha tetszett a fejezet. Az inferusokkal elkerülhetetlen az összecsapás, sajnos. Igyekszem a folytatással.