A szibériai hóhelyzetnek megvan a maga előnye is. Tegnap sokkal korábban végeztem az egyetemen az időjárás miatt, így be tudtam fejezeni az új fejezetet.

„Az éjben, a szélben, 
Visszhangzik még a szó:
Szabadnak lenni jó, 
De túl sok vér az ára.”

(P.)

 

Rufus Order hátrakulcsolt kézzel fel-alá járkált a dolgozószobájában, s azon vívódott, amit Harrytől megtudott. Mindenképpen ki akarta szabadítani a rabokat, de nem volt ínyére, hogy Anabella pont ezt akarja elérni. A meglepetés erejét akarta kihasználni, de erre most nem igazán volt lehetősége.

- Úgy vélem, hogy Anabella a kivégzésen történő rajtaütésre számít – törte meg a csendet Harry. – Nem hiszem, hogy megfordulna a fejében, hogy az Azkabanba akarunk betörni.

- Feltételezésekre nem alapozhatunk – morogta Rufus. – Kelepcébe akar minket csalni. Én meg biztos voltam abban, hogy ha várunk egypár napot, akkor csak elborítja elméjét a félelem.

- Szerintem pont a jogar miatt akarja meglépni ezt a kivégzést. Afféle gyerekes visszavágás ez.

- Hogy Merlin vinné el! – Rufus dühösen az íróasztalra csapott az öklével.

- Úgy látom, hogy ez a nő nemcsak elvetemült, hanem okos is – jegyezte meg Maxwell.

- Egy átkozott perszóna! – emelte tekintetét a plafonra Rufus. – Az agyamra megy a hülye húzásaival!

- Szerintem csak az a gondod vele, hogy nem úgy táncol, ahogy te fütyülsz – vélekedett Layla.

Rufus valami nagyon csúnyát akart a boszorkánynak mondani, de inkább visszanyelte, s fáradtan a karosszékébe huppant. Ahogyan Harry végignézett rajta, nagyon öregnek látta. Ismertségük ideje alatt most látta csak őt nagyon-nagyon idősnek, és kimerültnek. Eddig a varázslót mindig erősnek, már-már legyőzhetetlennek vélte, de ahogyan most kuporgott a székében, gondokkal küzdve, ráébredt, hogy miért is szeretné a férfi, ha meglenne a Sárkányosztag utánpótlása. Annyira sebezhetőnek tűnt abban a percben, hogy Harrynek megesett rajta a szíve. Rufus Order, főiskolai mentora mindig határozott férfi volt, olyan, ki mindig tudta a következő lépést. De most, ahogyan a székében ült, nem látszott többnek, mint egy elfáradt vén mágusnak, akire igencsak ráférne egy kis pihenő.

- Mr. Order, maga mondta, hogy kockáztassunk – emlékeztette csendesen Harry. – Rohamozzuk meg az Azkabant, és szabadítsuk ki őket.

- Anabella mindenre fel van készülve, veszett próbálkozás lenne.

- Honnét veszi? Talán magának megmondta azt, hogy vár minket a börtönnél?

- Nem, de…

- Akkor talán magának szólt erről, Mr. Maxwell? – fordult a mágushoz Harry.

- Nekem ugyan nem. Nem is ismerem azt a nőszemélyt.

- Akkor jó, mert nekem sem mondta. Azokat az ártatlanokat ki fogják végezni, és én ezt nem hagyom. Akkor sem hagynám, ha biztosan tudnám, hogy Anabella seregei ott várnak rám. Én megmentem őket.

- Bosszantó a makacssága, Harry – jelentette ki Rufus. – Úgy ragaszkodik a veszélyes ötleteihez, mint egy troll a bunkósbotjához.

- Akkor troll vagyok – vont vállat Harry. – De akkor sem hagyhatom, hogy…

- Jól van már! Elsőre is felfogtam – intette le Rufus. – Megtámadjuk az Azkabant még ma éjjel, de maga és a kijelöltek a Lelkek temetője felé veszik az irányt. Megosztjuk ellenfelünk figyelmét és erejét.

- Tudod, mi a jobb a felezésnél, Rufus? – kérdezte Layla, miközben hosszú vörös körmeit simogatta. – A harmadolás.

- Tessék?

- Mr. Potter mondta, hogy vannak még hűséges emberek a főparancsnokságon. Miért nem alkalmazzuk az alkalmazott, mint fizetett ellenség elvet?

- Ezt kifejtenéd?

- Emlékszel Alaszkára, Rufus?

- Sosem felejtem el.

- Mit is csináltunk, hogy időt nyerjünk?

- Lázadást szítottunk.

- Arra akarsz célozni, hogy? – Maxwell izgatottan fészkelődni kezdett.

- Kérjük meg a megbízható aurorokat, hogy lázadjanak fel uraik ellen.

Layla szavait döbbent csend követte. Rufus először csak gúnyosan legyintett, majd elgondolkodott a nő ötletén. Ahogy mérlegelte az esélyeiket, s annak a hasznát, amit ez a belső forradalom okozna, egyre jobban tetszett neki az ötlet. Harry viszont cseppet sem lelkesedett Layla felvetéséért. Tudta, hogy ez az akció nagy valószínűséggel összezavarná Anabellát, de nem akarta, hogy egykori emberei megüssék a bokájukat.

- Legyen így – állt fel a székéből Rufus Order. – Ez egy használható javaslat.

- Én nem tartom jó ötletnek, uram – jegyezte meg csendesen Harry.

- Pedig ez az egyetlen megoldás.

- De ezzel nagy veszélybe sodorjuk az aurorokat! – csattant fel egy főnök erejével Harry.

- Már nem maga a vezetőjük, Harry – fogta meg a férfi kezét Layla. – Már nem tartozik felelősséggel.

- Ha a vesztükbe küldöm őket, akkor igen.

- Laylának igaza van, Harry. Áldozatot kell hoznunk. Választhat: a halálraítéltek vagy az aurorjai.

- Nem kérhet tőlem ilyet.

- Kénytelen vagyok, Harry. Gondoljon arra, hogy az aurorokat maximum kirúgják majd, de a többieket biztosan kivégzik.

- És ha őket is erre ítélik a lázadás miatt? Vagy ha csata közben halnak meg? – erősködött Harry. – Igaz, hogy nem vagyok már a főnökük, de számítanak rám.

- Ha nem járunk sikerrel, akkor mind meghalunk – pattant fel Brian. – És nekem semmi kedvem megvárni ezt. Lázadás lesz, és kész. Nem egy ifjonc fogja ezt eldönteni.

- Brian, kérlek – szorította össze a szemét Rufus. – Mr. Potter csupán két tűz közé került. Nehéz dolog eldönteni, hogy melyik ujjadat harapd meg.

A mágus grimaszolva visszaült a székébe, de még mindig haragos tekintettel méregette Harryt.

- A köz érdekét kell néznünk.

- Könnyen nézheti a köz érdekét, amikor nincs személyes kötődése – fordult a férfihoz Harry.

- Egy sárkányosztagos mindig a köz érdekét nézi.

- Én nem vagyok sárkányosztagos.

- Ilyen makacs fejjel nem is lesz az sosem.

- Nem is akarok egy olyan csapat tagja lenni, amelynek az a felfogása, hogy tiporjunk el mindenkit a köz érdekében – jelentette ki Harry harciasan.

- Akkor milyen felfogás lenne az ideális?

- Az, hogy segítsünk minél több emberen.

- Ez egy ostoba felfogás, csak egy gyerek beszél így.

- Egy olyan ember beszél így, aki nem hajlandó ártatlanokat feláldozni.

- Áldozat nélkül nincs győzelem. – Brian ismét felállt, s egész testével Harry felé fordult.

- Akkor sem engedhetem ezt – pattant fel Harry is.

Percekig kihívóan farkasszemet néztek egymással, majd Rufus – megelégelve a meddő vitát – megszólalt:

- Valamilyen szinten mind a kettőjüknek igazuk van. Én sem szívesen küldöm a frontvonalra az aurorokat, hiszen ők tisztességes emberek, de valamit tennünk kell. Az emberei, Harry, mind jól képzett aurorok, ellenben azokkal, akiket Anabella tett a parancsnokságra. Az aurorjainak van miért harcolniuk, de a halálfalóknak nem igazán. Nem ígérhetem meg, hogy mindenki épségben megússza az akciót, de azt igen, hogy hatalmas zűrzavart keltünk majd.

- A káosz mindig a jó oldalán áll – mosolyodott el Layla.

Harry elgondolkodott a hallottakon, de még mindig nem volt ínyére ez az elterelő-hadművelet. Nem akart még több ártatlant belerángatni a csatába, de nem volt jobb megoldása arra, hogy hogyan tudnák megmenteni az elítélteket.

Gondolataiból az ajtó csapódása zökkentette ki. Az első, amit meglátott, az egy vörös üstök volt, majd még egy, és még egy.

- Nem engedhetjük meg, hogy kivégezzék őket! – csapott az asztalra Arthur Weasley.

- Nyugodjon meg, Arthur – mondta szelíden Rufus Order.

- Hogyan nyugodhatnék meg?! – hüledezett a férfi. – A fiam is köztük van! Nem veszíthetem el még egy gyermekemet.

- Nem hagyjuk, hogy kivégezzék Charlie-t – szólalt meg Bill is. – Az ki van csukva.

- Sem a többieket – tette hozzá Ron lángoló tekintettel.

- Senki sem mondta, hogy hagyni fogjuk – csóválta a fejét elnéző mosollyal Rufus. – Még ma megszöktetjük őket az Azkabanból.

- Ó… - nyögte Arthur, a nyakszirtjén megjelent egy vékony vörös csík, amit Harry a zavar jelének tudott be. – Akkor rendben.

- És hogyan csináljuk? – tudakolta Bill.

- Felosztjuk a csapatainkat. Az egyik a temetőbe indul, a másik a börtönbe, a harmadik pedig nagy balhét csap a minisztériumban. Az éjszaka jótékony leple alatt támadunk.

- És kik lesznek a harmadikban? – érdeklődött Ron.

- Azok az aurorok, akik most a parancsnokságon dolgoznak, de mellettünk állnak – válaszolta Rufus. – Üzenek is Anne-nek, hogy szedje össze az embereket.

- De milyen okból fognak fellázadni?

- Hát, ahogy elnézem magát, nem fizethetnek valami jól az auroroknak – állapította meg Brian fintorogva.

Ron elvörösödött. Zavarta, ha valaki az anyagi helyzetét firtatja.

- Nem volt rossz fizetésem – mondta Ron.

- De azért ezreket sem kereshetett.

- Annyit kerestem, amennyit egy auror keres – húzta ki magát büszkén Ron. – De, ha több lett volna fizetésem, akkor sem járnék a legdrágább talárban.

- Azt rögtön gondoltam. Mindegy, azt ajánlom, hogy béremelésért hisztizzenek.

- Ez hihető – bólintott Rufus.

- És mi mit csináljunk? – kérdezte Arthur.

- Maguk velem jönnek az Azkabanba. Szerintem hívjuk is össze az itt tartózkodókat, és osszuk le a szerepeket.

 

Rufus javaslatát tettek követték, s hamarosan már mindenki pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen szerepet fog betölteni a végső megmérettetésben. Egyedül Fleur nem értett egyet a felvázolt helyzettel, ugyanis Bill hallani sem akart arról, hogy ő és a lánya részt vegyenek a harcban.

- De, William, márh’ túlélth’ünk egy csatát – simogatta meg férje arcát Fleur.

- Ezt nem biztos, hogy élve megússzuk – magyarázta Bill. – Ha mind a ketten odaveszünk, akkor ki fog gondoskodni a lányainkról?

- Victoire elég nagy már ahhoz.

- Hé, én is veletek megyek – jelentette ki Victoire.

- Meg még mit nem! – csattant fel Bill. – Te itt maradsz a kastélyban!

- De miért? – nyafogta Victoire.

- Mert még nagyon fiatal vagy.

- Ti is kábé ennyi idősek voltatok a roxforti csata idején, és Teddy is ennyi idős, ő mégis a temetőbe megy.

- Teszek arra, hogy Ted mit csinál. Te itt maradsz, és punktum.

- Miért vagy ilyen, William?

- Milyen? – fordult feleségéhez indulatosan Bill.

- Ilyen érth’etlen.

- Értetlen? Én? – kerekedtek el a férfi szemei. – Hiszen ti nem értitek meg, hogy nem jöhettek velünk!

- Miért nem bízh’ol bennünk?

- Ez jó kérdés – kapott a szón Victoire. – Miért is nem bízol bennünk, apa?

- Nem akarlak elveszteni titeket, hát nem értitek? – Bill arca megrándult. – Rettegek attól, hogy valami bajotok eshet. Ez nagyon veszélyes.

- Ha veszítetek, akkor így is, úgy is meghalunk – mondta a lány.
Bill azon gondolkodott, hogy mivel cáfolhatná meg a lánya kijelentését, de nem jutott az eszébe semmi sem, így inkább a lépcső korlátjára támaszkodott, s letekintett az odalent sürgölődő tömegre. A családjának tagjai már majdnem mindannyian odalent voltak, és gyülekeztek. Látta, hogy George éppen a fiatalokat látja el mindenféle Weasley Varázsvicc-termékkel, hátha a segítségükre lesznek.
- Köszönjük, George bácsi – bólintott James, és eltette a zsebébe azt a zöld kis gombra emlékeztető tárgyat, amit a nagybátyjától kapott.

- Remélem, emlékeztek még arra, hogy hogyan kell használni.

- Naná, hogy! – húzta ki magát James. – Egy Weasley Varázsvicc-szakértővel állsz szemben.

- Nekem igazán elmondhatná valaki, hogy mi is ez – szólalt meg Morgan a háta mögül.

James megperdült a tengelye körül, és a lány őszintén érdeklődő tekintetével találta szemben magát. Miközben a lány szemeibe nézett, a szíve egyre hevesebben kezdett zakatolni, s ő dadogva szólalt meg:

- Én… szívesen se-gí-tek, ha jó.

- Persze, jó. – Morgan a fiú felé nyújtotta kinyitott a tenyerét, amelyben a zöld gombocskát tartotta.

James remegő kézzel a gombocskáért nyúlt, s amikor a bőre a lányéhoz ért, teljesen elvörösödött. A tekintetük egy percre egybeforrt, James résnyire kinyitotta a száját, majd tekintete éhesen siklott a lány ajkaira.

- Akkor? – köszörülte meg a torkát Morgan.

James egy pillanat alatt felébredt révedezéséből, s elvette a gombocskát. „Szedd már össze magad! – mondogatta magában. – Nem lehetsz ekkora lúzer! A végén még az álmod beigazolódik majd.”

- Nos, csak rászegezed a pálcád, és azt mondod, hogy Baziteo. A gomb egy hatalmas gödörré fog alakulni, így ha eldobod, és utána szegezed rá a pálcát, és mondod az igét, akkor az ellenfeled akár bele is eshet.
- Úgy bizony – kacsintott George Morgan döbbent tekintete láttán. – Te sosem jártál még a boltomban, ugye?

Morgan megrázta a fejét.

- Apám nem engedte.

- Sejtettem – szegezte tekintetét a plafonra George.

- Az apám sok mindent félreértett, rosszul látott – kelt apja védelmére a lány. – De nem rossz ember.

- Nem rossz, csak egy fajankó – jelentette ki George. – Már elnézést.

Morgan nem szólt semmit sem, csak szomorúan az ajkába harapott. James figyelmét nem kerülhette el a mozdulat, s a szíve ismét gyorsan zakatolni kezdett.

- Ne szomorkodj, az én apám is úgy viselkedik néha, mint egy fajankó – vigasztalta James.

Morgan – ismeretségük óta először – megajándékozta egy hálás mosollyal.

Ekkor lépett hozzájuk Ron Weasley.
- George, felkészültél?

- Naná. Mért? Nem látszik rajtam?

- Csak mert találkozni fogunk Freddel.

George megvonta a vállát, s próbálta leplezni kétségbeesését.

- Nem izgat, tudom, hogy ő nem a testvérem.

- Örülök, ha így gondolod, mert szükségünk van minden pálcára.

- Jól van már, ne zaklass! – George falfehér arccal továbbállt.

- Ti miben mesterkedtek itt? – fordult a gyerekekhez Ron.
- Mesterkedni? Mért mesterkednénk? – értetlenkedett James.

- Csak azért, mert a többi kiskorú a nappali másik végében van – bökött Albusékra Ron.

- Én nem vagyok kiskorú – tájékoztatta James sértődötten.

- Mindegy, szóval miben mesterkedtek?
- Semmiben – rázta meg a fejét James.

- Csak megmutatta, hogy hogyan kell használni azt az izét.

- Hát persze – mondta Ron egy bűntárs mosolyával. – Látom én, mi készül…

- Semmi! – vágta rá kórusban James és Morgan, majd a lány elviharzott a bátyjához.

- Helyes lány – veregette meg Ron az unokaöccse vállát. – Anyád elmondta, hogy beleestél.

- Nem foglalkoznál inkább Hugóval, bácsikám? – kérdezte James flegmán.

- Neki nincsenek nőügyei, egyelőre. Viszont a te eseted nagyon érdekes.
- Mégis miért? – tette ölbe a kezét a fiú.

- Mert sosem hittem volna, hogy valaha egy lány képét fogja rejtegetni a párnája alatt az én szívtipró unokaöcsém. – Ronból kitört a nevetés.

Minden szem a duóra szegeződött, s James legszívesebben fejbe vágta volna a nagybátyját.

- Mi olyan mulatságos? – kérdezte Hermione.

- Semmi… - sietett a válasszal James.

- A semmin nem lehet nevetni.

- Majd elmondom, Hermione – mondta Ron.

James úgy döntött, hogy inkább távolabb megy a nagybátyjától, de amikor megfordult beleütközött Rufus Orderbe. A férfi hosszú, sötétkék talárt viselt, s fejét egy szintén sötétkék kalap díszítette. Mivel a talárját nem fűzte össze, James láthatta, hogy fekete bőrövébe különböző hosszúságú tőröket tett.
- Látom, felkészült, uram – jegyezte meg James. – Nekünk nem adna egy-két olyat?
- Ez nem kölykök kezébe való – felelte Rufus cinkos vigyorral. – Talán, ha jó gyerek leszel, akkor kapsz majd egyet a születésnapodra.

- Én mindig jó vagyok, egy földre szállt angyal.

- Ehhez kétség sem fér – mondta a férfi, majd a tömeghez fordult: - Mindenki készen áll?

Felemás válaszokat kapott.

- Mindegy, ez is több mint a semmi.

- Komolyan így akarsz elindulni egy csatába, drága jó Rufus? - csendült egy ismerős hang a férfi háta mögött. Az előtte állók már szembenézhettek a két jövevénnyel, de csak Ron és Harry tudták, hogy kik is ezek a férfiak. Az egyikük fekete bőrtalárt viselt, s egy kendő takarta el bal mandulaszemét. A másik pedig testhez álló, fehér bőrruhát húzott magára, haját zselével formálta tökéletesre, mintha randevúra készülne. A két férfi olyan volt, mint a tűz és a víz.

- Otgon, Heinrich! – fogott kezet velük Mr. Order, miután megfordult. – Micsoda meglepetés!

- Segíteni jöttünk, Ruf – tájékoztatta Otgon.

- Az bizony remek hír. De ti együtt?

- A kastély előtt találkoztunk – mondta Heinrich.

- Ez az oktondi szépfiú a kapu előtt szépítkezett, amikor ideértem.

- Most mi van? Az utazástól össze-vissza állt a hajam. Nem jöhettem úgy ide be, mi van, ha itt találom meg életem szerelmét? Nem mutatkozhatok így előtte!

- Csatába készülsz, nem légyottra, Heinrich! – förmedt rá Otgon.

- Akkor is!

Lily hatalmas vigyorral hajolt Albushoz:
- Jól nézd meg, Jimmy is ilyen felnőtt lesz.

- Egy trollt! – vágta rá James.
- Szóval, segíteni jöttetek – tért vissza a tárgyra Rufus. – Nos, azt jól teszitek, mert minden pálcára szükségünk van. Otgon barátom, mi történt a szemeddel?
- Rufus, odakint felbolydult a világ. Viharok, földrengések pusztítanak mindenütt. Mindez a jogar miatt van, közeleg a vég.

- Tudom, Otgon, de mi történt a szemeddel?
- Nem figyeltem oda, és egy hatalmas kő belevájódott. Majd készítek egy mágikus szemet, ha ráérek.

- Nagyon sajnálom – tette a férfi vállára a kezét Rufus.

- De legalább így nem ferde a szemed – poénkodott Heinrich, de senki sem nevetett rajta, így az ő arcáról is lehervadt a mosoly.

- Akkor, térjünk át a hadműveletre – váltott témát Rufus.

 

***

Az éjszaka fekete leplet borított a kastélyra. Mindenki nyugovóra tért már, kivéve az igazgatónőt, aki csak most ébredt fel. Álmát egy hűvös szellő zavarta meg. Kelletlenül vissza kellett térnie a valóságba, pedig milyen édes álmot látott! Miután kinyitotta a szemét, tekintete a padlóra esett, amelyen a talárja hevert. Felült az ágyban, s körbenézett: olyan volt, mintha bomba robbant volna odabent. Minden össze-vissza hevert a földön, s a szekrényajtó egyik szárnya is letört, s most ott lógott a levegőben. A testét ólomsúlyúnak érezte, így nehezére esett kikászálódni az ágyból. Belebújt fekete magas sarkú papucsába, magára tekerte fekete selyemköpenyét, és az ablakhoz sétált. Az ablakot egy hatalmas hát takarta el. Anabella megnyalta a szája szélét, s álmodozva legeltette szemét Dantén, aki csupán egy farmernadrágot viselt. Felderengtek előtte az este történései. Mérhetetlenül elégedett volt, amiért sikerült annyi visszautasítás után az ágyába csábítania az északit. Dante folyton-folyvást ellenállt neki. Ígérgette, hogy egyszer majd megadja neki azt, amire vágyik, s lám, most végre sikerült. Anabella olyat tett, amit már régen nem: bízott és reménykedett. Be kellett látnia, hogy ez az ember nem csupán egy újabb hódítás, hanem valaki, akire nagy szüksége van. Dante megtestesített mindent, amit ő akart egy férfiban: határozottságot, erőt és persze az sem volt utolsó szempont, hogy a férfi úgy nézett ki, akárcsak egy isten. Az apja mellett Dante volt az egyetlen, akit képes volt tisztelni.

- Felébredtél, álomszuszék? – törte meg a csendet a férfi rá sem nézve.

- Fel – bújt a hátához Anabella.

- Azt hittem, hogy egészen reggelig alszol majd.

- Annyira azért nem merítettél ki – tájékoztatta a nő szemtelenül.

Dante szembefordult a nővel, tekintetében kétkedés csillant.

- Igazán? Pedig azt hittem, hogy ennyitől tíz nő is kipurcanna.

- Azt be kell látnom, hogy még sosem volt részem ehhez fogható élményben – motyogta Anabella leszegett fejjel. Kezdte úgy érezni magát, mint egy iskolás lány. Imádta és gyűlölte is egyszerre, hogy Dante mindig felsőbbrendűnek tűnt mellette.

- Akkor nem sok igazi férfival találkoztál életed során – fogta meg az állát Dante.

- Te vagy az első igazi férfi az életemben – nézett fel rá Anabella.

- Ezt azért nem hiszem el. Egy ilyen nő, mint te biztosan sok férfit rabul ejtett már.

- Ez igaz, de engem nem ejtett még rabul senki előtted.

- És Harry Potter?

- Mit jössz nekem már megint vele?! – csattant fel Anabella. – Az egy pojáca, egy idióta, egy vesztes. Az ágyban is ugyanolyan nulla, mint az életben.

- Ahhoz képest, hogy ilyen semmilyen alak, az elsőszámú célpontod ő.

- Csak azért, hogy teljesítsem az apám akaratát.

- Mindig az apád akarata szerint fogsz élni? – kíváncsiskodott Dante, miközben a hideg kőfalnak dőlt.

Anabella szeme megvillant, tett egy lépést hátrafelé.

- Nem. Csupán véghezviszem a tervét, ennyivel tartozom neki. Senki sincs a világon, akinek te is tartoznál?

Dante elgondolkodva a padlóra vetette pillantását.

- Van, de előfordul, hogy nem tudjuk megadni a tartozást.

- Rufus Order az, eltaláltam?

- Order kiemelt a mocsokból, és szinte a fiaként nevelt fel. Ő tett azzá, aki vagyok.

- Akkor miért fordultál ellene?

- Mert az utamba állt.

- Akkor hasonlítunk – bújt hozzá Anabella. – Gyűlölöm, ha valaki az utamba áll.

Dante a nő hajába túrt, majd finom csókot lehelt a nyakhajlatába.

- Ebben hasonlítunk – lehelte. – Ha már nem lesz rám szükséged, akkor engem is megpróbálsz félresöpörni?

- Rád mindig szükségem lesz – vallotta be a nő leginkább saját magának.

- Ezt nem tudhatod előre.

- Te erős vagy, Dante, én is erős vagyok, mi ketten sokra vihetnénk, és sokra is fogjuk vinni. – Anabella az ágyra lökte a férfit, s egy nagymacska ügyességével mászott rá. – Mit szólnál még egy menethez? Visszatért az erőm.

- Előbb talán rendet kellene raknia a szobájában, Watkins kisasszony. Olyan, mintha felrobbant volna valami.

- És ez zavarja önt, Lord Steinhauser?

- Utálom a rendetlenséget.

- Erre akkor kellett volna gondolnod, mielőtt a szekrénynek löktél – emlékeztette Anabella.

- Ha elkap a szenvedély, akkor nem gondolkodom.

- Én sem – mondta Anabella, s megnyalta nyelvével a férfi izmos mellkasát.

Dante felnyögött, majd maga alá terítette a nőt.

- Neked sosem elég? Nagyon telhetetlen vagy.

- Talán baj az, hogy mindent akarok? – kérdezte Anabella tettetett szemérmességgel.

Dante megcsókolta őt, miközben kezével a dekoltázsát simogatta. Anabella már a férfi cipzárjánál matatott, amikor kitárult a szoba ajtaja. Dante úgy ugrott le a nőről, mintha lerángatták volna, s vörös fejjel nézett a betolakodóra, aki Draco Malfoy volt.

- Mi a fenét csinálsz itt, te ostoba?! – fröcsögte Anabella égő tekintettel. – Nem tudsz kopogni, te nagyon hülye?!

- El-elnézést – hebegte Draco, aki sejtette, hogy az északi Anabella szeretője, de nem hitte volna, hogy egyszer rájuk nyit.

- Mondd már!

- Megtámadták az Azkabant.

- Hogy mi van? – kerekedtek el a nő szemei. – Akkor mi a fenét keresel itt?

- Mit kéne tennem? – tárta szét a karjait Draco.

- Hát te vagy a főparancsnok, nem? Menj oda, és ölj meg mindenkit.

- Jól van – biccentett Draco.

- Tűnés! – üvöltötte Anabella.

- Nyugalom – simogatta meg a hátát Dante. – Nyugodj meg, látom, nagyon felkaptad a vizet.

- Hát persze, amikor ez a söpredék megzavart minket – dohogta a nő. – Még, hogy megtámadták az Azkabant… Menjen és intézze el.

- Biztosan a kivégzés miatt.

- Mi? – kapta fel a fejét Anabella.

- Biztosan a halálraítélteket akarják megmenteni a kivégzés előtt.

Anabella felpattant.

- Tényleg! – csapott a homlokára. – Ez nem is jutott az eszembe, annyira felhúztam magam ezen a hülyén.

- Kezdesz szétesni, édes Anabellám – dőlt hátra az ágyon Dante. – Szedd össze magad, vagy mindent elveszítünk.

 

***

Charlie Weasley az azkabani cella hűvös falának dőlt, s előkotorta foltokkal tarkított talárja zsebéből azt a nagyon pici fiolát, amit sikerült elrejtenie az őt elfogó aurorok elől. Éppen az Abszol úton sietett a Gringotts felé, hogy kivegye az összes aranyát, amellyel új életet kezdhetne valahol máshol, amikor elkapták. Hallott a nagy-britanniai zavargásokról, arról, hogy megint sötét idők járnak errefelé, s úgy határozott, hogy végleg elhagyja Európát. Nehezen hozta meg ezt a döntést, mert szíve szerint megkereste volna a családját, hogy segítsen nekik, de ezt nem tehette meg. Régebben egyszerűbb volt a helyzet, hiszen csak saját magával kellett törődnie, de most már nem csak magáért felelt. Tizenöt évvel ezelőtt fogadalmat tett egy barátjának, jobban mondva annak a nőnek, akiért akár az agglegényélet szabadságát is feladta volna, hogy ha vele bármi történik, akkor Charlie gondját viseli majd a lányának. Elisának nem volt senki, akire számíthatott volna. A lány vér szerintit apja nem is tudott Emma létezéséről, mint ahogyan a lány sem tudta, hogy ki is az igazi apja. Az elmúlt tizenöt évben, ha Charlie Romániában járt, mindig meglátogatta Elisát és Emmát, s a lány pótapjává vált. S most megtörtént a baj: Elisát halálosan megsebezte az egyik sárkány, amelyet éppen rehabilitálni próbált, így ketten maradtak Emmával. Ígéretet tett, hogy megóvja őt, s ezt be is kell tartania, viszont az azkabani börtönben ez elég nehéz lesz.

Charlie letekerte a fiola tetejét, és felhajtotta az utolsó csepp sárkányvért. A sárkányvér rendkívüli varázserővel bírt, mindig tartott magánál egy-két fiolával arra az esetre, ha sokáig éheznie vagy szomjaznia kellene, vagy esetleg megsebesülne. Az ital miatt bírta elviselni a dementorokat maga körül, de most igazán bajba került, hiszen elfogyott. Halványkék tekintetét kopott bakancsára vetette, és azért fohászkodott, hogy történjen valami csoda, s kijuthasson innét, míg mielőtt tényleg kivégeznék. Emmát egy londoni hotelben helyezte el, s roppantul örült, hogy nem vitte magával a bankba. Szegény kislány, biztosan nagyon félne idebent. De vajon mi lesz majd vele, ha őt a hétvégén felakasztják? Erre gondolni sem akart.

A sárkányvér kezdte felmelegíteni testét, karjaiba visszatért az erő. Feltápászkodott, s a rácsos ablakhoz sétált, amelyen keresztül áramlott be a téli hűvös levegő. Odakint teljes volt a sötétség és a csend. Charlie- t furcsa érzés kerítette a hatalmába. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend. S ekkor egy belső hang azt mondta neki, hogy álljon a lehető legtávolabb az ablaktól. Charlie gyorsan az egyik sarokba ugrott, s még éppen időben, ugyanis az épületet hatalmas robbanás rázta meg. Charlie köhögni kezdett a felszálló portól, s hallotta amint az őrök kiabálva rohannak le a lépcsőn. Egy fekete taláros alak jelent meg a cellája előtt, s pálcáját a rácsra szegezte:

- Bombarda! – Az ajtó darabokra robbant, s az idegen belépett.

Charlie a portól nem látta az arcát, de a hangját azonnal felismerte:

- Testvéreket nem hagyunk hátra.

- Ron? – pattant fel, s átölelte az öccsét.

- Ahha – nyögte Ron. – Hé, mi ez a nyálaskodás?

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök neked.

- Elhiszem, Charlie, de most húzzunk el innét.

Amikor kiléptek a folyosóra, Charlie látta, hogy teljes a zűrzavar: a cellákból kivánszorogtak a meggyötört rabok, s egy csapat idegen párbajozott az őrökkel.

- Nesze – nyomott egy pálcát a kezébe Ron. – Az alsó szinten tárolták őket, elhoztam a tiédet.

- Honnét tudtad, hogy ez az enyém?

- Nem sok pálcán van sárkány.

Charlie nevetve magához szorította rég nem látott barátját, majd ő is elvegyült a harcolók tömegében Ronnal.

- Apáék jól vannak? – kiáltotta öccsének.

- Ők is itt vannak valahol. Stupor!

Charlie megfagyasztotta az egyik őrt, aki éppen egy barna hajú nőre akart támadni hátulról. A nő megfordult, s hálásan biccentett felé. Charlie ekkor ismerte fel benne Ron feleségét, Hermionét. Abban a percben, amikor Hermione berohant az egyik cellába, hogy kisegítse onnét a meggyötört McGalagonyt, hirtelen megfagyott a levegő körülöttük. Charlie megfordult, s egy csapat dementorral találta szemben magát.

- Expecto patronum! Nesze nektek, rohadékok!

- Expecto patronum! – visszhangozta Ron is, és egy másik férfi, akit Charlie nem ismert.

Hatalmas fényár világította meg a szobát, s a dementorok hátrálni kezdtek.

- Expecto patronum! – csendült Charlie mögött édesapja jól ismert hangja. Miután a bestiák eltűntek, Charlie az apjához sietett.

- Charlie! – vonta magához Arthur. – Annyira örülök neked. Tessék, egyél egy kis csokoládét, jót tesz.

- Nem kell, apa, jól vagyok. Inkább add McGalagonynak – bökött a fejével a boszorkány felé, aki öntudatlanul a fal csücskében ücsörgött, s éppen Hermione próbálta magához téríteni.

Arthur eleget tett fia kérésének, s a boszorkánynak nyújtotta az édességet.

- Egye meg, Minerva, jót tesz.

- Ho-hol vagyok? – forgatta a fejét a nő.

- Minden rendben lesz, egye meg ezt. Ez segít.

A boszorkány remegő kézzel elvette az édességet, s beleharapott. Arthur felállt, s visszatért a hadakozók közé, Hermione pedig továbbra is McGalagonyt istápolta homlokráncolva.
– Protego! – vont maguk köré védőburkot Hermione.

 

Amíg ők a második emeleten harcoltak, addig Rufus Order a legfelső emeletre hopponálta magát, mert az egyik őrből erőszakkal kiszedte, hogy hol tartják fogva a testvérét.
– Stupor emendo! – állította félre a felé száguldó aurort. Az emeleten is ugyanaz a káosz uralkodott, mint odalent, s a sűrű portól Rufus nem látta, hogy Alan bent van-e még a zárkájában, vagy kijött-e már. Így minden cellába benézett a testvére nevét kiáltozva.

- Rufus – ugrott mellé Samir.

- Igen?
– Az előbb beleütköztem egy furcsa szerzetbe. Valami balett félét próbált előadni a folyosó északi végén.

- Balett? Az csakis az az agyalágyult Alan lehet! – Rufus megveregette Samir vállát, afféle köszönetként, majd az északi oldalra sietett.  Hamarosan meg is találta Alant, aki borzalmas állapotban volt: kék talárja cafatokban lógott rajta, a kalapja a bal fülén lógott, s áhítatos képpel próbált meg előadni egy jelenetet valamelyik balett előadásából. Rufusnak először meg kellett támaszkodnia a falban, annyira szíven vágta Alan tragikus helyzete. Biztos volt abban, hogy bátyja megbolondult. Odalépett Alanhez, s óvatosan megfogta a vállát.

- Te is táncolni akarsz? – nézett rá bárgyú tekintettel a férfi.

- Testvérem – nyögte Rufus, a szemébe könny szökött. – Mivé lettél… mit tettek veled?

- Te melyik oldalon állsz?  - kérdezte Alan gyanakodva.

- Hogyhogy melyik oldalon? – értetlenkedett Rufus.
- A vérfarkasokén vagy az emberekén?
- Természetesen az emberekén – húzta ki magát Rufus.
– Rossz válasz! – Alan elsasszézott mellőle. – A hold gyermekei vagyunk! Vaú!

- Teljesen meghibbant – csóválta meg a fejét Rufus. – Szegény, szegény Alan.

- Váú! Ez a farkas éjszakája, ez a hold némasága… - énekelte a dalt Alan.

Rufus jól tudta, hogy testvére azt hiszi, hogy a Hold gyermekei című darabban van. Megragadta Alan kezét, és elkezdte magával vonszolni a lépcsőn lefelé. Alan minden erejét latba vetette, hogy ellenálljon, ezért Rufus így szólt:
- Mégis csak a farkasok közé tartozom.
– Vaú?
– Vaú – sóhajtotta a férfi.
Már csak pár lépcsőfok volt vissza, amikor útjukat állta egy szőke hajú férfi. Rufus a háta mögé tolta a bátyját, s a férfire szegezte a pálcáját. Ekkor azonban meglepő dolog történt, a férfi ahelyett, hogy maga is pálcát rántott volna, félreállt az útból. Rufus elképedve vizslatta az aurorok parancsnokát, akinek látszólag esze ágában sem volt megküzdeni a rendbontók vezetőjével.
– Ennyire azért ne ijedjen meg tőlem, Mr. Malfoy – mondta Rufus. – Nem teljesen esélytelen legyőznie engem. Igazán megpróbálhatná.
– Ki mondta, hogy megijedtem? Ki mondta, hogy küzdeni akarok?
– Mondhatom, példás viselkedés ez egy vezetőtől – fintorodott el a mágus. – Az emberei harcolnak, maga meg meg sem próbálja.

- Azok többsége halálfaló, s ők nem az én embereim.

- Nekem mindegy – vont vállat Rufus, s folytatta volna útját, de Draco megfogta a karját. A gyerekeim… jól vannak?
– Rájuk méltán büszke lehet, csodálatos gyerekek – felelte Rufus. – És igen, jól vannak. Mikor jött rá, hogy nem a saját gyerekeivel beszél?
– A bál után – válaszolta Draco. – Szeretnék a jó oldalra állni.
– Nincs olyan, hogy jó oldal. Ki dönti el, hogy melyik az, ha mégis van? Arra az oldalra álljon, ahová a szíve parancsolja.
– Eddig az eszem szerint cselekedtem, de már nagyon rühellem ezt a szerepet. Csak azért vállaltam el, hogy a családomat védjem.
– Tehát már nem biztos abban, hogy Anabella győz, így ki akar szállni.
– Nem! – ellenkezett hevesen a férfi. – Én sosem álltam mellette, csak úgy tettem. Anne nem mondta el? Információkat szállítottam neki, figyeltem Anabellát.
– Igazán? – lepődött meg Rufus. – Anne ezt nem mondta. Biztos nem szolgált használható forrásokkal.

- Én mondtam el neki azt is, hogy hol van a jogar. Én szóltam arról is, hogy letartóztatták a testvérét.

- Tényleg?
- Te farkas vagy, vagy ember? – szólt közbe kíváncsian Alan.
– Hogy? – nézett rá Draco.
– Megzakkant, hála magának.
– Nem, én próbáltam rávenni, hogy működjön együtt inkább. Én mindent megtettem érte, amit csak tudtam. Kérem, vegyen be.
– Sosem hittem volna, hogy egyszer kérni fog tőlem, Draco. De legyen hát. Kap egy esélyt, egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsa jó szándékát. Menjen el Miss Watkinshoz, és hitesse el vele, hogy az aurorok elégedetlenek a fizetésükkel, s nem hajlandóak dolgozni, hovatovább, egyenesen tüntetni akarnak.
– Ez miért fontos?
- Azért, hogy megosszuk a hölgy figyelmét. Mondja azt is, hogy vagy száz halálfalóra van szüksége a lázadás leveréséhez.
– És hol lázadnak?
– Mondjuk egy távoli városkában gyülekeznek, s onnét akarnak indulni. Maga mindenképpen le akarja őket verni, még mielőtt elindulnának onnan. Így elcsalogathatjuk a halálfalói egy részét, s ténylegesen nem kell végrehajtanunk az akciót. Hé, Betts. Menj a minisztériumba, és fújd le az akciót.
– Hogyan? – futott hozzájuk egy alacsony férfi, arca tiszta verejték volt.
– Irányítsd ide az aurorokat.
– Rendben van – mondta a férfi, majd köddé vált.
– Induljon, Draco.
Draco bólintott, majd ő is eltűnt. Rufus az öccse kíséretében lerohant az alattuk lévő emeletre, ahol éppen Luna küzdött egy csapat dementorral.
– Expecto patronum!

- Köszönöm, Rufus.
– Jöjjön, Luna, ki kell menekítenünk minden foglyot.
 

Amikor leértek a földszintre, a mágus intett egy-két aurornak, hogy vigyék el a bátyját a szigetről, majd megpillantotta Hermionét, aki még mindig McGalagony mellett térdelt.
– Mrs. Weasley! – ordította Rufus. – Milyen az állapota?
– Nagyon gyenge, uram! – kiabálta vissza Hermione. – Még szinte öntudatlan.
– Azonnal elvitetem innét. - Rufus a torkához emelte a pálcáját: Sonorus! MINDEN FOGLYOT HOZZANAK IDE HOZZÁM! KIVISSZÜK ŐKET!

Az aurorok és a többiek igyekeztek eleget tenni a férfi utasításának, de nem volt olyan egyszerű áttámogatni egy-egy magatehetetlen elítéltet az omló falak, dementorok és halálfaló erdején. Több mint egy órán át tartott a harc, mikor az utolsó halálraítéltet, a roxforti vonat büfésboszorkányát, is sikerült kijuttatni a szigetről.
– MINDENKI HAGYJA EL A SZIGETET! – dörögte Rufus.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Layla.
– Eltemetem a patkányokat – felelte Rufus.
Az emberei elkezdtek eltünedezni. Senki sem bánta, hogy véget ért a küzdelem. Egyedül Ron kérdezte meg, hogy most mit csináljon.
– Menjen a többiek után, én a többit elintézem.
Rufus emberei elhagyták az Azkabant, így a halálfalóknak Rufusszal kellett szembenézniük. Öntelt vigyorral sorakoztak fel vele szemben.
– Ennyiünkkel akarsz kiállni? – kérdezte egy sebhelyes arcú férfi.
– Nem szándékozom párbajozni – felelte Rufus higgadtan.
– Helyes, úgyis vesztenél.
– Ti tényleg ennyire hülyének néztek? Azt hiszitek, hogy elzavarom az embereimet, hogy megölhessetek. Ti ostobábbak vagytok, mint gondoltam. Bombarda!
– Hé! – ordította a sebhelyes arcú, csakhogy a mennyezet maga alá temette.
Rufus levitálva figyelte, ahogyan az Azkaban összeomlik. Azokat pedig, akik megpróbáltak volna kijutni, ő maga küldött a másvilágra. Ronék a tengerparton álltak, s csak a halálos átok zöld fényének villanásait látták.
– Oda kellene mennünk segíteni.
– Ruf elintézi – nyugtatta meg Layla. – Nagyfiú ő már.
Ront nem nyugtatták meg a nő szavai, továbbra is aggódva figyelte az eseményeket. Hermione még mindig McGalagony mellett volt, s sajnálattal figyelte a boszorkányt.
– Szegény Minerva – lépett oda hozzá Molly.
– Rendbe fog jönni.
– Ha túléljük ezt.
– Bízzunk benne. Tudsz valamit Harryékről, Molly?
– Nem, semmit sem, csak azt, hogy elindultak a temetőbe.
– Most nagyon el kellene egy kis csoda.
– Bizony, itt már csak valami nagy csoda segíthet.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés