A regény megírása előtt az egyik olvasóm azt kérte, hogy az új történetbe csempésszek bele egy kis Dumbledore-t. Hát, ha még mindig olvasol, akkor ezt a fejezetet Neked ajánlom! :) És persze a többieknek is:)

 

 

A Licht an poust kastély nappalijában összegyűlt a kastély összes lakója, s izgatottan várta, hogy az arab mágus belekezdjen a Sárkányosztag történetébe. Harry a kandalló tetejére támaszkodott, s azon merengett, hogy vajon milyen újdonságot tudhat meg Dumbledore-ról. A Sárkányosztag tagja volt, ezt sem tudta róla. Vajon mennyi dolog van még, amit nem osztott meg vele?

Fásultan sóhajtott, majd morcosan az arab férfihez fordult:

- Elkezdhetnénk? Nem érünk rá egész nap.

- Biztos vagyok abban, kedves Harry, hogy ha a végére érünk a történetnek, akkor már nem akar majd elmenni innét – mosolyodott el a férfi, majd szemével végignézett a türelmetlen arcokon. – Úgy látom, hogy mindenki itt van.

- Innod kellene egy kis Látásjavító-főzetet – lépett be a nappaliba Rufus Order nyomában a leszegezett fejű Emilyvel. – Tudom, hogy minket látnak itt a legkevésbé szívesen, de talán a hölgynek sem ártana hallania a történetet, roppant tanulságos.

- Jöjjön csak – egyenesedett ki Harry. – Nem zárhatjuk ki mindig mindenből.

- Látom, megenyhült a szíve – jegyezte meg Rufus.

- Én meg azt látom, hogy kijózanodott – fröcsögte Harry. – És ami a szívemet illeti, a maga irányában sosem fog megenyhülni.

A mágus lenyelte azt a mondatot, amit mondani kívánt a férfinak, s inkább varázsolt magának és a lánynak egy-egy ébenfaszéket. Emily szégyenlősen foglalt helyet rajta, s lopva Albusra nézett, aki tüntetően tornacipője orrát vizsgálta.

- Akkor bele is kezdenék a történetbe. Azt szeretném kérni, hogy a kérdéseiket a mondandóm végén tegyék fel, mert könnyen kizökkenek a mesemondó szerepéből, s a végén még elfelejtek valami fontosat. Rufus barátom, kérlek ne engedd, hogy valamit kifelejtsek, vagy, hogy az idő folyamán megkopott memóriám megvicceljen.

- Nem fogom engedni, Samir. Erre mérget vehetsz.

- Köszönöm – biccentett Samir, majd mindenki legnagyobb örömére belekezdett a történetbe: - A Sárkányosztag nem éppen új fogalom. Tudom, hogy van önök között olyan – itt jelentőségteljesen Bill Weasleyre nézett - , aki abban a hitben él, hogy egy csapat az átlagosnál alig tehetségesebb varázsló összeállt, s önteltségükből fakadóan a Sárkányosztag névvel illette magát. Ez teljesen hibás feltételezés, már csak azért is, mert a Sárkányosztag, mint ilyen nevű társaság már évszázadok óta létezik. A jelenlegi osztag előtt három másik is létezett, s, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, szeretném megemlíteni, hogy annak idején Griffendél Godrik is a tagja volt, ahogyan a Roxfort többi alapítója is.

- Ezek szerint nők is lehetnek tagok – öltött nyelvet bátyja felé Lily.

- Az régen volt. Azóta rájöttek, hogy a nők bénák – nevetett fel James.

- A boszorkányokat sem szabad lebecsülnünk – mutatott rá Samir. – Sok nagyon tehetséges hölgyet ismerek.

- De ők mégsem sárkányosztagosok, vagy van női tag is?

- A jelenlegi felosztásban van női tag is.

- Na, látod, te hím soviniszta! – Lily egy jól irányzott mozdulattal fejbe vágta a bátyát.

- Nem értem, hogy vehetnek be nőket? – vakarta a fejét James.

- Mi a bajod a nőkkel? – csendült egy rideg hang a fiú háta mögött.

James elővette a „majd én megmondom neked” – vigyorát, és hátrafordult, de amikor szembe találta magát Morgannel, lehervadt a mosoly az arcáról.

- Semmi, a csajok klasszak.

- Nos, ha ezt sikerült megbeszélnünk, akkor térjünk vissza a tárgyra. Tehát a Sárkányosztag elnevezést nem mi adtuk magunknak, ez már meg volt. A nevet arról kapta, hogy az első tagok még sárkányok hátán lovagolva felügyelték a világrendet…

- Hű, de király! – lelkesült be James.

Az arab mágus mit sem törődve a fiú csillogó szemeivel, folytatta:

- A sárkányok természetüknél fogva makacs teremtmények, de az elődeink kifejlesztettek egy eszközt, amellyel a legvadabb bestia is szelíd báránykává válik: a sárkánypálcát. Ezzel a varázseszközzel lehetett kordában tartani a sárkányokat, s ennek a segítségével vált sárkány és lovasa eggyé. Elődeink kezében, amint hallhatják, nagy hatalom volt. Egy sárkány önmagában is hatalmas előnyt kölcsönöz a mágusnak, hát még a pálca és a bestia ötvözete! A kettő kombinációjával egy perc alatt eltűntethető egy egész ország a térképről. Éppen ezért a világ aurortanácsai betiltották a sárkányhasználatot. Tudják, a világot az aurortanácsok irányítják, ők döntenek végső soron mindenről. Így a Sárkányosztag csak a nevében maradt meg Sárkányosztagnak…

- A teljesség igénye miatt muszáj belevágnom a szavadba, drága barátom – szólalt meg Rufus. – Igaz, hogy a sárkányokat elvették, de megengedték, hogy egyet megtarthassanak elődeink, ez a bestia egy finn hegyi sárkány volt, Storm, akit Danténél is láthattatok.

- Akkor az a sárkány mennyi idős lehet? – tűnődött James.

- Több mint háromszáz éves – válaszolt Rufus.

Szavait döbbent csend követte, majd Samir megszólalt:

- Valóban, egyet megtarthattak, s ezt a sárkányt kaptuk meg mi is, amikor a régi osztag tagjai meghaltak, s megalakult az új. A Sárkányosztag tagjává kétféle úton válhat valaki, vagy leteszi a Sárkány-vizsgát, vagy életében végrehajt egy olyan nagy tettet, amely indokolttá teszi a felvételét. Mi heten alkotjuk, illetve alkottuk az osztagot. Én letettem a vizsgát, s így váltam taggá, Rufus is így lépett be közénk, ahogyan Dante is. De például Albus Dumbledore azért kapott felvételt, mert legyőzte Grindelwaldot. A nagy tett alatt azt értjük, hogy olyat vitt véghez, amely a társadalom számára nagyon jó. A szövetségünk szeme előtt célként mindig is annak kell lebegnie, hogy a közjó megvalósuljon. Erről szól az osztag munkája voltaképpen. Hosszú éveken keresztül jártuk a világot, hogy rendet tegyünk, s ez idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztünk. Szerettünk együtt dolgozni, s, hogy őszinte legyek nagyon jól kijöttünk egymással.

- Legalábbis egy ideig – horkant fel Rufus. – Addig, amíg az önös érdek nem került a közjó elé.

- Sajnos, Rufusnak igaza van… szeretném elfelejteni azt a napot, amikor az egységünk felbomlott. Az osztagot csak fél évvel később oszlatta fel az aurortanács hivatalosan, de igazából mi addigra már nem is igazán beszéltünk egymással. – Az arab mágus merengve kibámult az ablakon. – Minden azzal kezdődött, hogy tudomásunkra jutott egy legenda, egy mese három varázserejű tárgyról, három testvér ereklyéjéről.

- A Halál ereklyéi – suttogta Harry, s most először pillantott fel a kandallóról. Eddig unott, már - már kételkedő arccal hallgatta a beszámolót, de most már elkezdte érdekelni a történet. – A Peverell testvérek tárgyairól van szó?

- Igen, Mr. Potter, pontosan azokról – válaszolta Samir. – A Pálca, a Feltámadás köve és a Láthatatlanná tévő köpeny. Eleinte a csapatból egyedül én fordultam érdeklődéssel a mese iránt, a többiek ki is nevettek. Tudják, ha valaki a sivatag szívében nő fel, akkor kevésbé lepődik meg olyan történeteken, mint Bogárd bárd meséi… akkor elgondolkodik azon, hogy talán létezhetnek is azok a dolgok.

- Az arabok mindent elhisznek – bökte oda enyhe gúnnyal Rufus. – Na, jó, mondjuk úgy, hogy ez afféle kulturális különbség. Az arabok kevésbé tartanak badarságnak egy olyan légből kapott legendát, mint a Három testvér meséje. Én voltam az utolsó, aki elhitte, hogy akár létezhetnek is.

- Ez így volt, rengeteget kellett győzködnöm Rufus kemény fejét, hogy segítsen felkutatni.

- Elindultak az ereklyék keresésére? – kérdezte döbbenten Hermione. – Csak nem azért, hogy használják őket? Hogy az egyesítésükkel a halál felé kerüljenek?

- Nem, kedves Mrs. Weasley, eszünkbe sem jutott, hogy egyesítsük. Mi csupán megtalálni és elrejteni szerettük volna. Nem akartuk, hogy rossz kezekbe kerüljenek. Eszünk ágában sem volt használni őket… - ezen a ponton a férfi vonásai megkeményedtek, hangja elbicsaklott. – Legalábbis nem úgy, ahogy ön gondolja.

- Talán kellett maguknak a pálca, hogy mindenkit legyőzhessenek – vetette fel Ron.

- Nem a pálcát szerette volna felhasználni két tagunk is.

- Akkor a köpenyt, amely elrejt az ellenségeink elől? – tippelt Mr. Weasley.

- A Feltámadás Kövét – jelentette ki Harry teljes bizonyossággal. – Legalábbis Dumbledore azt akarta.

- Pontosan.

- A követ? – fintorodott el James. – Az meg mire jó? Nincs benne semmi menő!

- Dumbledore elvesztette a családját, bármit megtett volna azért, hogy visszakapja hőn szeretett húgát. Amikor tudomást szerzett a kő hatalmáról, mániákusan győzködött minket, hogy előbb azt kutassuk fel.

- És maguk belementek?

- Először nem láttunk semmi kivetnivalót Albus kérésben… - kezdte Rufus.

- De aztán Rufusnak gyanússá vált szenvedélye, amellyel a követ kereste – vágott a szavába Samir. – A többi ereklye nem is érdekelte, csak ez a kő. Nagyon furcsán, már-már megszállottan kutatott utána, s a természete is megváltozott. Albus mindig is álmodozó, idealista lény volt, de ugyanakkor nagyon barátságos, és imádott elmélkedni a vele azonos értelmi szinten lévőkkel. Viszont miután előtérbe kerültek az ereklyék, magába fordult. Roppant visszahúzódó és távolságtartó lett.

- Nem volt nehéz ráébrednünk a szándékaira, ugyanis nagyon jól ismertük őt – folytatta a történetet Rufus. – Ne ítéljék el Albust, ő egy nagyon jó ember volt, ritka és értékes kincs, de a szerettei utáni mérhetetlen vágya elvette az eszét. Az sem érdekelte, hogy a kő nem hozhatja vissza teljesen a húgát. De volt rajta kívül még valaki, aki vágyott erre az ereklyére, csak ez a valaki jól rejtette szándékát.

- Lord Steinhauser? – emelte fel a fejét Albus. Minden szem a fiúra szegeződött, aki azt kívánta, bárcsak meg sem szólalt volna.

- Miért rá gondolsz?

- Azért, mert találtam egy fotót a zsebében egy nőről, akit sosem láttam a birtokon.

- Eszes fiú vagy te – nevetett fel Rufus. – Gyorsan vág az agyad, ez nagyszerű adottság.
- Kár, hogy nem kamatoztathatom már sokáig. – Albus szája sarkában fanyar vigyor jelent meg.
- Nem fogsz meghalni! – csattant fel Harry. – Nem foglalkozunk ostoba jóslatokkal.

- Neked pont nem kellene ezt kijelentened – fordult Harryhez Hermione. – A te életedet is meghatározta egy jóslat.

- Azt akarod mondani, hogy a fiam halálra van ítélve? – kérdezte a férfi elhűlve.

- Nem, eszemben sincs! – vágta rá gyorsan Hermione. – Csupán azt mondom, hogy meg kellene hallgatnunk a jóslat pontos tartalmát, hogy megakadályozhassuk.

Harry elgondolkodva meredt maga elé, majd ökölbe szorította a kezét, s Rufusra nézett:

- Hermionénak igaza van, talán nagyobb figyelmet kellene szentelnem a proféciának. Szeretném, ha megosztaná velünk azt, amit hallott.

- Akkor talán össze is foglalhatnám most azonnal.

- Inkább a Sárkányosztag története után – kérte Albus. Minél később tudja meg a halála körülményeit, annál jobb.

- Biztosan ezt akarod? – nézett fia zöld szemeibe Harry komor arccal.

- Előbb szeretném, ha a mester végre befejezhetné a történetet. Megkért minket, hogy ne szóljunk közbe, erre egyfolytában megszakítjuk.

- Rendkívül tapintatos vagy, drága Albus, pedig az életedről beszélnénk – emlékeztette Samir.

- Tudom, de szeretném, ha befejezné a történetet.

- Legyen, ahogy szeretnéd. Köszönöm a szót, Albus. Tehát ott tartottunk, hogy a Feltámadás Kövére másnak is fájt a foga, és ez az ember Dante volt, aki elvesztette mennyasszonyát. Dante ifjú mágustanonc volt még, amikor egy oxfordi látogatás alkalmával megismerkedett egy lenyűgöző hölggyel, Keirával, aki az oxfordi egyetemen tanult jogot. A lány nem volt boszorkány, és fogalma sem volt a varázsvilág létezéséről, de nemcsak gyönyörű volt, hanem eszes és nemes lelkű is. Dante, akár hiszik, akár nem, első látásra beleszeretett. Egy év jutott nekik a felhőtlen boldogságból, ugyanis a lánynál egy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak. Dante mindent megpróbált, hogy megmentse, a varázsvilág legjobb doktorait is felkereste, de kifutott az időből. Keira meghalt, a lobbanékony Dante pedig teljesen kihűlt. A veszteség előtt életvidám férfi volt, de a lány halála után teljesen elfordult mindenkitől, s először az önpusztítás ösvényére lépett. Dante volt az első, aki ki akart válni az osztagból, de amikor tudomást szerzett erről az ereklyéről, előadta, hogy új életet akar kezdeni, hogy tovább lépett. Remek színészi képességekkel áldotta meg a sors, de Albus után ő is lelepleződött. Úgy történt, hogy felröppent a hír, miszerint egy varázsló pontosan ismeri a kő helyét, ekkor Albus és Dante egymással versengve próbáltak eljutni az ereklyéhez. Szerencsétlenségükre Rufus ért oda legelőbb, de semmit sem talált.

- Csak pletyka volt az egész, a kő nem volt ott, és a két barátom percre pontosan egyszerre jelent meg. Amikor megpillantották egymást, párbajjal akarták eldönteni, hogy melyikük használja először a követ. Elborult az elméjük, teljesen kikeltek magukból, én pedig egy közeli házból figyeltem a jelenetet. Nem szóltam nekik azonnal, hogy nincs itt az ereklye, mert azt akartam, hogy színt valljanak. Előbújtam rejtekemből, s azt hazudtam, hogy nálam van. Nem túl elegáns megoldás, de roppant hatékony a blöff. Egymást túllicitálva győzködtek, hogy adjam oda, de én hajthatatlan voltam. Végül Dante rántott pálcát először. Abban a percben, amikor rám küldött egy igen csúnya ártást, megjelentek a többiek is, és sikerült ártalmatlanná tennünk őrült barátainkat. Bevallottam nekik, hogy lépre csaltam őket, mondanom sem kell, igen dühösek lettek. Albus nyugodott le először, s ő nagyon elszégyellte magát. Kiszállt az osztagból, nem tudtuk meggyőzni, hogy maradjon. Dante nem bánta meg a tettét, és nem is akart kiszállni. Válaszút elé kerültünk: vagy kitessékeljük mi, vagy hagyjuk, hogy tovább nyomozzon velünk. Egyikhez sem fűlött a fogunk. Dante mindig is közel állt hozzám, ugyanis én voltam a mentora. Ritka tehetséggel áldotta meg a sors, és tudtam, hogy szükségem van rá… hogy a világnak szüksége van rá. Dante gyorsan tanult, és az évek alatt a legjobbá fejlődött. Egy ilyen tehetséget nem volt szabad magunk ellen fordítanunk. Úgy döntöttem, hogy vállalom a felelősséget érte. Most már belátom, hogy rossz döntés volt. Eltelt körülbelül három év, mi lecsökkent létszámmal folytattuk a reménytelen hajszát az ereklyék után. Közben Albusról csak annyit hallottunk, hogy a Roxfortban helyezkedett el. Hiányzott, ezt nem tagadom, de jobb volt nekünk nélküle, hiszen így nem marták egymást Dantéval.

- Igen, jobb, hogy nem voltak mind a ketten egyszerre jelen a csapatban – értett egyet vele Samir. – És akkor el is érkeztünk a legrosszabb mozzanathoz. Kitört a háború a varázslók és a koboldok között ismételten. Ez a harc öt évig tartott, s a koboldok nagyon elszántan küzdöttek. Be kellett avatkoznunk, rendet kellett tennünk.

- Miért nem bízták az aurorságra? – kíváncsiskodott Ron. – Ez nem olyan nagy dolog, amit az aurorok ne tudnának megoldani.

- A koboldok százával mészárolták le a varázslók gyermekeit.

- Rettenetes! – kapta a szája elé a kezét Ginny.

- Azt akarták, hogy pálcát adjanak a kezükbe – mondta Hermione. – Olvastam róla.

- Pontosan. Gyerekeket ejtettek fogságba, s végeztek ki. Be kellett avatkoznunk. Alaszkában esett meg a végső ütközet, amelyben győzelmet arattunk. Ekkor megjelent az aurortanács, és felszólított minket, hogy térjünk haza. Az öregebbek, mint Rufus és én, szívesen eleget tettünk volna a parancsnak, ám a forrófejű Dante nem akart lenyugodni. Ő harcolni akart, de igazi szándéka az volt, hogy megtalálja a Feltámadás Kövét. Elég csúnyán összeveszett Rufusszal a csatamező közepén, s meg is támadta mentorát.

Rufus arca megrándult.

- Nem hiszem, hogy meg akart volna ölni, vagy, hogy tényleg ártani akart volna nekem. Dante csupán meg akart győzni, de ezt akkor még félreértettem.

- Ahogyan az aurortanács is félreértette. Dantéban egy jövőbeni világhódítót láttak, és megijedtek, s mint kiderült, abban a hitben voltak, hogy mi egyesíteni akarjuk a Halál ereklyéit. Micsoda esztelen feltételezés! Az aurortanács azért akart minket úgymond nyugdíjba tenni, mert megtudta, hogy az ereklyék után kutattunk. Első lépésként finoman közölték, hogy menjünk haza. Mi, kis naivok, azt hittük, hogy tényleg csak úgy gondolják, hogy megérdemeljük a pihenést. De Dante kirohanása kimondatta velük az igazságot. Az osztagot feloszlatták, kitüntetéseinket visszavették, érdemeinket elvitatták, hírünket rosszá tették. A sárkánypálcát és a sárkányt is el akarták venni, de én egy hamisított pálcát adtam nekik. Nem túl szép dolog, de úgy gondoltam, hogy a pálcának nálam van a legjobb helye. Az aurortanácsba néha bevesznek olyat is, akit nem kellene. – Samir halkan mormogott valamit, mire a kezében megjelent egy hosszú márványpálca, amely markolatán egy sárkányfej díszelgett. – Ez lenne az a híres sárkánypálca, s igazából már a varázspálcám is, egyesítettem őket.

- A sárkány pedig Danténél van – szólalt meg James.
– Dante mindig is szenvedélyesen vonzódott ezekhez a bestiákhoz. Stormmal különleges kapcsolat alakult ki közöttük, s Dante magával vitte. Úgy is mondhatjuk, hogy ellopta. De ne beszéljünk most róla és a sárkányról. Térjünk vissza a Sárkányosztaghoz – javasolta Rufus.
- Tehát ez volt a Sárkányosztag története. Tiszta szándékkal indultunk és haraggal és keserűséggel váltunk szét. Dante és Rufus nem is találkoztak attól fogva egészen addig, amíg idén muszáj nem volt – fejezte be a történetet Samir.

- De most már ismét engedélyt kaptak az akcióhoz – szólalt meg Ron.

- Valóban, de nem vagyunk elegen. Albus és Francois halottak, Dante pedig a másik oldalon áll. Szükség van az utánpótlásra. – Rufus jelentőségteljesen Harryre és Ronra nézett. – Maga már megjárt egy háborút, Mr. Potter. Az önfeláldozása szinte önmagában feljogosítja, hogy az osztag tagja legyen…
- Hagyjuk ezt a témát, Mr. Order. Haladjunk kis lépésekben, előbb győzzük le Anabellát, aztán visszatérhetünk a dologra. De szeretném előre is felhívni a figyelmét arra, hogy semmi kedvem együtt dolgozni magával.

- Azt rögtön gondoltam – vakarta meg az állát a mágus. – Nem is kell együtt dolgoznia velem, Harry, maga az új osztag élére kerülne. Mi Samirrel tényleg megöregedtünk, ideje visszavonulót fújnunk. Reményeim szerint ez lesz az utolsó csatám. De legyen, ahogy kívánja, haladjunk lépésről lépésre.

- És a többi tag? Számításaim szerint még kell lennie három sárkányosztagosnak – mondta Hermione.

- Jók a számításai. Még itt van Layla Liu és Brian Maxwell is, de ők nem szívesen állnak csatasorba most sem. Ami pedig Francoist illeti, őt néhány hónappal ezelőtt halálra marta egy kígyó.

- Az a repedtsarkú ribanc volt! – kiáltott fel Ginny.

- Ginny, ne beszélj így! – Hermione Emily felé bökött a fejével.

- Nem érdekel, ha az ő lánya. Az a nő egy repedtsarkú!

- Nem zavar a véleménye, Mrs. Potter – vett erőt magán Emily. – Az anyám megérdemli a csúnya jelzőket.

- Egy fikarcnyit sem érdekel, hogy zavar-e téged, vagy sem. – Ginnyből csak úgy áradt az ellenszenv.

- Ne is törődj vele, anya mindig hisztizik - súgta a lány fülébe Lily.

- Mit sutyorogtok ti ott elől? – kérdezte Ginny felháborodva.

- Semmit, anya! – sietett a válasszal Lily.

- Szerintem van ennél fontosabb témánk is az osztag története után – tett pontot a vita végére Harry. – Mondja el nekünk a jóslatot.

- Legyen hát. Először is, szeretnék bocsánatot kérni azért, amiért olyan nyersen közöltem.

- Azért nem akar bocsánatot kérni, amiért csak most mondta el? Amiért eltitkolta?

- Nem, az volt az egyetlen dolog, amit jól csináltam ebben az ügyben.

- Tessék?! – hüledezett Harry. – Jól csinálta azt, hogy úgy nevelte a fiamat, mint a vágóhídra szánt malacot?!

- Sosem kellett volna megtudniuk, hogy van ez a jóslat. Nem akartam elmondani, még pedig azért nem, mert ha megtudják, hogy a fiú, úgyszólván halálraítélt, akkor elkezdenék sajnálni. Albus amúgy is instabil lelkiállapotú, nem tenne jót neki, ha mindenki sajnálná, és, ha biztosan tudná, hogy közel a vég. Figyeltem a fiát, Harry, és Samir is figyelte. Albus nem bánná, ha elérkezne élete utolsó napja.

- Ez badarság! – legyintett Harry. – A fiam nem akar meghalni. Maga csak ezzel próbál könnyíteni a lelkiismeretén.

- Akárhogy is van, a lényeg az, hogy a fiú érdekében nem cselekedtem. Azt akartam, hogy Albus ismét szeressen élni, hogy megtalálja élete elveszett értelmét. A halálraítélt beletörődik a végzetébe, elfogadja azt. Én nem akartam, hogy ez a csodálatos ifjú elfogadja a halált.

- Maga össze-vissza beszél, az én fiam sosem akarna meghalni! – tiltakozott hevesen Ginny, majd a fiúhoz sietett, és átkarolta a nyakát. – Ugye így van, édesem?

Albus nem felelt azonnal, hanem hatalmasat nyelt. Nem tagadhatta, hogy többször is megfordult a fejében, hogy itt kellene hagynia az élők sorát. De most, hogy biztosan tudta, hogy ez a nap nincs is olyan messze, s, hogy rátalált Jadéra, már nem akaródzott elmennie. Arról nem is beszélve, hogy ha Anabella győz, akkor belőle is akarat nélküli inferust csinálhat. Még rémálmaiban sem akart volna a nő bábja lenni.

- Igaz, hogy sosem fordult meg ilyen butaság a fejedben? – duruzsolta Ginny.

Albus segélykérően bátyjára lesett, aki éppen sokatmondóan nézett össze Lilyvel. Hát, persze. Biztosan a sivatagban történt incidensre gondolnak. Amikor Albus azt akarta, hogy hagyják ott meghalni. Még szerencse, hogy James sosem foglalkozik a kéréseivel.

- Őszintén szólva, megfordult már a fejemben – vallotta be a fiú.

James hitetlenkedve az ölébe temette az arcát, Lily pedig mérgesen megrázta a fejét. Mindkettőjüknek ugyanaz fogalmazódott meg a fejében: hogy lehet Albus olyan ostoba, hogy bevallja ezt pont az anyjuknak?

- Hogyan? – már Harry is a fia előtt állt.

- De nem gondoltam igazán komolyan! – próbálta szépíteni a dolgot Albus.

- De hát miért? – tudakolta Harry.

- Szerinted?! – förmedt rá a férjére Ginny. – Megmondom én neked, hogy miért! Mert egy őrült pszichopata ki akarja végezni a családját. Mert a hőn szeretett apjáról kiderült, hogy egy gyenge jellem. Mert kis barátnője csak kihasználta. Na, most már világos?

Harry komoran bólintott.

- Annyira sajnálom, fiam.

- Hát sajnálhatod is! A fiunk a kis kalandod miatt öngyilkos akart lenni! És te… - itt Emilyhez rohant, és megragadta a tarkójánál fogva. – Te és a szégyentelen anyád majdnem sírba vittétek a fiamat!

- Azért ez nem ilyen durva, anya – állt fel Albus. – Csak megfordult a fejemben, kísérletet sosem tettem rá.

- Nem lett volna szabad eszedbe jutnia sem! Erről ti tehettek! – üvöltötte a lány szemébe eltorzult arccal.

- Tudom, asszonyom… és annyira sajnálom…

- Teszek a sajnálatodra!

- Anya, hagyd abba – kérte Albus. – Engedd el, ennyire nem vészes a helyzet. Sosem akartam igazán meghalni.

Ebben a percben James ellenkezésre nyitotta a száját, de Lily egy bokánrúgással elhallgattatta. Ginny még mindig Emily tarkóját szorította, a szeme vérben forgott.

- Ne védd ezt a kis csitrit, Albus!

- Nem őt védem, csak nem jogos az, amit csinálsz.

- Már miért ne lenne jogos? – értetlenkedett Ginny. – Ez a lány tönkretett téged.

Harry már nem bírta tovább nézni a felesége ténykedését, így odament, és lefejtette Ginny kezét a lányról.

- Elég volt, viselkedj, Ginny.

- Lám, hogy véded a mostohalányod!

- Emily nem a mostohalányom. Én is haragszom rá azért, amit a fiunkkal tette, de ő akkor is csak egy gyerek. Hagyd békén.

- Ha ahhoz nem volt gyerek, hogy rámásszon a fiamra, akkor a felelősségre vonásakor sem gyerek.

- Elég legyen ebből, Mrs. Potter. Ez a lány már a mi oldalunkon áll, és az én feltétlen bizalmamat élvezi – mennydörögte Rufus Order megelégelve ezt az esztelen vitát. – Térjünk vissza a próféciához.

Ginny elindult vissza a Hermione melletti helyére, de még mielőtt leült volna, még visszabökött:
- Nem mintha a maga bizalma túl sok galleont érne.

Rufus eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Akkor, Mr. Order, ossza meg velünk a jóslatot.

- A jóslat szerint ahhoz, hogy visszatehessük a jogart a helyére, áldozatot kell bemutatnunk, s ez az áldozat a legtisztább szándékú élete lesz. A jóslat még arról is említést tesz, hogy a maga gyerekei közül kell valakinek visszahelyeznie a jogart, s én arra következtettem, hogy ez a valaki nem lehet más, mint Albus.

- Miért pont Albus?
– Azért, mert ő a legártatlanabb a három gyerek közül.
A nappaliban tartózkodók egyszerre horkantak fel, kifejezve egyet nem értésüket.
– Rendben van, talán nem fejeztem ki jól magam. Mind a hárman csodálatos jellemek, de Albus az, aki a legjobban kilóg a sorból. Belőle hiányzik minden turpisság, ő teljesen egyszerű.
– Maga együgyűnek tart? – kérdezte Albus.

- Nem együgyűnek, hanem egyszerű, tiszta léleknek. Ezért gondolom úgy, hogy a jóslat rád vonatkozik.

- Értem, végül is, teljesen jogos. James és Lily nagyon hasonlítanak egymásra, s mivel egy áldozatról volt szó, csak én jöhetek szóba.

- Akkor a gyerekeim nem viszik vissza a jogart – jelentette ki Ginny. – Nem fog beteljesedni a jóslat, majd valaki más visszaviszi. Biztosan akad még egyszerű lélek ezen a földön.

- Megértem az aggodalmait, Mrs. Potter, de mint mondtam, a prófécia kimondottan az ön gyerekeiről szólt.

- Akkor nem kerül vissza a jogar!

- És mit fogsz csinálni? Leülsz teázgatni az inferusokkal? – kérdezte gúnyosan Ron.

- Te könnyen beszélsz, nem a te fiadat küldik a halálba!

- Ez igaz, de gondolkozz már el, Ginny. A jogart vissza kell vinni, vagy lehet, hogy hamarosan mindannyian meghalunk.

- Akkor vidd vissza te!

- Vissza is vinném, de a jóslat szerint a te gyerekeidnek kell megtenniük. Szívesen vállalkoznék a feladatra.

- Majd én elviszem – mondta Harry. – Kell lennie valami módnak arra, hogy megmentsem Albust.
– Harrynek igaza van – állt mellé Hermione. – Ezek csak jóslatok, ami a legködösebb mágiaág. Valahogy csak meg lehet oldani.

- Én is veled megyek, keresztapu – pattant fel Teddy.
– Mi? – kapta fel a fejét Victoire. – Hogyhogy vele mész? Ez nagyon veszélyes!
– Nem hittem, hogy érdekel, ha veszélyes helyre megyek.
– Mert nem is. – Victoire duzzogva elfordult.
– Hékás, már megint haragban vagytok? – kérdezte James.
– Még mindig – sóhajtott Teddy.
– És abban is maradunk – jelentette ki fagyosan Victoire.
– Nők, csak a baj van veletek! – állapította meg James mindentudóan.

- Mintha ti jobbak lennétek – öltött nyelvet a bátyjára Lily.
– Jobbak is vagyunk – fordult hátra James, de amikor rájött, hogy Morgan még mindig mögötte ül, elhallgatott a nap folyamán másodszor.
– Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved, Jimmy fiú? – gúnyolódott Fred Weasley, aki Teddy mellett állt.
– Fogd be.
Fred nem is szólt többet, hanem cinkosan összemosolyogtak Teddel.
– Én is elkísérlek, Harry – csatlakozott a csapathoz Neville.
– Elmehetek apával? – kérdezte Lunától Frankie.
– Nem tartom túl jó ötletnek…
- Senki nem megy sehová! – csattant fel Albus. – Nekünk kell elvinni a jogart, s én leszek az áldozat. Mi megyünk.

- Még mit nem! – kiáltotta Ginny. – Ti itt maradtok, nem mentek sehová!
– Nem azért tanultam agyon magam, hogy a célkeresztben megálljak – állt fel James szenvedélyesen. – Mit gondolsz, hogy unalmamban tanultam? Unalmamban viseltem el Dante Steinhauser minden rigolyáját? Unalmamban haltam csaknem szomjan a sivatagi próbán? Hát nem, anya! Nem azért törtem magam, hogy megállíts. Én elmegyek Allal.
– Én is! – ugrott fel Lily.
– Nem válok el többé tőled, így én is megyek – állt barátnője mellé Scorpius.
– Ha a bátyám megy, akkor veletek tartok – mondta Morgan nem túl nagy lelkesedéssel.
– Ne legyetek hülyék! – Ginny hangja könyörgőre változott.
– Te ne legyél az – szaladt ki James száján.
– James! – emelte fel mutatóujját Harry.
– Bocsi, anya, nem úgy gondoltam…
- Ne menjetek, kérlek.
– Nincs más választásunk – tette anyja vállára a kezét Albus. – Mennünk kell.
Ginny beleegyezően sóhajtott.
– Akkor azt hiszem, hogy ezt meg is beszéltük. – Rufus lelkéről nagy kő gördült le. – Akkor állítsuk össze azt a csapatot, amely elkíséri a Potter testvéreket a Lelkek temetőjébe. Úgy vélem, hogy nincs szükség túl sok emberre, ugyanis nekem itt minden pálcára szükségem lesz az ellenálláshoz.
– De Anabella már biztosan a temetőhöz küldte az embereit – jegyezte meg Ron.
– Ez igaz, de van egy ötletem, amellyel két legyet üthetünk egy csapásra.
– És mi lenne az?
– Divide et impera.
– Ezt csak én nem értem? – hajolt húgához James.
– Nyugodj meg, én sem tudom, hogy mit jelent ez.
Rufus megvárta amíg az előtte lévők homlokráncolva fordulnak a mellettük állókhoz, majd nevetve kifejtette haditervét:
- Oszd meg, és uralkodj. Megtámadjuk az Azkabant, így eltereljük Anabella fél szemét a temetőről, s hozzájutunk egy kis ingyen munkaerőhöz.
– Ingyen munkaerő? – értetlenkedett Ron.
– Igen. Az Azkabanba sok varázslót és boszorkányt bezártak az utóbbi hónapokban.
– A bátyját is többek között – emlékeztette Harry.
– Áh, igen, Alan is ott csücsül. – Rufus hangjában enyhe megvetés csillant.
– Nem is értem, hogy miért tesz úgy, mintha nem is lennének testvérek. Amikor elmondtam magának, hogy bezárták, maga nem is foglalkozott vele.
– Miért, mit kellett volna tennem? Sírni? Rohanni és megmenteni? – Rugus felszisszent.
– Én biztosan mindent megtettem volna, hogy kihozzam a testvéremet – vont vállat Harry.
– Alannek nem árt egy kis hűvös, úgyis túlságosan is felhevült.
– Maga nem is szereti – csóválta a fejét hitetlenkedve Harry. – Pedig a testvére.
– A rokonait nem válogathatja meg az ember.
– Van, aki a férjét is rosszul választja ki – jegyezte meg keserűen Ginny.
Harry nem reagált a megjegyzésre, csak fásultan legyintett. Belefáradt a feleségével való hadakozásba.
– Tehát kiszabadítjuk a bezárt szerencsétleneket, és igen, a testvéremet is, így megosszuk elvetemült ellenfelünk figyelmét.
– Valamiről megfeledkeztél, drága barátom. Dante is itt van.
– Őt bízzátok csak rám. A börtön után a Roxfortba megyünk, és ott kicsalogatjuk Anabellát a várából. Harc lesz, kőkemény ütközet, de biztos vagyok abban, hogy meg tudjuk oldani.
– Ez mind szép és jó, de ki mondta, hogy magával tartunk? – akadékoskodott Harry. – Elvégre is, éppen indulni készültünk.
– Ha igazán el akart volna menni, drága Harry, akkor bizony már rég elment volna. Maga is tudja, hogy egyedül nem győzhet.
– Sajnos tudom, de ez nem jelenti azt, hogy megbíznék magában. Ez csak azt jelenti, hogy a kisebbik rosszat választom.
– Akkor fogjuk fel úgy, mint pillanatnyi fegyverszünetet egy nagyobb ügy érdekében – javasolta a mágus.
– Rendben – nyújtott kezet Harry. – Akkor megosztjuk Anabella figyelmét, eltereljük, hogy a temetőre kevésbé figyeljen. De igazából a temető a legfontosabb a számára, én a helyében nem törődnék az Azkabannal.
– Ezért tesszük tiszteletünket a Roxfortban is. Ha már az ajtaján kopogtatunk, akkor kénytelen lesz foglalkozni velünk.
– Ez beválhat – kapcsolódott be a beszélgetésbe félénken Emily. – Nem tud váratlan helyzeteket jól kezelni. Anyám mindent eltervez előre, és megbénul, ha valami újdonság történik.
– Akkor bénítsuk meg – lelkendezett James. – Alig várom, hogy elkezdjük!
– Mikor indulunk?
– Úgy tartom célszerűnek, hogy várjunk öt napot.
– Miért várjunk olyan sokáig?
– A várakozás fokozza a feszültséget, és ez idő alatt teljesen felkészülhetünk. Fogadni merek arra, hogy Anabella arra számít, hogy azonnal a temetőbe sietünk. Hát ez nem így lesz. Várakoztassuk meg egy kicsit, igaz, hogy azt is kockáztatjuk ezzel, hogy a világvége bekövetkezzen. Azt már említettem, hogy ha nem visszük vissza a jogart, akkor eljön az Apokalipszis? Áh, igen, szóval tanácsos lenne minél előbb visszahelyeznünk, de hát én nem szeretem a tanácsokat. – Rufus szája szemtelen vigyorba húzódott. – Kockáztatunk egy kicsit, aki mer, az nyer alapon. Hadd rettegjen, hadd őrüljön bele a várakozásba. És ebben az öt napban adok még egy-két plusz leckét maguknak, afféle „hogyan győzzünk le egy inferust”.
– Tűzzel, ezt mindenki tudja.
– Ó, igen, igaza van, Hermione kedves, de megfeledkezett arról az aprócska tényről, hogy ezek a lények a szeretteik. A lelküket kell megedzeniük.
– Az ránk fér – emelte a plafonra a tekintetét Angelina. – George azóta teljesen lelkibeteg, amióta találkoztunk Freddel.
– Már jól vagyok! – vonta össze a szemöldökét George. – Eleinte valóban nem voltam a toppon, de már minden rendben.
– Ez nem igaz – rázta meg a fejét Fred. – Nem vagy önmagad.
– Apa mindig szomorú – mondta Artie, George és Angelina kisebbik fia.
– Jól vagyok – bizonygatta George, s, hogy szavainak nyomatékot adjon, még egy mosolyt is megpróbált az arcára erőltetni.
– Majd ez úgyis kiderül, ha itt lesz az ideje. – Rufus a kezén számolgatni kezdett. – Azt hiszem, hogy a temetőbe elég, ha a gyerekekkel tart Mr. Potter, Mr. Lupin, Mr. Longbottom és a felesége, valamint az én embereim közül Anne és Kinglon.
– És velünk mi lesz? – tudakolta Scorpius. – Én nem hagyom magára Lilyt.
– A gyerekek kategóriába magát is beleszámoltam, Mr. Malfoy, valamint a húgát, Miss Watkinst, és Mr. Longbottomot is.
– Nem lesznek kevesen? – aggodalmaskodott Ginny. – Nekem is velük kellene mennem.
– Maga inkább tartson a szüleivel, semmi szükség arra, hogy a férje lelkét tönkretegye a megjegyzéseivel.
– Tessék?!
– Jól hallotta. Nem tartom jó ötletnek, hogy egy levegőt szívjanak a legfontosabb feladat megoldása közben. Mivel ismételten haragszik a férjére, kérem, hagyja békén. Nem kell elvonni Harry figyelmét a fontosabb dolgokról.
Ginny megszólalni sem tudott a férfi okfejtése után. Harry hosszú idő óta először ajándékozta meg a férfit hálás pillantással. Egyáltalán nem bánta, hogy Ginny esetleg nem tart velük. Ami azt illeti, nagyon is örült neki.
– De a fiam ott fog meghalni! Én mellette szeretnék lenni, és nem tántoríthat el.
A nő érvelésébe Rufus nem köthetett bele. A jóslatra nem is gondolt akkor, amikor kijelentette, hogy Ginny nem tarthat Harryékkel. Harry szíve összeszorult annak a gondolatára, hogy Albust az utolsó útjára kell kísérnie. A feleségéhez sétált, és magához vonta. Ginny először ellenkezni próbált, de Harry olyan gyengédséggel simított végig az arcán, hogy ellágyult.
– Ginnynek velünk kell jönnie, mert lehet, hogy sosem térünk vissza.
– Legyen úgy – egyezett bele Rufus, s fürkésző tekintettel pásztázta Albus arcát. Arra volt kíváncsi, hogy vajon a fiú fejében mi járhat most. Használhatott volna gondolatolvasást, de ezt a módszert sosem tartotta igazságosnak, így most is mellőzte. – Akkor, azt javaslom, hogy pihenjünk le egy kicsit. Nehéz időszak áll mögöttünk, s még nehezebb előttünk. Pihenjük ki magunkat, s holnap folytatjuk az edzést.
A társaság feloszlott, mindenki elindult vissza a szobájába. Emily Rufushoz lépett, s halkan így szólt:
- Köszönöm, hogy kiállt mellettem, Mr. Order.
– Nem tesz semmit sem.
– Komolyan mondta, hogy megbízik bennem?
– Természetesen. Miért kételkedik ebben?
– Mert nem érdemlem meg – hajtotta le a fejét a lány. – Nem vagyok jó ember.
– Felülkerekedett a múlton, és itt van. Nem az számít, hogy mit tett, hanem az, hogy mit tesz és, hogy mit fog tenni. Maga jó ember, Emily, higgye csak el.
 

***

Aznap éjjel nehezen jött az álom Harry szemére. Órákon keresztül forgolódott az ágyában, és az elhangzottakon töprengett, a Sárkányosztag történetén; azon, hogy be kellene lépnie és a jóslaton. A prófécia számára nem volt olyan egyértelmű, mint Rufus Ordernek. Miért szólna éppen Albusról? Csak azért, mert a fiú nagyon különbözik a testvéreitől, még nem feltétlenül ő a legtisztább jellem. Egy dologban volt biztos: az élete árán is megvédi a fiát, jobban mondva a gyerekeit. Egy jóslat nem állhat közéjük. Aztán a gondolatai Anabellára siklottak. A nő eddig is veszélyes volt, de most, hogy Dante Steinhauser áll mellette, még veszedelmesebbnek érezte. Pedig volt idő, amikor gyengéd érzelmeket táplált iránta. Hogy megváltozott minden. Ezen a ponton Harry szíve fásultan csavarodott össze, s lelkében ismét feltámadt az a kínzó érzés, amit lelkiismeret furdalásnak neveznek. Ha ő nem dől be Anabella bájainak, akkor most nem tartanának itt. Voltaképpen nagyon is sáros abban, hogy így alakultak a dolgok. Ráadásul Ginny ismét nagyon haragszik rá, amiért felvette Dante alakját, és csókolózott a nővel. Ginny egyszerűen képtelen megérteni, hogy ő csak szerette volna kiköszörülni a csorbát, amelyet a büszkeségén ejtett Anabella. Hiszen becsapta, tönkretette a házasságát, a sárba tiporta férfiúi büszkeségét, elválasztotta a gyerekeitől, és világossá tette számára, hogy nincs helye az Auror Főparancsnokság élén, hiszen ez a nő könnyűszerrel legyőzte párbajban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Harryt előtte órákon át kínozta és legyengítette, de nem kételkedett abban, hogy Anabella akkor is legyőzte volna, ha ereje teljében van. Egyszerűen ügyesebb volt nála. Szemei előtt megjelentek a Titkok Kamrájában történtek, és a párbajuk, s Harryt végre elnyomta az álom. Egy sötét folyosón találta magát, amelyen szinte csak úgy süvített a szél. A folyosó végén megpillantott egy aprócska fényforrást, így a karját az arca elé tartva igyekezett arrafelé. Szívét mintha jeges kezek markolták volna, a lábát ólomsúlyúnak érezte, de kitartóan menetelt a fény felé. Minél közelebb ért a folyosó végéhez, annál nagyobbá vált a fényforrás, s amikor sikerült végre odaérnie, már akkorára nőtt, mint egy ajtó. Harry megkapaszkodott a falban, és belehajtotta fejét a fénybe. Legnagyobb döbbenetére egy hatalmas szakadékot látott a lábai előtt, amelyben egymás körül örvénylettek az átlátszó lények, a szellemek fülsüketítő sikoltozás közepette. Harry azon gondolkodott, hogy vajon ő is egy ilyen átlátszó lenyomata-e egykori önmagának, amikor megszólalt egy rég nem hallott hang a háta mögött:
- Te csak átutazóban vagy itt, Harry.
Megpördült a tengelye körül, és Albus Dumbledore-ral találta szemben magát. Az ősz mágus pár lépésnyire állt tőle, és fáradtnak látszott.
- Professzor úr – nyögte Harry. – Hogy érti, hogy csak átutazóban vagyok?
- Nem vagy halott, Harry, csupán az álomutazást felhasználva kerültél ide. Ez a hely átjáró a túlvilág és az élők világa között.
- Ez a Lelkek temetője?
- Nem, de nem vagyunk messze attól. Én hoztalak ide, s amint látod, eléggé megviselt a bűbáj.
- Hogy tudott idehozni, hiszen ön meghalt?
- Álomutazással, Harry. A holtak képesek az élők álmait uralni, de ennek ára van… legalábbis én megfizetek érte.
- Még mindig nem értem, mi az, hogy megfizet érte?
- Nyilván furcsállod, hogy miért hoztalak ide. Nos, a válasz nagyon egyszerű, kérdéseid vannak, és én felelhetek rájuk. Nem tudod, hogy hogyan győzd le Voldemort lányát, pedig a válasz ott van az orrod előtt.
- Tényleg nem tudom, uram. Talán ha sikerül visszahelyezni a jogart, akkor meggyengül.

- A jogar fontos eszköz, de nem ez az, amire ő mindennél jobban vágyik. Anabella kezében az inferusok csak a bosszújának eszközei, csak a játékszerei. Neki nem az volt a célja, hogy feltámasszon minden halottat, és leigázza a világot.
- Én azt hittem, hogy világuralmat akar.
- Valamilyen szinten azt is, de egy dolog mindennél jobban motiválja: a bosszú. Tönkre akar tenni mindent, ami neked valaha is fontos volt. Szenvedni akar látni, Harry.

- Ezt már elérte – mondta Harry keserűen. – Tönkretette az életem.
- Még képes vagy szembeszállni vele, így még nem érte el a célját.
- De hamarosan eléri, professzor. Minden hatalom az ő kezében van, és most a világ legjobb párbajmestere is segít neki.
- Dante tényleg nagyon tehetséges, de van valami, ami őt is legyőzheti.
- Mi az?
- Ne butáskodj, Harry, tudod azt te nagyon jól. Ez a valami nálad van, a te birtokodban. Magadhoz kell venned, és használnod kell. Ez a valami nagyon fontos Anabellának, magához akarja venni, mert akkor Dante felett is diadalt arathat. Anabella látszólag nyerésre áll, de van egy nagy előnyötök vele szemben.

- És mi lenne az? Hogy nálunk van a jogar?
- Nem, Harry. Az, hogy a bálon lefegyverezted őt, így jogot szereztél arra a dologra.

- Miért nem mondja ki nyíltan, hogy mi az? – türelmetlenkedett Harry.
- Mert azt te is tudod.
Harry a lába alatt elterülő lelkekre pillantott. Van valami a birtokában, amellyel akár még Dantét is legyőzhetné. Valami, amire Anabella vágyik.

- Annyit segítek, hogy a hölgy nagyon hasonlít az édesapjára. Voldemort is ezt akarta, de sajnos nem sikerült megszereznie.

Harry gondolatai a múlt homályába merültek, felidézte magában a Sötét Nagyúrral vívott éveket. Voldemort meg akarta ölni őt. Voldemort le akarta győzni a halált. Ekkor végre megvilágosodott minden. Hiszen Dante Steinhauser a legjobb párbajmester, s egy ilyen embert csakis a legjobb pálcával lehet legyőzni.

- A Pálcák Ura – csapott a homlokára Harry. – Hogy nem jutott eddig ez az eszembe? Hiszen az az enyém jelenleg.

- Igen, Harry.

- De az ön sírjában van.

- Talán félsz felnyitni a síromat, Harry? Hiszen már egyszer megtetted.
- Csak félek használni a pálcát.
- Ne félj ettől, téged nem részegíthet meg a hatalom íze.

- Nem az miatt, professzor, hanem attól tartok, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy használjam. Félek, hogy esetleg általam Anabellához kerülhet.

- Ez nem fog megtörténni, hiszen te a temetőbe mész, a hölgy pedig a Roxfortban van. Ha minden úgy alakul, ahogy drága öreg Rufus barátunk eltervezte, s megjegyzem, általában sikerülnek a tervei, akkor neked nem is kell szembenézned Anabellával.

- Pedig szívesen megküzdenék vele… még akkor is, ha valószínűleg képtelen lennék legyőzni.

- Senki sem legyőzhetetlen, Harry. S, ha ez vigasztal, én biztos vagyok abban, hogy te aratnál diadalt. Anabella sok rosszat elkövetett, de nem tarthat örökké a sötét, előbb vagy utóbb felragyog a fény. Vedd magadhoz a pálcát, Harry, ezt melegen ajánlom neked. Siess, mielőtt valaki más tenné ezt meg.

Harry vonásai megkeményedtek, szíve egyre hevesebben kezdett zakatolni. Dumbledore elnéző mosollyal tekintett rá a félhold alakú szemüvege mögül, s bólintott:
- Jól sejted, Harry, hamarosan én is visszatérek a testembe, mint Anabella bábja.

- De hogyan?
- Hogy eddig miért nem tudott visszahozni? Mert ellenálltam. Te magad is láttad azokat a szerencsétleneket odalent. Amíg a jogar a helyén volt, azok a szellemek teljes nyugalommal keringtek ideát. De amióta eltűnt a jogar, felbolydult az egész egyensúly. Én meg tudtam szökni úgy, hogy feljutottam ide. Ez a folyosó egy kis ideig még biztonságot nyújt nekem, de már nem sokáig. Elfogy az erőm, Harry, ez az álomutazás is rengeteg varázserőt igényelt.
- De akkor miért?
- Miért próbáltam meg mégis? Mert feltétlenül beszélnem kellett veled. Mert rá kellett vezesselek a megoldásra, hiszen magadtól sosem nyúltál volna a Pálcák Urához. Szükséged van rá, a világnak pedig rád van szüksége. Ne érezz lelkiismeret furdalást akkor, amikor szembe kell nézned velem, vagy a családoddal odaát. Mi nem vagyunk mások, csak bábok. Jobb nekünk, ha végeztek velünk.
- Ez annyira drasztikusnak hangzik – jegyezte meg csendesen Harry.
- Lehet, de így igaz. Harry, mi már egyszer meghaltunk, gondolj arra, hogy nem halhatunk meg újra. Ha nem jártok sikerrel, akkor a lelkünk örökké megcsonkítva kering majd. Nem lelhetünk többé nyugalmat. Bíznod kell Harry bennem, és bíznod kell a többiekben. A Sárkányosztag segíteni fog, de ha nincs meg a bizalom, akkor nem járhattok sikerrel. Bízz meg Rufusban, Harry, de mindenekelőtt bízz meg magadban. Képes vagy rá.

- Nem tudom, uram… úgy érzem, hogy elfogy az erőm. A fiam… a fiam élete veszélyben van, de mégis csak ő teheti vissza a jogart. Én képtelen vagyok feláldozni őt.

- Harry, a halál nem a vég, hanem valami újnak a kezdete. És különben is van egy módja annak, hogy visszahozd őt.

- De az csak afféle anyagtalan formát adna.

- Nem a Feltámadás Kövére célzok.

- Akkor mire?

- Az életben mindenki elnyeri méltó jutalmát, Harry. Téged sem hagytak ki a sorból, bár jelenleg úgy tűnik, mintha különösen kegyetlen lenne veled az élet.

- Ezt most nem igazán értem. Hogy segít ez Albuson?

- Mindenki elnyeri a megérdemelt jutalmát, aki tiszteli a halált.

- Még mindig nem értem, hogy ez hogyan segít abban, hogy Albus életben maradjon?

- Albusnak előbb meg kell halnia, hogy visszatérhessen.

- Én azt akkor sem engedem meg.

- Nem kérik az engedélyedet, Harry. A halál eljön, ha itt az ideje. És jobb, ha tőlem tudod, nagyon mérges a felborult rend miatt.

- Úgy beszél a halálról, mintha az élne.

- Harry, drága Harry, hát nem emlékszel a Peverell testvérek meséjére?

- De igen.

- Mit kértek a haláltól?

- Az egyik a legyőzhetetlen pálcát, a másik a Feltámadás Kövét, a harmadik pedig a láthatatlanná tévő köpenyt.

- És miért kérte a köpenyt?
- Hogy elrejtőzhessen az ellenségei elől.

- Nem egészen.

Harry megvakarta a fejét. Bánta már, hogy nem figyelt oda jobban, amikor Hermione elmesélte a Három Testvér történetét, vagy amikor Ginny elalvás előtt ezt a mesét mondta a gyerekeknek.

- Térj vissza a valóságba, Harry, és kérdezz meg valakit erről. – Dumbledore alakja egyre távolibbnak tűnt.

- Ne! Várjon még! – nyújtotta ki a kezét Harry, de az ősz mágus eltűnt a folyosóval együtt.

Harry verejtékezve riadt fel. Hosszú percekig csak lihegve ült az ágyában. majd belebújt sötétkék mamuszába, és elhagyta a szobát. A folyosón pont abba botlott bele, akire szüksége volt: Ginny éppen egy bögre gőzölgő teával sietett a szobájába. Térdig érő fehér selyemhálóingjében olyan volt, mint egy angyal. Harry meg is torpant a látványtól.
- Ginny – szólította meg Harry.
- Mit akarsz? – A varázs megszűnt, amint a nő rideg arccal ránézett.

- Miért kérte a harmadik Peverell testvér a köpenyt?
- Mi van?
- Miért kellett a láthatatlanná tévő köpeny a testvérnek?
- Mit tudom én! Hogy elbújhasson… - vonta meg a vállát Ginny.

- Mi elől?
- Az ellenségei elől, gondolom… de miért kérdezed?
- Mindegy, nem tudod, hogy hol van Hermione?
- A szobájukban.

Harry faképnél hagyta az értetlenkedő Ginnyt, s már rohant is Hermionéhoz. A nő és Ron még az igazak álmát aludták, s Harry kopogás sem ébresztette fel őket. Hermione Ron karjaiban feküdt, s olyan idilli kép volt ez, hogy Harry azt kívánta, bárcsak ő is ilyen tökéletes házasságban élne. Egy pillanat erejéig lélegzetvisszafojtva nézte őket, majd megköszörülte a torkát. Barátai természetesen erre sem nyitották ki a szemüket, így Harry kicsit hangosan becsapta az ajtót. Hermione a pálcájához kapott ijedtségében, Ron pedig kiugrott az ágyból, és az éjjeli lámpát tartotta Harry felé.
- Harry? Mi a kénköves ménkűt akarsz?
- Csak kérdezni szeretnék valamit – hadarta Harry izgatottan. – Bocs, hogy felkeltettelek titeket.

- Mondd gyorsan.

- Miért akarta a harmadik fivér a láthatatlanná tévő köpenyt?
- Hogy elrejtőzhessen a halál elől.

- Bingó! – csapott a térdére Harry. – Meg van a megoldás!

- Milyen megoldás? – ráncolta a homlokát Hermione. – És miért érdekelt?

- Albust a köpennyel megmenthetem – lelkendezett Harry, s már ki is fordult a szobából. – Köszönöm az információt, Hermione!

- Szívesen… de honnét veszed ezt? – kiáltotta utána a nő.

- Hát Dumbledore-tól! – Harry már a folyosó végénél járt.

- Kitől? – nézett Ronra Hermione.

- Mintha Dumbeldore-t hallottam volna.
- Hát ez az, én is.
- Szerinted megőrült?
- Csak ez lehet a magyarázat.
- Nem kellene utána mennem?
- Felöltözök, és én is csatlakozom – bólintott Hermione. – Siess, Ron!

Így Ron Harry nyomába eredt. Utol is érte barátját a nappaliba vezető lépcső tetején.
- Harry, jól érzed magad?
- Soha jobban! Végre tudom, hogy mit kell tennünk. Kiveszem Dumbledore sírjából a pálcát, és a köpennyel megmentem a fiamat.

- Várj, nem tudlak követni. Milyen pálcát? Mi van?

- Álmomban beszéltem Dumbledore-ral, és ő mondta, hogy vegyem magamhoz a Pálcák Urát.
- De az a roxforti sírban van. Hogy akarsz bejutni oda?
- Nem tudom, majd kitalálom.

Ekkor idegen hangok ütötték meg a fülüket. Lepillantottak a nappaliba, s két idegen embert láttak odalent Rufusszal beszélgetni: egy morcos férfit, és egy mandulaszemű boszorkányt.

- Áh, Mr. Potter és Mr. Weasley! – vette őket észre Rufus. – Jöjjenek, hadd mutassam be önöket a Sárkányosztag két tagjának. Végre megérkeztek a világ másik feléről, hogy erősíthessék a csapatunkat. 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés